töredékek a barlangból

We Threw Gasoline on the Fire and Now We Have Stumps for Arms and No Eyebrows

Jól felfogott dramaturgiai érzékből, vagy éppen annak teljes hiányából kifolyólag nem árultam el legutóbb mindent az ételintolerancia tesztem eredményéből. Mondhatjuk ezt persze akár szemérmességnek is, elvégre az ilyen intoleranciavizsgálatok orvosi elfogadottsága gyakorlatilag nem létezik. Viszont hasonló összeget már otthagytam gasztroenterológusnál is, és a valami baj vanon túl nem nagyon merészkedtünk, az ajánlott étrend pedig nem sokat tett hozzám… Ha jól értem, a Foodtest kritikusai szerint az emelkedett értékek csak annyit mutatnak, hogy valamivel egyébként sokat találkozik a szervezet. Ráadásul a SIBO egyik ismert tünete/eredménye az ételintolerancia, szóval nagy meglepetés nem érhetett, ám azt gondolom, minden pluszinformáció hasznos. Különösen ha figyelembe vesszük a próba-szerencse alapú étkezésadjusztálás időigényét és szenvedésfaktorát. Szóval az eredmények több szempontból indokolják és indikálják a tejet, illetve a korábban nem említett búzát, ami kicsivel ugyan, de szintén a kritikus sávba került, miközben a gliadin (glutén) pedig a határeset kategóriába sodródott. Aztán ott volt még az M-transzglutamináz (valami húsragasztó, amit szinte mindenbe tesznek), ami enyhén meglepő, mert azért olyan sok (túl)feldolgozott húskészítmény nem tömök magamba. Végül a repcemag tejhez hasonló értéke láttán is bőszen vakartam a fejem, bár az igaz, hogy repceolajat szintén nagyjából olyan lelkesedéssel öntenek mindenféle élelmiszerként árult ballasztba, mint tejport.

Ha tehát teljesen komolyan venném a leletet, akkor nagyjából vadászó-gyűjtögető életmódra kellene átállnom, vagyis csakis zöldség-gyümölcs, illetve állatokból frissen kitépett darabok, feldolgozatlanul, bár teljesen talán mégsem sületlenségek formájában. Ez kísértetiesen hasonlít valamire, amit manapság talán paleonak hívnak, kár, hogy arról a mai napig nem tudom, micsoda. Most megnéztem, nagyjából tényleg ez. Pompás. Meg azt is megnéztem, miket árulnak paleo címszó alatt, és egész biztos vagyok benne, annak idején a más lehetőség nem lévén ezt az étrendet követő elődeink jóval kisebb polcról válogathattak, leginkább maximum pár száz kilométeren belül leakasztható (…) termékek (…) közül.

A szinte totális eliminációs diétát elsőre nem vállaltam be, az pedig már a FODMAP-nak is valahol célja volt/lenne, hogy középtávon kirostálja a problémát okozó cubákokat. Szelektálok tehát bőszen. Elkezdtem a tejjel. Ami okoz némi kihívást, és most elsősorban nem arra az időszakra gondolok, amíg kikísérleteztem, a napi három nagy bögre tejeskávém milyen póttápszerrel nyújtja legalább megközelítőleg a megszokott élményt (végül bizonyos kókusz- és mandulaitalok maradtak versenyben). Hanem az, hogy tényleg a legmeghökkentőbb táplálékokat dúsítják fel tejporral, savóporral és hasonlókkal. Elképzelhető, ezekkel nem kellene foglalkoznom, de az elimináció az elimináció… A vegán rizskása és a házikolbász mindenesetre jól kiegészítik egymást (egyikben sincs tej, glutén, meg növényi olaj). Nem telt el még elég idő az eredmények ecseteléséhez, néha azt gondolom, jobban vagyok, aztán meg azt, pont nem, sőt. Az is igaz, a Mátrabércet így utólag meglehetős ostobaság volt bevállalni, eltelt vagy két hét mire félig-meddig összeregeneráltam magam.

Üres perceimben azon töprengek néha, vajon mégis mikor halálozhatott el a bélflórám. Ez csak amolyan felesleges elmebajnokság, hiszen természetesen bármitől kialakulhatott (felrémlik többek között egy 2022 októberi, ebben az életszakaszban ritka, falrahányós buli “emléke”), vagy csak egyszerűen megöregedtem. A jó kérdés vélhetően az, ragyoghat-e még régi fényében az emésztőszervrendszer. Avagy ideje lenne, ha újra elkapna a bélszíj. És akkor tudnék megint bélvárakat építeni. Addig azonban csak az derülhet ki, hogy béllel szemben nem lehet…

A visszafogottság gyönyörködtet

A totális elimináció nem lehet cél a futás esetén sem. Különösen azért, mert az összes hasonló gyomorbaj kapcsán a mozgást, mint olyat kifejezetten receptre szokták felírni. Nem volt könnyű a pályaíven megmaradni, a mínusz végtelenből próbáltam összekaparni magam a mátrai kalandozás után. Rápihentem a hegyre a Balaton után, de még így is meglehetősen leamortizált, nyilván hasznos lenne egy olyan szervezet, ami képes a regenerálódásra, és ilyen most éppen nincs kéznél. Pár nap után elkezdtem mocorogni, rettenetesen jól esett, ha lenne rajtam “check engine” lámpa, egész biztosan bordón világított volna egész nap. Jobb híján kidolgoztam egy kímélő tervet a következő hetekre, netalán hónapokra. A heti négy-öt futást megtartom, ezek azonban 40-45 percesek, vagy maximum egy órásak, a vasárnapi csak az íze miatt lehet hosszabb. Kicsit hosszabb. Legtöbb másfél óra. Ezen kívül, ha belefér, egy terjedelmesebb, nagyjából kétórás bringatúrát igyekszem belepréselni a mozgásra fenntartott időbe. Heti 45-50 kili futás, plusz szinte ugyanennyi kerékpár remélhetőleg nem terheli túl a rendszert. Kiváltképp azért, mert a legritkább esetben, csak és kizárólag a gutaütésszerű unalom elleni védekezésként tervezek be valami feladatos edzést, és ezek intenzitása sem szökik az egekbe. Legalább újra felfedeztem a kizöldellő fákat, az éneklő madarakat, az őzeket és a nyulakat.

György

Apropó, nyulak. Valamelyik nap az hasított belém futás közben, hogy minden nyulat Györgynek hívnak. Természetesen ez egy tarthatatlan, fehér, középosztálybeli férfi álláspont. Lehet akár Györgyi is.

György és Györgyi

búcsú a hegymenettől

A visszapillantó tükörből egyáltalán nem tűnik rossz stratégiai döntésnek a BSZM utáni versenynaptár szinte teljesen feltöltetlenül hagyása. Jelenlegi állapotomban (ami ki tudja, mikor fordul egyáltalán kedvezőbbre) kifejezetten nem briliáns ötlet mindenféle ultraversenyre, vagy durvább túrákra mászkálni. Őszig elengedtem az ilyesmit, meg minden mást, kivéve az Aurigákat, vagy esetleg a Szada Terepfutást, azaz kb. félmaratonig leszek kalibrálva, ott is csak kímélő üzemmódban. Ezt a bölcs és megfontolt tájképet mindössze egyetlen vastag, vörös, neolux-szal húzott vonal rondítja keresztbe, ami a Triton Trail hosszú távjára meglévő (impulzus)nevezésem. Valamiért a Tritont nem szívesen hagynám ki, kellően obskúrusnak és elborultnak tűnik, és ha rosszabbul nem leszek, akkor a 11 órás szintidő sem tűnik elérhetetlennek a ‘bérccel megegyező mennyiségű szintre és pár kilivel többre. Meglátjuk, mit hoz a következő 4-5 hét, igen dicséretes módon szinte az utolsó pillanatig le lehet mondani a nevezést. Ha nem leszek szignifikánsan rosszabbul, valószínűleg belevágok, bár jó eséllyel ez lesz hosszú időre az utolsó a hosszabb-szintesebb kihívásokból. A szokásos, július végi díszdobozba idén egy egyedi zarándoklatot tervezek, erről később talán majd írok. Hosszúnak hosszú, szint azonban egy csepp sincs benne, és egyáltalán nem közismert. Az ősz pedig egy nagy talány. Van egy nevezésem, a rendezvény jellegéből kifolyólag valamikor júliusban kellene elkezdenem készülni. Addig pedig túl sok minden történhet még.

Jelenkori olvasásélmények

betmen

A legutóbbi posztból kifelejtettem valamit. A ‘bércre menet Egerből kifelé a baktai úton zötyörgött a busz, erről eszembe jutott az örök klasszikus dal a kilencvenes évekből, amit azon nyomban meghallgattam, és amit sok-sok éve szeretnék már itt is megosztani, de eddig még nem volt megfelelő apropó. Most sincs, illetve van, ám ez amolyan örökös apropó, elvégre a sláger eredeti címe Batman, és ugye bárcsak annyi egészséges bélflórám lenne, mint ahányszor Koffein Kapitányt lebetemenzték immár másfél évtizedes karrierje során….

not my running revolution

But if I’m not good at changing
I’m good at self loathing

He says music can change the world, but with lyrics like that, I’m so glad hes wrong.

Nem tudom, van-e felszabadítóbb érzés annál, mint amikor az ember a legjobb tudása és lelkiismerete szerint felkészül valamilyen, a megszokottnál mindenképpen nagyságrendileg termetesebb erőpróbára, ami aztán rajta belül álló okok miatt nem sikerül. Jómagam ebben a kellemes helyzetben találtam magam a BSZM utáni héten, amikor szigorúan futás nélkül (pár bringakörrel) az elmúlt hónapokhoz képest radikálisan eltérő szituációval kellett szembenézem: elsőként mindjárt eltűnt a nagy fehér bálna, az éves (több éves) futócél. Nem mellesleg alig kilenc-tíz órával futottam kevesebbet, mint az azt megelőző hónapokban. A végtelen ürességet enyhén kompenzálandó, háziorvosom javallatára bekerült ugye az életembe a Cybow 11 nevű vizelet-tesztcsík. A dokim szerint ugyanis ha itthon már nem produkálok vért, akkor nem nagyon érdemes üldözni az urológiát.

Egy hét lelkiismeretes elszíneződés-vizslatás eredménye vagy tucatnyi teljességgel normális tesztcsík lett, így valószínűleg a hematuria a sportorvoslás által gyakorinak tartott esetét volt szerencsém bemutatni, melynek általános oka a túlterhelés. Ez a kimenetel azonban tovább mélyítette a homlokomon a ráncokat, miközben a kiesésem okait kutatandó szélesre tártam a potenciális magyarázatok hatalmas utazóbőröndjének fedelét. Jó lett volna valami egyszerű, emészthető megfejtés, valami könnyen és gyorsan behatárolható szervi baj, és akkor máris megfellebbezhetetlenül fel is menthettem volna magam.

Pontos okokat azonban most sem tudok prezentálni. Ettől függetlenül megfellebbezhetetlenül felmentettem magam. Utólag nyilván megmosolyogtató ez, különösen az „amire kész vagyunk, oda nem megyünk” bon mot fényében. Bár még mindig mondhatom, hogy na, ugye. Elvégre odamentem, és tessék, nem is voltam készen. Ez a készületlenség azonban szent meggyőződésem szerint a szervezetem olyan jelenlegi sajátosságainak illetve válaszreakcióinak köszönhető, amivel nem tudtam volna már mit tenni, illetve tettem ugyan erőfeszítéseket a feltérképezésükre (sőt, mások is tettek, csövekkel meg szondákkal), ám mindezidáig ezek nem igazán vezettek eredményre…

…a sors egy egészen torz fintora folyományaként nagyjából itt tartottam a bejegyzés megkomponálásában, amikor az EgészségAblak nevű remek alkalmazás push üzentben jelezte, dokumentumom érkezett. Ez pedig nem volt más, mint a Foodtest200-as ételintolerancia-vizsgálatom eredménye. Urológus helyett első egészségügyi utam ismét a laborba vezetett, ahol nyomasztóan sok pénzért és a véremért cserébe újabb kísérletet tettem a rejtély megoldására. Túl sok, az intoleranciához kapcsolt tünetre ismertem rá (a rossz alvástól a bőrvacakolásig) a különböző emésztőrendszeri anomáliákkal kapcsolatos, igen hosszúra nyúlt olvasgatásaim során, ezért ez tűnt számomra a következő logikus lépésnek a nyomozómunkában. A leletet megnyitva felerősödött a meggyőződésem, hogy beletenyereltem a tutiba, amikor már az első tételnél csupa vörössel kiemelt érték jelent meg.

Ha valami a normál érték két-háromszorosa, nem kell túl nagy leleményesség annak megállapításához, hogy az biztosan nem túl jó. Avagy jó eséllyel megtaláltam végre a gebasz kiváltó okát. Sosem gondoltam volna, hogy a tej lesz a probléma, ami negyvenpár évig soha semmi gondot nem okozott nekem, sőt. Rájöhettem volna korábban is, mert volt egy-két vizsgálat, ami előtt le kellett tenni a tejtermékeket, és akkor pár nap alatt átmenetileg jobban lettem, viszont akkoriban még 8-10 más tételt is le kellett húzni az étrendből, és tényleg ez volt az utolsó, ami felmerült bennem, mint a kalamajka forrása. A gasztroenterológus meg inkább kitolt velem a FODMAP étrenddel, mert nagy boldogan beszereztem egy halom laktózmentes tejterméket – csak éppen pont nem a laktóz volt ezekkel a bibi. Ám így legalább a hamis nyugalom képzetével áltathattak… Egyelőre nem tudom, ez pontosan mit fog jelenteni a hétköznapokban, nyilvánvalóan a tehéntej-túró-kefír-joghurt-tejföl ötösfogattól legalább pár hónapra el kell búcsúznom, illetve a tejcsokitól a habarásig sok minden szintén kihagyandó vagy meglehetősen véleményes. Elvileg a laboreredményhez jár egy ingyenes dietetikai tanácsadás, ami remélem segít abban, hogyan lehet még felismerni azt, amiről nem gondolná az ember, hogy jobb döntés lenne kihagyni, mert a biztonság kedvéért beleszórtak 3-4% tejport. Mert valószínűleg az is erősen ellenjavallt.

Nem lesz fáklyásmenet, viszont remélem, most már valóban megtaláltam a limitáló tényezőt. Tényleg kezdtem a türelmem végére érni (tulajdonképpen most is ott vagyok még), mert elképesztően nehéz így felkészülni azokra a versenyekre, amiken futni szeretnék, és ha nagyjából sikerül is, a tapasztalat szerint 80 százalék az esélye a fejreállásnak, hiszen nagyon ki van centizve minden. A BSZM-en talán pont elég volt az isteni túrós pogácsa, amit a szálláson kaptam a rendszer túlterheléséhez… Másrészt mivel az újabb kutatások szerint a gyomrunk tulajdonképpen a második agyunk, ennek a rossz működése mindenre, így a hangulatra szintén kihat. Nem ártana ezen a területen javulni, mert lassan elkezdett már minden idegesíteni a futás körül, ami nem a futás konkrétan. Nem szeretem a tolakodó terepfutókat, nem szeretem a szponzorokkal teli versenyeket, nem szeretem a “futómédia” egymást körbenyalogató hírességeit (részben ez utóbbi miatt maradt el eddig A Nyári Futás Hangja második évada, mert csak akkor szeretném folytatni, ha egész biztosan tudok olyat csinálni, ami tökéletesen nem olyan, mint az átlagos futóskontent), ezt sem szeretem, azt sem szeretem. Egy durcás undormány kezdek lenni, és ezt utálom :). Remélem, van összefüggés, és ha sikerül kikúrálnom magam, akkor szebb színben látom majd a futóvilágot.

