over(t )thinking – runner without a cause, part 3.

Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.

Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:

  1. Még mindig mocskosul szeretek futni.
  2. A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
  3. A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
  4. Türelem, a kurva anyád!

A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam.  Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.

Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.

Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.

„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.

race against myself (learning to run again)

“Rincewind had always been happy to think of himself as a racist. The One Hundred Meters, the Mile, the Marathon – he’d run them all.”

Ez most ilyen hazudós poszt lesz, jó? Lies, damned lies and statistics. (De hívhatjuk fölöttébb spekulatív jellegűnek, a körmönfontabb megfogalmazások szerelmesei kedvéért.) Mivel a Jahorina-beszámoló óta futásról érdemben nem sok szó esett itt (kellően gonosz közbevetés szerint abban sem), a hétvégi kéktúrázás előtt, megközelítőleg tizenhat üveg cékla dunsztba helyezése után (dunsztom van, értik) összefoglalnám az elmúlt napok történéseit, illetve azt, ami az őszből időközben kitisztult. Hacsak a grafomániám és a rejtőzködő exhibicionizmusom nem győzedelmeskedik, valószínűleg lesz egy kis fennakadás a tartalom-generálásban a következő hetekben, teljesen szétestek a mindennapjaim, valahogy rendet kellene vágni. Az, hogy maga alá temet az élet, abból is kiválóan leszűrhető, hogy a futás elkezdett túl jól menni. Vagyis hát legalább kezd futásra hasonlítani, amit csinálok. Ilyenkor most már megijedek, mert általában egyéb szegmensekben a katasztrófavédelem ügyködik éppen, ha ez történik. Őrült szerencséje Önöknek és nekem is, hogy ez egy futósblog, így a dolgok csillogó oldaláról van szerencsém írni. Rögtön itt egy vérfagyasztóan szellemes kép átvezetésként.

IMG_20190823_1130150.jpg

Nemcsak rasztaszív létezik, bár valóban jobban hangzik a céklaszívnél. Az acélszívről meg ne is beszéljünk.

Lássuk tehát a statisztikát. Bő két és fél héttel a JUT után mutattam olyan jeleket először, amelyek szerint többé-kevésbé kipihenhetem az engem ért megrázkódtatásokat, sőt, arra lettem figyelmes a múlt hét közepe táján, hogy a kényelmes, “nem is érdekel” futótempóm néha kezd közelebb lenni az 5:30-hoz, mint a hat perchez. Az is igaz, emeltem a távokon, a felfedezés előtt már eldöntöttem, a regenerálódó lötyögésnek mindenképpen vége, sajnos a november elseje egyáltalán nincs olyan messze, mint amilyennek elsőre tűnhet. Tíz fölé csavartam tehát a napi adagok döntő többségét, még ha nem is túl sokkal. Akadtak nyilván kalandok, például amikor próbáltam a hidegfront esőhullámai között futni, értelemszerűen kis kartoncafatokká áztam, ha feltesszük, hogy egy papírdobozzá átlényegülve indultam útnak. Bosszúból most már van a futás végén meghúzott kilométeremből slattyogós-cuppogós-jéfolyikazorromrólavízaföldre változat is (4:44). Az új terepcipőm betörése is kiválóan sikerült, mentem vagy hat kilit az esők után saras gáton (szuper, könnyű, kényelmes, bármi), majd mikor már átázott, meg szétbaszta a sarkam (túlárazott, használhatatlan fos), megpróbáltam futva visszajönni… Vasárnap legalább egy közepesen értelmes hosszút szerettem volna beiktatni, és szerencsére felhős volt a reggel, nem haltam meg korán, sőt. Az előző heti, elengedett félmaraton-tesztből tanulva nem akartam túltolni, de aztán annyira jól ment, hogy az órán belüli tíz után kicsit még rászaporáztam, szerintem sok éve a legjobb félmaratonom lett (szűk 122 perc). És ha meg akartam volna halni, akkor ment volna két órán belül (gondolom, ha az utolsó ezres lesz a leggyorsabb, akkor még marad kraft). Sikerült tehát visszatalálni a normál kerékvágásba, ha létezik ilyen.

