the child is grown

Egy évvel ezelőtt ilyen tájban már nagyban habzsoltam a saját magamnak szervírozott, meglehetősen sajátos születésnapi ajándékom, amire természetesen nem egy kávéházi szegleten került sor, hanem a bosnyák hegyekben. A masnival átkötött, első osztályú szenvedést akkor igencsak körmönfont jutalomjáték-jellege mellett amolyan bevezetésnek is gondoltam a terepultra világába. A sors (olyan ez, mint Hofinál a múlt hibás döntései, sors=saját hülyeség) aztán másképp hozta.

Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek, írta egykor Heltai Jenő, és én mindig kínosan igyekeztem ügyelni rá, nehogy véletlenül valaha teljesen fel kelljen nőnöm. Amellett, hogy ezt a törekvést néha nehéz elhatárolni az infantilizmustól, egyre kevésbé érzem a projekt sikerességét. Sok olyan dramaturgiai pont van az ember életében, amit fontosnak tartanak a felnőtté válás szempontjából, és ezekben valószínűleg több-kevesebb igazságtartalom mindig van, ráadásul ez a kérdés roppant szubjektív. Én azt hiszem, ezen dolgok nem létező rangsorában az első megszervezett temetés igen előkelő helyet foglal el. Nagyapám sajnos nem várta meg, amíg teljesen elkészülök a gyümölcsöse rendbehozásával, és pár nap híján 88 év után elhagyta ezt az árnyékvilágot. Mivel apám ideje nagy részét egy másik, sokkal békésebb dimenzióban tölti, rám hárult az ilyenkor szükséges teendők teljes köre, ami annyiból hálás, hogy nem hagy sok időt az egyébként is kontraproduktív elmélkedésre. Ettől persze még sok mindent rág meg és értékel az ember ilyenkor, a maga elé bámuláson túl. Ezek nagy része óhatatlanul közhely, másik része pedig annyira családregény-specifikus, hogy nem tűri a nyomdafestéket. A kettő közös halmazába eső tételek közül a mindenféle, sokszor összefüggéstelen emlékképekből az mindenképpen kikristályosodik, milyen markáns hatása van a gyerekkorban a szülőktől elsajátított mintáknak, és ezek a minták hogyan haladnak akár generációkon át, még akkor is, ha némelyikük, vagy kiváltképp némelyek rekombinációja meglehetősen toxikus/kontraproduktív. A saját, leginkább egykori futóstílusomból szintén akadnak olyan beazonosítható összetevők, amik gyökerei jól visszakövethetők akár a múlt század első felébe… De itt ezt abba is hagyjuk, elvégre minden egyedik sorozatgyilkosos film/sorozatepizód tulajdonképpen erről szól.

A temetés másnapján volt az idei Szent Iván éji Sóút, amit tavaly ugye futottam, idén pedig, ha már sikerült minimálban megrendezni az ismert körülmények ellenére, leginkább fejkiszellőztetésre használtam. Meg térdnyomorgatásra, mert előrelátó módon begumizott ízületekkel trappoltam a sötét éjszakában, illetve az egyre világosabb hajnalban. Idén is kimaradt a fürdőzés, mert bár most nem rohantam, a koronavírus utáni nyitás miatt a termálmedencéket csak 1-2 nap múlva tervezték feltölteni a célban lévő strandon, a normál medencébe meg ha belemászok, a nagy fehér bálna rögvest egy izomgörcsgombóccá transzformálódott volna a derült égből 50 kili leténfergése után. Meglepő (…), de az Alföld még mindig éjszaka a leggyönyörűbb:

Voltam időközben térdspecialistánál is. Magam helyett viszont anyukám vittem, akinek az elmúlt hónapokban annyit romlott a porckopás a térdében (…), hogy gyakorlatilag mozgásképtelenné vált. A dolog annyi tanulsággal szolgált, hogy az utóbbi időben tényleg kikupáltam magam a témában, semmi új, vagy meghökkentő nem hangzott el. (Tudták például, hogy egy innovatív kezelés során rizsszem nagyságú ép porcdarabot vesznek ki a szervezetből, ami laborkörülmények között kiválóan felszaporítható, és egy hálószerű struktúrán visszaültethető? Már ha bizonyos feltételek fennállnak. Mindössze 2 millió forintba kerül. Persze térdenként.) Pedig másodjára egy, a hasonló defektus degeneratív természetével még meg nem barátkozott páciens volt előttünk, és a vékony ajtónak hála végig lehetett hallgatni egy gyors, ám részletes fejtágítót a mibenlétről. Most majd jól megfigyelhetem két, arcátlanul drága injekció hatásmechanizmusát, papíron a teljes kiteljesedés eléréséig két hónap is eltelhet.

A kis intermezzo alapján a saját kilátásaim nagyjából ugyanolyanok, mint pár hónapja. A térdeimmel lehet teljes életet élni, ha a teljes életet futás nélkül képzeljük el. Ráadásul mivel a fenti események miatt elég nehezen tudtam mostanában a súlyoptimalizálással kapcsolatos teendőimre érdemben koncentrálni, megrekedtem az eredetileg kitűzött céltól jó 5-6 kiló távolságban, ráadásul ezt a célt időközben még további 7-8 egységgel megfejeltem, aminek eredőjeként továbbra is megközelítőleg három hónapra vagyok bármi érdemlegestől, csak azt nem lehet tudni, hogy ez a három hónap a következő három hónap lesz-e. Mivel igencsak vonzódom a teátrális megoldásokhoz, a tavalyi utolsó érdemi futásom idejére jó lenne megérkezni. A térdeim egyébként jönnek, mennek, megállnak, vagyis teszik a dolgukat, igazából nem is fájnak, de már csekély megerőltetéstől rögtön jelentkezik a szokásos, mogyorómajszolás hangjaira emlékeztető, szörnyen alattomos sutyorgás. Mivel eltelt már bő három hónap az első kakastaréj-kúra óta, nem annyira régen belekezdtem a másodikba, ártani nem árthat, bár érzésem szerint ennyi erővel akár málnahabbal is kenegethetném a térdkalácsom.

