kulcsszavaink valának: Szada és szaladás

Mivel eléggé egybefolynak a tegnapi verseny történései, ráadásul nem is igazán érzem az energiát magamban egy összeszedett, koherens, lineáris (vagy akár több idősíkkal játszadozó), urambocsá’ szellemes beszámolóhoz, ezért most rendhagyó módon néhány kulcsszó köré kanyarítva osztanék meg pár benyomást a Szada Terepfutásról.

Helyi erők: Mint ahogy a verseny elnevezése mutatja, a rendezvény szerves része a helyi értékek bemutatása, és nekem nagyon tetszik az a szervezői koncepció, amely a lehető legtöbb szálon kapcsolódni igyekszik a térséghez/településhez. Ötletes volt a helyi táncegyüttes tagjaival levezényelt bemelegítés, vagy a nyugdíjasklub által készített céllángos/palacsinta (miközben lelki szemeim előtt látni vélem a vegán sporttársak enyhén hoppon maradt arckifejezését), de az egész hangulatból érződött egy ilyen “gyertek, nézzétek meg, ezek vagyunk”-érzés, ami mellett szerintem a szokásos szervezési elemek szintjén is teljesen remek volt minden (nevezés, verseny előtti kommunikáció, eredményközlés, fotók, meleg víz, ilyesmik, amiket manapság elvár a nép a pénzéért).

Old haunts: Egy régi, kedves ismerősömmel is összefutottunk még az egyetemi brancsból, megállapítottuk, hogy régen a kocsmában találkoztunk, manapság meg futóversenyen. Khm.

Gödöllői-dombság: Régi emlékeimből, egy ősi Margita-túrás futásból, meg a Villámkör letrappolásából következően annyi helyismerettel rendelkezem, ami alapján már előre sejtettem, a dombság név ellenére lehet itt teljes értékű (jelentsen ez bármit) terepversenyt összerakni, sőt, csak egy-két kihívástípus (siratófal és társai) egy picit rövidebb lehet a Mátrában vagy a Börzsönyben megszokottnál. Ezen túl sík rész gyakorlatilag nem akadt a nyomvonalon, a folyamatos hullámzás mindig jólesően megfűszerezi a dolgokat. A hosszú táv pályája nekem tetszett, majdnem végig erdőben kalandoztunk, egy dologról feledkeztem el előzetesen, a táj sajátja a néhány helyen bokáig érő homok, ami nem barátja a tempós haladásnak, kiváltképp fölfelé. Kisebb kihívást még a rajt környékén közepesen meginduló eső jelentett, aminek hatására a táv első felén, és a bozótosabb, sűrűbb részeken az ösvények tele voltak csigával, őket nyilván senki nem szeretné lábbal tiporni. A nem tiprás viszont elég körülményes, ha a futó hétköznapi szuperhősként nem igazán rendelkezik a periférikus látás jótéteményeivel.

Koffein Kapitány: Kézenfekvő okokból K2 eljövetelére terepversenyeken nem nagyon van mód, most viszont a visszatérés-fesztivál jegyében minden adottnak tűnt egy egyszeri erdőlátogatásra a részéről. Egyáltalán nem bántam meg, tényleg jó muri volt, a rajtszámfelvételnél például megegyeztünk, hogy inkább e-mailt mutatok, mintsem személyi igazolványt… Amikor előmásztam az öltözőből, némileg elhalkult a folyosó, az ihletett pillanatot a csomagmegőrzőben szolgálatot teljesítők nevetése törte meg. Amikor 10 kili után volt egy nyugalmasabb rész az utolsó három bimbi előtt, elgondolkoztam, vajon mennyire vagyok tájidegen, de arra jutottam, hogy semmivel sem jobban, mintha felvenném a teljes terepfutó egyenruhát (sapka/fejpánt, ivózsák/hátizsák/mellény, kompressziós akármik, mindezek kellemesen rikító színekben). A végén többektől megkaptam, hogy nekem könnyű, szupererővel (…), meg palásttal vitorlázva, elvégre a lábam sem éri a földet. Ha már ennyire könnyű hétköznapi szuperhősként, akkor vélhetőleg egyre többen fogják ezt az utat választani, reméljük, divatot teremtettem, bár azt is remélem, a kreativitás jegyében nem a Koffein Kapitányok fognak szaporodni, hanem a Marvel és a DC után egy teljesen új magyar futószuperhősuniverzum jöhet létre… (A termosz azért egy ici-picit túlzás volt, de ha mégsem, kényelmesnek akkor sem nevezném.)

Az Erdő Kapitánya

2 óra 19 perc 15 másodperc: A futott időt akár tökéletesnek is nevezhetném jelen körülmények között, bár előzetesen volt egy olyan tévképzetem, talánnagyonnagyontalántalán be lehetne csúszni a hatos átlag alá, ez végül nem jött össze, amit csöppet sem bánok. Az volt az egyetlen jelentősebb előzetes taktikai megfontolás, hogy tolom neki rendesen, mégis valamennyire ésszel (…), a komfortos nemjólesésen túlra lehetőleg ne merészkedjek. Ez majdnem mindig sikerült, az első harmad végénél volt egy apróbb döccenő, és szokás szerint elfogytam a végére, kivételesen a faluban is voltak még emelkedők, ott már néhol tényleg majdnem elpusztultam, elvégre a hajrában nem gyaloglunk… Rettenetesen hiányoztak nem csak ezen, hanem az összes tavaszi versenyen az érdemi hosszúfutások, amiket ugye a rehab aktuális állása, és kicsit a Covid miatt nem volt lehetőség beiktatni. Mindezek ellenére meglepően elől vagyok a rangsorban: a tömegek haranggörbe-alakú futóbölcsességét mindig sokra tartottam, és közelmúlt futamaihoz hasonlóan újfent a mezőny nagyjából harmadik hatodában végeztem. A meglepetés valószínűleg csak érzéki csalódás, a régi időkre emlékezem, amikor kétszer ennyit futottam hetente és a mezőny harmadik harmadának elején-közepén voltunk általában, én és a testzsírszázalékom.