IMG_20190820_0759360.jpg

Mélyvíz – áll a kis táblán, ott bal kéz felől

A mostani hét rendhagyóan alakult eddig (17+14+10), mert a hétvége a keresztedzésé és a fejszellőztetésé lesz (amennyiben a hegyen sétálást annak vesszük). A tempót megemeltem, mert most már látszik, mit csinálok… Magyarázatként: amellett, hogy bízom a nyilvánosság és a közösség erejében, meg a peer pressure-ben, leginkább azért lett Strava-profilom, mert az “új” telefonom Androidos, így a Blackberry 10 OS után döbbenetes lehetőségek és felületek nyíltak meg számomra. Többek között arra, hogy azon aggódjak, elég menőnek tartják-e mások a heti futásteljesítményem (nem mintha ez érdekelné a kutyát is). Így most persze minden szart kipróbálok, egyelőre az ingyenes Strava feleannyira sem jön be, mint az, amit a Passporton használtam és más néven tudom majd tovább használni később, szóval egy hónap után el fogok tűnni a süllyesztőben. Addig Önök nézegessék szorgalmasan, ha már minden futás alkalmával kicsit meghalok, hogy jól mutasson (be)…

IMG_20190820_0754283.jpg

Mint az jobb kéz felől látszik, nagy vonalakban összelegóztam az őszi versenynaptárat, még 2-3 félmaraton, esetleg maraton bukkanhat fel benne, de egyelőre nem tudtam eldönteni, mikor és hova (olyasmik vannak még fenn a rostán, az alföldi futóéletet támogatandó, mint a szarvasi Körös-Körül a Körös Körül Futófesztivál). Alapvetően kitaláltam azt a futásmennyiséget és intenzitást, ami mostani ismereteim szerint kellő esélyt ad számomra a felsoroltak, de leginkább ugye a P85 teljesítésére, aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Ez egy elég sokismeretlenes egyenlet. Furcsa ránézni arra, ahonnan belefordulok az őszbe, kicsit olyan érzésem van, az egész eddigi bohóckodás mindössze arra szolgált, hogy elvergődjek egyáltalán a rajtvonalhoz. Szerencsére ez egy olyan vetélkedő, amiben elsősorban nem mással versenyzem. Mindenféle lényegi dolog tulajdonképpen csak most kezdődik. (Ha bírom a tempót.)

a wannabe long distance runner’s straightforward journey to ultramarathon disasters (?)

A hét elején, amikor elkészült a farsangi versenybeszámoló, a blog fejlécéből töröltem a ‘(frickin’ slowly)’ kitételt, de nem sok híja volt annak, hogy a mostani bejegyzés címére cseréljem az egészet. Szerencsére rájöttem, ez még tőlem is szokatlanul olcsó szellemeskedés lenne, azt pedig nem csak a pókerasztalnál nem bírjuk, hanem a futással kapcsolatban sem. Az egyetlen mentségem az lehetett volna, hogy mivel mindent véresen komolyan veszek, ezért talán mókáznom is lehet a mindennel…

Nem mintha olyan határtalan kedvem lenne humorizálni, és meglepő módon ennek épp a túl jól sikerült verseny az oka (meg a hétfői állapotom, amikor is semmim nem fájt, pedig teljesen szokatlan módon szabadságot is vettem ki, így már délelőtt kénytelen voltam parenyica-gyártással elfoglalni magam, szerencsére az alapanyag remekül megsavanyodott, míg én köröztem vasárnap). Megfogadtam, a Balatonig nem foglalkozom azzal, mi lesz majd a Boston Marathon után, de mivel ezen a héten tényleg regenerálódtam (mindössze három futás volt műsoron, 20-15-25 megoszlásban), valahogy mindig oda lyukadtam ki, mi is történt vasárnap és mit jelent ez a középtávoli jövő szempontjából.