Igen furcsa egyébként, hogy újra bárhol-bármilyen ruhadarabot meg tudnék venni, teljesen konfekció-kompatibilisek lettek a méreteim, noha ez alól némileg kivételt képeznek a combjaim, amik a sok zsír rapid, helyenként hegyre fel történő mozgatása közben eléggé elhatalmasodtak az elmúlt években… Érdekes módon ez a konformitás kevésbé igaz a kerékpárokra. Komolyan elgondolkoztam egy túrabringa beszerzésén, mert igazából a szótáramban nincs már szó arra, mennyire unom a képmutató módon regenerációsnak hívott sétáimat. (Azt nem tudom, mennyi ebben a futással kialakított rutin csakazértis fenntartása, de rosszat biztos szintén nem tesz heti 30-40k, 5-6 részletben.) Észszerű alternatívaként merül fel az óvatos, sík biciklizés, viszont arra kellett rájöjjek, a nekem ideális 58-60 centis vázméret már eléggé behatárolja a választási lehetőségeimet. Mondjuk ha már a térdeim egyébként sem működnek, esetleg kiamputáltathatnám őket, akkor kisebb bicaj is jó lenne, de végül azzal sem lennék előrébb, elvégre a dolog jellegéből adódóan bármilyen defektes térd mégiscsak szükséges a tekeréshez. Szóval az idei szülinapi ajándékom valami megfelelő ár/érték arányú vasalumíniumparipa lehet, mondjuk valami ilyesmi (ezt egyébként jó eséllyel itt gyártották nem messze, Tószegen).

Mivel a világban egyensúly van (hosszú távon egész biztosan), azért történnek jobb dolgok is, még ha nem is arra gondolok elsősorban, hogy a világ kávéfogyasztása a karantén alatt lecsökkent. Hanem például az igazán bátor Boston Marathon UK szervezőire, akik a járványra fittyet hányva a jelek szerint idén is megtartják a tavalyi szembeszélben fejreállásom apropóját adó rendezvényt. Sok egyéb dolog történik, amit régen keresztedzésnek hívhattam volna (nyílászárókat festek, érik a paradicsom stb.), idén ezek ismét csak dolgok. További apró, nyugodt sziget a nyakam körülölelő fos tengerében Törzsolvasónk Karesszel alkotott szobapunk gitárduónk kiegészülése Zoli barátommal az üthető berendezések mögött, így most heti-kétheti rendszertelenséggel tartunk terápiás összejöveteleket (én a Tele Hólyag munkanéven emlegetem a projektet magamban, de azt hiszem, ez korántsem konszenzuális).  Mivel basszusgitározni kicsit, énekelni pedig egyáltalán nem tudok, viszont az alapszabály szerint mindenki azokat az örökzöldeket énekli, amiket az összeszokáshoz személy szerint javasolt, akadnak azért vidám pillanatok, elvégre miért is menne flottul a kettő együtt? (Kicsit Viktor Tugelbendes így a dolog részemről… “Can’t sing, can’t dance, can handle a sword a little”) De a lényeg a zenélés, elvégre a muzsika sok mindenre gyógyír. Tán még porcot is tud növeszteni.

 

joe strummer and his marathons

“I didn’t fuckin’ train. Not once. Just turned up and did it.”

“Do you want some orange juice?” “I want a cigarette and a beer”

Talán többen vannak még jelenleg is a Föld hátán, akik hallottak valaha Joe Strummerről, mint akik nem. És ez nem véletlen. John Graham Mellor, Woody, Joe Strummer. Hiperaktív gyerek, sírásó, art school dropout, takarító, a punk nonpluszultrája avagy önjelölt punk rock warlord, maratoni futó, színész, filmzeneszer… Várjunk csak, várjunk csak. Maratoni? Futó? Bizonyám, és mi más lenne az apropója itt egy róla szóló írásnak, ha nem a maratoni futás, Törzsolvasónk Karesz tippjének nyomába eredve. Természetesen ha egy punk ikon, aki bő tíz év igen jól dokumentált és meglehetősen lelkiismeretes züllést tud felmutatni, nekiveselkedik egy (vagy több) ilyen versenynek, az senki figyelmét nem kerüli el, főleg manapság, a fél napos szenzációk világában. Energia befektetése nélkül is számos cikk és blogbejegyzés található a témában az internet legkülönfélébb bugyrainak mélyén, köztük néhány magyar is. A közös ezekben, hogy legtöbbjük azt a néhány minimálisan elérhető képet és információmorzsát reciklálja, ami hozzáférhető a témában (sokszor ezeket is teljesen random válogatva és olykor pontatlanul párosítva), míg a kisebbség kvázi oknyomozó tevékenységet folytat, magyarán azt boncolgatja, hősünk tényleg lefutotta-e ezeket a maratonokat. Mivel akkoriban nem videózta le rögtön és streamelte mindenki azt, ha egy hírességgel futott ugyanazon a versenyen, túl sok bizonyíték nem áll rendelkezésre, de nekem egyáltalán nincs kedvem zsandárt játszani, alapvetően elhiszem a három maratont (Joe habitusát és hozzáállását valamennyire ismerve), itt mindössze szeretném összegyűjteni a hozzáférhető dolgokat, és ahol esetleg tudok, az átlagosnál egy picit több kontextust rajzolni az események köré. Ami már csak azért sem egyszerű feladat, mert a kevés tényszerű(nek tűnő) forráson túl maximum olyan interjú és/vagy oral history-részletek lehetnek ebben segítségünkre, ahol egyrészt a showbizniszhez hűen mindenki faszagyereknek akar tűnni (ebben a valóságot általában utólag színes ecsettel reprodukáló főszereplőnk sem kivétel, sőt), sokszor akár évtizedes távlatokból, ami kevés esetben tesz jót a memóriának. A belinkelt cikkeken túl legfőbb forrásomul Chris Salewicz remek könyve, a Redemption Song: The Ballad of Joe Strummer szolgált. Lássuk tehát Joe Strummer maratonjait.