Addig, amíg ez megtörténik, sebtében befejeztem a tavaszi futószezont. Múlt héten megkezdődött a szokásos szolnoki Auriga versenysorozat a Széchenyi parkerdőben. Emberemlékezet óta nem futottam rövid távon, és most sem hiányzott egyáltalán, de szeretem ezt a versenyt, és tesztnek sem volt utolsó. Magamhoz képest szerintem sikerült jól beosztani az erőt, és észbontóan örülök annak, hogy elszámoltam a sorrendet, mikor azt hittem az utolsó ember, akit még látok magam előtt, ő a negyedik. Eszembe sem jutott tehát hajrázni egy esetleges dobogóért (pedig Jani valójában a harmadik helyen szaporázta), amibe valószínűleg belehaltam volna, abból kiindulva, ahogy másnap éreztem magam a duatlont (odabringázás-10,6k-hazabringázás) követően. Csak másfél perccel futottam rosszabbat, mint a tavalyi legjobbam. A fejlődés továbbra is megkérdőjelezhetetlen.

A féktelen lelkesedés (Kép forrás: Kiss János/szoljon.hu)

Utólag hibátlan választásnak bizonyult a Mátrabércen a túrára voksolni a trail helyett. Az időjárást tekintve ez valószínűleg nem teljesen igaz, de minden más tekintetben igen. A jelenlegi állapotomban ez még inkább az “egyáltalán nem hiányzott” kategória, különösen ha belekalkuláljuk a trailen nem kizárható szintidővel viaskodást a képletbe. Ráadásul a túra logisztikailag sokkal élhetőbb, harmadannyi pénzből volt szállásom (kiváló az új, felfújható derékaljam a művelődési házban földön alváshoz) és transzferem is a rajtba. Elég szürreális előző este a szürkületben vonatozni és látni a Mátrát teljes valójában, amit aztán másnap az elejétől a végéig át kell szelni. Magát a túrát két részre osztanám, Galyatetőig nyomokban terepfutásnak volt nevezhető. Kicsit több mint féltávig forszíroztam, az első 29 kili jóval durvább (1900 szint) mint a második 26. Viszont amikor felértem, éreztem, a nyári melegben ennyi volt aznapra az értelmes sietés. Semmi kedvem nem volt önkívületbe hajszolni magam, csak azért, hogy fél-egy órával jobb időm legyen, amikor az az égvilágon semmit nem számított, még korábbi vonatot sem értem volna el. Szóval tartottam a bolt teraszán egy húsz perces jégkrém-sör szünetet, és átváltottam túrázásba, bár néha lefelé kocogtam, eléggé félszívvel. A végére így is teljesen kidöglöttem, pont elég volt tehát ennyi (10 óra 17 perc gyönyör). Imádtam egyébként, bár nem gondoltam volna, ennyi kék háromszög jelzés létezik, de ez valahol a gerinctúra sajátja.

Most pedig elvonulok a barlangomba, hogy megújulva, kicsattanó erőben robbanhassak ki onnan, ki tudja, mikor…

mesterhármas

“You can trust yourself into victory, or you can doubt yourself into defeat“

“You’re gonna loose. Smile, you fuck!”

A fotós kérésére még megtorpantam egy pillanatra a fövenyesi váltó- és frissítőponton, hogy homályos, ám bohókás háttérként szolgálhassak Kocsis Árpi, a motoros versenyigazgató bukósisakjáról és legendás, futóaláírásokkal díszített, rikítóan sárga kabátjáról készült csendélethez. A jól végzett háttérdíszletkedés után pedig beugrottam a mobil egészségügyi rendszerbe, elvégre órákkal korábban megígértem magamnak, a harmadik napi táv második váltásánál jár az első pisiszünet, és aztán már csak szépen bevitorlázgatok Füredre. Odabenn azonban engem teljesen felkészületlenül érve csapott le rám a borzalom.

Amikor elkezd az ember teljesen váratlanul vörösborszín vizeletet eregetni, elkerülhetetlenül megáll benne az ütő (…) egy pillanatra. Az első rémület után pedig óhatatlanul kibuggyan egy frusztrált “aztabüdösrohadtkurvajóéletbe”. A meglepetésemhez erősen hozzájárult, hogy az idei BSZM-re elég szigorú frissítési protokollal érkeztem, melynek folyományaként a megelőző bő két és fél napban valóban annyit ittam, mint a sokat emlegetett lovas kozákezred, lovakkal együtt. A lelkiismeretes fogyasztás hatására (a viszonylagos meleg ellenére) végig már-már gyöngyházszínű volt a foltszerű karbamidszennyeződés, amit mindezodáig a Balaton körül elhelyeztem. Igen éles lett tehát a kontraszt. Mivel öt éve kísért a tudat, hogy legutóbb, amikor ugyanezen (vesev)égi tünemény miatt kiálltam ugyanerről a versenyről, akkor tulajdonképpen csak hallucináltam, az égbenézős (valójában toitoi tetőbámulós) káromkodás után visszafordultam érdeklődni a csermely irányába. Továbbra is elég egyértelműnek tűnt a dolog. Mint amikor a fogorvos már percek óta matat az ember ínyében egy ki-tudja-hogyan odakerült bölcsességfog-darabka után, majd arra kér, hogy öblítsen. Harmadik és negyedik ránézésre sem tűnt kevésbé egyértelműnek a szituáció, ezért mire kijöttem, azaz mintegy 67 másodperccel a gyanútlan bevonulásom után, már el is dőlt, az addigi 14 óra futás megy a levesbe…

Annak ellenére, hogy a döntés megszületett, elindultam tovább, sétálva. Arra jutottam (bár ez kevéssé köszönhető stratégiai megfontolásnak, mint inkább a két és fél napja megszokott gyenge közepes lendület önkéntelen továbbvitelének), a következő frissítőig kiventilálom magam, illetve biztos, ami biztos, átgondolom mind az egy számba jöhető kimenetet. Elvégre nincs annál lélekemelőbb, amikor mindenki visszaelőzi szépen lassan az embert, aki mellett a nap folyamán hajrá-hajrázva elkocogott. Árpi tíz perc múlva pöfögött mellém, a könnyednek induló csevej picit komorabba fordult, de aztán már kedélyesen búcsúztunk egymástól. Ő felelősen végigkérdezte, amit ilyenkor kell, én meg tudtam, mi a helyzet és mit csinálok. Nem akartam kockáztatni, az életembe nem férne bele pár nap kórház sem. Hét óra futás lett volna még vissza, ami egyszerűen túl soknak tűnt a borotva élén szambázva. Lehet, hogy semmi komoly, csak ezt nehéz ilyenkor őszintén elhinni.

Miután a lehető legfelsőbb szintű versenyszervezőség tudomására hoztam a 104-es versenyző sajnálatos visszalépését a további élményektől, maradt némi idő az önreflexióra. És igaz, ami igaz, rém büszke lehetek magamra: 2014-2019-2024-ben sikerült összehozni egy klasszikus mesterhármast BSZM-kiesésekből. Hab a tortán, hogy a mostani, harmadik napi fiaskó után az első nap kivételével már minden napra jut egy mese szép kövér DNF. Gyönyörű sorminta. Ilyesmiken töprengtem, miközben sorban elhagytak az ismerős arcok. Már itt szemebsültem vele, de később is volt olyan élményem, hogy (különösen a korai rajt intézményének bevezetése óta) a BSZM-ről sérülésen kívül nem igazán lehet kiesni, amíg az ember erős túratempóra képes, és van némi akaratereje, beérhet. Így viszont az egyéni résztvevők jó részének az erről a versenyről alkotott mentális modelljébe sem igazán passzol ez a félbemaradásos opció. Többször jártam úgy, hogy valakinek egyértelműen mondtam, nekem ennyi volt, sérülés miatt kiálltam, amire a válasz az volt, jó-jó, holnap majd megyünk, aztán nyomjuk! Erre már általában nem replikáztam azzal, nekem ugyan eszem ágában sincs több vért kipréselni magamból egy nem kifejezetten erre kitalált testnyílásomon… Persze, nyomjuk.

Lófráltam tehát még szűk öt kilit, a mezőny legvégénél nem voltam lassabb így sem, de mivel másnap nem terveztem elindulni, értelmetlen lett volna bebandukolni, hiába ment volna szintidőn belül. A következő ponton még egyszer, hivatalosan és kellően formálisan is lejelentettem a feladást, majd megvártam a következő buszt Füredre.

Percekkel az észlelés előtt még semmi nem utalt az elkövetkező sorscsapásra

És hogy addig mi történt? Jó lenne azt mondani, egészen a fövenyesi dombtetőig minden a tervek szerint alakult, könnyedén, vidáman hoztam az eltervezett tempót, miközben az élvezett másodpercek száma szigorúan monoton növekedett, ám sajnos ez korántsem fedné az igazságot. Egyébként is elég nehezen szabadultam ki a munka karmaiból, csütörtök reggel a vonaton még sikerült videókonferenciázni, bár amikor megérkeztem a partra, a forgatag beszippantott magába. Nem is sok időm maradt a ráhangolódásra a rajtig, átvedlettem, beadtam a hátizsákot a postakocsiba, aztán szinte azonnal megszólalt a Road to Hell, majd megindult a futókígyó.

Amennyire vártam öt év után, annyira furcsán éreztem magam a Siófokon tekergőzés közben. Hirtelen egyáltalán nem tűnt odavalónak a gazdatest, idegenül mozogtam a szép lassan elrendeződő sormintában. Mintha akkor döbbentem volna rá, egy olyan álmot üldöztem, ami talán már nem létezik. A sötét gondolatokban részben közrejátszott az, hogy nagyon nehezen melegedtem be, és elég vacak volt aztán a tempó, ami kényelmesnek (“egésznaposnak”) érződött. Siófokról kifelé aztán egy kisebb társasághoz csapódva elkezdtünk diskurálni, beindult a megszokott BSZM-dinamika, ettől azért vidámabb lettem. Egész az első váltópontig, Szántódig társalogtam jóízűt Andrással, a Suhanó Generáció nevű váltó kapitányával, abban a baráti tempósávban, ami neki csak kicsit volt túl gyors, nekem meg a tervezetthez képest csak kicsit lassú, így kellemesen eltelt az idő. Rövid frissítés után indultam tovább az egyik kedvenc, platánsoros részemre, minimálisat gyorsulva. A következő szűk egy óra nyomokban már hasonlított azokra az idealizált képekre, amiket az elmémben dajkálok erről a rendezvényről. Futás, Balaton, visszafogott mosoly. A napi táv felét elhagyva azonban újra sötétebb (gondolat)fellegek kezdtek gyülekezni.

Teljesen érthetetlen módon a környezet, a tó és a relatíve korai versenyidő ellenére elkezdett irgalmatlanul rosszul esni a futás. Hogy még inkább fokozódjon a rejtély, ez a tempómon és a pulzusomon nem igazán érződött. Bezzeg a füleim között. Nem voltam kifejezetten fáradt, nem szédültem vagy bármi, nem lassultam be, mégis földöntúli vegzálásnak éreztem az egész mozgássorozatot. Mire elértem a második váltóponthoz, már szó szerint gyűlöltem az egészet. Az olyan kis intermezzók sem vidítottak másodperceknél tovább, mint amikor a hat, éppen műszakot letevő, az út melletti fa alatt a padnál bandázó építőmunkás nyerítve fedezte fel “Betmeeent”, hogy fél órával később a klasszikus, ütött-kopott melós Ford Transitból még hazafelé menet is üvöltve szurkoljanak kifelé. Mindezt tudomásul vettem. Közben haza akartam menni. Vagy inkább csak elindulni valahová teljesen máshová. Vissza se nézni. A frissítő utáni hosszú egyenesben felváltva kívántam szanitécet, egy kávét és a világvégét. Majd egy hatalmas kortyanás után immár WC-t is. Végtelenül szerencsétlennek éreztem magam. Öt hónapot készülök valamire, amibe aztán épphogy belekezdve azt szeretném, bárcsak ne ott lennék. Bravó.

Nem tudom, volt-e valami a levegőben, netalán a frissítőasztalokon, de később sokaktól hallottam vissza, mekkora pokol, legalábbis kevésbé kéjhömpöly volt számukra az első nap, illetve fosós sztorikból szintén akadt gazdagon. Most már nekem is van ilyenem, egészen a hatodik BSZM-emig kellett rá várnom: a napi maratont végtelen megkönnyebbüléssel ünnepeltem meg a Kék Téglában. Lényegesen persze nem lett jobb a helyzet, a maradék hat kili nem csapott át váratlan diadalmenetbe, ám egy fokkal élhetőbben telt. A dilemma azonban továbbra is adott volt: ha holnap ugyanez az élmény vár az elejétől, akkor kár erőltetni. A napi célban a testem többi része beperelhette volna a hüvelykujjamat rágalmazásért:

Az adatok alapján visszanézve amúgy egy teljesen vállalható, óvatos kezdésnek tűnik az első napi penzum, a frissítő(…)pontokat leszámítva meghökkentően egyenletes tempóban. Visszavonatoztam Boglárra, elfoglaltam a szállást, majd elmentem pizzát enni, de nem időztem sokat, a további tervem aznapra igen sok pihenést tartalmazott. Este még a biztonság kedvéért felfaltam szinte mindent az igen bőséges befutószatyor tartalmából, még egy utolsó ütést bevíve a FODMAP-nak. Közben arra gondoltam, muszáj, hogy másnap jobban menjen. Nem mintha nem tűnt volna képtelenségnek, hogy valami még egyszer ennyire szarul (…) essen… Lehet azt mondani, alábecsültem a versenyt, de szerintem ez nem lenne igaz. Van elég tapasztalatom és a felkészülésem legalább minimális önbizalomra okot adott. Mindenesetre az A-tervet már az első nap végén elengedtem, különösképpen azért, mert a B-terv is inkább C-nek kezdett kinézni. Ennyit a nagy arcomról és futómérnöki teljesítményemről.

A közepes alvás és az óvatos reggeli után újfent rá kellett jönnöm, a Gömbkilátó belépős. Tudtam, csak nem sejtettem. Ettől függetlenül kiváló reggeli torna volt fölmászni, amit nem követett bemászás, mert a hétszentség is be van kamerázva a domb tetején, nem akartam lekésni a rajtot egy esetlegesen elhúzódó magyarázkodás okán. Sétálgatás közben továbbra sem éreztem a mindent lebíró erőt és akaratot. Ez mindössze csak azért tűnt elenyészően aggasztónak, mert mindig is a második napot tartottam a legnehezebbnek ezen a versenyen. A királyetap rajtjába tartva, a nagyjából 10 perces buszút alatt konstatáltam, ha nem is méla undorral viseltetem az aznapi események irányában, fel sem vetődött bennem minimálisan sem az, hogy a futás ma nekem tényleg jól fog esni. A fonyódi mólónál hatalmas kavalkád fogadott, kivételesen azonban próbáltam elkerülni az ismerősöket és valahogy futólelket rázni magamba. Kihalásztam K2 reggel magamra nem öltött hiányzó darabjait a zsákból, valamint az előző napi befutószatyor szinte utolsó mohikánját, a banánt, és kisétáltam a móló végére nézegetni a napi célt, azaz Szigligetet a túlparton.