Az utóbbi években egy kisebb kereszthalál érzete általában örökös velejárója volt a versenyeim végének (minősített esetben már a közepének), és nem egyszer a győztes idejének bő kétszeresével sikerült megérkeznem. Rettenetesen bugyután hangzik, mert most sem voltam gyors, de a rendes szenvedés szinte teljes hiánya (oké, nagyjából 50 méter szintemelkedéssel), és főleg az, hogy “csak” egy bő órával kaptam ki az elejétől, eléggé gondolkodóba ejtett. Az első 2-3 futó a távomon azért jegyzett és/vagy komoly célra régóta készülő versenyző, akiknek ugyan ez csak egy vasárnapi edzés volt, de tulajdonképpen nekem is. És nekem, ellentétben a többi résztvevővel, harminc fölött van a testtömegindexem (ilyen lehet az, ha valaki egyfolytában magaslati edzőtáborban készül, csak versenyre sem jön le onnan…), még ha ezen a héten hirtelen mindenki azzal is kezdett jönni, hogy úristenmennyitfogytál (pedig alig kilenc kilót és nem az elmúlt pár napban).

Gyakorlatilag ha kicsomagolnám a futótestem a zsírvatta maradékából, csak azzal gyorsulnék legalább 30-40 percet egy ilyen távon, de lehet többet. És ehhez mindössze az idei edzésmunkát kellene valahogy fenntartanom június végéig – ami azért nem lesz egyszerű. Január óta vezetem az “edzésnaplómat”, bár némileg rendhagyó módon. Minden hónapban küldök egy sörnyi pénzt Marknak, a Dumbrunner írójának, aki a támogatóknak el szokta küldeni a “motivációs” posztereiből készült naptárat digitálisan. Remélem, nem haragszik meg, amiért összefirkáltam, illetve itt most megosztom a januárt és  a februárt.

tiny_cal_Januarytiny_cal_February

Sosem pakoltam még ennyit két hónapba, és az eredmény igen meghökkentő, de az még inkább, hogy a jelenlegi trendet tartva az esetleges versenyeim közé kicsit komolytalanul beírt százasok valójában akár reálisak is lehetnek. Most úgy néz ki, lendületből megyek tovább, miközben azért emésztenem kell az épkézláb futóvá válás fenyegető rémét (…). De minderre majd a Balaton után visszatérek, akár konkrét tervekkel, addig még akad egy és más, amire szerencsésebb lesz odafigyelni a fantáziálás helyett…

IMG_20190301_082301

to keep moving, in front of the gravity

A jó és rossz örök küzdelme az ember fülei között, avagy a “Miért pont én” ördöge hajlamos szerda korán reggel kételyhullámokat sugározni az ébredező elme felé, amikor el kellene indulni 18k-t futni, a -4 fokban, miután egész előző nap délután szakadt a hó (meg persze 15k is arra settenkedett a kora reggeli ködben). És éjjel a biztonság kedvéért lepotyogott még vagy három centi.  A “Miért pont más”-angyal persze szinte azonnal képes az instant belső örömforrás ígéretének agyvédelmi nehézfegyverzetével porrá zúzni az ilyen harmatos (…) próbálkozásokat. Szinte azonnal. Elvégre a bő két óra élvezet garantált volt, az ízületeket kímélő, hófehér rekortánon, miután a járdasöprés pompás bemelegítést is biztosít mindehhez.

img_20190108_072741_hdr

Úgy tűnik, néhány, alapvetően érthető gyenge gondolat kivételével (nem hiszem, hogy létezik ember, akiben a kétely legapróbb szikrája sem merül fel soha egy téli hajnalon olyan briliáns ötlettel kapcsolatban mint két óra futás) az újévi távbeli szintlépés még inkább erősítette az elkötelezettségemet az idénre kitűzött, grandiózus célok elérése felé. Ami fontosabb, két hét után úgy tűnik, a futást kiszolgáló szervrendszereim is készen álltak erre az ugrásra, egyelőre meglepően jól bírom a régen látott megpróbáltatásokat, pedig mindössze némi magnézium (belsőleg, mert ugye ez nem súlyemelés) és néha Richtofit Sport a társaim a mókában. Meg a nyújtás.