Mielőtt azonban a nyolcvanas évek elejére ugornánk, maradjunk még picit tovább az időgépünkben, és utazzunk még távolabbra a múltba, egészen a hatvanas évekbe, amelyeknek döntő többségét az ifjú John Graham Mellor egy bentlakásos iskolában (City of London Freemen’s School) töltötte. A Salewicz-könyv két helyen is foglalkozik ennek a periódusnak a testgyakorlással kapcsolatba hozható történéseivel, melyet egy-egy fél mondat erejéig a maraton-témában mélyre ásni szándékozó források is megemlítenek, nevezetesen a tényt, miszerint Strummer iskolai futóbajnok volt. A vonatkozó részek azonban többet is elárulnak.  Az akkor-még-nem-Joe tizenöt éves korában lelkes (?) tagja volt az iskola második számú rögbicsapatának (a kirakatba be nem férők Second XV Teamjének), ahol amolyan jolly-jokerként a tolongásban és szélsőként is feltűnt, vagyis viszonylag sok időt tölthetett el egy olyan sportban, ami kiemelkedő állóképességet igényel. Mindezzel párhuzamosan már ebben az időben az intézmény egyik legjobb mezei futójaként tartották számon. Pár évvel később, immár végzősként a Freemen magazinja, a The Ashteadian többek között diákképviselőként, a drámatársaság elnökeként, és nem utolsó sorban az iskola mezei futó bajnokaként említi John Mellort, miközben kitér a suli sportnapján magasugrásban elért első helyére is. Hogy mindezek jelentenek-e bármit egy bő tíz évvel későbbi maratonhoz? Nem kizárt, azt azonban jól példázzák, hogy a későbbi Joe Strummer már tinédzser korában sem vetette meg a sportot, és nagyjából már akkor annyi energia áramlott benne, mint amit nemsokára a színpadról mindenki más is megtapasztalhatott.

A The Vultures, némi sírásói (ahol egyébként inkább a könnyebb, talicskázós munkákat bízták rá, mert sport ide vagy oda, testalkatra nem volt egy Arnold) és egyéb alkalmi munkák, majd a The 101ers után a nyolcvanas évek eleje a most már tényleg Joe Strummert a London Callinggal a szupersztár státuszba lépő The Clash frontembereként találja. A dolgok a szupersztárság ellenére 1981 kora tavaszán némileg nehezebben mehettek, a London Callingot követő Sandinista! triplaalbum ugyan díjesőben részesült megjelenése után, de fogadta némi értetlenség és hazájukban kereskedelmi sikernek finoman szólva sem lehetett nevezni, miközben elég sok jogdíjukról lemondtak annak érdekében, hogy abban a formában és olyan áron jelenjen meg a lemez, ahogy elképzelték. Ebben az időszakban rendezték meg az első London Marathont (London “eredeti” maratonja egyébként az 1996-ig létező Poly volt, amelynek gyökere egész 1909-ig vezethető vissza), bár nem április közepén, ahogy Salewicz írta, hanem március végén (a Polytechnic Marathont általában nem akkortájt rendezték, a keveredést kizártnak tartom), és vélhetően a nagy csinnadratta (a rendőrség 7 500 nevezőt engedett indulni, miközben összesen 22 000-en regisztráltak) kelthette fel hősünk figyelmét is a versenyre. Amire természetesen Joe nem nevezett be, és Gaby Salter (akkori barátnője és később gyermekei anyja) elmondása szerint nem is edzett, csak fogott egy nadrágot (az egyetlen fennmaradt kép tanúsága szerint – amin stílszerűen két bobbyval a háttérben látható – egy Adidast) és egy ‘Clash Take the Fifth’ pólót, majd “Oké, fussunk egy maratont!” felkiáltással hozzácsapódott a tömeghez. Iskolai futómúltját egyébként soha nem kötötte Gaby orrára sem, de a lányt (aki elvileg féltávig jutott) magával ráncigálta a versenyre. Nagyjából ennyi tudható Joe Strummer első maratonjáról.

A második, az egy évvel későbbi Párizs Maraton jóval közismertebb, nem utolsó sorban azért, mert Joe (és Gaby) legendás, bő egy hónapos eltűnéséhez köthető, amiről igen kimerítő részletességgel cikkeztek akkoriban (egyes források szerint még az eltűnt személyek listájára is felkerült, pletykálták, hogy öngyilkos lett meg hasonlók). Az utólagos fedősztori szerint publicitásbeli okokból kellett eltüntetni a frontembert, mert nem mentek a jegyek a közelgő turnéra, bár – ahogy erre a hetek múlva kirúgott dobos, Topper Headon rávilágít – enyhén sántít a sztori, én legalábbis nem látom túl észszerűnek, ha emberek olyan koncertjegyeket vesznek, ahol a fő attrakció feltűnése több mint kérdéses. Az igazság sosem fog kiderülni, de a tény az, hogy a Clash akkoriban kezdett szétesni, és a Combat Rock megjelenése előtti felfokozott várakozások és munka, valamint egy majd két hónapos turné fáradtsága és feszültsége elől enyhe menekülés jelleggel Joe nem volt jó bőrben és ki akart kapcsolni. A versenyről elvileg egy párizsi újságból értesült, és az egy évvel azelőttihez hasonló rituálé következett: durr bele. A történtekről többet Richard Schroeder, egy párizsi fotós beszámolóiból tudhatunk (ha elfogadjuk őt megbízható forrásnak), akivel Joe a párizsi időszak alatt majdnem minden nap lógott. Ezek alapján Strummer (aki a futam előtt közölte, mivel a fellépés olyan mint a sport, ő tökéletesen felkészült) ismét magával rántotta a csaját (Gaby újfent kiállt, bár Salewicznek már azt mondta, utolsó lett, nyilván az előző évihez képest szeretett volna előrelépést kommunikálni, és hát az első kieső tulajdonképpen az utolsó helyezett, ha úgy vesszük), és igen elgyötört állapotban érkezett a célba, ahol a felkínált narancslé helyett rendes rocksztárhoz méltó módon cigit és sört kért (majd az első sokk után éjfélkor még felcsörgette újdonsült cimboráját, menjenek, igyanak még pár korsóval, hogy másnap aztán lépni ne bírjon). Az ideje Richard elmondása szerint a máig sok helyen fellelhető és hősünk által is kommunikált (valóban némi tamáskodással fogadható) 3:20 helyett valahol bőven négy óra fölött lehetett, de az előbbi már beégett a legendáriumba, amit Strummer egyébként még ’99-ben is bőszen építgetett: ekkorra datálható az az interjú, ahol feljött a párizsi maraton, és ennek kapcsán beszélt edzésmódszereiről, amit azóta is mindenhol idéznek internetszerte:

“Igyál tíz korsó sört a verseny előtti éjjelen, és a verseny előtt legalább négy hétig ne fuss egy lépést se!“

Az alábbi képet Schroeder készítette a célban, ahol meglepően fittnek tűnő főszereplőink pózolnak, Joe nyakában pedig elvileg még a mai szemmel nézve szokatlan befutóérem is ott lóg…

A következő évben emberünk minden tekintetben szakított szokásaival (többek között az imént szintén széles ecsetvonásokkal felvázolt tréningrutinján, ami, mint mindjárt látni fogjuk úgy is volt, meg nem is), életében először és utoljára regisztrált versenyzőként vett részt egy maratonon, újra Londonban. Mivel a dolog hivatalos volt (vélhetően menedzseri noszogatás is állhatott ennek a hátterében), és Joe egy jótékonysági csapat tagjaként futott (fura módon a The Sun támogatásával), számos jel utal arra, a hangzatos interjúk ellenére erre az eseményre a “hagyományos” módon is készült. Legalábbis Gaby tett erre utaló nyilatkozatot (“Ez volt az egyetlen maraton, ahová hivatalosan benevezett. Korábban mindig csak odament és beállt a többiek közé. Ez volt az egyetlen verseny, amire készült, és ami majdnem megölte.“), az igazán árulkodó információkat abban a néhány bekezdésben találhatjuk a The Legend of Joe Strummerben, amelyek arról szólnak, hősünk korábban az 1982-es évét a Test Évének nevezte ki (ami  már a Párizsban történteket is árnyalja némileg). Az addig is szakajtószámra szedett vitaminadagjait (ebbe Pault szintén belevitte, legalábbis az akkor visszatérő Terry Chimes dobos szerint) tovább emelte, és a Clash évindító csendes-óceáni turnéján leállt a fűvel, Ausztráliába érve pedig reggelente felkelt hatkor futni, időnként pedig a hotelszobájában a TV-t emelgetve “gyúrt”. Mindezt főképp a színpadi teljesítmény érdekében. Vagy ki tudja. Tehát valószínűleg tényleg nem futott közvetlenül a párizsi maraton előtt négy héttel, és a helyszínen valóban mindössze alapos sörözéssel melegített (Schroeder szerint tök részeg volt), de abban az évben, a Test Évében kifejezetten sokat edzett: Salewicz alapján olyankor, amikor otthon volt Londonban,  reggelente eljárt futni a csatornapartra, és a lelkesedés az év során nem lankadt. Sokszor a Clash crew-jának tagjait is elcipelte magával, úgy, ahogy Gabyt a versenyekre. Az akkori turnékon általában a merch-ért felelős Sean Carasov erre így emlékezett vissza: “Eldöntötte, hogy puhos lúzerek vagyunk. Azt mondta, karcsú, kecses harci masinákká kellene válnunk. Szerencsére a suliban benne voltam a futócsapatban… Mindenkit felrakott egy kisbuszra délelőtt 11-kor, majd körbefuttatta az egész dohányos, krákogó-köpködő bandát a Serpentine körül a Hyde Parkban.” A futásokat rendszerint erős folyadékpótlás zárta, valamelyik Notting Hill-i pubban…

Így érkezünk tehát a részben igen jól dokumentált, a Test Évét követő évben rendezett London Marathonhoz. Mint írtam, ennek volt némi hírverése, és így talán az sem véletlen, hogy a rajtnál számos fotó készült Joe-ról, a korszak egyik ismert (rock)fotósa, Steve Rapport által, sőt, egy, vélhetően már a táv második felében készült kép is közmonitoron forog.

Ezen a versenyen egyébként már nagyjából 18 000-en indulhattak el a korábbi hétezerrel szemben, ha Önök közül valaki nálam türelmesebb, akkor a BBC egészen fantasztikus (és néhol fantasztikusan mókás) verseny közbeni interjúkkal tűzdelt (hogy hogyan juthat eszébe bárkinek jelmezben maratont futni, én tényleg el nem tudom képzelni), alig három órás közvetítésében megpróbálhatja kiszúrni emberünket.

Hogy egész pontosan mennyi idő alatt teljesítette J Strummer a London Marathont, nem igazán lehet tudni. A legtöbb forrás tényként kezeli azt a 4 óra 13 percet, ami azután kezdett terjedni, hogy az egy hónappal későbbi Smash Hits magazin szkennelt formában felkerült a netre, benne az alant balról látható cikkel, ami ezt az eredményt közli, valamint azt, Joe túl ki volt készülve ahhoz, hogy interjút lehessen vele készíteni. Ezt vehetjük akár készpénznek is, annak ellenére, hogy a Bravot sem a sporteredmények megbízható bemutatása miatt ismertük és szerettük. A jobb oldali, francia cikk az előzőnek némileg ellentmondva egy beszélgetésszerű dolgot “idéz” (a “doppingról”, valamint a főszponzorra utalva az áramvonalasra borotvált frizuráról), és a kategória 1423. helyét említi, idő nélkül (a fenti közvetítésben egyébként az hangzik el, hogy nagyjából 10 000-en értek be négy órán belül, ebbe persze minden kategóriát beleértve). A nem annyira régen, a hivatalos oldalon közzétett, meglehetősen gagyi eredménykeresőben viszont hiába írjuk be J Strummer, esetleg J Mellor nevét.