Nagyjából öt perccel a rajt előtt indultam visszafelé, immár teljes harci díszben, és azt vettem észre, a hangulatom hirtelen átbillent valami zenközeli állapotba. Egy banán csodákra képes. Kíváncsian vártam, vajon a testem mit szól mindehhez, de úgy tűnt, az inga túljutott a holtponton és ha nem is száguldott, szép lassan azért elindult az ellenkező irányba – mint ahogy én az aznapi távnak. 1 km. Megy, nem utálom, ráadásul nincs viharos szembeszél, mint itt majdnem mindig. 2 km. Kezdek bemelegedni. Szinte már jól is esik. Nocsak, nocsak. 3 km. Nézd már, beálltam a tegnapi tempóra, a pulzusom meg lentebb van. Mi a csuda történik itt? 4 km. Bárcsak minden ilyen flottul menne még 49 kilométeren keresztül. És ne jönne ez a rém unalmas szakasz Bélateleptől Máriafürdőig, messze a víztől, benn, a nyílegyenes utcában. 5 km. Nem izgalmas, de végülis a lényeg, hogy haladjunk. Na, ti már tegnap is jöttetek a környékemen valamikor, és már akkor is franciául beszéltetek. Alléz! Alléz! Whaddafakkárjúdóinhír? (Németek, osztrákok, hollandok, pár angol és skandinávok szoktak inkább lenni, franciák nem annyira.)

A következő szakaszt mítoszrombolással töltöttem. Szokás mondani a franciákról, hogy nem hajlandók angolul beszélni másokkal, nos, a futás ezen is képes túllendíteni bárkit, közel egy órát diskuráltunk alapvetően teljesen felületesen és rém szórakoztatóan a sráccal, akivel nagyjából pont úgy volt a tempónk, mint előző nap Andrással az SG-ből. Kiderült, hogy egy unokatesócsapatba botlottam, és valamelyik rokonuknak van nyaralója a déli parton, így keveredtek ide. Amúgy régen ultrázott az ember, csinálta meg a CCC-t többek között, most viszont már nem feszítgeti annyira a határokat. Utólagos nyomozásom alapján a Les cousins Lemaire lehetett a csapatuk, de az örök rejtély marad, hogy Olivier-vel, Jerome-mal, netalán Nicolas-val volt szerencsém eltölteni az időt az első váltópontig.

Egyedül maradva megint begyorsultam egy csöppet, ám hamar rájöttem, az iramjáték most itt a hülyeség netovábbja lenne. Balatonberény felé közeledve Séra Istvánt értem utol, pár szót vele is váltottunk. Steve azon ikonok egyike, akik eddig az összes BSZM-et teljesítették. Szép lassan, a napi első félmaraton táján odaértem a berényi focipályához, ami szintén ikonikus, bár csak számomra, mert már többször volt a második napi sokkhatás színhelye, ahol rádöbbent a szervezetem épp mit kívánok tőle, és rendszerint e szent helyen kezdett el markánsan tiltakozni. Az első nap kínszenvedései után az egész három nap egyik legkellemesebb meglepetéseként ruganyosan, szinte vigyorogva haladtam tovább. Végre kiértünk a nyaralók sorából, még ha ez nádast jelentett zömmel, nem a nyílt víz látványát. Fák között kanyargó, gyökerek által fel-feltört aszfaltcsíkon haladtunk a főút mellett, egy lány előttem az egyik huplin el is esett, feltámogattam gyorsan, szerencsére még horzsolást sem szedett össze. Közben arra gondoltam, ha most elesik valaki ezen a bicikliúton, az legalább olyan fáradt, mint általában én szoktam ezen a környéken lenni. És még van vagy 30 kili…

A fenékpusztai erős, ám ívelt jobbkanyar a BSZM idei, hála az égnek kevés újdonságából szolgált eggyel: felújították az utat a környéken, meg talán építettek is hozzá ráadásként, lett sok felüljáró, aluljáró, kétszer két sáv, kiskutyafütyije, a bicikliútnak idekanyarodj, odakanyarodj. Rendesen meggyötört a sok fel-le hullámzás. De a komp haladt tovább, még felfelé is tempósan tudtam kocogni, ezt nem hittem volna még reggel sem. A 71-es út mellett jó sok csapat- és kísérőautó parkolászott mindenfelé, az egyikből kiszálló néni egy fa mögül kilépve a semmiből megajándékozott Koffein Kapitány történetének egyik legviccesebb kérdésével (ezek a legek bekezdései). Meglátva a fejem csak ennyit mondott: “Ez valami 3D szemüveg?”. Az ebből kapott vidámságlökettel már eljutottam a második, keszthelyi váltópontig. Itt éreztem először, kezdek fáradni, de még mindig fényévekre voltam az első napi dermesztő horrortól. Komótosan frissítettem, és úgy döntöttem, az előző, plusz leginkább a hátralévő napokra gondolva enyhén kényelmesebbre veszem a maradék félmaratont. A “taktika” valójában a régebbi, normál BSZM-üzemmód eljövetelét jelezte. Haladunk, haladunk, fáradtak vagyunk, fáradtak vagyunk, haladunk, haladunk.

Futottam tovább, persze, de nem siettem a frissítéseknél, egyébként is jobban esett már többet enni-inni, ráadásként nagyvonalúan engedtem utána 1-2 perc sétát, amíg rágcsáltam. Mondjuk az előző napi fiaskó után a rágcsálás szinte kizárólag aszalt gyümölcsökre korlátozódott, a fosásból is megárt a sok. A stratégia részeként nem voltam rest felgyalogolni (Isten hozott az északi parton) ott, “ahol régen a golfpálya volt, aminek már nyomát sem látni”, illetve lassan befogtam korai rajtos ismerősöket, ha úgy alakult, velük sétáltam pár percet, amíg felülírtuk az egymásról rendelkezésre álló információs bázisunkat. Nemzetközi nőnap lett hirtelen, két Zolival is pofáztunk, Tiger kolléga régi szolnoki ismerős és BSZM-veterán, őt a györöki frissítőnél csaptam hátba, míg Sólyom Zolival a bő tíz évvel ezelőtti futamokon szenvedtünk együtt órákat a záróbusz előtt. Utóbbival az utolsó ponton futottam össze (…), a végéig kitartottak a témák az elmúlt évekről, a várroham előtt búcsúztunk csak el átmenetileg egymástól, mondta szaladjak csak fel. Egyfajta anti-Zrínyiként meg is csináltam a vár lábáig felszaladós finist az emelkedőn, cserébe tíz percig kerestem önmagam egy padon ülve. Ahhoz képest, hogy egy fabatkát sem tettem volna fel a rajt előtt negyed órával sem a célba érésemre, egészen megjavultak a dolgok, ráadásul 45 perccel voltam gyorsabb ezen a szakaszon, mint eddig bármikor. Ami persze alacsony léc, és még mindig nem egy villámba oltott utánégetőt idéz az idő, viszont ha valami a tervek szerint alakult egyáltalán az egész idei BSZM alatt, akkor ez a nap volt az. Az azonban kevéssé volt valószínű, hogy a javuló tendencia a harmadik napra fenn tud maradni, már csak élettani okokból sem.

Miután nagy nehezen összeszedtem magam, átbuszoztam Badacsonyörsre, az aznapi szállásra egy tüneményes tanárházaspár apró kerti szobájába. Kaptam forrásvizet a hűtőbe, és még rágcsálnivaló túrós pogácsát is a sörhöz, amit a pizza mellé rendeltem (sem kedvem nem volt kimozdulni, sem menni nem nagyon lehetett volna hova a közvetlen környéken vacsorázni). Szóval sikerült egy pompás helyet felfedezni, nagyon kedves emberekkel, akik ráadásul maguk is sportolnak, sőt, a házaspár hölgytagja válogatott sprinter volt annak idején. Ettem, ittam, nyújtottam, aztán próbáltam pihenni, közepes sikerrel. A gyomrom továbbra sem volt száz százalékos, bár ez ugye hónapok óta nem meglepetés… Reggel ráadásul kaptam egy vödör kávét (ezt nem biztos, hogy mind meg kellett volna inni, de K2 mit tud tenni?), és a házigazda még át is fuvarozott a rajtba. Hála.

Elég tanácstalanul tébláboltam a badacsonyi Mol-kút környékén, az előző két nap Janus-arcú történései után már meg sem mertem tippelni, vajon mi fog történni. Az izmaim soha ilyen jó állapotban nem voltak még a harmadik nap elején, ez azonban alkalmasint semmit nem jelent. Azt tippeltem, a harmadik nap valahol az első kettő ötvözete lesz, szenvedősebb, ám tragédiamentes. Csak egy hajszálnyit tévedtem. Az eggyel a tervezettnél hamarabb elérkezett utolsó nap lényegi részét már korábban összefoglaltam. Az addig vezető út közepesen kalandosan zötyögött. A rajtnál még pacsiztam ismerősökkel, többek között megismertem az SG többi tagját, majd sikerült szinte az utolsók között eljönnöm, a hivatalos rajtidőpont után vagy 12 perccel. Ezt csak azért említem meg, mert az első frissítésnél felrémlett a Zs-terv és az elmúlt versenyek szelleme, mikor a személyzet mondta, hogy 8 perc van a szintidőig (nekik nyilván nem szóltak, hogy plusz az, amíg átjön a nyúl a kapu alatt). Nem mintha akkor ez bármennyire érdekelt volna, amíg mozgásban tudtam maradni, addig folyamatosan távolodnom kellett a vonaltól. És tulajdonképpen pontosan ez történt. Amíg ugye mozgásban volt értelme maradni… Az északi parti kényelmes, egésznapos tempó egy leheletnyit volt csak lassabb az első két napinál, mire visszaértem Badacsonyörsre, bele is rázódtam megint. Némileg nagyobb amplitúdóval működtem ugyan, ami főleg a domborzat változásának (rossznyelvek szerint megjelenésének) volt betudható. Szépen apránként jöttem felfelé a mezőnyben, közben felkérdeztem Ultraláng kollégát, mi ez a magamutogatás (…), és nagyon jól esett, mikor egy utolért lány épp a Have you ever seen the raint hallgatta (ennél csak akkor esett volna jobban, ha a Minutemen-verzió csendül fel). Jobban belegondolva ez már előre jelezte a hamarosan eljövő végkifejletet. Ekkor még más nem nagyon indikálta a rapid zárórát.

Gonosz lélek közeleg

20-25 kili között, azaz az előző napinál hamarabb jött el a fáradtság érzése, ami talán valahol normális. Viszont nem lassítottam, csak a frissítőknél, és a megfutott első (a déli part biliárdasztalához képest) “nagyobb” mászás kivételével a második hosszabb emelkedőn. Úgy tűnt, megtaláltam a 2024-es BSZM ritmust. Nem volt mindig szórakoztató, selejtesebben ment, mint előzetesen számítottam, de útban voltam egy C-terves, 21 óra körüli célbaérés felé. Aztán jött a vérzubogás. A célban beszélgettem az elsősegély-személyzet egy tagjával, ő azzal biztatott, három dolog okozhat ilyet: gyulladás, kő vagy tumor. Ha nem vagyok lázas és nem fájt velőtrázóan, akkor az első kettőt nagyjából kizárhatjuk… Másnap reggel még megnéztem a korai rajtot, tisztelegve az igazán kitartóak előtt, akik a legtöbb időt töltik a pályán. Majd hazavonatoztam.

A végére nem ártana valami értékelésfélét írnom. Ez nem könnyű. Nagyon-nagyon vártam ezt a versenyt. Gyakorlatilag 2019 márciusa óta. Talán túlságosan is. Sokkal több volt azóta a futóéletemben a lefelé, mint a felfelé (bár tagadhatatlan, a rövid felfelék elég bombasztikusan alakultak), először a térdeimmel, majd a SIBO-mmal, illetve talán már a vesémmel is. Lelkiismeretesen, talán már túlságosan lelkiismeretesen készültem fel, ami után az első nap agóniája nem egyszerűen egy hatalmas nagy pofon volt, hanem egyenesen a megtestesült tanítógép az Éretlenekből. Valójában persze egyetlen lecke van: a “hajrá, gyengék!” még mindig maradéktalanul érvényes. Másfél nap óvatos mentésének paravánja mögé nem lehet betuszkolni az elefántot. Egyszerűen kevésnek bizonyultam. Lehet persze okokat keresni, és kell is, de nem itt és most. A szervezetem nem volt készen a kihívásra, és ez az én hibám. Az, hogy túledzés, kontaminált vékonybél szindróma, krónikus stressz, netalán másvalami játszott ebben közre, tökmindegy. Nem szeretném ugyanakkor túldramatizálni, és elmenni a pozitívumok mellett sem: a BSZM még mindig egy parádés és egyedi verseny, amin magamhoz képest sokkal jobban haladtam, amíg haladtam. Vasárnap Füreden nagyjából úgy éreztem magam, mint az első napon (nyilván, hiszen lespóroltam az előző nap végét), ami a régi versenyek utolsó napi robotjárásait alapul véve nem annyira rossz dolog. Abban viszont egyre kevésbé vagyok biztos, hogy mostanában mentálisan nekem való a BSZM. Az utóbbi években megrágott és kiköpött az élet, voltak arra utaló jelek, nem viselem már annyira jól azt, amikor szenvedni kell. És most kellett. Ment, csináltam, nem ezen múlt, de mégis… Fogalmam sincs, mit írnék erről, ha nehezen, de valóban beértem volna 21 óra alatt. És fogalmam sincs, ha jövő vasárnap lennének a következő BSZM-ek, akkor az indulásra szavaznék-e.

—

A mai nappal letelik az önkéntes száműzetésem, holnap már kimegyek futni. Lassan egy hete tesztcsíkozom magam, vérnek semmi nyoma. Megint csak haluztam, hogy kiállhassak… Ettől még megyek majd vizsgálatokra. Unom ezeket már. Mátrabércre is megyek, azt nem fogom unni. Bár ha “csak” túrázom, tovább fog tartani…

athlete number 104

Ábrándja időtlen térben csapong
Kérdőjelek fehér botjával kopogtat
Gyerekdühei ketrecében kering
Hideg korongon forog megfeszítve
Lábat emelget a senki porában

Néha eltöprengek azon, mit jelent gyengének lenni. És ez most nem az az utóbbi időben valamennyire mainstream gondolkodás, mely szerint merjük megmutatni a sebezhető oldalunkat. Aminek ugyan széles néptömegekre gyakorolt pozitív hatását egyelőre kevéssé látni „ety mekkergűt világ dízletei köszt”, ám azt élelmesen meglovagolva az egyébként is hatalommal, tudással és erőforrással bírók pompásan domboríthatják még inkább átélhetővé nimbuszukat. Nem. A valódi gyengeség relativitását éneklem. Megmondom, miért beszélek rébuszokban. (Azon kívül, hogy ittam már egy sört.)  Egészen 2020-ig kell visszaugranunk az időben. Az eleddig utolsó BSZM-et rendezik meg éppen, a Covid-lezárások előtt napokkal. Én lógó orral, és továbbra is sajgó térdekkel, a fejemben visszahangzó orvosi verdikttel („lehet majd még ezzel futni, de félmaratonokról, vagy ilyenekről ne álmodjon” – sokszor idéztem már itt, de közel sem annyiszor, ahányszor nekem eszembe jutott az évek során) nézegetem a(z akkor) népszerű közösségi oldalon a versennyel kapcsolatos posztokat, amolyan balatonmelléki katasztrófaturizmusként. És megakadt a szemem egy kommenten: „Hajrá, gyengék! Koffein kapitány, stb. …..”