Időről-időre írok arról, hogy ismét elkezdtem nyújtani. Ezek után az írások után nem sokkal mindig kötelességtudó módon abba is hagyom ezt a mozgásformát (ezért tudok újra meg újra hírt adni arról, megint elkezdtem), ennek pedig kézenfekvő oka van (már elnézést a klaccsi beszédért, de): kibaszottul utálom. Megőrjít. Így aztán talán érthető, mekkora dolog, ha megint nekikezdtem múlt vasárnap, X+1. alkalommal. Sajnos észrevehetően hasznos, bár inkább a hiánya káros szemmel láthatóan, és ez utóbbi a nyomósabb érv. Mondjuk a gombóccá húzódott izmok felfedezéséhez nem kell Sherlocknak lenni, és ha ezek mellékhatása jobban megőrjít, mint a nyújtás, akkor hamar eldől a dolog. Ahogy egyre haladok egyfajta felvilágosult futóminimalizmus felé, jó eséllyel soha nem fogok többé kütyüket, vagy a cipőn és az alapvető technikai cuccokon kívül bármi futósat beszerezni (vagy valaha rendesen bemelegíteni…), de a nyújtás még megléphető dolog, sőt, elvégre nem vagyok (teljesen) a magam ellensége. Továbbra is négyszer meggondolom, az egyre népszerűbb futóvallás kiapadhatatlan rituálé és kelléktárából mit sajátítok ki, elvégre szerencsére a futás oltárán áldozáshoz nem kell sok, az áhítat növeléséhez ellenben végtelen, akár személyre szabott eszköz bevethető. Ez is csodálatos ebben az egészben.

Szerdán este, ha már ilyen ügyesen indítottam a napot (vagyis tényleg kimentem a 18-ra), félig motivációs, félig elemző jelleggel összeírtam az eddigi maratoni, vagy annál hosszabb versenyeim időpontját, illetve a végeredményeimet. Elég szemléletes. A nem várt tanulság az, hogy amit az internet korában meg akar tartani az ember, azt mentse el magának, mert 5-10 év múlva a végtelen szerverfarmok ellenére sem fog rálelni. Négy vagy öt eredményt kellett összekukáznom teljesen váratlan helyekről, mert már megszűnt vagy új az esemény oldala, már nem az szervezi, más a sponzor és így tovább. A várt tanulság többek között annak belátása: a 2 perc/túlsúlykilogramm formulában sok igazság lehet (ennek fényében kifejezetten biztató az újévben eddig tapasztalt 3 kiló mínusz). Érdekes volt látni, ahogy felgyorsultam (az elején tényleg minden nap futónap volt), majd szépen lelassultam, és a lassuláson érdemeben nem változtatott amikor a Balatonra felkészültem “rendesen”. Azért az elég döbbenetes, hogy amennyire malájban nyomtam, néha a mezőny középső harmadába is befértem. Emlékszem is néhány olyan pillanatra, amikor a dagadt, maskarás köcsögöt már nem mindenki látta szívesen a mezőny ezen régiójában, mert a néhány lapos tekintettel méregető sporttárs rá volt görcsölve valami eredményre (gyaníthatóan a négy órára, ami nekem sose lett meg persze, de még K2-nek sem), és ha (szinte) lenyom egy kövérkés, vigyorgó csávó szaténpalástban, az nem biztos, hogy jól esik. Aber so das Leben, nekem sem mindig esett jól, amikor nagymamák, esetleg a földön fekvő, az ajkukkal magukat előre húzó, lábatlan gólemek előztek meg egy szarabb versenyen, vagy mikor leköröztek Kassán a kenyaiak. Várom már Bostont nagyon, pedig még bő három hónap…