Mint mondtam, az eredmény egyáltalán nem számít. Jól látszik viszont, hogy a maratont futó punk legendája mennyire bekerült a köztudatba, már az előtt, hogy időről-időre felbukkanjon a 2010-es években az interneten: Gavin Edwards 2006-os, zenei mítoszok nyomába eredő könyvének, az Is Tiny Dancer Really Elton’s Little John?: Music’s Most Enduring Mysteries, Myths, and Rumors Revealednek már az első fejezetében cáfolnia kellett azt a közkeletű történetet, amely szerint Joe Strummer egy csirkejelmezben futott maratont. Edwards szintén három maratont említ, a második londoni futás eredménye nála 4 óra és 30 perc…

– – –

És itt a vége fuss el véle. Ezután nincs már nyoma annak, hogy Joe Strummer maratonon indult volna, bár a bemutatott hármat előszeretettel emlegette később is. Talán az szintén elmondható, hogy igazán frappánsan szőtték hozzá az érintettek a saját sztorijukat az eseményekhez. A saját “megfejtésem” szerint az első London Marathont látva a futáshoz újra kedvet kapva Joe a rá jellemző módon teljes energiával vetette magát ismét a futásba (miközben más egyéb területen sem lassított), ám a lendület 1983 második felétől, a Clash teljes széthullásának kezdetén, majd gyermeke születésekor aztán elfogyott. Ez a megoldás persze épp annyira lehet valódi, mint a 3:20-as maratoni idő. Számomra viszont nagyon szimpatikus ez a hozzáállás, ami néha-néha talán engem is jellemzett. Még akkor is, ha most épp a térdem romjait kezelve írtam egy emberről, akit ötven évesen vitt el az a nagy szíve.

 

 

captain caffeine’s punk run top 20, part 2. (10-1)

Ismét vasárnap, ígéretemhez híven íme a végtelenül szubjektív futós slágerlistám második része, vagyis első fele. Gondolom, mindenki oldalát rettenetesen fúrta már a kíváncsiság, hogy milyen dalok lesznek itt és ki az első. Nem kell tovább lélegzetvisszafojtva várni. A térdem egyébként néha mintha javulna, máskor azt gondolom, mégsem annyira. Az úszást sikerült gamifikálnom, így most már lelkesebben próbálom meg pontosan egy óra alatt vízbe fojtani magam. Helyzetjelentésnek elég is ennyi, csapjunk tehát a húrok közé…

10. Kilmister/Grohl/Gibbons – run rudolph run

Mindjárt itt a Karácsony, amiről a listámon egy igazi rock’n’roll emlékezik meg. Az ötvenes években írt dalt – „mint az közismert” – először Chuck Berry rögzítette (a kislemez borítóján szerzőként is szerepel, bár ez elvileg kevéssé fedi a valóságot, de mit is vártunk volna a később többszörösen börtönviselt Berry apótól?), aztán meg nagyjából a fél világ, beleértve ezt a meglehetősen furcsa szupercsapatot is, bár a ZZ Top gitáros Gibbons nyilván hozza az alapot, az öreg Lemmyvel meg bármit el lehetett adni, Dave Grohl pedig általában mindenben benne van. Például a lista következő helyét is meghackelte. All i want for Christmas is a twisting and turning knee…

9. foo fighters – walk (run)

Talán a legnagyobb kakukktojás a listán, elvégre (ha akár csak a következő előadót nézzük) egy, sokszor kifejezetten szimpatikus (…) stadionrock zenekarnak végképp nem lenne itt a helye, amennyiben mégis, akkor meg miért a sétálás, ha van nekik a közelmúltból egy futós című slágerük is? Most lehetne itt bizonygatni, hogy a Nirvana punkzenekar volt (és tényleg), így mivel Grohl meg Smear (aki egyébként megfordult az Adolescentsben is, nemsokára kiderül, ezt miért említettem meg) itt játszik (ráadásul azon az albumon, amin a Walk szerepel, feltűnik még Novoselic is), elfér a Foo Fighters simán. Az igazság ezzel szemben az, hogy ez az én listám, és azt csinálok, amit akarok, és mivel ezt a dalt (a bugyután kiváló Összeomlás-remake klipje miatt is (ó, az a ‘punk is dead’ falfirka)) sokkal jobban szeretem, ezért most egy kicsit visszaveszünk a tempóból. Úgyis sérült vagyok, és hát nem ártana valahogy talpra állni…

8. the dicks – pigs run wild

Az előző dal kapcsán is látható, sokszor felmerül a kérdés, mi punk és mi nem (lelombozóbb diskurzusokban ki punkabb kinél), meg mi is ez a punk egyáltalán. Ha lenne bármi értelme ezeknek a kérdéseknek (mint ahogy nincs), a Dicksnek akkor sem lenne semmi szüksége bármiféle pöcsméregetésre, vagy identitáskérdések megvitatására. Ha valaki Reagen idejében, egy olyan déli államban, mint Texas, egy nyíltan homoszexuális énekessel az élen marxista szövegekkel operált (már ha éppen nem a klánt vagy a zsarukat osztották fölöttébb durván), néhol bluesos, mégis végtelenül agresszív zenével, az nagyjából az összes keretet feszegette, amit az adott közegben lehetett. Annak idején Zoli (kmb alapító-gitáros) írt róluk az általa gründolt Negatív fanzin második számában, és emlékeim szerint megkért, hogy fordítsam le az egyik dalukat, de arra már nem emlékszem, végül be is került-e a fordítás a cikkhez.

7. the ergs! – running, jumping, standing still

És akkor  most valami egészen más. A The Ergs! a nullás évek egyik legszórakoztatóbb bandája volt, az első, Dorkrockcorkrod című albumuk, amiről ez a dal származik, mindössze pár év késéssel megtalált engem is, az upstars/downstairs viszont csak idén áprilisban ütött be, valamilyen, közelebbről nem ismert okból – többek között markáns nyomot hagyva a Boston Marathonról (UK) szóló beszámolón. Rengeteg vicceskedő, ennél kevesebb, de még mindig sok valóban vicces punkbanda tologatta a kvinteket az elmúlt negyven évben a világon, olyan azonban jóval kevesebb van, akik a játékosságot a zenéjükbe is át tudták ültetni (valahol erre utal a ’xerox your genitals, not the ramones’ című, korai slágerük). Szintén „legendásak” a dalaik szövegével sokszor köszönő viszonyban sem lévő számcímeik (lásd még more vocals in the monitor, most violent rap group és társaik), pedig akkoriban még nem ment ennyire a clickbait. Erre persze mondhatnánk azt, ha tízből kilenc és fél dal úgyis arról szól, hogy a csaj elment/meg sem jött/megjött, de minek/megjött neki, akkor valóban nem árt a címekkel kezdeni valamit.