Jövő: Ezennel véget ért a Visszatérés-futófesztivál, most egy darabig nem fogok versenyezni, az biztos. Hogy futni mennyit fogok, azt pedig erőteljesen át kell gondolnom. A futás egész biztosan nem lesz már olyan, mint régen volt, de hogy pontosan milyen legyen, az nagy talány. Fantasztikusan örülök neki, hogy egyáltalán a jelenlegi szintre vissza tudtam jönni, valid megoldás lenne maradni itt, és csöndben folytatni az örülést. Ugyanakkor túl jól ment a tavasz, valószínűleg nem tudom megállni, hogy ne menjek fentebb egy-két lépcsőfokot, ahol azonban újra csak osztódással szaporodnak a kérdőjelek (pl. hova tovább, főnök? lásd még rendes félmaraton PB vs. maraton/ultra). Meglátjuk, erről majd még írok hosszabban a nem túl távoli jövőben, de egy csendesebb időszak következik, sajnos a futáson kívül is nagyon sok dolgot kellene rendbe szednem magam körül.

impulzusduatlon

Az eddigi futóévemet gyakorlatilag tervszerűségben pácoltam, így itt volt az ideje egy kisebb, már-már improvizatív csavart vinni a történetbe, mielőtt jövő szombaton lezárnám a tavaszi szezont, és végeérhetetlen lamentálásba fognék a hogyan tovább problémakörét illetően. A héten eszembe jutott újfent csekkolni a helyi futószíntér egyik jeles eseményének, az Auriga Erdei Futóverseny Sorozat kiírását, és mivel a tél kivételével szabálytalan, de ciklikus időközönként kerékpáros kirándulásokat szoktam tenni Szolnokra ügyes-bajos dolgaimat intézendő, örömmel fedeztem fel egy ritka, lehetséges együttállást, amikor a két bolygó akár fedésbe is kerülhet a hétvégén (szép az a parkerdő, de csak azért, hogy ott fussak 5 vagy 10 kilit, nem indulnék el itthonról, errefelé szintén akad hasonló terep bőséggel, ráadásul a rövid versenyek finoman szólva sem az én világom). Ennek szellemében beneveztem gyorsan (és ingyen!) a 11k-ra, mi bajom történhet, ha a szombat délelőtti piacon lődörgést még kiegészítem egy szűk óra futással? A hirtelen jött, rendhagyó addendummal együtt most április végén, május elején-közepén öt hétvégéből négyen versenyzek, hányásig töltekezhetek tehát két év szünet után a sűrített tejként csordogáló futamokkal, ezzel támogatva a jövőről történő gondolkodás megfontoltságát – a versenyéhség ezek után egész biztosan nem viszi majd félre a(z újra)tervezési folyamatot.

Az Auriga kapcsán a nevezés közben elkezdett valami halványan derengeni egy félmaratoni versenyről, ami ugyan a múlt ködébe vész, de nem a régmúlt ködébe… Szóval legutóbb, Fehérvár előtt annyira belemelegedtem az egynél megállt (…) félmaraton-számolásba, hogy az update-ként később közölt korrekció sem fedi tökéletesen a valóságot. A helyes válasz legalább három, de már nem mondok inkább semmit, ki tudja, milyen félmaraton-csontvázakat rejt még az elmúlt évtized kiapadhatatlan futószekrénye. Lehetne az amnéziát arra fogni, hogy ha az ember terepezik, meg ultrázik, akkor a félmaratonok egy idő után nem hagynak évek múltán is kitapintható hegeket az emlékezet sebgyűjteményében, ám ez csak mellébeszélés lenne, az öregkori elbutulás szemmel láthatóan egyre nagyobb árnyékot vet rám. Szerencsére a futáshoz nem sokat kell gondolkodni.

Nem is terveztem sokat gondolkodni, szűk 11k nem az, amit érdemes lenne túlagyalni, ennek köszönhetően a versenystratégia megkomponálása a töredékét töltötte ki annak a félórás bringázásnak, amivel megközelítettem a helyszínt. Azt ötlöttem ki sebtében, hogy jó lenne ötös átlag alá begyömöszölni a nagy fehér bőrbálnát, ennek megfelelően megcélzok valami 4:50-4:55-ös átlagos tempót a négyből az első három körben, az utolsó karika meg már csak nem olyan hosszú (ha ez a tempó valamilyen nem várt okból erős lenne), hogy ne lehessen prímán végigszenvedni, ha pedig érdemben sikerül hajrázni, akkor minden adott a zajos ünnepléshez. Kezdem azt érezni, túlreagálom ezeket a versenyterveket, még akkor is, ha néha akár öt egész percet áldozok a megalkotásukra. Sportszakmai belemagyarázás gyanánt még az elmondható lenne, hogy ez a szűk óra kvázi nyélen futás tulajdonképpen beillik egy suta laktátküszöb-tesztnek, de nem kívánom azt a látszatot kelteni, tisztában lennék a szókapcsolat bármelyik összetevőjének jelentésével.

A tetthelyen a rajt előtt fél órával kellemes nyüzsgés fogadott, továbbra is azt gondolom, remek ötlet volt ezt az egész parkerdő-dolgot ide installálni egykoron, a dolgok nem sokat változtak tavaly óta, amikor legutóbb errefelé jártam (az egyik bejáratott TT-m “kötelező” ellenőrzőpontja is a tájék). Felvettem a 235-ös rajtszámot, a csuklószíjas chipet (öt éve még emlékeim szerint nem volt ilyen, akkor többen diktálták a célidőket az írnokoknak – ami egy újabb adalék a verseny családiasságáról), majd ráhangolódtam a számomra szokatlan sprintre. Imádtam közben nézegetni a mezőnyt, ami ha nem is volt borzasztóan népes (hála a jó égnek), hibátlanul leképezte a futótársadalmat, a fiatal-mégmindigfiatal, rutinos-nemsokárarutinos, gyors-edzésnekjöttemaversenyre tengelyek háromdimenziós terében.