Nem mondom, jól esett, hogy mégiscsak sikerült némi nyomot hagynom a versenyen résztvevők, esetleg ismerőseik és üzlettársaik emlékezetében, elvégre sokáig építgettem a hétköznapi szuperhős legendáját, jóval azelőtt, hogy a szuperhősös univerzumok olyannyira népszerűek nem lettek. Nem mondom, hogy nem esett kifejezetten szarul, hogy egy olyan halmazban találtam magam, amiben vélhetően senki sem szívesen, vagy csak dacos konokságból szeret tartozni. Lassú? Ó, hogyne. Nagyon is. Gyenge? Háttööö… Abban a pillanatban átfutottak az agyamon a négy felkészüléssel töltött tél emlékei, majd a négy verseny. Igen, volt, hogy kiálltam. Kétszer is. Felháborítóan gyengének bizonyultam. Az egyik alkalommal Pestre ingáztam napi szinten a felkészülés közben, sok más dologgal hátráltatva, néha hajnal háromtól ötig futva húsz kiliket. Egyértelműen nem elégszer. Csak a megszokás, az előző két évi sikeres teljesítés, meg a verseny feltétlen szeretete és végtelen naivitásom vitt el a versenyre majd Fonyódig. A nyugalmi pulzusom még a kiesés utáni reggel is majdnem száz körül lehetett. És 2019-ben is szégyenteljesen gyengének bizonyultam, nagyjából 171 kili után vagy vért hugyoztam, vagy olyan állapotba kerültem, amikor azt haluztam, hogy vért hugyozok. A szó eredeti értelmében valóban gyenge voltam, a teljes táv teljesítéséhez mindenképpen. Viszont ahhoz elég erős, hogy 2-3 perccel a mentőbe kerülés előtt megálljak. Kétszer (2!!!!44!!!két!!!) viszont beértem! Mindkétszer 24 órán kívül, a lapockáim között a záróbusszal. Ez sem kifejezetten tűnik erősnek. Mégis, ott és akkor a világot jelentették nekem, egy kövér, semmilyen érdemi sportmúlttal nem rendelkező kocafutónak. Fekete szaténpalástban.

Tudom, hogy a Hajrá, gyengék! az empátia egy voltaképpen kedves megnyilvánulása, és hogy újabb kutatások szerint az altruizmus evolúciós előny, ami neurobiológiailag erősen magyarázza azt is, hogy egy versenyen, ha nem tartozunk éppen valamelyik fél szekértáborába, akkor szinte mindig a gyengébbeknek szurkolunk. Leginkább ezek vezérelték a komment szerzőjét, és félreértés ne essék, egy pillanatra sem nehezteltem rá ezért. Inkább csak egy apropó ez a saját vállam veregetésére, hosszú bekezdéseken keresztül. És egy jó példa a szavak (megválasztásának) erejére (…).  Ráadásul vannak olyan versenyek, ahol kifejezetten élmény gyengének lenni. A BSZM ilyen. Azt jelenti, elég erősnek tűnök ahhoz, hogy négy nap leforgása alatt négy rövidke ultrát le tudjak bohóckodni, miközben tudom, már a harmadától, hihetetlenül szerencsés esetben a felétől úgy fogom magam érezni, mint akire rászakadt egy sóban fürdő Zorro az égből.

Koffein Kapitány az V. BSZM-en. A háttérben, ha jól látom, az 1házaspár.

Nos, ez egy kicsit rendhagyó versenybeharangozóra sikeredett eddig, ám azt, hogy mit jelent nekem a BSZM, talán már túlságosan is részletekbe menően leírtam, napra pontosan öt évvel ezelőtt. Azóta a helyzet csak fokozódott. Az elmúlt öt évből kettőt hagytam ki a térdem miatt, és másfelet szenvedtem végig a bélrendszerem rakoncátlankodásából fakadóan. Minden esély ellenében a BSZM a legfőbb szimbóluma annak, hogy még képes vagyok visszatérni. Itt vagyok hát.

Ami a szikár számokat illeti, az 1. ábra mutatja a heti futások és a megtett kilik számát október közepe óta. 112 futás, 1865 km. Felületes szemlélő számára ez egy zökkenőmentes és alapos felkészülésnek tűnhet, ami nagy vonalakban mindenképpen igaz. Kitaláltam, kimentem, lefutottam. Nem sérültem meg. Ez mind eddig a napfényes oldal. Ellenpontozásként továbbra is ott settenkedik valamilyen, jobbára érthetetlen és rejtélyes belgyógyászati misztérium, ami megakadályozott szinte minden élettani fejlődést, az emelt futóadagokhoz történő szervezeti adaptációt. Öt ilyen hónap után számottevően nem lettem gyorsabb, nem ment le a nyugalmi pulzusom, sziklaszilárd a laktátküszöböm. Egyedül az ízületeim és a forgórészeim szoktak hozzá a gyűrődéshez. Ez igazából nekem elég, különösen a térdrettegés után. Talán új beleket még mindig könnyebb szerezni, mint új térdeket. De az majd a jövő zenéje. Koncentráljunk arra a hídra, amihez odaértünk. Már ha lenne a Balatonon átívelő ilyesmi…

1. ábra Heti futások és kilométerek száma október közepe óta (Forrás: saját szerkesztés)

Készültem A, B, C és Zs-tervvel. Ha a MÁV nem tol ki velem, és odaérek a rajtba, akkor a B-tervvel kezdek. Ez az a tempó, ami most kézenfekvőnek, és “egésznaposnak” tűnik. Aztán kiderül. A leghosszabb felkészülésen vagyok túl, és legalább 20 kilóval nehezebb voltam mindig, amikor nekifutottam ennek a versenynek. Ahogy többször leírtam, a futás teljesen új sportágnak tud érződni, arról viszont tökéletesen fogalmatan vagyok, egy négynapos ultra milyen sportágnak fog érződni ebben a formá(m)ban. Ha két nap után nem tűnik elég megerőltetőnek az egész hacacáré, akkor váltok az A-tervre, és kicsit igyekszem hirigelni magam. Tudom, ostobán hangzik, de nem tudok csak úgy odamenni valahová, hogy végignyaralom az egészet. Még a Balcsihoz sem. Vagy ide főleg nem. Kell bele bizonytalanság. Kell bele túlvállalás. Kell bele szívás. Kell bele tök(él)etlenség. Könnyen lehet, hogy ehhez elég lesz megpróbálni végig tartani az első napos iramot. És simán elképzelhető, már a C-terv, az óvatos lassulás is komoly kihívásokat fog tartogatni a nagy pofám számára. A jó hír, hogy meghökkentően hamar roppant okos leszek a témában, az első két nap gyorstalpalóját kijárva. Mindezek mellett, mint az az utóbbi években megszokott, ez a négy nap lesz gyakorlatilag az összes “hosszabb” nyaralásom idén.

Ha pedig beüt a krach és gyengébe fordulnék, akkor ismét lapockáim közé fogom a záróbuszt, majd bevitorlázok a célba… Elvégre a mérleget legalább illene pozitívba fordítani.

Hm, valamit mintha elfelejtettem volna… Egy frászt felejtettem el. A kabaladalt nem lehet. Két és félszer bejött. Kétszer nem.

turning pointless

I don’t know where home is, but I know that I’m not there now.
I’m not there now. I’m not there now

Röpke öt hónap elsuhanása után óhatatlanul elérkezik az a pont, amikor nincs már hova emelni a futóadagokat. A legmegterhelőbb hét után betoncipőnket egy emelő segítségével levesszük az egyébként régen porrá tört gázpedálról és visszább veszünk, már amennyire erre még képesek vagyunk. Van, akik taperingnek hívják ezt, noha valójában csak a józan ész szalmalángnyi füstjele ez az értelmetlenség sűrű ködében. (Rég írtam már minőségi képzavart. Ez se volt az.) Magyarán nem árt adni parányi esélyt a sajgó saroknak, a néha-néha már tompán nyilalló térdnek, a fásuló combizmoknak, a derék deréknak (…) és úgy általában az egész sejtkupacnak a sebnyalogatásra, regenerálódásra. Bizonyos megközelítések szerint ugyan a tapering tulajdonképpen humbug, mert ha az emberfutója igazán felelősen osztja be a terhelést, akkor erre valójában nincs szükség. Mindenesetre ha eldobnék egy követ, az szerintem jóval hamarabb talál el egy olyan futót, aki még nem lépett a bölcs belátás ezen szintjére, mint olyat, aki igen. Köztük engem (már ha épp kővel szeretném dobálni önmagam), mert bizonyos összetevőim bizony lassacskán egyre hangosabban sivalkodtak az őket érő, folyamatos háborgatás ellen. Értek én a szóból. Csak lassan. És félre.

A csúcsterhelés hetét kevéssé stílszerűen egy regenerálódófutással indítottam, egyetlen mentségem, hogy pihentetéshez képest így is vaskosan 10 kili fölé csúszott az óvatoskodás. Másnap éreztem, egészen arcpirító kezdete lett ez egy nagyhatásúnak tervezett hétnek, ezért előirányoztam a már többször megénekelt harmadoló futásomból egy 5+11+4 felbontásút – amit a vázolt leosztásban egyre nehezebb, bár nem teljesen indokolatlan harmadolónak hívni. Ennek ugyebár az eleje és a vége könnyű, a közepe meg az aznapi hangulatból és lefolyástól függően elég sok minden lehet, egy igen tág intervallumot adok meg, aztán kipottyan, ami kipottyan. Az egyetlen szabály, hogy nem szabad túlságosan intenzívnek (értsd óvatos tempófutástól durvábbnak) lennie. A bemelegítő első szakaszban aztán addig-addig fantáziáltam, amíg meg nem született a “tripla fokozó” fantasztikus ideája. Tripla fokozó! Az aránytalan harmadolóban! Igazán észbontó! Az unalmas számok nyelvén ez azt jelentette, hogy a középső 11-ből az első (5:26-5:15-5:05-4:55) és a második négyet (5:25-5:15-5:04-4:52) valamint az utolsó hármat (5:28-4:55-4:26) egyre gyorsabbra futottam. A sorozatok végén lévő kiliket ráadásul jóval szaporábban, mint az imént említett egyetlen szabály engedélyezné, de azért vannak hülye saját szabályaink, hogy áthágjuk őket, nem? Utólag nem igazán találok magyarázatot, miért tűnt ez ott és akkor jó ötletnek, ám ennek már túl sok jelentősége egyébként sincs. Gondolom, beépül.

A hét közepét Szabolcsban (Szamosújlak, Gyügye) töltöttem munkaügyben, ami egy igen fárasztó kirándulást takart, mert nehezen hihető módon még innen az Alföld közepéről is lehet bő négy órát utazni kelet felé az országhatáron belül. Volt egy olyan tervem, futok ott egyet a gáton, ám abban a rövid időablakban, amikor erre lehetőségem nyílt volna, inkább aludtam. Csütörtökön-pénteken aztán próbáltam visszarázódni a “8 óra munka, 6 óra alvás, 9 óra utazgatás” után valami értelmes napirendbe. Elsőre egy óvatos 16-ossal “segítettem” egyszerre a rekreációmat a brutálhetet. Másnap viszont nem volt hová menekülni, eljött a március, meg kellett futni a szokásos havi “szintfelmérőmet” (a másnapi verseny erőteljesen behatárolta a választási lehetőségeket), ami annak rendje és módja szerint káprázatosan pocsékra sikeredett. Fáradtan, egy elég emelt szintű felkészülés legvégén igen meglepő módon sikerült rosszabb egy mérföldet repeszteni, mint februárban vagy januárban. A fejlődés továbbra is elkerülhető….

A felkészülés legmorcosabb hetének koronagyémántja egy tökéletesen jelentéktelen verseny lett Szolnokon (pontosabban Szolnok-Martfű oda-vissza, főként a bicikliúton), aminek vonalvezetése elég hosszan érintette a vasárnapi hosszúfutásaim egyik kedvenc útvonalát. Ezért is gondoltam azt anno, akár el is indulhatnék. Talán nem áll vállalhatatlanul távol a valóságtól, ha azt mondom, nem szokásom túlgondolni a versenyeket, ezúttal azonban tettem némi kivételt. Az ígért 50 kili (amiből végül 46,5 jött össze) tökéletes tesztkörnyezetnek tűnt a Balaton előtt, vagyis az oda tervezett (elsőnapi?) versenytempót, K2 szeptember óta pihengető hacukáját, valamint a kívül hordott alsógatya alá rejtett sótablettákat és zabszeletet szintén erős bírálat alá kellett vennem menet közben. A tíz előzetes hosszú távos nevezőből a rajtnál nyolc bújt meg a kisebb tömegben a Fregatt Söröző mellett. Egyáltalán nem esett jól az első pár(sok)száz méter, csak reménykedni tudtam abban, ha elkapok valami üzemi ritmust, jobb hangulatba keveredek. A Reptár udvarán tett a mezőny egy gyors tiszteletkört, már itt szörnyülködtem a távomon az első két helyezett által diktált iramon, és összemosolyogtunk még egy piros pólós sráccal, aki egész földi halandóhoz illő ütemben haladt valamennyivel előttem (utólag derült ki számomra, ő Lesti Bertalan volt, aki két éve megjárta a Spartathlont is), elfoglaltam tehát megérdemelt helyem a mezőny közepén.

Ki a Tiszapartra, rá az aszfaltcsíkra, be a szembeszélbe, fel az István hídra! Ismerős helyeken kocogtam, enyhén szürreális ott rajtszámmal futni, ahol a “hétköznapokban” sokszor egyébként is futok, vagy bringázok. Miután a négyes út mellett visszajöttünk a Tiszántúlra és meglobogtattam a szombat déli forgalommal a palástom, eljutottunk “a” kereszteződéshez, ahol rájöttem, VALAMI NEM STIMMEL. A hosszútávosoknak (amúgy még 5 meg 10k volt az étlapon) a főközlekedési út alatt-fölött áttekeregve kellett elindulni a hosszú és eseménytelen kirándulásra, ám csak a szalagok vezették vissza a 10k-s mezőnyt Szolnok belvárosa felé. Kis nézelődés után rájöttem, a bicikliút kereszteződésében lévő tükör oszlopán az üres karton nem üres, hanem a szél, vagy tréfás kedvű járókelők fordították meg, a túloldalán egy tollal ráfirkált nyíl (ami így szégyenlősen egy bevásárlóközpont felé mutatott Martfű helyett) és egy 50-es szám díszelgett. Amikor a maradék, talán nem helyi négy sorstársra gondolva (akikről ekkor még nem tudtam pontosan, hogy négyen vannak) meg akartam igazítani, a kezemben maradt, ezért általam stabilnak gondolt, információtartalmával összhangban lévő módon az oszlopnak támasztottam, és elindultam jó felé.