Ha már mínusz, a múlt héten ott hagytam abba, találtam egy ismerős versenyt az eheti hosszúra. Csütörtökön aztán kiderült, az előnevezés dacára mégis ki fogom hagyni, és úgy is tettem. Mivel közismert egyedülfutó vagyok, aminek tetejébe impulzusneveztem, nem nagyon láttam megoldhatónak a dolgot, miután kiderült, a szervezők nem visznek át pakkot a rajtból a célba. Ez azért egy kicsit rosszul esett, mert egy autó csomagtartójában egész biztosan bőven elfért volna az összes olyan futó (30 körül neveztünk előre, plusz a helyszíni nevezők) cucca (már aki nem szegedi), aki ezt igényli, azért télen hadd ne kelljen már autóval-kísérővel menni egy futásnak is hirdetett valamire, ha nem akarom lóbálni futás közben a váltócuccom (nyáron István bá’ az éjszakai Sóút túrán simán biztosította ezt az opciót, pedig az emlékeim szerint egyáltalán nem volt futásnak hirdetve). Ez valószínűleg csak engem tartott vissza, engem is csak azért, mert öregszem konkrétan nulla percet szerettem volna logisztikával foglalkozni. Szóval nem dőlt össze a világ, de ha szervezek majd valaha itthon túrát/futóversenyt, ez egy újabb tanulság (kicsit mindent ilyen szemmel nézek, mióta eszembe jutott a sablonos munkacímű  Tiszavirág Futófesztivál ötlete).

Egyébként azért volt ez egy ismerős verseny, mert a Lumbágó SE, a kéktúrázó tandemünk tevékenységének gyökerei ennek a túrának az elődjéig vezethetők vissza, az előző évtized második felébe. Akkor még (egész pár évvel ezelőttig) “A híd túl messze van” néven futott, és dupla, illetve tripla táv is volt,  mi pedig bármiféle előképzettség nélkül beneveztünk a hatvanasra, mert biztos jó móka lesz. Az lett, jómagam azóta is rejtélyes okokból nagyjából a túra felétől kezdve küzdöttem a hasmenéssel és az összes gátőrház  (amik az ellenőrzőpontok voltak) budijával megismerkedtem, Kisebb Isten pedig a felelősségteljes cipőválasztás következtében az utolsó 10k-t ökölbe szorult lábfejjel próbálta végigsántikálni. Nagyjából  ekkorra datálható az a szép hagyomány, hogy tiszta szívből, mindenféle irigység nélkül tudunk örülni a másik bajának. Cimborám azóta-már-felesége-és-gyermekei-anyja eljött értünk kocsival Makóra, de olyan keserves autóútra azóta sem emlékszem…

Így aztán ment minden a “rendes” kerékvágásban a héten, pénteken meg szombaton a 22-es csapdájában (12+10) vergődtem.

img_20190111_081115_hdr

A vasárnapi hosszú a megszokott nagykörön ért, aminek egy módosított, hosszabb változatát kellett elővenni a 35k biztosítása érdekében. Azon gondolkoztam közben, hogy “fénykoromban” (haha) sem futottam soha ennél hosszabbat “csak úgy”. Szandaszőlősön ismét rá kellett csodálkozzak az egészséges életmód térnyerésére: a hosszú évekig biztos pontnak tűnő Kis Bagoly söröző bezárt, és a napokban kikerült felirat alapján konditerem nyílik majd a helyén hamarosan. Brrr. Amin még hosszasan töprengtem (miközben meglepően sok nyúl meg őz szaladgált most körülöttem, akár egész közel), az a sakkboksz. Teljesen véletlenül bukkantam rá egy hírlevélben, és még mindig nem győződtem meg száz százalékban arról, nem egy médiahack az egész (annak idején az első munkahelyem tizedik szülinapjára csináltunk mi is egyet, és bár nem futott túl nagyot a Millényi-módszer (‘A tudás megvehető!’), az Urbanlegendsen – mint azt most látom – befért az ötödik helyre 2008-ban). Mindenesetre ez szélesre tárja a kombinációs sportok tárházának ajtaját, szerintem téli és nyári sportokat kellene egybegyúrni. Vagy a szörföt és az agyaggalamb lövészetet. Esetleg a bobozást az ultival.

Nos, ezek vannak, jövő héten regenerálódóhét lesz.