Szép lassan mindenki a rajtvonalhoz szivárgott tíz óra tájban (annyira kicsi a futóvilág, még én is összeakadtam ismerőssel), elsőnek elrajtolt az ovis futás, majd következett egy szomorú epizód, rövid megemlékezés Gál Szabolcsról (a verseny társszervezője az Ejtőernyősök Szolnoki Szervezete). Kisvártatva elindult a gyerekfutam, majd egy perccel később a teljes társaság nekirugaszkodott az egy, két vagy négy körének. Igyekeztem már a keskeny erdei utakra beszaladás előtt ránézésre valami olyasmi pozíciót elfoglalni, ami mentesít az előzgetés alól, ez többé-kevésbé sikerült. Maga a bő két és fél kilis kör nagy része benn tekereg a telepített erdőben futó ösvényeken, két, nagyjából 3-400 méteres szakasz kivételével, ami nyílt mező. Szintemelkedés megközelítőleg egy méter. A tisztásos részek nem voltak annyira kellemesek az elején, már délelőtt tízkor jól befűtöttek, de az időközben szétterülő bárányfelhők később igen jó szolgálatot tettek.

Az első körben barátkoztam a pályával, illetve a saját magamnak választott tempóval, közben a második mezőn elismeréssel néztem a bográcsot éppen beizzító párt, a későbbiekben a piruló hagyma, illetve a zsírját eregető szalonna különböző stációit volt lehetőségem megorrontani az elhaladásokkor… Úgy tűnt, minden rendben, a bemelegítő karika lement különösebb gond nélkül, a beállított tempóval. A második kör viszont maga volt a kínszenvedés, nagyon minimálisan visszalassultam és érthetetlen módon nem is éreztem valami csudálatosan magam. Bő tíz perc után kezdtem el újra magamhoz térni, a rajt/célegyenesbe másodjára fordulva épp bűvöltem az órám, amikor egy, hozzám kísértetiesen hasonló tempóval köröző, ám egy rövid, vizelős pit-stopra a susnyásba vonulásakor általam megelőzött kolléga visszavette a helyét, miközben azt kérdezte: az ötösön jössz? Mondom igen, nagyjából. Kisebb csönd után tisztáztuk, ő az öt kilis távra gondolt, nem a tempóra…

Utólag kiderült, azért érdekelte, melyik távon vagyok, mert potenciális ellenfelet látott bennem, a hasonló ritmus okán. Én akkor még egyáltalán nem tartottam ott, hogy ez mellesleg egy futóverseny, a célom az volt, a negyedik kör előtt újra összekapjam magam. A kompetitív gondolatok csíráját az utolsó tíz percre tartogattam, már ha egyáltalán. Így én (szégyen, nem szégyen) nem elsősorban ellenfelet, hanem nyulat láttam a sporttársban. Arra gondoltam, ha nem maradok le róla túlságosan, akkor ismét a tervezett sebesség környékén tempózhatok.

Közepesen új erőre kapva sikerült az első kört a harmadikban reprodukálni, miközben az utolsó rohamra indulva az is feltűnt, a fordítóknál a kolléga mindig igen lelkiismeretesen megtekinti, vajon lemaradtam-e már. 2500 méterrel a vége előtt már nem fenyegetett a szörnyű nagy fejreállás veszélye (illetve a kinéző 10k “körülbelül” PB-t sem ártott még megkalapálgatni csöppet), ezért úgy döntöttem, hát, na jó, kihívás elfogadva, hozzásegítem a sporttársat egy bő perccel jobb eredményhez. Begyújtottam a rakétákat. Ezt nagyságrendileg úgy kell elképzelni, mint amikor a születésnapi tortákba szúrható apró tűzijátékrúd fellángol. Nyilvánvalóan nem nagyon van nekem hova rakétázni negyven perc 4:50-es tempózás után, próbálkozni természetesen azért lehet. És valamennyire működött. Gyorsultunk a közben lassan kiürülő pályán (ahogy a rövidebb távokon indulók célba értek), a különbség harmonikázott köztünk, de nagyjából mindig megmaradt úgy 15-20 méter. Egy idő után egyértelművé vált, a sporttárs jóval erősebb nálam, de az is, hogy annyira már neki sem esik jól az, ami történik. Ráadásul az utolsó kör felén túl már egyébként sem előztem volna meg, aki két kört húz maga után, az nem érdemli meg, hogy a végén ledurrantsam (kiváltképp mivel valahol a roppant értékes ötödik-hatodik pozíció táján öltük egymást). Persze a ledurrantásra esély sem volt, pedig a célegyenesben már négy perc körüli tempóval kergettem az ellent. Így viszont a kolléga tényleg jobbat futott legalább egy perccel, mint amennyit akarhatott eredetileg :). Annyiból mindenképpen jó volt ez a kis miniverseny, hogy nem jutott eszembe közben szarul lenni.

Blokkoltunk a célbungalóban, ahol már ott ücsörögtek a táv dobogósai, majd pacsi a nemes ellenféllel. Az eredményhirdetésig aztán kellemesen eldiskuráltunk a sporttárssal, kiderült, nagyjából tíz évvel idősebb ugyan, viszont aktív triatlonista, jó pár ironmannel a háta mögött. A hazakerekezés előtt picit rendeztem a soraimat (ivás, nyújtás, stb.), nyugtáztam az időmet (51:39, a 10k Tihamér szerint 48:29) és megállapítottam, egészen pompás ötlet volt ez a kis szombat délelőtti kitérő. Reméljük, holnap is ezt fogom gondolni… Végezetül álljon itt egy fotóalbum arról, mennyire remek kis verseny(sorozat) ez.

staying some inches this side of dying

Ma, a Cerbona Fehérvár Félmaratonon kivételesen roppant bölcsen úgy döntöttem, 1-3 perccel (esetleg) jobb eredményt nem feltétlenül ér meg az az egész napos (beleértve a verseny utolsó szakaszát) holdkóros szédelgés, amit képes vagyok előcsalni magamból a közismerten felelőtlen tempóválasztásommal. Ennek köszönhetően az utóbbi előtti, azaz a sérülést megelőző időszak talán legeseménytelenebb körözését vezettem elő Székesfehérvár többnyire belvárosában: arra figyeltem, végig kellően diszkomfortosan érezzem magam, egyúttal viszont arra is, soha ne túl kényelmetlenül. Ez számokban kifejezve odáig fajult, hogy 18 darab 4:54 és 5:09 közötti kilit halmoztam egymásra a vasárnap délelőtti matiné alkalmával, csak az első kettő és az utolsó ezres (benne a vitorlázós hajrá mellett a célban toporgással és az éremakasztással) lett picit lassabb. Tulajdonképpen betű szerint betartottam az A-tervet, és hagytam, hogy a pálya, a mezőny, és a frissítések ritmusa és sajátosságai alkalmasint felzabáljanak másodperceket, így a kedv-faktor maximalizálásra került – és időt tekintve valójában nem nagyon volt több a mai napban. Ami benne volt, az viszont nem kevés. Egy jól szervezett verseny, városi félmaraton szinten kellemes pályán, másfél év után némi bandázás barátommal és futótársammal, Zolival, kora nyári idő, sör, no és persze azért a beígért egyéni csúcs.