Szandaszőlősön aztán az első frissítőnél azt mondták, harmadik vagyok (és hogy nem tíz, hanem nyolc). Ez nem teljesen fedte a Reptár udvarán számoltakat, de mivel volt még vagy negyven kili vissza, nem nagyon foglalkoztam vele. Amint a vasárnaponként megszokott iránnyal szemben haladtam, átfutott az agyamon, ha valakinek nem volt helyismerete, az elkanyarodhatott a szalagok mentén és meghökkentően hamar célba érhetett… Az enyhe szembeszélben végül sikerült felvennem a tervezett utazósebességet, az előírtak szerint adagoltam a sót és elkezdtem igen faszán érezni magam. Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogy sokan, akik életvitelszerűen írnak a futásról, milyen meghitt képekben festik le azokat a fantasztikus élményeket, amiket ez a valóban pompás mozgásforma nyújt nekik. Itt meg valahogy sosem gépelődik le olyasmi, amikor a domboldalban kocogás közben a napsütés simít fel a végtelenbe, miközben a madarak suttogják fülembe a szabadság sanzonjait. Nos, ezt most sem fogom megtenni, noha szinte gyermeki örömmel haladtam, a 442-es út melletti kerékpárút azonban kevés vadregényes és romantikus élménnyel kecsegtet úgy általában. És ez egy átlagos szombat koradélután volt…

Rákócziban a második frissítőpont hűlt helyét találtam. A szervezők egész biztosan nem érezhették annyira faszán magukat mint én. A néptelen, de igen tarka ultramezőny ugyanis olyan döbbenetesen széthúzódott, ami elég csúnyán megkeverte a logisztikát. Az elején a két srác továbbra is elképzelhetetlen sebességgel szaporázta, a végén pedig egy lány jött, aki a rajt előtt mondta, hogy ez az első ötvenese, a Margita túra negyvenes távja volt eddig a legtöbb, amit futott… Nem mindegyik pont volt fix, illetve ugyanaz a személyzet két állomást is vitt, ebből aztán olyan vidám pillanatok keveredtek ki Rákóczi után, amikor egy fekete autóból szóltak ki a jelmezes hülyének az út mellett, hogy kér-e valamit :). Nem kértem, minden rendben volt, a termoszban volt elég víz, és továbbra is prímán trappoltam előre, tökéletesen az eltervezetteknek megfelelően. A vidámságból az zökkentett ki, amikor Martfű határában ismét szembe jött a vezető tandem, 100 méterre egymástól. Rövid órabámulás, fejvakarás és töprengés után arra kellett rájönnöm, legalább egy perccel jobb tempót mehetnek nálam, ami azért elég mellbevágó volt. Tesztelés, tesztelés, de, na… Még úgy is, hogy kicsivel korábban volt a fordító az ígértnél, ahol a kelleténél többet trécseltem a sráccal a gumicukrok fölött (ha már volt ott valaki). Elindultam tehát vissza, 4-5 perc után azonban ismét szembe találtam magam a piros pólós sráccal, vagyis ő tényleg eltévedt, és már kevésbé volt őszinte a mosolya. Mivel anyukám rém büszke, ha bármilyen világvégi versenyen dobogóra állok, ezért elkezdtem számolgatni, ám nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a sporttárs legalább három kilivel futott többet nálam, vagyis a 20 perc hendikepjének a felét ledolgozhatta. Másrészt egyáltalán nem éreztem volna fairnek, ha úgy lennék helyezett, ha a mögöttem lévő eltévedt. Újratervezés.

Sutba dobtam a viszonylag kényelmes, tesztelendő BSZM-tempót, és a most már enyhe hátszélben elkezdtem gyorsulni. Arra jutottam, hogy ha Szandaszőlősig (ahol gyakorlatilag kilométerekre ellátni) sikerül megőrizni-kiépíteni annyi előnyt, hogy a sporttárs nyomát sem látom, akkor nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha viszont felbukkan, akkor egyértelműen elengedem. A terv apró szépséghibájaként gőzöm sem volt, meddig fogom bírni az emelt fordulatszámot, 5 vagy mind a 20 kili erejéig. A gyorsítás eleje meghökkentően jól alakult, később azért enyhén majréztam, mert igen falhívogató tempót kezdtem menni. Aztán ahogy fogytak az ezrek és nem zuhantam össze, elkezdtem azon gondolkozni, akár egy négyórás maraton is kijöhetne ebből, csak egy kicsit kellene meghúzni még jobban a 42-ig hátralévő 3-4 kilit… Nos végül ezt kihoztam belőle. Amit utólag némileg bánok, az az, hogy a maraton után a nyílegyenes úton visszanézve nem láttam senkit, így visszavettem a tervezett BSZM-tempóra a maradék bő négyezerre, ami viszont elképesztően rosszul esett visszalassulva. Az is lehet, gyorsabban még rosszabbul esett volna…

A célban persze már sehol sem volt a táv krémje (4:36-os átlagtempó 46 kilin? Na, tudod hova!), ellenben nekem sem kell rosszul aludnom a harmadik hely miatt, elvégre kimerítően elbeszélgettem a szervező sráccal, ettem felkínált szendvicseket, megittam egy sört és még mindig nem jött be a következő versenyző (hivatalos időmérés tudtommal nem volt, az átöltözésem utáni szóbeli közlés alapján szinte fél órával hamarabb értem be). Nem mintha olyan hihetetlenül sokat számítana, ki lett a harmadik nyolcból a II. City Port Szolnokon, de rend a lelke mindennek. Öt éve a BSZM előtt Békéscsabán szintén volt egy 50k-s versenyem, ahol korosztályos harmadik lettem (négyből). Akkor vérhugyozás és kiesés lett a vége a Balatonnál, most nem tudom, ez jó ómen-e, avagy sem…

Funtomas

A tesztelésnek azonban korántsem volt vége. Vasárnap kimásztam az ágyból és egy kedves kilencessel kipróbáltam, milyen egy ilyen ultra után másnap elindulni, és ismét felvenni szinte ugyanazt az utazósebességet. Eltartott egy darabig, és tényleg csak szinte sikerült, viszont 30 perc után már nem akartam elpusztulni egyáltalán. És ezzel még mindig nem volt vége. Hétfőn be kellett mennem Szolnokra a bankba egy igazolást kérni, természetesen csakis futva indulhattam el. Maga a futás a bemelegítés után megdöbbentően jól ment. Teljesen véletlenszerűen akár napokra fel tudom mutatni néha mégis a fejlődés jeleit, hogy aztán visszasüllyedjek az apátiába, vagy legalább a langyos középszerűség homeosztázisába. Nem tudom, ezért-e, de nem voltam képes leállni, pedig az aktuális hét már a rápihenés kezdete kellett volna legyen. Kedden még simán rápakoltam 18k-t, ráadásul a bemelegítés és a levezetés között minden két, könnyű ezresre rátettem két tempósabbat. Ezután viszont tényleg kihagytam egy napot a csütörtöki wellness-15kili előtt. Ebben már nagy okoskodást nem rejtettem el, az újonnan érzett mindent lebíró erőt tesztelgettem óvatosan, egy se nem könnyű, se nem tempós irammal. Példás tapering, nem?

Terülj, terülj

Ezután valóban két nap szünet következett. Ez annyira meglepő volt, hogy az egyik ismerősöm rám írt, minden rendben van-e… A második napot persze nem bírtam már futóverseny nélkül, kivételesen azonban egy métert sem kellett futnom: a számomra továbbra is igen szimpatikus Pilis Trailen voltam pontőr a pilisszántói frissítőnél. Nem vagyok jó ember, ezért néha megragadok egy emblematikus eseményt, amikor kis energiabefektetéssel demonstrálhatom ennek az ellenkezőjét. Kell-e annál kisebb energiabefektetés, mint hogy kinn áll az ember egész nap egy minden földi jóval megpakolt asztal mellett a természetben, és közepesen vagy annyira sem szórakoztató hülyeségeket mormol az épp arra járó futóknak, akiknek nem opció ezeket nem meghallgatni. A dolog árnyoldalaként egész nap süvített a szél, és meg kellett várni a mezőny végén gyenge túratempóban (52 kili 10 óra alatt…) bulizgató párost, így Törzsolvasónk Kareszékhez csak rövid időre tudtam becsekkolni a pakolás után. Köszi a lélekmelegítő levest!

Épp egy BSZM-mellényes srác chipjét olvasom lefelé. Véletlen lenne? Aligha…

A hét lezárásaként sort kerítettem az öt hónap utolsó hosszabb etapjára, bő egy hét után visszatértem a verseny egy részének aszfaltjára is. Kivételesen a szokásosnál is alaposabban bemelegítettem, még fokozókat is futottam, majd beálltam az utóbbi időben sokszor kipróbált utazósebességre. Szandaszőlősön még elmajszoltam egy sütit (most épp azt próbáltam ki, kell-e szénhidrát a són kívül valójában, nos, az első két órában gyanúm szerint nem, így utána sokkal jobban esik), és klasszikus FFLR-stílben (fast finish lon run) megtoltam öt kilit 25 után. ‘oszt kész.

Jövő héten eljön az igazság pillanata, noha jelen pillanatban elég ambivalens érzéseim vannak. Kicsit túl sok a baj körülöttem mostanában és félek attól, mennyire tudok valóban kiszakadni, ami számomra a BSZM alapvető lényege. Másrészt talán most először valóban felkészültnek érzem magam egy ilyen nagyságrendű megterhelésre. És ez nem így szokott lenni nálam. Amire kész vagyunk, oda már nem megyünk… Ez pedig komoly kérdéseket vet fel a versenystartégiámmal kapcsolatban is. De erről majd legközelebb, a szokásos beharangozónkban!

rosy at best

HUMANS NEED FANTASY TO BE HUMAN.
TO BE THE PLACE WHERE THE FALLING ANGEL MEETS THE RISING APE.

Az embereknek tényleg szükségük van a képzeletre, hogy emberek maradjanak. Elvégre mivé is lenne a világ, ha végleg kiábrándulnánk az olyan dolgokból, mint az igazságosság, a könyörület, vagy éppen a kötelesség? Sokan mondják, a futás az élet egyik, ha nem a legjobb metaforája, így talán nem túl nagy merészség kijelenteni, a képzelet a futás teljes megéléséhez szintén elengedhetetlen. Itt most nem feltétlenül arra gondolok, hogy végtelen kreativitással ötöljünk ki eddig még sosem látott workoutokat, bár egy papírvékonyka kis szelete talán ez is a dolognak. Sokkal inkább azokra kis és nagy hazugságokra, vagy kegyesebben szólva narratívákra, amik segítenek egy teljesen átlagos futót mozgásban és jobbára boldogan tartani. Megszakítatlan futósorozat? Bostoni kvalifikáció? Egyéni UB? Megtérülő befektetett munka? Háromórás maraton? Hosszú élet? Mindenkinek megvan a saját (akár sötétrózsaszín) története. Azt hiszem, valaki akkor szűnik meg futónak lenni, ha teljesen kifogy a képzelőerőből.

Mindezeken csak azért méláztam el, mert az utóbbi két hétben azon kaptam magam, mindegyik hétnek lett valamilyen (bájosan együgyű ugyan, de mégiscsak) története. Legutóbb ott hagytam abba, amikor egy hétvégi, privát maratont meglehetősen optimistára terveztem, majd annak rendje, módja és elképzelése szerint szinte megcsináltam, jó alaposan leamortizálva magam. A hétfői szabadnapon rövidke, sápadt fény gyulladt elmémben, és megszületett a “Láblógatóhét”. A drasztikusan egyszerű koncepció szerint a láblógatás során csak és kizárólag könnyű, közepesen hosszú futás (12-15 kili) szerepelt a heti menüben, kivéve természetesen a hét csúcspontját, a szombaton esedékes Kiss Péter Emléktúra közepes távját. Imádom, ha egy terv sikerül, és hát igazán pazar módon lóbáltam a lábam: kedden, szerdán és csütörtökön a nagy könyv elbújhatott volna, annyira az eredeti elképzelés szerint alakultak a dolgok, bár szerdán egy munkaügyi kirándulás miatt a mostanában megszokottnál jócskán hamarabb kellett a sötétben ténferegnem. Ha már év eleje óta nyüszögök azon, hogy a szervezetem semmiféle jelét nem mutatja a sok futáshoz történő alkalmazkodásnak, szemtelenség lenne nem megemlítenem, a hét második felében fura légiesség és váratlanul alacsony pulzus járult a végtaghimbáláshoz. Ez pénteken is tapasztalható volt, amikor a szokásos piacolás előtt, a szombatra tekintettel átmozgató jelleggel és ha már egyébként is arra jártam, megfutottam egy Tiszaligeti futókört. Hipp-hopp, készen álltam a Mátrában kalandozásra.

 Az „Emléktúra” műfaja ugyancsak eléggé emberi sajátosság. Most futottam neki (…) először ennek a rendezvénynek, amit a szervezők olyan keménynek szánnak, mint Péter volt. Akihez egyébként van minimális személyes kötődésem, elvégre futottunk együtt BSZM-en anno (vagyis ő leginkább futott, én javarészt botorkáltam), ráadásul Koffein Kapitány őszinte elismeréssel figyelte egykoron, ahogy különböző futóversenyeken teljes barlangász- és hegymászófelszerelésekben teljesítette az éppen aktuális távot, ördögi vigyorral az ábrázatán. Tudtam, hogy ez egy népszerű túra, de az 1000 főt meghaladó, rekordközeli számú résztvevőre nem voltam teljesen felkészülve. Végtelen rutinommal alig némi előkészület után odamentem a rajtoltató asztalokhoz a kódommal, érdeklődni a procedúráról, és mire felocsúdtam, már elindult az időm, noha jó esetben is csak félig voltam menetkész. Vagy negyedórát tollászkodtam még (ennyit az ITRA-pontjaimról), leadtam a pakkom, illetve megvártam PNDTT Gerit, aki a hosszú távon hasított aznap. Elrajtoltunk, mentem egy darabig vele, de az első kétezer lefelé után (amikor rögtön kiderült, a pályabejárásról készült beszámolóban írt „nincs sár” állítás finoman szólva csak hellyel-közzel fedte a valóságot, bár a poszt szerzője később kérdésemre árnyalta a képet: „Nos, most képzeld el, amikor sár van!”) jött hat kili mászás, aminek a felénél már nem tudtam tartani a lépést az 57k-n nyolc órán belül beérő sporttárssal. Addig beszélgettünk, Geri régi mátrai harcos bútordarab, mielőtt lassanként beleolvadt volna előttem az emelkedőn az erdőbe elmondta, hogy szerinte ez a túra nehezebb a Mátrabércnél (értelemszerűen a leghosszabb táv, nem az enyém), illetve valóban nem könnyű döntés ez utóbbinál a trail vs. túra problematika. (Ami esetemben lassan eldőlni látszik a túra javára.)