6. adolescents – runaway

Ha úgy vesszük, bújtatva többször volt már szó korábban az Adolescentstről, hiszen a banda alakulása környékén egyfajta szép hagyomány volt a Social Distortion-ből érkezni és akkoriban a kaliforniai színtéren, vagy legalábbis egy részében kialakult egy olyan mag, akik aztán előbb-utóbb megfordultak egymás zenekaraiban, ha épp úgy hozta a szükség (hopp, egy Pat Smear). Mint valami jó kis futóközösség… Ez persze rémálom lehet az olyan rajongóknak, akik szerint egy zenekar csak az eredeti felállással az igazi, az összes többi már fanyalgás tárgyát képezi, de hát szerencsére a punkok nem ilyen fanyalgósak… Meglepő (illetve elsőrangú kurátori teljesítményemnek köszönhető), de ez az egyetlen dal a listán, ahol a „runaway” szóban tűnik fel a futás, ami ráadásul a zenekar „Balboa Fun Zone” című albumán található, ez a tény – ismerve a Balboa-kör népszerűségét – rögtön instant favorittá is tehetné a hazai terepfutók körében.  Különösen azoknál, akik iránt kiskorúak táplálnak gyöngéd érzelmeket és ennek problémás voltával többé-kevésbé tisztában is annak…

5. the adicts – steamroller (my baby got run over by a)

Mindig is nagyra becsültem azokat a zenekarokat, akiket rögtön fel lehetett ismerni saját stílusukról, ami lássuk be, leginkább 3-4 akkordra korlátozva mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény. A tulajdonképpen popzenét játszó, és negyven év után a mai napig fergeteges élő koncerteket adó Adicts ilyen. (És itt most elsősorban nem az énekes Joker-maszkjára gondolok, mint különös ismertetőjelre.) Mióta egyszer olvastam, hogy a nagykiadós szerződésük (ami talán két egész kislemezig is kitartott) miatt ADX-re, egy gyerekműsoros szereplésük miatt meg Fun Adictsre változtatták a nevüket a nyolcvanas években, két dolog mindig eszembe jut róluk. Az egyik az Üllői úti, akik az előbbi okból lettek Fuckból Fá:k (gondolom, most a népszerű közösségi oldalon is moderálási okokból szerepelnek ez utóbbi megnevezéssel), a gyerekműsorról meg az, amikor a Zana-Lovasi-Novák trió produkálta magát egy szintén alapvetően gyerekeknek szóló vetélkedőben, az Exploited Alternative-ját játszva, (jellemzően) a Picsa-féle szöveggel. Az az egyhangos szóló minden pénzt megér. A ’Babámon átfutott egy gőzgörgőnek’ elvileg nem szerepel a hivatalos címében a zárójeles rész, de nagyon sok helyen így látni, és azért is került ezzel a kis turpissággal ennyire előre, mert játszottuk annak idején a kmb-vel, előidézve azon ritka, ám gyötrelmes pillanatokat, amikor feltűntem a vokálmikrofonnál. Wah-Wah ooooooohhhh!

4. cloak/dagger – runways

A Cloak/dagger az egyik legjobb zenekar volt az előző évtized második felében, kiadtak két albumot, turnéztak mindenfelé, aztán ahogy azt egy rendes underground punkbanda teszi, pár év után feloszlottak, viszont ez utóbbi valójában nem történt meg, mindössze az aktivitásuk lett sporadikus, egy nyugisabb lemezt 2017-ben még kiadtak. Az említett turnézás során kishazánkba is eljutottak, a mai napig emlékszem a színpadra gipszelt lábbal érkező énekesre, aki vagy valami balhéba keveredett, vagy valami túl durvát figurázott az előző napi bulijukon, így kénytelen volt a hazai egészségügy igazán pompás szolgáltatását igénybe venni. Ez utóbbit a lábára elhelyezett gipszcsizmára mutatva a „prehistoric” jelzővel illette… Meg voltam egyébként győződve, hogy egy sokkal ezelőtti telefonom ezen a koncerten tört össze, egy akkoriban a „pitben” népszerű kicsi-a-rakás közben, de aztán rájöttem, hogy az Social Circkle-ön történhetett (ahonnan másnap hajnalban egyenesen mentem a Balaton Maratonnal összekötött Csirkepogó próbákra – 2009 valóban elég sűrűre sikeredett).

3. the jam – running on the spot

A Jam személyében egy olyan zenekart köszönthetünk a dobogón, akik egyrészt nagyon-nagyon kevesekkel ellentétben képesek voltak a csúcson abbahagyni (nem is beszélt a két másik tag a zenekart feloszlató alapítóval vagy húsz évig utána), másrészt úgy tudnak egy igazán súlyos szerzeményt összehozni, hogy annak refrénje nem áll másból mint fá-fá-fá-fázásból (és ez most nem ilyen inverz Micimackó). A running on the spot egy leginkább szomorú dal arról, hogy nem feltétlenül kell sérültnek lenni ahhoz, hogy az ember ne haladjon előre. Kivételesen élő felvételt teszek ide, mert Paul Weller előadásmódját szívből ajánlom mindenkinek, aki valamennyire hitelesnek akar tűnni a színpadon. Valahogy így kell ezt gyomorból csinálni.

2. sloppy seconds – running from the CIA

A Sloppy Seconds abban a „vákumban” adta ki első, ezt a számot is tartalmazó és szerintem minden idők legjobb punklemezei közé tartozó, Destroyed című albumát, ami az eredeti punkhullám kifulladása és az MTV-punk eljövetele előtt létrejött. (Ilyen egyébként nem nagyon  létezett, de jól hangzik, nem?) A már nevében sem feltétlenül a az országos médiába pályázó Sloppies ebben az időben mestere volt a mókásnak álcázott, de az adott helyen és időben botránygyanús szövegeknek. Több olyan cikket és bejegyzést láttam, amik azt boncolgatják, hogy ezek a fiúk tulajdonképpen csak viccelnek, mikor csúnya és színtér-szinten vállalhatatlan dolgokat üvöltenek az éterbe, épp azért, hogy azt gondolják róluk, hogy csúnyák, pedig nem is (vagyis igen, de nem úgy), hiszen tudták, hogy azt gondolják majd róluk amit, és így egy jó nagyot röhögnek a végén a sok hülyén, elvégre persze, hogy nem… Nos, a Come back Tracihez, meg a Janie is a Nazihoz képest ez egy kevésbé komplikált (…) dal. Amikor legelőször megláttam az alábbi videót, azt hittem, ez is egy rettenetes vicc, valami álvideoklip, de tényleg létezett az indianapolisi kábeltévén ez a fapados Csillag születik, a Hitmaker’s Showcase (zenekarnévnek sem lenne utolsó). Az előadás különlegessége (…), hogy abban csak a zenekar ritmusszekciója szerepel (természetesen a dobos az, akinél basszgitár van, és a basszeros „dobol”), a másik két arc (beleértve a Glenn Danzigként bemutatott, Danzignak még az űrből sem látszó „énekest”) random haverjaik, mert a másik két tag nem ment el bohóckodni.