A hivatalos eredménylista szerint az új PB-m 1:51:47, ez négy perc javítást jelent, csekély 13 év elmúltával. Picit árnyalja a képet, hogy Timing Tihamér alapján a félmaratoni legjobb eredményem 1:47:12, merthogy szerinte a táv nagyjából 900 méterrel hosszabbra sikeredett (egy másik Garmin alapján szűk 700 méter plusz jött össze a három kör alatt). Mivel tavaly itt, ezen a pályán volt a félmaraton OB (aminek köszönhetően a pályacsúcsért járó pénzdíj bezsebeléséhez Csere Gáspár 1:06-os idejét kellett volna felülmúlni bárkinek, ez érthetetlen módon elmaradt), feltételezem a nyomvonal alapvető pontosságát, de ezek szerint bőven akadt hely a kijelölt részen belül a kalandozásnak (vagy a Garmin-univerzumot felejtsük el, mint a pontosság mintaképét). De mindegy, legrosszabb esetben könnyebb lesz tovább csiszolni az eredményt, ha egyszer esetleg ezt szeretném… A mai nap mondjuk nem abban erősített meg, hogy az aszfalton tempózást ezekkel a térdekkel a végtelenségig erőltetni kellene. Közeledik ellenben a Szada Terepfutás, ahol a visszatérés-fesztivál csimborasszójaként az eddigi két verseny legjobb részei ötvöződ(het)nek majd.

Rémek a Sasfészekben

“Szia, jó reggelt! Nem lenne egy kis apród, megmondom őszintén alkoholra kellene. A reggeli gyógysörre.” Ezekkel a kedves szavakkal fordult hozzám a punk srác a Nyugatiban, miközben a hosszú idő után első terepfutó eseményemre igyekezve épp vonatot próbáltam váltani. Ő nem tudhatta, hogy éppen a PNDTT-s pólóm érdemi felavatására készülök, így valószínűleg nem értette az eltúlzott vigyort, amivel egy kétszázast a kezébe nyomtam, miközben csak óvatosan bízhattam abban, valóban sörre fordítódik majd a kétszínű fémdarab.

A megbeszélt helyen és időben sikeresen egyesítettük erőinket Törzsolvasónk Karesszal, akinek a verseny nyomvonalához igen közel eső főhadiszállásán a következő másfél órában (szerencsére a rajtot az igen baráti 11 órára írták ki) volt időnk kidolgozni a részletes haditervet a Sasfészek leigázására, miközben lelkiismeretesen csőlátású futókhoz híven még eltrécseltünk a legújabb futócipőkről, valamint a hatékony edzésmódszerekről és praktikákról is. Mivel ez egy futóblog, és főszereplőink éppen futóversenyre igyekeznek, nem nagyon írhattam mást az előző mondatban, még akkor sem, ha a felsoroltakról éppen egy büdös szó sem esett. Tíz előtt kicsivel aztán rohamkész állapotba hoztuk magunkat, és Karesz kedvese segítségével (akinek hála pesztrálásunkért ezúton is) elteleportálódtunk Kesztölc központjába, a történések epicentrumába. Ott elsőre egy kicsit nehezen találtuk meg a bolt és a cukrászda oldalában a versenyközpontként funkcionáló klubhelyiséget, de épp mikor tanácstalanul álldogáltunk az egyébként megfelelő ajtó előtt, kirobbant azon egy Kedélyes Főszervező, és beljebb kerített minket. Odabenn aláírtuk a jelenléti ívet, amiért megkaptuk a némileg formabontó rajtcsomagot:

Mint az a fenti képből, valamint a tényből, mely szerint az imént említett íven megközelítőleg húsz név szerepelt, különösebb nehézség nélkül kitalálható, az esemény igen-igen családias hangulatban zajlott, erősen “Csináld magad!” hozzáállással, amit én egyszerűen imádok. (Ha valóban lesz egyszer Tiszavirág Trail, azt én sem szeretném túlbonyolítani, bár azon még erősen gondolkozom, hogy a rajtcsomagba belerejtsek-e egy könyvecskét a válogatott blogbejegyzéseimmel….) Mivel ez a versenybeszámoló igyekszik magában foglalni a műfaj minél több kötelező tartalmi elemét, el kell mondanom, hogy a rajt előtti izgalmak még éppen időben átsegítettek a futást megelőző napokban tapasztalt enyhe székrekedésen, a klubhelyiség melletti, szép tiszta mellékhelyiség meglátogatása után (az eredményt illetően, ha másban nem is, legalább hasonlítottam egy pillanatra Fidel Castróhoz) valóban mindenre felkészülve indulhattam át a start színhelyére a sporttársakkal.

Végül 15 kompetitív atléta (és két kutya, szerencsére páncélos nélkül) sorakozott fel a kerítés mellett, ahonnan elindultunk. A mezőnyön futólag végigpillantva (…) néhány markáns csoportot véltem felfedezni: a helyi/környéki futószíntér reprezentánsai (köztük mint utóbb számomra kiderült, UTMB/CCC és UTH meg hasonló veteránokkal illetve aspiránsokkal), a kutyás pár (amíg sérült voltam, ez a kutyás futás dolog népszerűbb lett, azt hiszem), a hallássérült futók (abszolút szívmelengető volt, hogy jöttek, ráadásul ennyien), plusz az őszülő szakállú, loboncos, messziről és közelről is kiégett punkrockernek kinéző sporttársak (Karesz meg én). Így veselkedtünk neki az első métereknek, a szőlőtőkék között, természetesen egyből felfelé.