Az első felfelé közepe táján magamra maradtam tehát a kapaszkodó tömegben, a mellesleg jobbára nem túl meredek mászókán mindössze három kilit bírtam kocogni. Egyre inkább kezd elhatalmasodni bennem a felismerés, a jelenlegi sok futás ugyan nem tesz rosszat az állóképességemnek, ám ennek terepen, hegyekben vajmi kevés látszata van, hiszen jobbára az Alföld közepén gyűjtöm a kiliket. Havonta egy-két szintesebb elszabadulástól sajnos nemhogy gyilkos mászógép nem leszek, de még csak igazából erős sem az emelkedőkön. Ennek a kétarcúságnak az eredményeképpen szenvedős, már-már burleszkbe hajló és a flow-t megközelítő pillanatok váltogatják egymást mostanában bennem ezeken az erőpróbákon, van, ami egy merő katasztrófának tűnik belülről, majd negyedóra múlva jön 20-30 perc totálisan önfeledt futkorászás. Most a kabaréba illő elemből jóval több akadt. Kezdésnek rögtön ott volt az, amikor negyed-ötödmagammal át kellett mászni két, egymás mellett kidőlt fán, és a másodikon annyira szerencsétlenül választottam útvonalat/technikát, hogy egy közepesen vad rodeó folyományaként szépen lehorzsoltam a térdem (ez persze csak utólag látszott teljes pompájában). Majd következtek a szokásos emésztési kalamajkák. Mióta a FODMAP-étrend van terítéken (…), azóta a reggeli kávé ellenére elég lutri a salakanyag-kiválasztásom időzítése. A nap további vidám történéseként a sorsoláson most a „féltáv körül, remegő lábakkal a bozótban guggolás” került kihúzásra. A nap külső szemlélő számára kétségkívül leglátványosabb mozdulatsorát azonban egy teljességgel ártalmatlannak tűnő, bár némileg sziklás erdei dózeren adtam elő, ahol annyira elméláztam, hogy egy kőberúgás után képtelen voltam visszanyerni az egyensúlyom, és gyakorlatilag semmitől nem zavartatva estem orbitálisat. A hirtelen felszökő adrenalintól megnyúló tizedmásodpercekben kifundáltam, hogyan fogom szépen kihemperegni a lendületet, ez egy darabig a nagyobb első nyikkanás ellenére szépen haladt az elképzeltek szerint, amíg aztán a második fordulónál a hátizsákom miatt elfogyott a lendület a gurulásból, így mint valami döglött bogár álltam meg, végtagokkal az égnek. Függöny. Taps. Arra már itthon a tükör hívta fel a figyelmem, hogy vélhetően egy becsapódó ág miatt a nap nagy részét egy kétcentis alvadt vércsíkkal a homlokomon abszolváltam… De másoknak sem volt könnyű napja, Sombokornál például a legdurvább mászás közepén tűzoltók álldogáltak hordággyal egy izolációs fóliába bugyolált ifjonc körül a hegyoldalban, és fentebb találkoztam az adott ereszkedéshez (zuhanáshoz) egyértelműen túlméretes orvosi táskájával épp nem túl lelkesen a pokolba alászálló dokival is. Utólagos információim szerint szerencsére zúzódásnál nagyobb baj nem történt.

Természetesen jó dolgok szintén történtek, nagyon szép, már-már tökéletes idő volt, és tényleg voltak hosszú időszakok, amikor gyakorlatilag szinte önkívületben tudtam futni, néhol akár a kisebb lankákon felfelé. A Mátra káprázatos volt. Mivel a túra-jelleg ellenére ez a lelke mélyén egy ITRA-regisztrált és UTMB kvalifikációs verseny, az amúgy általában a túrákon felbukkanó sok terepfutónál is többen voltak, köztük néhányan olyanok, akiket én masszívan az elit kategóriába sorolnék. Mindig felemelő, amikor ők elkocognak az ember mellett felfelé, megközelítőleg abban a tempóban, mint amit én síkon szoktam óvatoskodni. Mindezek mellett álszentség lenne a részemről azt mondani, rosszul ment volna, még ha túl sokszor is éreztem magam bőrehagyottkígyó-gyengeségűnek. A saját mérésem alapján bő öt és fél óra alatt értem körbe (37k, 1600 szint). Jövőre rá kellene próbálni a hosszú távra, de az tényleg elég kegyetlennek tűnik, főleg ha tényleg sár van, netalán hó, meg jég… A láblógatóhetet 97 kilométerrel zártam.

Amikor a következő hétnapos agilis sprintet másnap elkezdtem tervezgetni, belém nyilallt a BSZM négynapos sajátossága. Vagyis az, hogy ezt komplikált felelőtlenség lenne nem sorozatterhelésként értelmezni, és én bármennyire sokat futok mostanában, nem igazán treníroztam az elmúlt hónapokban a fáradtan történő teljesítésre a szervezetem. A láblógatóhét után így született meg újabb fantázia-agyszüleményként a monotónia/sorozatterhelős-hét: hat futás, hétfőtől szombatig, folyamatosan fokozódó terheléssel. Ráadásként a láblógatóhéten tapasztalt laza futások helyett majdnem mindig keveredett valami hagymacsípős a lefutandók közé.

Hétfőn mindenesetre a bölcs megfontoltság (mi más szókapcsolattal is jellemezhetném a futást, különösen annak fényében, mennyire jellemző ez úgy általában a terheléstervezési gyakorlatomra…) jegyében regenerálódófutottam egy tüchtig tízest. Hogy aztán nekiinduljak lefelé a lejtőn, az Alföld közepén. Emberemlékezet óta nem írtam ki magamnak érdemleges résztávos gyönyörhömpelyt, és úgy gondoltam, eljött az ideje ezt az egyre jobban elhatalmasodó hiányt pótolni. Nézegettem a Garmin Connectben elmentett edzésvariációim az utóbbi két évben egész terjedelmesre hízott listáját, és megakadt a szemem egy óriási klasszikuson, a mile repeaten. Hat darab mérföld szerepelt a standard kínálatban, elég bátor, egyperces szünetekkel, a céltempóból pedig sütött, hogy 2022 diadalmas kora ősze óta nem nyúltam ehhez a rekordhoz. A szüneteket másfél percre korrigáltam, a tempón pedig lazítottam bő tíz másodpercet, ami már emberhalál nélküli lefolyást körvonalazott. Végül röptében egy nagyon picit még könnyedebbre vettem (4:40 körüli tempós mérföldekre) az egyébként a felkészülés ezen szakaszában közepesen értelmetlen workoutot, amit így ebben a formájában magas üzembiztossággal és némi elégtétellel hajtottam végre. Tulajdonképpen a BSZM-en túl is lehet majd még élet, ráadásul, ha a magas fáradtsági szint rapid elérése/visszaszerzése volt a cél, akkor nem volt ez annyira halva született ötlet, 14k értékben.

A szerdai napra a távot pöttyet fentebb, az intenzitást lentebb csavartam, elővettem egy megszokott „harmadolós” futást. Ezeket az elmúlt hónapokban leggyakrabban 15 kilire terveztem, az első öt és az utolsó öt habkönnyű lépdelése közé keverve egy hajszálnyit intenzívebb, de maximum az épp aktuálisnak képzelt maratoni tempóm gyorsaságú részt. Ezt a gyakorlatot pimpeltem 17k-ra, 4+9+4 eloszlásban. A középső, derékban megvastagodott szakaszban pedig jobb dolgom nem lévén azzal kísérleteztem, hol lehet a felső határa a könnyű zónámnak, azaz azon a ponton próbáltam futni, amikor elkezd az egész valódi erőkifejtés-jelleget ölteni. Ez valahol 5:20 körül volt aznap az adatok utólagos megbámulása után (igyekszem nem egyfolytában a pulzust/tempót nézni futás közben, ha már kutatások is azt mutatják, az RPE sokszor legalább annyira jó mutató, mint az összes szenzorral mért hókuszpókusz), ami valahol mélyen csak-csak azt jelzi, ha hónapokig mocskos sokat fut valaki, a végén még akár fejlődhet is. Egy nagyon kicsit. Talán. Gyorsan ki is osztottam magamnak egy 3V (virtuális vállveregetés) badge-ot… Különjutalomként pedig 15k bármiféle tempóváltástól mentes, könnyű futást irányoztam elő csütörtökre. 

Gyors fejszámolást követően kiderül, a hét vége felé bele kellett valamennyire húznom, ha a mostanában megszokott, illetve elvárt kilométerszámot a rendszerbe szerettem volna táplálni. És pontosan ez történt! A sátáni terv része volt ugyanis két, egymás követő hosszabb-erősebb etap hozzábiggyesztése az imént felskiccelt előjátékokhoz. Pénteken előkaptam a zsákból a korábban már látott 25 kilis hétközbeni „félhosszúmat”, amiben kétezrenként szerepel egy (összesen tíz darab) 200 méteres repülő, amolyan gondűzőként. Az utolsó 2-3 rágyorsításnál kezdtem érezni, jó úton járok a sorozatterhelés imitálása érdekében… A szent cél végül a szombatot is képes volt vasárnapra változtatni, előrébb hoztam ugyanis a hétzáró hosszút. A dramaturgiai csúcspontot támogatandó, nem fukarkodtam a feladattal: 32 kili, 4-4-5-5-6-6-2 lefolyásban, ahol a páratlan/első rész a könnyű, a követő, ugyanolyan hosszú rész pedig képzelt maratoni tempóban, plusz a levezetés. Te akartál elfáradni, csak tessék! A rávezető tortúra ellenére egész vitálisra sikerült a futás, kisebb hajrára is futotta (…). Volt közben egy rövidke intermezzo, Rákócziban jött szembe egy futó, szólt, hogy álljak már meg ha nem rohanok nagyon (…). Aztán megkérdezte, nem akarok-e futni az UB-csapatában (talán 4 fősben). Sajnos el kellett szomorítsam, hiszen én megátalkodott BSZM-fetisiszta vagyok. Viszont elég meghökkentő élmény volt.

Kellemesen elfáradtam a sorozatozós hétben. Egy hónappal a BSZM előtt kezd azért úgy tűnni, valamennyire sikerül összeszedni magam. Már csak azt kellene kitalálni, ez a rendes és elkerülhetetlen adaptáció, műve, vagy a hirtelen elvesztegetett három kilóé. Ugyanis képtelen vagyok a 70-90 százalékban betartott FODMAP mellett kalóriával bírni ezeket a heteket… Karnyújtásnyira kerültem a másfél évvel ezelőtti versenysúlyomhoz, ha nem vigyázok, akkor pedig az “ideális” futósúly sincs már túlságosan messze. Brrr. Az utolsó előtti teljes héten egy 50 kilis tesztverseny lesz a fő attrakció, öt évvel ezelőtt is csináltam ilyet, akkor pompásan sikerült, ám végzetesen rossz kabalának bizonyult…

fél lovat, dupla fenékkel

Van az énemnek egy olyan összetevője, aki a mai napig gyermeki örömmel várja azt, hogy futócipővel a lábamon bezárjam magam mögött a kaput és elinduljak. Ennek az énemnek igazából minden mindegy, amíg futni lehet. Egyszerűen szüksége van arra a jobbára féktelen és zabolátlan el- és kiszabadulásra, amit a futás tud nyújtani. A múlt héten valamelyik este kivételesen (futós)filmet néztem, és a Billy Runs Boston? valahol erről az énemről (és futók millióinak erről az énjéről) szól. Ha az élet citrommal kínál, keverj belőle izót. Jobb nem igazán lesz tőle semmi, de segít elviselni azt, ami megváltoztathatatlan. A film a maga bájosan szájbarágós módján jobban hasonlít egy főiskolás vizsgafilmre, mint bármire, ami sikerrel pályázhatna bármilyen populáris babérra, de mindezek mellett süt belőle, hogy valaki olyannak a fejéből pattant ki, aki ismeri és nagyon szereti is a futást. Szóval télvégi estékre meleg szívvel ajánlom.

Az érem másik oldala egy mérsékelten kompetitív, enyhe mérnöki vénával és adatelemzési perverziókkal felvértezett képzeletbeli edzőcsökevény, aki azért valamennyire szeretné az öregedő szervezetből kicsiholni amit még lehet. Vagy legalábbis kíváncsi arra, hogy meddig lehet feszegetni a változatosnál változatosabb sérülések, betegségek és testi nyűgök tárházának ajtaját annak felpattintása és az odabenn lapuló szörnyetegek szabadon engedése nélkül. Annak oka, amiért ezt az egészet most mintegy felvezetésként leírtam, az az, hogy ez a feszegetés túl jól megy. FODMAP ide vagy oda, egyelőre nem igazán sikerül kikúrálni magam, és kezdek elszontyolodni, mert úgy tűnik, a teljes “futókarrierem” (néhány váratlanul felbukkanó, mennyei hét vagy hónap kivételével, ami valójában csak a kontraszt erősítésében játszik szerepet) a magamhoz való folyamatos, jórészt reménytelen felzárkózásból áll. Mindeközben néha nagyjából másfélszer, kétszer annyit futok, mint nálam szerencsésebb, okosabb, vagy jobb genetikával megáldott futótársam, ugyanannak az eredménynek az eléréséhez, vagy inkább távnak az abszolválásához. Ezt nem érzem alapvetően bajnak, vagy igazságtalannak (elvégre szeretek futni és én akartam például 108 kilósan Balatont kerülni, ami garantálta az imént leírt események bekövetkezését), viszont évek távlatában tud enyhén lélekromboló lenni.

A két vázolt önrész aránya megközelítőleg 50-50 százalék, és ez a megoszlás indokolja most ezt a rövid nyüszögést, mert amikor már hetek óra nagyjából 9-10 órát futok mindösszesen a teljes lerobbanás elkerülésének kétes eredményével, akkor azért eltöprengek, hogyan lehetne megszabadulni a metrikákat kedvelő bestiától, és csak örülni annak, ha kimehetek futni. Ez ugyanis egyáltalán nem kevés.

Két héttel ezelőtt a Fellegvár Trailnél hagytam abba, ami után hétfőn egy igen-igen keserves regenerálódófutás következett. Nem mintha ezeknek nem a jóleső, lassú keserv lenne az igen magasztos célkitűzése, és valahol büszke vagyok arra, tudok 6:40-es átlagtempóban is közlekedni olyan helyen, ahol nulla méter a szintkülönbség. Másnapra szerencsémre teljesen normalizálódott a helyzet, már nem igazán sajgott semmim (bár a versenyen sem ezzel akadt probléma ugyebár), sőt, meglepően jól ment a szabvány 15k. Hogy ne legyen minden annyira egyszerű, a mostanában kikristályosodott menetrendem szerint szerdán esedékes hét közepi hosszabb etappal (aka “szerdai hűsölések”, ami ismét rászolgált a nevére a -5 fokkal – érdekes módon sokáig csak hétvégén volt enyhe idő, amikor elmentem valahová, sárban tapicskolni) már bőven félmaraton fölé merészkedtem. A múltkor kipróbált szendvicsezés helyett most újra egy fokozó volt terítéken, bőséges bemelegítés után 3×6 kili, a könnyű közepétől a már-majdnem-vagy-talán-már-az-is tempófutásig – a rébuszokban beszéléstől irtózók kedvéért: 5:35-5:20-5:05-ös céltempókkal. A bennem élő botcsinálta edző heti egyszer azért próbál valami nyúlszerűt (…) elővarázsolni a csősálból, múlt héten erre futotta… Egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy érdemes erőltetni az ilyen figurázásokat, ám ha fiziológiai hatásokat, bármiféle adaptációt nem igazán veszek észre, mentálisan igen-igen jól tud esni egy ilyen. Ráadásul szent meggyőződésem, hogy továbbra is más élettani problémák miatt alakul néha egy-egy futásom a lottósorsoláshoz hasonlatossá (bár ott viszonylag ritkán húzzák ki a rövidebbet), azaz kár túlgondolnom ezeket, addig, amíg durván túl nem tolom. A csütörtöki, újabb érdekfeszítő 15k könnyű után viszont kicsit zavarba jöttem, mert közben kifebruárodott, vagyis megint esedékes lett egy méricskélés, mágikus mérföld módra. Ezt péntek délutánra tettem be, jobb hely híján, egy délelőtti vérvétel/laborvizsgálat utánra, így nagyjából borítékolható volt a nagyszerű eredmény, azaz egy hónap alatt csak 2-3 másodpercet lassultam. A stagnálás ellenére akadt pozitívum, laikus szemem semmi kivetnivalót nem talált a vérképemben – persze ez csak fokozza a rejtélyes összezuhanásaim körüli misztikus ködöt.