1. fugazi – long distance runner

Miután ha nem is túl nagy nyilvánosság előtt, de mindenképpen visszakereshető és dokumentálható módon kijelentettem, ez a legtökéletesebb futóhimnusz, ami létezik, senkit nem érhet túl nagy meglepetésként a tény, hogy az első helyre tettem. Igazából olyan ez, mint a Halálnak a mosolygás, nekem sincs más választásom. Már csak azért is, mert ez a dal tényleg tökéletes, nem véletlenül játszogatja kis rekreációs szobapunker gitárduónk, mikor épp ráérünk Törzsolvasónk Karesszel. Kár is lenne itt szaporítanom a karaktereket a Fugaziról, vagy akár a dalról magáról, ami a legsűrűbb esszenciája a futásnak és hát végső soron az életnek.

„It all boils down
To not hanging around
to keep moving
In front of the gravity, gravity, gravity, gravity

The answer is there, the answer is there
But there is not a fixed position
It keeps moving along and I keep coming along
That’s why I’m a long distance runner, runner, runner, runner”

 

captain caffeine’s punk run top 20, part 1. (20-11)

A nagy tétlenségben, legalábbis ami a futást illeti, valamikor eszembe jutott, összerakok egy listát azokról a dalokról, amiknek szerepel a futás a címében (a ‘fut’/’futás’ vagy a ‘run’ szó, ami persze végtelenre nyitja az angolban a lehetőségek tárházát, mint azt látni is fogjuk). Ha már főleg a punkhoz kötődöm, a szó megléte mellett leginkább ezen a témán belül keresgéltem, és harmadik szabályként azokat előnyben részesítettem, amihez van valamiféle személyes kapcsolatom, legalább annyi, hogy pörgött már az adott sláger vagy előadó futás közben a fülesemben. Később kiderült, ez nem annyira egyszerű, angolszász területen erősen tengermély a merítés (kacérkodtam a némettel is, de elvetettem ezt az irányt, így a hasonló gyöngyszemeknek esélye sem lehetett), míg hazaiból gyakorlatilag nem létezik olyan, hogy merítés. És persze simán lehet, hogy kifelejtettem valamit. Vagy eszembe jutott, csak utálom. A régi időkben a vasárnap volt a slágerlisták napja, megőrzöm ezt a szép hagyományt. Jó ebédhez szól a nóta.

20. gecizők – becsöngetünk és elfutunk

Kezdjük is rögtön a nagyvaddal, azaz az egyetlen olyan magyar nevezővel, ami minden kritériumnak megfelel (vagyis leginkább tudok róla). A zenekart vezető Pozsonyi Ádám (Bucó) megítélése több mint ellentmondásos, már ebből is látható, hogy magas pontszámot érne el a punksági skálán. Ami engem illet, vannak dolgai, amiket kedveltem (ilyen a pusztai Dead Kennedysként említhető Anyátok vagy a Lenin szobor helyén bombatölcsér tátong című, egy közepesen hosszú vonatút alatt kiolvasható könyve, és elvitathatatlan érdemeket szerzett fanzine-fronton is), de azért ott, ahol üzemszerűen liberálisok pukkasztásáról, meg szándékosan idegesítő zenéről van szó, érzek némi átverés-szagot, de legalábbis egy idő után el lehet veszni a dupla- vagy triplacsavarok világában (pl. mikor valaki a saját blogján jelenti ki, hogy az internet egy szar és be kellene tiltani, egyébként rendeljetek könyvet, itt az e-mail cím). Eszembe jut a századik 100-as klub (lassan húsz éve lehetett, te jó ég), amiket az akkor nálunk (vagy 6-8 másik banda mellett), a körzeti megbízottban is doboló Schleki szervezett, vagyis éppen nem igazán szervezett, mert nekünk kellett beugrani az utolsó pillanatban, egyetlen fellépőként. A koncertünk egy pontján felbukkant a jó Ádám, pár ütemet meghallgatva erős fejrázásba kezdett, majd néhány, láthatóan felháborodott fel-alá kör után távozott a teremből, jelezve, mennyire szarok vagyunk, legalábbis haladó (vagyis izé, konzervatív) punk léptékkel mérve. Azóta sem tudom, hogy akkor ezek szerint egy punkpukkasztót pukkasztottunk-e…

19. csibor – rohanó világ

Rögtön a lista szinte legelején itt egy, a szabályokat erősítő kivétel. A Csibor saját stílusmeghatározása szerint sem volt punk (hanem ‘iszonyú beat’, khm), ráadásul futás helyett rohanás szerepel a címben, de két ilyet megengedtem magamnak. A punk kötődés mindezek mellett létezik, azonban erősebb a személyes: a felvételen Doki barátom dobol, aki (amellett, hogy együtt erősítettük az imént említett kmb mellett a Csirkepogót, később pedig a Szemérmetlen Ajkakat) az első BSZM-es Balatonkerülésemen felvállalta a biciklis kísérő szerepét. (Az énekes pedig dá, a kedvenc ska zenekaromból, a Boogie Mammából, akivel ugyanarra a szakra jártunk Gödöllőn, de legtöbben mint az Urbanista blog/rovat szerzőjét ismerhetik). Szóval így már érthető, hogy miért is nem a Sajnos Batártól a Rohanás, rohadás vagy a Trabanttól a Kergetnek és én gyorsan szaladok (bocs, Karesz), netalán a Menekülés a Hátsó Szándéktól. Volt olyan elképzelés, hogy én majd egy Csibor zászlót lobogtatva futok a célba és ez benne lesz a dal klipjében, de annyira csúnyán nézhettem az ötlet felvetésekor, hogy ez egynél többször nem került szóba a négy nap folyamán.