(kép: Balogh Tomi/Sasfészek Roham)

A pálya maga szerintem hibátlan volt, sikerült a 15 kilométerbe, és az 590 méter szintbe mindent belekeverni, a futható, de aljas emelkedőt, a valóban szívatós emelkedőt, a gerincen hullámvasutazást, a nyaktörőbb lefelét, meg a jól futható lefeléket, erdőben és réten egyaránt. Kevésbé sportszakmai szemmel nézve a nyomvonal leginkább kifejezetten esztétikus volt (értsd: kurva szép). Ez utóbbi állítás alátámasztására most Kareszt és telefonját hívom segítségül, mert én nem vittem az órán kívül mást, tehát dokumentálni sem állt módomban (kénytelen-kelletlen mindössze a saját szemeimet legeltettem futás közben a tájon):

Az indulás után a kék sávig volt rögtön nagyjából száz méter emelkedő a domboldalban, ezt az előzetes tervek szerint megkocogtam, ha már visszatérés, legyen kövér, hogy nézne már ki, ha pár száz méter után nekiállnék sétafikálni. Mire felértünk a népszerű turistajelzésig, szét is húzódott a maroknyi mezőny. A kéken futva megidéződtek régi emlékek bő tíz évvel ezelőttről: amikor először nekikezdtünk az OKT-nak, ez volt a legelső szakaszunk Dorogtól visszafelé indulva, egy-két helyre még most is tisztán emlékeztem, noha akkor nyár vége volt. A szőlős domboldalakról beloholva az erdőbe jött egy kis liftezés fel-le, és bár futottam rendületlenül felfelé is mindenhol, mire beértem Klastrompusztára az időközben aszfaltosra változó szakaszon, majd szétrobbant a tüdőm. Ezt foghatnám legalább valamennyire a Covidra, de az a teljes igazság, hogy nem szokta K2 az emelkedőt. Emberemlékezet óta nem futottam terepen, ráadásul a rehabilitáció mostani stációjáig gyakorlatilag semmiféle olyan tevékenységet nem végeztem, ami felkészíthetett volna bármi olyan kihívásra, ahol elfogyhat a levegő. Észbontó szerencse, hogy a Pálos templomromnál ráfordultunk a sárga jelzésre, ahol a következő kétezren a nyeregig csak nagyon nyomokban merült fel a gondolata a futásnak, lehetett bőven alibizni. Próbáltam azért rakni a csülköket, újfent beérve az erdőbe elkapaszkodtam az egyik kolléga mellett (ő lett később a senior kategória győztese), és mint kiderült, ez volt az utolsó alkalom a célig, amikor versenyben induló futót láttam. Mert egyébként futókkal és kirándulókkal lehetett találkozni bőven, a kora tavaszi, napfényes időben sokan lepték el az erdőt.

Baktattam rendületlenül felfelé, és mivel talán ez volt a legszebb része a pályának, egyáltalán nem bántam, hogy csak tengek-lengek. Néhol beleimitálva a futást a mozgássorba, csak-csak felküzdöttem magam a gerincig, a kék és a sárga után jött egy éles balkanyarral a zöld sáv. Előre memorizáltam a nem túl komplikált pályát, de a szalagozás szintén rendben volt, gyakorlatilag lehetetlen volt eltévedni. Mindezeken felül Garmin Tihamérra is feltöltöttem a tracket, most teszteltem először ilyen körülmények között, és azt kell mondjam, elsőrangúan pittyegett, zümmögött meg rajzolta a nyilakat, ha csak rá kellett volna hagyatkozni, akkor sem keveredtem volna át más tájegységre. A gerincen aztán meglepő módon viszonylag hamar összekaptam magam, elkezdtem rettenetesen élvezni a futást. Verőfényes napsütés, széles ösvények, pazar erdő néhol kilátással, mi kell más a boldogsághoz? Természetesen energia, hogy haladjak is, de valamiért akadt erőm egész tempósan szaporázni, néhány jelentősebb hupli kivételével nem várt módon jól bírtam, ráadásul a térdeim sem jeleztek be, csak a kaptató tetején volt némi nyilallás, ami felérve szinte teljesen elnémult. Mindezek ellenére, ki tudja miért, de igen rémült arckifejezéssel érkeztem meg a hegytetőre/vendégházhoz/frissítőponthoz, dél után nagyjából kettő perccel.

(kép: Balogh Tomi/Sasfészek Roham)

Ittam két pohár teát, beszélgettünk pár szót Tomival, a szervezővel (amikor mondta, hogy a háznál ücsörgő rezidens egyesületi tagok kocsonyáznak meg pálinkázgatnak a padoknál, picit elbizonytalanodtam, vajon jól töltöm-e épp az időmet), aki azzal bocsátott tovább, hogy innen már csak lefelé vezet az út. Ezek azok a féligazságok, amik olajozzák a világot, mert tudtam, hogy a hátralévő harmada a távnak valóban szinte szabadesés, de nem kerülte el a figyelmemet a pont utáni 800 méter nyaktörőt követő 500 méternyi jelöletlen erdei út, ami a lehető legsunyibb módon ugyan, de emelkedett. Addig azonban el kellett érni, próbáltam az itt-ott lépcsős, meredek és igen keskeny ösvényen történő kezdeti alászállás során egyszerre óvatos lenni, miközben azért gyorsulok, a kettőből az óvatosság sikerült jobban. A szemét alig-emelkedőt végül sikerült megfutni (a Budai Trail L-távjának vége felé van egy hasonlóan elnyújtott, alattomos rész), kivéve, amikor egy kidőlt fán kellett átkommandózni, azaz végre tényleg következhetett a valódi örömszaladás, vissza a falu határáig. Ennek az első fele fantasztikus bükkösön át haladt, aminek egyetlen hátránya az imitt-amott sípcsontig érő avar volt. A rengeteg, dinamikus stabilitást fejlesztő cirkuszi mutatványom hatására egyértelműen sokkal biztosabban haladok lefelé az úgynevezett technikás részeken mint régebben, viszont egyelőre nincs meg bennem a kellő bizalom és bátorság ahhoz, hogy valóban fék nélkül gázoljak a vastag levélrétegben. Még a végén ott lapul éppen a Hatalmas Bokaroppantó Zöld Megadeth, és ha felzavarom, akkor megint ki kell hagyjak indokolatlanul sok időt. Az utolsó két kilire kijöttünk az erdőből, és részben a pompás Dorog-panoráma spannoló mivoltának hála a réten, majd a legvégén az aszfalton bedobhattam teljesen a gyeplőt a pacik közé. Az utolsó kanyarnál az is kiderült, a látszat ellenére valahol mégiscsak társas lény lennék, mert az órám, a szalagok, a napállás és a józan ész ellenére simán elfordultam a rossz irányba csak azért, mert az előttem váratlanul felbukkanó Nordic Walkingos társaság éppen arra indult…