Amiért nem tudtam máshová beszuszakolni a Crash Testet, az pedig nem más, mint a Téli Sóút. Talán furcsa lehet, de évek óta ez a Tápiószelétől Szolnokig futó teljesítménytúra a kedvenc túráim egyike, és most sem okozott csalódást, pompásan éreztem magam. Nem kell sok a boldogsághoz, egy sík útvonal a pusztában, téli fagyi és csurgatott sült szalonnás kenyér az árokparton, meg egy kis történelem. Remélem, sokáig lesz még mód élvezni ezt a túrát, még ha a jó értelemben vett régimódi rendezést némileg próbára tette az, hogy az esemény idén a Cartographia Kupa része, így a szokásosnál jóval többen voltak a rajtban, és ez feszegette kereteket. Ha van egyetlen probléma azzal, hogy újabban a terepfutó rendezvények és némely túrák is a “prémium” jelzőt aggatják magukra, az az, hogy néha az igények ezeken a rendezvényeken maradnak, és hajlamosak néhányan nyolcvanhoz közelítő nénikkel hőbörögni a nevezési asztalkánál, mert elfogyott a hosszú táv térképe egy olyan rendezvényen, ami még mindig ezer forintba (…) kerül, és az egész pályán összesen kétszer kell kanyarodni. Lelkük rajta. A hetet 100,5 kilométerrel zártam.

De ha már csurgatott kenyér. A FODMAP-étrendet ha nem is totálisan, de 80-90 százalékban betartom. A 10-20 százalék nem óriási gond, mert amennyire megértettem, nagyon ritkán cél bizonyos dolgok teljes kigyomlálása, sokszor “elég” a minimálisra csökkentés. Laktózmentes cuccok beszerzése hála a jó égnek nem jelent még falu szinten sem problémát, a gluténmentes téma már eggyel nagyobb kihívás, nem véletlenül bűnözök néha, illetve kísérletezem kovászos kenyerekkel, illetve kukoricából készült extrudált lapocskákkal. Megnövekedett a tojásfogyasztásom, illetve a kelleténél több lett a reggeli zabkása, a zöldség-gyümölcskvótát így tél közepén az engedélyezett felhozatalból a félig érett banán, narancs, uborka, jégcsapretek, paprika szentötösség tudja leginkább biztosítani, bár ez kezd kicsit monoton lenni. Desszert gyanánt felfedeztem továbbá mindenféle rizsszeleteket (amiket aranyfényként borít leheletnyi csokiréteg), meg zabrudikat és hasonlókat, ezek elvileg zöld lámpásak, és futáshoz szintén egész jó hatásfokkal használhatók. Gluténmentes puding készítése laktózmentes tejjel és steviával azért elég lehangoló tud lenni, és kár tagadni, amikor a kukoricatésztával, laktózmentes túróval és tejföllel összeállítandó túrós tésztához hozzávágtam a sült szalonnát, azért éreztem némi elégtétel…

A nem teljesen FODMAP-kompatibilis téli fagyit természetesen megettem…

A Sóút utáni regenerálódófutás jóval vidámabbra sikeredett, bár ezt a hetet egyébként sem szerettem volna túlerőltetni. Ennek jegyében csak minimálisan emeltem a távokat, az intenzitást pedig igyekeztem elfelejteni. A keddi könnyű 16 kilire sikeredett, a szerdai hűsölés (ez volt a hét leghidegebb reggele, hiába melegedett sokat az idő) ugyan már 25-nél is többre, ám mindössze 10 darab 200 méteres repülőt tartalmazott, unaloműzőként. Ez utóbbi futás érdekessége, hogy egy korábban sosem felfedezett részre merészkedtem, az Alcsiszigeten belül még sosem bolyongtam (a holtág másik végén van az a kajakpálya, amit néha lehet látni sportközvetítésekben, illetve ha jól tudom, szokott ott edzőtáborozni a válogatott, vagy legalább egy része), ezt a hihetetlen hiátust orvosoltam most egy egészséges félkörrel. Pénteken bekocogtam a szolnoki piacra halat venni a hétvégére, elvégre a hallé az egy csodálatosan megúszós (…) FODMAP kaja tud lenni. Ezt a futást sem variáltam túl, öt kili picit tempósabb felbukkant a közepén, semmi több.

A nyaralós hét után vasárnapra “kénytelen” voltam egy maratoni távú hosszút betenni. Ezzel még nem akadhatott volna probléma, még valószínűleg azzal sem, hogy a jó öreg “váltogató”-típusú futásomat (3x(7k könnyű + 7k erősebb)) terveztem elővenni. Az ellenben orbitális baromság volt, hogy a három erősebb hetest egyre gyorsabb tempóra terveztem, az ökörség csimborasszójaként az utolsót öt percen éppencsak belüli tempóra. Természetesen ez utóbbi nem sikerült, bár sokáig meglepően jól alakultak a dolgok a szemerkélő esőben. A végére aztán szétestem, noha a “nem akartam elpusztulni egy átlagos hétvégi hosszúfutáson”-kitétel talán pontosabban írja le a lelkiállapotomat, így három erősebb ezres után inkább csendben levezetgettem a faluban. Vigaszdíjként elmondhatom, hogy futottam ebben az életben négy órán belüli maratont, bár senki nem vette észre és a kutyát sem érdekli. Mivel ritkán futok ennyit jobbára kontrollált körülmények között, a privát maratont igyekeztem felhasználni a frissítés gyakorlására. Jól fogyott a só, tudtam, hol vannak a kék kutak, de vittem vizet is, plusz az éppen kedvenc izómat, ráadásként egy szénhidrátban gazdag, óriási zabszeletet, és szerintem sokkal jobban nem tudtam volna adagolni az adagokat (a két pisiszünet alapján valószínűleg még túl lelkesen is iszogattam). Nem ezért fogytam el a végére, hanem mert egyszerűen puhány vagyok.

Mondanám, hogy jövő héten most már aztán tényleg igazi regenerálódóhetet tartok, de a Kiss Péter Emléktúra nem kifejezetten a visszafogottságáról híres…

néha százas

Vannak a jobb híján alapozásnak nevezett periódusnak izgalmas és kevésbé izgalmas szakaszai. Ez utóbbiakat lehet fűszerezni különböző, hatékonynak csúfolt, vagy csak (kizárólag a futók számára készült rózsaszín endorfin-szemüvegen keresztül) szórakoztató feladatokkal, amelyek azonban egy szűkített skálán mozognak, hiszen túl sok intenzitást belecsempészni a futnivalóba nem feltétlenül szerencsés. A Téli Körös utáni, kilométerben minden eddiginél terjedelmesebb, ám egyébként visszafogottnak szánt hetet így két nap pihenés után egy óvatos fokozó futással indítottam kedden. Már amennyire fokozónak lehet valamit nevezni, ami mindössze a “csigától a büdösbogárig” tempóspektrumot fogja át, vagyis a regenerálódó tempótól maximum az “óvatosan lendületesig” tart. Az etap érdemi funkciója most elsősorban egy új aszfaltcipő kipróbálása volt. Mivel az elmúlt hónapok és a tervezett további százas hetek óhatatlanul felpörgetik a futócipőkészletem folyamatos amortizációját, ezért elég sűrűn radarozom a kínálatot kifutó készleten maradt, tavalyi, tavalyelőtti, egyetlen pár 46-os lábbelik után kutatva. A cipőhorgászat legújabb eredménye életem első New Balance cipője, egy M520v7 (“Öthúszas gyors”). Nekem általában teljesen jól működnek ezek az értelmes/bevett gyártók által készített, a tesztek alapján használható, belépő szintű darabok. Az első pár futás alapján az NB sem tűnik rossz üzletnek, az átlagosnál még mintha komfortosabban is flangálnék benne, talán a minimális dropja (4 mm) közrejátszik ebben.

Másnap az újkeletű, “szerdai félmaratonok” programsorozat újabb állomása következett, az előző heti barátságtalan hőfokból visszamaradt hat darab túlméretezett repülővel ízesítve, amiket gondosan elrejtettem minden harmadik ezres végére. Nyilván nehéz ezeket az egyperces rakétázásokat egy negyven évvel ezelőtti szilveszteri tévéműsor szórakoztatófaktorával összevetni, de a semminél több. Másnapra már elfogyott a minimális kreativitás, így egy teljesen hétköznapi (…), az átlagnál is átlagosabb másfél órás 15k lett a program. Ami persze nem jött rosszul, mert péntekre egy kis rosszalkodást terveztem. Egy helyi, nálam jóval kompetitívebb futókolléga intézett hozzám egy Strava-szegmenskihívást, egy nagyjából egy kilométer hosszú, nyílegyenes aszfaltos szakaszra. Természetesen nem sok esélyem volt, közismert gyorsaságom és jelenlegi topformám miatt sem, de azért a közösségi jelleg erősítése, valamint kíváncsiságom okán persze rápróbáltam. Mi baj történhetne? Baj nem történt, sőt, elvileg futottam egy 1k-s egyéni legjobbat (3:42), így csak közel 20 másodperccel kaptam ki… Ha jól emlékszem, ebben az életben még a mérföld volt a legrövidebb, amit célirányosan és mérten futottam, tehát az egyéni legjobb kifejezés az erősen illuzórikus…

A hétvégén kivételesen semmiféle túra vagy futóverseny nem keltette fel az érdeklődésemet, bár ha így lett volna, valószínűleg akkor is maradok a seggemen itthon. Már ha otthon seggen ülés alatt egy közel 40k-s futókirándulást értünk a környékén. Még nyáron, az Ultra Fatra előtt rajzoltam magamnak egy lokális maratont, amire felfűztem pár közeli látnivalót. Ebből a körből most kivettem a dohányszárítót, az már túlzás lett volna, de bennhagytam a szélmalmot. Elindultam jó korán, remélve azt, hogy a karika nagyobb részét kitevő dűlőutak nem fognak felengedni, és a számításom 90 százalékban bejött. Sikerült egész egyenletesre megfutni az egészet, bár nem igazán esett jól, nem tudom miért. De ledaráltam lelkiismeretesen, kikerekítve az alapozás első 100k-s hetét.

A mostani hét a Hello Pilis Fellegvár Trail jegyében jóval óvatosabban telt. Már jó előre bekalkuláltam a heti távba az ősöreg futóegyenlet szerint (100 méter szint=1km táv) a legalább 1600 méter mászókát, a végeredmény három futás lett kedd-szerda-csütörtök ritmusban. Egyáltalán nem akartam leamortizálni magam, de valami erőteljesebbet mégis szerettem volna, aztán a sors fintora miatt egy dupla szendvics kerekedett ki belőle. A középső napra betettem egy olyan tempóedzést, ami ugyan kevéssé illeszkedik szervesen a mostani felkészülésembe (valójában enyhén védhetetlen), de jópofának tűnt. Időről-időre kipróbálgatok mindenféle edzésvariációkat, amiket a futóinfluenszerizmus felkent papjai szórnak a pórnép közé, a választásom most egy tempó-szendvicsnek hívott workoutra esett. Annyiból nem volt teljesen légből kapott éppen ezt bevállalni, mert mostanában 3x3k-s tempófutásokkal már kísérleteztem, ez pedig szinte ugyanaz mennyiségben, csak az eleje és a vége hangyányit (…) iparkodósabb. Összességében jó móka volt, bár a végét szokás szerint túltoltam. Egyelőre nem tudom hová tenni azt, hogy elképesztően lassan, de kezdek a másfél évvel ezelőtti szintre visszagyorsulni, miközben a pulzusom teljesen nem ott van, mint akkor. Viszont konzisztens azokkal a méricskélésekkel, amiket az év első hetében levezényeltem magamnak, így nem dramatizálom túl, inkább örülök csendben néha egészen kicsikét.

Az óvatos hétnek köszönhetően szombat hajnali 2:58 perckor ideálisközeli élettani mutatókkal, ám meglehetősen szűk szemekkel pattantam ki az ágyból, hogy elérjem az első vonatot. A leghosszabb táv mezőnye már nyolckor elindult, muszáj volt öngyilkos időpontban kelve megközelíteni a versenyközpontot Leányfaluban. A rengeteg cucc mellé végül alapos mérlegelés alapján egy kulacs izót bekevertem abból a fajtából, ami eddig soha semmilyen gyomorproblémát nem okozott. Úgy gondoltam, az energia most talán-talán fontosabb lesz, mint a rettenetesen szigorúan betartott étrend. Magamhoz képest nagyobb merítéssel készültem a frissítést illetően, pakoltam el bőven sót, szőlőcukrot, banánt, meg még egy-két olyan szeletet, ami nem tűnt túlságosan nagy bűnözésnek a FODMAP-kritériumokat tekintve.

Zötykölődés közepette félálomban szokás szerint versenytervet készítettem, ami ezúttal a faéknél eggyel volt bonyolultabb. A pálya első felében sorjáztak a könnyű lankák Visegrádig, ezért a cél az lett, hogy addig csak ott nem futok, ahol nagyon nem esik jól a mászás vagy nyakig ér a kulimász. Azután pedig majd a terep meg a szervezetem kiadja, mit lehet és mit nem. Odaértem a tavaly megismert tetthelyre, épp annyi időm maradt, hogy szép komótosan felvegyem a rajtszámot, átöltözzek, elugorjak a mosdóba, leadjam a pakkot, és tessék-lássék módon, banánevés közben bemelegítsek. Meglepően kellemes, napsütéses időnek tűnt, ezért a dupla póló, karszár, széldzseki rétegek mellett döntöttem, mint utólag kiderült, elég ostoba módon.

Bő ötvenen indultunk neki, pontban nyolckor tehát, rögtön az első, finomabb emelkedőnek kifelé a településről. 15-20 perc alatt bemelegedtem és a napsütésben borzasztóan elkezdtem élvezni a futást, amint beértünk az erdőbe. Jól esett a mozgás, felfelé is gond nélkül tudtam haladni, néha még rá is kellett szólnom magamra, hogy ne erőltessem, csak ami tényleg lazán jön, annyit adjak ki egyelőre, hosszú lesz még a nap. Az első időmérő pont után a hosszú táv elkanyarodott délre, megcsípni Szentendre szélét. Lefelé menet akadt egy nagyjából 800-1000 méteres rész, ahol egy szűk vágat volt csak az ösvény, aminek az alján bokáig érő, laza sár, fölötte 10-20 centi avarral. Szerintem csak kicsit csúszott jobban, mintha jég lett volna. Technikai edzésnek nem volt rossz, és alternatív szörfözésnek sem. A dagonya felénél fenékre-oldalra huppantam kicsit, a sors megbüntetett azért, mert egy pillanatra arra kezdtem el figyelni, hogy egy szakaszon ki lehetne kerülni a vágatból. Nem lehetett. A saras rész kompenzálásaként Szentendrénél jött némi aszfalt, majd visszamentünk az erdőbe. Itt néhol sétáltam, de alapvetően továbbra is jól és jó hangulatban romboltam előre, pár rész ráadásul ismerősnek bizonyult az egykori Bükkös körömről, bár akkor éjszaka jártam erre.

Pilisszentlászlón már annyira nem ízlett az aszfalt, valamiért hirtelen kifogyott a lelkesedés, meg is ijedtem, mert amikor legutóbb ez történt a Bódva-völgyi Maratonon, annak egyáltalán nem lett jó vége. Ennek ellenére bizakodva értem be az első frissítőpontra, újratöltöttem a vizet (katonás rendben elkezdtem közben adagolni a sót és a szőlőcukrot), ettem pár kocka csokit, miközben meglepő módon alig bírtam mozgatni a jobb kezem, ami meglehetősen elgémberedett. Lehet, hogy még sincs annyira jó idő, mint én azt képzeltem? Nem agyaltam ezen sokat (pedig kellett volna), indultam tovább, elvégre következett egy jobbára lefelé tendáló, hosszú etap Visegrádig, közte a Spartacus-ösvénnyel. A látványos részért mindenesetre meg kellett küzdeni, előbb szembe jött még pár kili sár, illetve pár száz méter jeges emelkedő az erdő mélyén.