18. me first and the gimme gimmes – runaway (del shannon cover)

Joggal merül fel a kérdés, egy feldolgozás-zenekar mi a fenét csinál egy ilyen listán (még ha itt a vége felé is), ráadásul egy olyan 1961-es dallal, ami csak részben nevezhető a tematikába illőnek. Az az igazság, hogy egyik örök favoritom, a The Mutant Members Only Club szintén készített egy verziót a dalból, és rögtön eszembe jutott a lista készítése okán. (Sorsszerű, hogy miközben ezt írom, fedeztem fel az új TMMOC albumot. Fuck yeah!) Valamiért azonban Tom levette a feldolgozásait a zinternetről, így ez most amolyan pótlék.

17. thursday – running from the rain

Sok mindennel lehet engem teljes joggal megvádolni, az azonban, hogy nagyon élném a post hardcore-t, nem igazán tartozhat a vádpontok közé. Amiért mégis csütörtököt mondok bekerült ez a dal a listára, annak oka, hogy néhány régi barátom nagyon szereti a zenekart, ezen felül pedig ezek a srácok egész ügyesek voltak atmoszféra- és szövegügyben. Hát nem?

16. the undertones – (she’s a) run-around

Azon gondolkoztam, hogy vajon az undertones tagjai gyűlölik/unják-e mára már annyira azt az egy dalt (az egyébként valóban zseniális Teenage Kickset), amiről valószínűleg a világ nagyobb része ismeri őket, mint amennyire Barangó a Kézigránátot, vagy Lemmy az Ace of Spadest (vagy ahogy a legenda szerint a Spin Doctors a Two Princesst, bár az élő albumukról mégsem ezért maradhatott le) unhatta. Ha igen, most nyugodtan dőlhetnek hátra, mert itt még véletlenül sem ez szerepel. Amúgy ha létezett volna annak idején vetélkedő a leghétköznapibbnak kinéző punkzenekar címért, valószínűleg elvitték volna a fődíj mellé járó kötött pulóvert.

15. the dopamines – dan teets runs a marathon

Bevallom, nem sokat tudok a zenekarról (ugyan korábban botlottam már beléjük, de hogy létezik ide beilleszthető daluk, erre csak most jöttem rá), pedig egy elég korrekt power pop/pop punk brigád (a ramones-core címkéig azért nem merészkednék), amiből ugyan tizenkettő egy tucat, de ezt most tessék jól érteni (létezik a punkbandáknak egy jelentős halmaza, amiből pár száz sincs egy tucat). Ráadásul nincsenek véletlenek, a második gitárosuk belépése előtt az a Mikey Erg turnézott velük élőben a hangzást vastagítandó, akinek anyazenekara bostoni beszámolóm egyik inspirációja volt, és a lista első felében még fel fog tűnni. A refrén (ami versenyben lehetne a legtökéletesebb áthajlás címért is) szövege pedig valószínűleg telitalálat a mostani állapotomra, minden porckopással küzdő futó lelkesen dúdolhatja magában.

14. buzzcoks – running free

Következzen két „klasszikus” banda, először egy Angliából. A Buzzcoks – ha már annyira belejöttem az előbb az egyébként teljesen haszontalan címkézésbe – akár a pop punk atyjának is tekinthető, nem mintha az első generációs angol punk (illetve a stílusra átnyergelő) zenekarok  ne lettek volna szinte egytől egyig meglehetősen dallamközpontúak. A sorok írójával megegyező korú running free is egy ilyen dal, és nehezen lehetne vitatkozni azzal, hogy sok minden nehézségre megoldás, ha csak futunk, futunk, szabadon…

13. social distortion – i won’t run no more

A kaliforniai punk (és most ne annyira a köztudatba „deszkás punk”-ként bevonult tempós popzenére gondoljunk elsősorban) egyik dinoszaurusza remekül ellenpontozza (no, nem a metaforák szürrealizmusát hanem) az iménti szabadon futást, rávilágítva arra, hogy előfordul az, amikor nem kell, nem lehet, vagy még inkább nem szabad (el)futni. Most épp ezt is át tudom érezni.

12. dead moon – running out of time

Portland mindig kitermelt magából olyan punkzenekarokat, akiket nagyjából öt másodperc hallgatás után fel lehet ismerni, a kis túlzással az egész grunge-hullámra komoly hatással bíró Wiperstől a nálunk is koncertező (bár mintha az rémlene, a bulijuk elmaradt, és a yardok is feltűntek, de elképzelhető, hogy kétszer is jártak felénk), és általam futáshoz sokat hallgatott Clorox Girlsig.  A Dead Moon is ilyesmi, a helyi színtér egykori veteránjai itt most egy örök témához illő klasszikus akkordmenettel jelentkeznek. Az idő bizony nem folyik visszafelé.

11. burzsoá nyugdíjasok – rohanó világunk

Az első rész zárásaként következzék az utolsó magyar dal a listán (kis csalással, ugyebár). A pécsi képzőművész-tanoncokból alakult idősek napköziotthona az egyik legjobb dolog volt, ami történhetett a magyar punkkal az ezredfordulón (mondanám, hogy a kmb volt a másik, de nem). Az első, Idősebbek is elkezdhetik című kazettájuk gyűjteményem nagyra becsült, a Nyisztor György kollégium A épületnek második szintjén igen népszerű darabja volt, a (talán) 2000-es Szigeten lezajlott performanszuk, aminek az elején az egyik tag teljes klánöltözetben, égő fáklyával a kezében énekelte a What a wonderful worldöt, pedig kitörölhetetlen koncertélmény. Ráadásul Dr. Csordás Aurél ugyanolyan keletnémet Musima-de-Luxe basszusgitáron játszott (többek között az egyik Jancsó-filmben is megcsodálható Lovasi András kezében), mint amilyen nekem az első gitárom volt. Kutyavilág ez, Darlingot mindenkinek!