Az emberes hajrá után 1:32:41-nél állítottam meg az órát (hivatalosabb eredményként a picit nagyvonalúbb 92 perc 34 másodperc került az erről tanúskodó táblázatba). A célban kellemes bandázás zajlott, megtudtam azt is, hogy ketten elkeverték a pályát a lefelé zuhanáskor az előttem lévők közül (vagyis mégsem volt lehetetlen eltévedni, ennek köszönhetően lettem ötödik, ha minden igaz, ugye ez rém sokat számít). Amíg Karesz is előkerült az erdőből, az egyik sporttárssal kocogtunk még egy kicsit levezetés gyanánt, majd immár hárman visszatipegtünk a versenyközpontba az eredményhirdetésre. Törzsolvasónk végül második lett a kategóriájában (kettőből). Még mondja valaki, hogy az öregedés rossz 😉

Be kell valljam, hogy ezt a napot sok-sok apró összetevője miatt nagyon-nagyon szerettem. Elsősorban (és leginkább ide kívánkozó módon) nyilván azért, mert hosszú évek után ha csak néhány percre ugyan, de ismét futónak éreztem magam. Sőt, bizonyos értelemben “jobb” futó vagyok mint valaha voltam, bár magát a futást visszanézegetve ez nagyjából a puttonyvesztésből óhatatlanul fakadó enyhe gyorsulásban mérhető mindössze. Minden más mutató szerint még mindig az út abszolút legelején járok, a pulzusom például rémisztően magas volt végig (és nem csak azért, mert korábban soha nem tudtam utólag sem, milyen pulzuson mentem), jól látszik, ha kikerülök az egyenes vonalú/terepű, egyenletes lassú mozgás bűvköréből, az egész rendszer azonnal félreveri a harangokat. De ez javítható tűnik idővel valamennyire, csak nem lesz gyors és könnyű abban az ütemben, amiben eddig visszanégykézlábaztam magam. Cserébe viszont az is látszik, szunnyad még mindig bennem valahol nagyon mélyen egy Sub Endurance Monster, ha kell, meghökkentően sokáig tudok kifelé menni a világból. Persze, ez a könnyebb. És itt van még az utóbbi évek slágertémája, a térdem. Úgy tűnik, nem vetett vissza ez a teszt, az izmaim inkább megsínylették a váratlan terepezést, legalábbis egyelőre. Az elkövetkező hónapokban meglátjuk, meddig tudom még rajzolni az épphogy megkezdett fejlődési ívet.

booster shot

Ha elfogadjuk azt a széles körben elterjedt vélekedést, mely szerint a futás egyfajta elixír, ami mind mentálisan mind fizikálisan bámulatos regeneráló hatással bír az emberi szervezetre, és még azt hozzászámoljuk, hogy a futóverseny ezt a gyógyhatást igen koncentrált dózisban képes nyújtani, akkor talán nem a valóságtól elrugaszkodott hasonlat bő két év kihagyás után egy ilyen rendezvényen történő részvételt az emlékeztető oltás megkapásához hasonlítani. Ekkor a csodaszer hatásmechanizmusának minden összetevője maximális hatékonysággal teszi a dolgát, az egyszeri halandónak jószerével semmi más teendője nincs, csak vigyorogni, már ha éppen jut levegő a szervezetébe, leginkább a fülén keresztül.

Ez a rettenetesen erőltetett metafora késő hajnalban, szedelődzködés közben jutott eszembe a Téli Bolza-körre indulásomkor, és jól mutatja, nem igazán ébredtem még fel a kapun kilépés előtt. Utána pedig nem gombolyítottam tovább a zavaros fonalat, csak hagytam magam elveszni az Alföldben. Nem akartam túlreagálni az egészet, vagyis hogy két év kihagyás után egy 10k+ versenyre megyek, csak néztem ki a fejemből, ahogy felsorakozott és elmasírozott előttem a végtelen szántóföldek, a csatornák, a hetvenes évekből itt maradt vasútállomási WC-k, a lapszabászatok, pálinkafőzők, néhány meglepően modern gyár, a kopott kisboltok, a biciklis kosarak valamint az albán pékségek varázslatos és egyben mérhetetlenül lehangoló világa. Az odaút utolsó szakasza előtt elhelyeztem magamban még egy kávét és egy süteményt, majd a következő bő 20 perces buszozás alatt próbáltam véglegesíteni a már a beharangozóban említett, nem túlságosan szofisztikált versenystratégiámat. Ennek középpontjában egyetlen vezérmotívumként felfogható intelem állt: ha egy mód van rá, ne menjél végig nyélen, te barom. Ezt úgy éreztem, ha elégszer hangsúlyozom magamnak, akkor talán nem fogok megint három hétig sántikálni egy újabb rehabilitációs lépcsőfokra fellépést megünnepelendő. Mivel akkor még úgy tudtam, a táv éppen 10 km (vagyis négy kör a Bolza Mariette sétányon), azt fundáltam ki, 14 perces köröket irányzok elő aztán ha ennél némileg erősebb lesz a tempó, az még bőven akceptálható (azaz 5:30 körüli, bár ennek a küszöbnek a megállapításához a térdeim véleményét külön nem kértem ki). Mivel jól ismerem már a térségi időmérők kijelzőjét, tudtam azt is, minden kör végén leellenőrizhetem a terv betartását, hiszen ismét kütyümentes futást terveztem.