A vadászösvény maga volt a csoda a verőfényes napsütésben, még ha akadt egy-két szűkebb forduló, vagy leomlott rész, ami nekem már-már beszarató. Elég turistásra vettem a figurát, egyébként sem éreztem már annyira kirobbanó erőben magam, nem is annyira a rohanásra kitalált ez a legtöbbször igen szűk sáv, ráadásul ki is akartam gyönyörködni magam. Volt rá lehetőség. Visegrádra befelé-lefelé azért azon gondolkoztam, noha eddig jól haladtam, most örülök annak, hogy jönnek a szintesebb mászások, lehet végre alibizni. A Fellegvár előtti, második frissítőponton azzal szórakoztattam a személyzetet, hogy most beveszem a macskagyökér tablettámat, mert le kell nyugodnom. Azt mondják, az alacsony pulzus fontos, hátha a Valeriana leviszi… Igazából a sótablettáim voltak az otthon véletlenül fellelt üvegcsében, amiket áthelyeztem egy kisebb helyre, hátha nem játszom erre csörög a (só)diót a teljes táv alatt. Kihoztam a kis magánszámból, amit lehetett (ez nem olyan sok), közben a hazardírozás mezejére lépve töltöttem ismeretlen izót, vizet, illetve folytattam a 2-3 kockánkénti csokoládéevést.

Felbaktattam a Fellegvárhoz, a mérsékeltnél éppen csak nagyobb lelkesedéssel, de utána meglehetősen nehezemre esett megint elindulni. Valahogy kezdett semmi nem jó lenni, ám nem tudtam, pontosan miért. Néha kicsit fáztam (…), a gyomrom és a lábaim viszont teljesen rendben lévőnek érződtek. Lassan mintha valami köd ereszkedett volna az agyamra, és egyre nyögvenyelősebben trappoltam. Vagyis tocsogtam, mert közben visszakeveredtünk a középső táv általam már ismert útvonalára. Oda, ahol már tavaly is lápvidék fogadott, most pedig még nagyobb volt a mocsár, amin szerencsére addigra már jelentős futóhorda taposta magát keresztül. Rettenetesen rosszul esett. Mire leértem a Kalicsa-szurdok mesevilágába, teljesen kikészültem. Fogalmam sem volt miért. Nem erőltettem túl, nem tűntek az izmaim sem indokolatlanul fáradtnak, mégis éreztem, teljesen magamon kívül vagyok. Rém furcsa volt. Átküzdöttem magam a patakon, majd nekikezdtem a hosszú mászásnak, szinte önkívületben. Mindezidáig azt gondoltam, elszúrtam a frissítést, ezért továbbra is szabályos időközönként nyeltem a sót, a szőlőcukrot megfelelő mennyiségű vízzel, vagy néha az izót. Eredménytelenül. Lassított felvételként felsétáltam, de odafenn nem voltam képes újra rendesen megindulni, pedig ott már nem volt élhetetlen mennyiségű sár sem.

Szédelegtem, közben lelassult aggyal azon töprengtem, mi lehet a bibi, miközben arra lettem figyelmes, hogy be akar görcsölni valamelyik hasizmom. Ez abszolúte értelmetlennek tűnt, hacsak… Szóval utólagos megfejtésem szerint csúnyán kihűlhettem. Mégsem volt annyira meleg, mint én azt képzeltem, és hiába volt rajtam három réteg, abból egy sem volt vastag. Egy idő után minden átázott odabenn, aztán pedig Visegrád környékétől nem tudtam kifűteni a széldzsekivel csak félig-meddig leszigetelt felsőtestet. Nálam okosabb embereknek valószínűleg nem tart bő két órát ráeszmélni arra, hogy fáznak. Végül nekem is sikerült. Gyakorlatilag úgy jártam, mint amikor a lázas kisgyereket régen hideg vizes lepedőbe csavarták. Csak én nem voltam lázas…

Letáboroztam egy olyan helyen, ahol tavaly teljes sebességgel zuhantam lefelé, és elkezdődött az erdei sztriptíz, majd anti-sztriptíz: dzseki le, jéghideg karszárak le, pulóver elő és fel (ez persze végig a zsákban lapult), dzseki vissza. Plusz egy nagy és igen tömör zabszelet nagyobbik részét, amit a zsákomban kotorászás közben találtam, magamba tömtem. Pár perc múlva elkezdtem jobban érezni magam, még ha ugrásszerű javulásról egyáltalán nem tudtam volna beszámolni. Viszont egy lépés volt ez a jó irányba. A legutolsó frissítőponton ennek ellenére még a beszéd is nehezemre esett. Itt már elengedtem minden korábbi étrendbeli megkötést, és kólára váltottam. Mire átértem a hírhedt mászáshoz a Vörös-kőre, visszaszereztem legalább a koordinált mozgás képességét, és az agyamról szintén lefoszlott a köd egy része. A menetszél nem zavart felfelé, de különösebb dráma nélkül, folyamatos mozgással feljutottam, és a csúcsfotózásnál már elég tettre késznek éreztem magam a lefelé futáshoz. És sikerült is ez a roppant nehéz feladat.

Az időm 6:23:21 lett (26. hely/55), olyan, amilyen. Alapvetően nem az a bajom ezzel, hogy benn hagytam vagy 20-25 percet. Még csak nem is feltétlenül az, hogy a saját hülyeségem miatt. Hanem hogy a pálya talán legszebb részén nem adtam esélyt magamnak élvezni a kirándulást. Legközelebb odafigyelek. (Nem.) Az semmiféleképpen nem ártana, ha nem csak a mostani heteim lennének százasak, hanem jómagam is… Katinak ezúton is köszönöm a fuvart egy darabon hazafelé! Biztos szórakoztató egy beszédkészségét ugyan nem, de szellemi képességeinek javát elveszített zsák krumplival a jobb egyben vezetni.

“Várjál már, itt ilyesmiket szoktak csinálni az emberek, nem?” “Aha.” “P*csába…”

athlete number 106

“It’s never as good as it looks, or as bad as it seems“

Természetesen kiváló ötletnek tűnt annak idején benevezni a Hello Pilis Trailre, hiszen tavaly talán ez volt az egyetlen verseny, ahol jól ment a futás és élvezetesen is alakult az egész esemény (életem legmagasabb ITRA-score-jával). Az már a nevezéskor sem volt teljesen egyértelmű, hogy ugyanilyen kiváló ötlet a leghosszabb távra regisztrálni (Fellegvár Trail, 45k 1600 méter szint), elvégre számos logisztikai és szervezési kihívás mellett maga a megterhelés szintén okozhat kisebb-nagyobb döccenőket így, a BSZM-felkészülés második harmadában. Ez azonban sosem szokott eltántorítani az impulzusnevezéstől, sőt, utólag remek narratívát tudok hallucinálni a nagykabát köré, amely szerint tulajdonképpen ideális épp ebben az időszakban amolyan tesztversenyként épp ezt abszolválni.

Ebbe a megszokott mintázatba rondít bele némiképp, hogy az elmúlt héten gyakorlatilag tömeggyilkosságot hajtottam végre a bélflórám baktériumai kárára egy hatnapos antibiotikumos kezeléssel, majd megpróbáltam rajtaütésszerűen átállni az orvos által erősen javallt FODMAP-diétára. A legutóbbi bejegyzésben mélységesen szkeptikus módon nyilatkoztam arról, mennyire egyeztethető össze ez az étrend az állóképességi sportolással. Az elmúlt napokban legújabb olvasásélményeim hatására valamelyest árnyalódott (világosodott?) az akkor felvázolt kép, noha jobbára csak néhány kiskaput sikerült felfedezni, amelyeket felfeszegetve legalább esély nyílik majd az összeomlás elkerülésére, illetve a messziről legalább észszerű frissítési rutin kialakítására. Azért teljes értékűnek nem mondanám azt a tésztapartit a verseny előtt, ahol krumplifőzelék a menü… (a kókuszliszt egyébként habaráshoz remek, és panírozni is lehet vele, csak nem biztos, hogy érdemes).

Ez már nem az a távú verseny, ahol a futóbölcsek kinyilatkozásai alapján káprázatos ötlet kísérletezni a frissítéssel, ám más választásom nem nagyon lévén a zabszeletek, rizses izék, sótabletták, banán és szőlőcukor (ezeket elvileg mind szabad) sosem látott elegyével vágok majd neki a várhatóan szügyig sárnak, hogy aztán lelkesen próbálgassam, mikor mi lesz képes ezekből mozgásban tartani, a pontokon kapható uborka mellett. Mivel nagy az Isten futókertje, természetesen nem én vagyok az első, aki a FODMAP és az ultrafutás keverésével kísérletezik, sőt 2-3 tudományos cikk is megjelent már a témában. Ezeknek nem annyira az eredménye érdekes számomra, hanem az, hogy azért ezt a mutatványt meg lehet csinálni védőháló nélkül. Elképzelhető, hogy én reagálom túl, mert bizonyos források valóban hosszú verseny közben azért jóval megengedőbbek (természetesen egyéni toleranciától függően, amit jó előre érdemes kigyakorolni), vélhetőleg azért, mert szénhidrát nélkül nem nagyon történik egy idő után semmi a testtel, különösen négy-öt óra elteltével, a sárban, a hegyen, a hidegben.

A verseny mindenesetre jól szervezett lesz, a pálya elég menő (végre futhatok a Spartacus-ösvényen), és sosem késő röptében egy csomó új dolgot megtanulni magunkról és a táplálékhasznosítási jellemvonásainkról. Kicsit úgy érzem magam, mint a lusta diák, akit szép lassan a körülmények tanítanak meg a legfontosabb leckékre. A térdem miatt már rendszeresen erősítek, bemelegítek-futóiskolázom, most a beleim miatt meg meg kell tanulnom ténylegesen “jól” enni. Szerencsére mire mindezt el fogom sajátítani, már túl öreg leszek ahhoz, hogy valóban versenyezni is megtanuljak…

kiégett hétköznapi szuperhős panaszai

“Négyezer? Ne adjak faszt is??!!???!!!”

Azon gondolkoztam a hét közepén, hogy az igékből képzett mellékneveinknél mennyire befolyásolja az eredeti ige jelentéstartalma és kontextusa azt, melyik verzió terjed el széles körben. Mondok példákat. Ha már futósblog, terepfutó körökben leginkább tényközlés és egy topográfia leírása a futható/futhatatlan jelzők ráaggatása egy-egy szakaszra. Ez rendben is van, elvégre a fut az leginkább egy pozitív-semleges szó az én értelmezésemben. A szeret pedig egyértelműen pozitív, és ebből fakadóan (?) a szerethető melléknév sokat használt, ellenben a szerethetetlen párját elég ritkán hallani. Ugyanakkor a kibírhatatlan szintén egy gyakran artikulált szavunk, miközben fülnek jóval szokatlanabb az, hogy kibírható. Akkor már inkább elviselhető. Mindennek a tetejében az elviselhetetlen teljesen bevett. A kiállható meg nem.

Mindezt csak azért vázoltam fel röviden (bár valószínűleg mégis túl hosszan), hogy a Nyájas Olvasó beleláthasson egy kicsit a fejembe azokban a bohókás percekben, amikor a gasztroenterológiai kontroll után hazafelé próbáltam jelzőt találni arra a slamasztikára, amiben megint találtam magam. Attól ugyanis, hogy én eldöntöm, mostantól unalmas és monoton növekvő felkészülést folytatok céltalanul és indokolatlanul hosszú futóversenyekre, nem foglalkozva semmivel, nos, attól nekem még van egy kezelendő SIBO-m. A kontaminált vékonybél szindróma jóval utálhatóbban hangzik, de a lényeg ugyanaz, és bár korántsem tűrhetetlen, fölöttébb kellemetlen. Szóval az ünnepek okozta rendeléskihagyás után visszamentem a leleteimmel az eredeti dokimhoz, egy megfellebbezhetetlen verdikt reményében.

Túl nem lett bonyolítva a dolog, ráhagyta az ember megengedő módon a SIBO-t, majd feltette az ilyen körülmények között mindig lejátszható kislemezt: hatnapos Normix-kúra (bélből nem felszívódó, vagyis az ottani baktériumokat lemészároló antibiotikum), majd 5-6 hét FODMAP-diéta. Bár jó lenne, ha rizst meg krumplit sem ennék. Napi fél kiló zöldséget meg igen. Plusz sok mozgás. De az magánál mintha nem is lenne kiirtható… Mivel sejtettem, hogy nem fog túl sok újdonság elhangzani, korábban már nézegettem ezt a FODMAP-dolgot, amit elsőre mindenmentes diétának neveztem el. Kibírható, de egyáltalán nem szerethető. Kerestem egy ábrát, ami könnyen-gyorsan alátámasztja az állításomat, ez látható alant. Szóval zabon kívül nagyjából semmi gabona (tehát kenyérfélék, liszt és hasonló bagatell dolgok kilőve, de most úgy látom, a kovász ezt némileg tudja árnyalni), semmi laktóz, gomba, hagyma, alma. No tészta, no party. Egyes források mélységesen megengedő módon egy (1!) sört leguríthatónak tartanak. Kimondhatatlanul hatalmas szerencse…

Forrás: HUMNutrition.com

Mint ahogy az az utóbbi években az orvosoknál mindig, elég hamar a futásra terelődött a szó, mert elsőre és valójában még most, sokadjára is némileg problémásnak, legalábbis nehezen kivitelezhetőnek érzem a mindennemű (hozzáadott) cukor, meg a szénhidrátok döntő többségének (ld. még “sportitalok”) kiiktatásával történő ultrázást. Elképzeltem magam a frissítőasztalnál, amint szigorúan vizet töltök után, teljesen figyelmen kívül hagyom a gumicukrot, a nápolyit és a csokoládét (ez persze hazugság, szintén bizonyos források szerint akár két teljes kockát (!!!) is ehetnék), levegőnek nézem az almát, majd megvizsgálom a sajtot, hogy elég kemény-e, majd pedig a banánt, hogy elég éretlen-e (…). Mindezek után egy marék uborkával távozom. Hihető.

Bátorításon kívül sok pluszinformációt nem kaptam a sportoláshoz, kivéve azt a lelkesítő érzést, hogy talán nem kell mindig mindent annyira szigorúan venni, ha a rendszer nem reagál rosszul. Vagyis (igazából ez a FODMAP-nak is a lényege az első hat hét után) ki kell tapasztalni próba-szerencse (igen, a cseresznye is ellenjavallt) alapon, mi az, ami általában a felfordulást okozza. Egy jobb világban ez nem lesz túl sok dolog, így megoldható kihívást fog jelenteni. Ha az antibiotikumos bélflóra-dózer nem oldja meg rögvest. De miért oldaná?

Azért most egy kicsit teleszaladt az elsődleges nemi jelleg, mert nem igazán úgy képzeltem a január végén és a februárban esedékes 100k+-os heteket, hogy közben laktózmentes tejtermékekért, gluténmentes kenyérérét és tésztáért, meg heti több kiló zöldségért rohangálok. De az élet által szállított meglepetések tárháza kiapadhatatlan…