A jól végzett stratégiai tervezés elégedettségével kászálódtam le a buszról a hídhoz közelebbi megállónál, és a kastély mellett elvonulva célba is vettem az Arborétumot, aminek a története szorosan összekapcsolódik az építmény egykori lakóival. Trappolás közben azon gondolkoztam, hogy ha már az emberrel annak idején megesett az a csúfság, hogy grófnak született (ugye, senki nem tehet a származásáról…), akkor egy ceruzás kisötöst zölddel mindenképpen fel lehet jegyezni azok neve mellé, akik folyamatosan igyekeztek létrehozni valamit a tágabb közösség épülésére. A park névadójáról (Bolza József, aka Pepi gróf) mondjuk nekem egy pirospozsgás, kockás sálat viselő, mindenkinek harsány “Hahó!!!”-t kiáltó, a lóversenyt nem megvető figura képe rajzolódik ki, aki reggelig veri a blattot, de nem kizárt, és a visszaemlékezések is inkább erről tudósítanak, hogy a királyi kamarás (akitől az unokaöccse, Pál örökölte az arborétum területét és hozta létre a most megcsodálható látványosság alapjait) nem elsősorban nagyvilági bohém volt, és ez egy újabb érv amellett, hogy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket valakinek a becenevéből (miközben a Hátszél, a Hétemeletes vagy a Takony esetében valószínűleg nem lőnénk túlságosan mellé).  

Mikor az Arborétum főbejáratához értem, kiderült a második dolog, amit tudhattam volna, ha nem lenne vagy másfél éve deaktiválva a profilom a népszerű közösségi oldalon, és követtem volna a verseny eseményénél megosztott információkat. Nevezetesen, hogy a futóbejárat, illetve a versenyközpont éppen a park túloldalán található. Ahol az a sok autó is parkol. Amíg átsétáltam, a nap folyamán először és szerencsére utoljára elfogott a „mit keresek én itt”, és az „elő sem veszem K2-t” hangulat, nem igazán tudom, miért, talán a hirtelen ráeszmélés a rendezvény tömegsport jellegére (az 5k eredménylistáján 126, a 10k-én 93 név szerepelt végül, plusz a gyerekfutam), vagy a rutinból igen régen megtörtént kizökkenésem, és a futóversenyekről történő lemondással való átmeneti megbékélésem okozhatta.

A kapunál először a rajtlistán szereplés ellenőrzése után alá kellett írni egy Covid-nyilatkozatot, és már lehetett is menni a rajtszámért. Az én ízlésemnél mondjuk eggyel bátrabb volt a versenyközpont járványszempontból, viszont mindenki tudja/tudta, mivel jár egy ilyen esemény és mik a szabályok, a hozzám hasonló Bátor Sir Robinoknak pedig nem kellett egy percnél többet bandázni a rajtszám átvételénél a zsúfolt teraszon (ez persze szabad tér), vagy akár feltétlenül az öltözőben hosszú tízpercekig öltözködni. Miután megkaparintottam a rajtszámom, volt majdnem egy órám a rajtig, így szépen beszivárogtam a kijelölt pályán visszafelé indulva a Pepikert közepébe, ráhangolódás gyanánt, és azt hiszem, ez lett egyértelműen a nap futáson kívüli legjobb része, hirtelen egyedül találtam magam egy lenyűgöző helyen. Komolyan:

Nem is nagyon akaródzott visszamenni az inkább őszi, mint téli kertélmények közül, de a futásra ki voltam éhezve, ráadásul természetesen a pálya az imént bemutatott zöldterület körül kanyargott, még ha a kanyargás nem is feltétlenül a legjobb kifejezés a nyomvonalra egy hosszabb pillantást vetve (haladási irány: az óramutató járásával ellentétesen):

Az 5 és a 10k előtt fél órával ellőtt kölyökrun rajtjára értem vissza, majd miután valamennyire lecsendesedtek a kedélyek, átöltöztem (néhány, mindössze szuperhős-szempontból releváns tartozékot még egyelőre nem installáltam), leadtam a hátizsákot és elvonultam bemelegíteni. Erre többféle forrásból még a nyáron összecsipegettem egy 8-10 perces gyakorlatsort, amit az újrakezdés óta szigorúan végigcsinálok, néha ugyan befogott orral. Ez különösen akkor volt “vicces”, amikor nyár végén a teljes futóidőm (8×1 perc és társai) alig érte el a kezdeti átmozgatásra szánt intervallumot. Szerencsére ezen azóta sikerült túllendülni, legalábbis egyelőre… Mire végeztem, már közeledett a rajt időpontja, épp kaptuk a hangosból az instrukciókat, ki hova álljon a rajtnál, előre a „gyorsak”, aztán a „6 km-es tempót tervezők” és hátulra a „lassabbak”. Az is csodálatos ezekben a versenyekben, hogy az öreg, szőröstökű, már a bemelegítésről messziről felismerhetően végtelen rutinnal (és akár 4 km/perces átlagtempóval) rendelkező futóktól kezdve a tempós ötezres gyaloglásra berendezkedett sporttársakig nagyon széles a spektrum, mondjuk zavarba ejtő, ha a tervezett tempómmal az első harmadba kellett volna állnom. Persze még be kellett szaladnom egy kétbetűsre, illetve teljes egészében átlényegülni Koffein Kapitánnyá, ezzel nagyjából a világ összes idejét eltollászkodtam, így nem maradt más választásom, minthogy elfuserált krampuszként elfoglaljam megszokott helyem a mezőny végén, közvetlenül egy rally-babakocsi mellett (a kép a szervezők albumából származik, ezúton is köszönet érte).

Nagyjából a 222. helyen szakítottam át végül a rajtvonalat, és (spoiler alert) mivel végül 24. lettem a saját távom abszolút mezőnyében, ráadásul ha az első két körömet számoljuk, akkor az 5k-s versenyen is 24. lettem volna, nem nehéz kikalkulálni, hogy minden 30-40 méterre jutott egy előzés az elején. Az első körben így nem sok bámészkodásra jutott lehetőség, főleg két dologra figyeltem, a lendületes, de lehetőleg nem sprint tempó tartására, illetve eközben a pályán vagy mellette a tökön-avaron keresztül a kollégák megfontolt kikerülésére. Rém fura volt, hogy minden második ember az óráját/telefonját nézegette pár száz méter futás után, én meg a rajtfelfordulásban mindjárt az elején elfelejtettem lelesni az órát, de ez az első körben végül nem hiszem, számított volna bármit. Egyébként hamar elértem az üzemi hőfokot, és borzasztóan elkezdtem élvezni az egészet. Leginkább persze azt, hogy kivételesen lekerült az istráng, és nem a mesterségesen beállított rehab-tempóban, hanem valódi, jóleső, majdhogynem fékevesztett módon szaladhattam, ami ráadásul bő 30 kiló letevése után markánsan más élmény. Jó, nem pontosan ez volt a terv, de ha rajtszám kerül rám, akkor kiadom magamra a kilövési engedélyt, a folyamatos előzetes önszuggesztió és versenystratégia-ácsolás csak arra jó, hátha mégsem nyomom fullban a kretént.

A józan ész kétségbeesett kapálózásának eleget téve meg is néztem az órát a második körre fordulva, amikorra szépen széthúzódott a mezőny, 16 perc elejével jöttem át. Rendben, próbáljunk tehát egy 14-es kört, aztán majd még hajrázunk, ha marad kraft. Ekkor lettem figyelmes a sétány mellett a különböző motivációs idézetekkel ellátott táblácskákra, amelyek az eltelt kilométereket jelölték. A 3 km-es meghökkentően közel volt a rajthoz (ugye ezeket mindig az adott kör kontextusában volt érdemes figyelembe venni), és azt kezdtem érezni, valami nem tökéletesen stimmel a távolsággal. Amikor később felfedeztem előbb egy 10k-s majd egy 5k-s táblát, akkor már sejtettem az első dolgot, amit tudtam volna, ha követem a virtuális eseményt: már jó előre bejelentették ugyanis, a táv hosszabb lesz, mert egy kör 2800 méterre hízott, vagyis a leghosszabb táv 11,2k körül alakult. Ezzel akkor még nem voltam tisztában, egy tapasztalt helyi sporttárstól annyit tudtam meg menet közben, általában 10k-nál rövidebb szokott lenni a futam, de most valamennyivel biztos hosszabb.  Az ezen való töprengéssel le is pörgött az újabb kör, és láss csodát, 30 perc elejével fordultam a harmadikra, vagyis szépen hoztam a tervet, tökéletesen tettre készen. Volt egy olyan kósza gondolatom, meg kellene a harmadik kört szaporázni, mégis inkább maradtam a tempó tartásánál, és ezt a kört most már tényleg a bámészkodásra áldoztam, éreztem ugyan, hogy gyorsabban megyek valamennyivel a tervezettnél, de annyi önismeret szorult már belém, amiből tudtam, végig fogom ezt bírni, sőt talán egy kis hajrára is futja. (…)

Ha a harmadik kör a futásban elmerülésé volt, akkor a negyedik meglepő módon az interakcióké lett, amit a futóóra szerint 44 perc legelejénél kezdtem, vagyis újabb tökéletesen tervszerű kör után. „Jó a jelmez!”- szólt utánam a frissítőpontnál megálló sporttárs, aminek hatására elsősorban azt realizáltam, volt frissítőpont ezen a versenyen. Tényleg elszokhattam pár dologtól, még ha a táv nem is volt annyira grandiózusnak nevezhető, ami indokolta volna a fogyasztást. Próbáltam rágyorsítani egy picit, de az már kényelmetlennek bizonyult, így visszaálltam a szokott sebességre, és megpróbáltam lebeszélni egy párt arról, hogy belekapaszkodhassanak a palástomba és ha csak fél percet, de húzzam őket… (Hát milyen szuperhős az ilyen, de tényleg.) Pár száz méter múlva meglassultam csöppet, amíg meggyőződtem, az előttem fájdalmasan jajveszékelni kezdő kollégának valóban „csak” a combja görcsölt be, nincs nagyobb baja és nem tudok neki érdemben segíteni semmiben. A hamarosan megérkező 10k-s táblát égi jelként vettem, és megkezdtem a hajrát. „Jó a tempó!” – szóltam a frissítőállomáson a maskarámat feldicsérő srác után, aki nem sokkal később elszáguldott mellettem. „Sérült vagyok, de mostanra bemelegedtem!” válaszolta, én meg inkább nem mondtam semmi frappánsat sérülésről vagy rehabilitációról, elvégre mi közöm lehetne nekem ezekhez, hanem azzal a feltett szándékkal, hogy belebombázok a befutóképébe, elkezdtem üldözni. Sajnos későn eszméltem, a távolság az utolsó szűk ötszáz méteren már nem nagyon csökkent, egy kanyarnyi végig megmaradt közöttünk, amíg befutottam a célba, komoly oxigén-deficittel.

– – –

Három nappal a verseny után már lehet az egyetlen érdemleges dologgal kapcsolatos következtetéseket levonni, melyek szerint a térdeim már-már meglepően jól viselték a borult égből rájuk szakadt megpróbáltatásokat. Nem mondom, hogy nem volt egy kis sivalkodás a részükről, de jóval kevesebb, mint amitől tartottam. Ez a jövővel kapcsolatban ugyan nem enged túl sok titokba betekintést, hiszen még mindig könnyen elképzelhető, ezt a megterhelést már rendszeresen, akár heti 3-5 alkalommal sem fogják tolerálni a lábaim, viszont egyelőre nem állok túl rosszul, és elmondhatatlanul jól esett végre egy szűk órát futni. Valóban futni. Hogy ebből lesz-e még valaha 3-4-5-8 óra önfeledt önpusztítás erdei ösvényeken, azt további félelmetesen hosszú 8-10-12 hónap feladata lesz kideríteni, sok lassú kocogással, meg végtelen egyensúlyozásokkal arra teljesen alkalmas kínzóeszközökön. De most nem érzem tökéletesen reménytelennek. Kellett már ez nagyon. Az oltás működik.

És ha már taktika, a valaha volt legesztétikusabb eredményemet sikerült elérni, 55:55 lett a nettó időm (körökre lebontva: 14:45, 14:05, 13:46, 13:19), vagyis szinte betűről-betűre sikerült betartanom a tervet. Arról igazán nem én tehetek, hogy egy kör kétszáz (az üldözőbe vett sporttárs órája szerint) vagy háromszáz (a szervezői hivatalos közlés) méterrel hosszabb volt. Nem kizárt, hogy PB-t futottam 10k-n, de sose tudtam ezen a távon a legjobb időmet (mindenesetre meg lennék lepődve, ha négyessel kezdődne), illetve a fene tudja, mennyi volt itt a táv valójában. Tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, ám arra mindenképpen lehetőséget ad, hogy nagy pofával leírjam, ez az idő nem is olyan pocsék egy értékelhető edzésmunkát nem végző, futónak még mindig kifejezetten, khm, húsos pszeudo-nyomoréktól. Akár jó, akár sem: “Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” A PB-ről nem is beszélve.