the long rain

Noha korábban utaltam rá, a körülmények nem igazán támogatták a részvételemet az idei Szent Iván éji Sóúton, nekem mégis legalább három jó okom volt fittyet hányni a körülményekre. Ebből az első meglehetősen egyszerű, imádom ezt a túrát, az első pillanattól kezdve, mikor tudomást szereztem a létezéséről: szeretem, ahol van, szeretem a sztoriját, a szinte obskúrus jellegét meg gyakorlatilag mindent, ami övezi (az a frissítő ponton szalonnasütés eléggé belém égett).  A másik két ok már sokkal inkább sportszakmai természetű (…). Egyrészt kénytelen vagyok gyűjteni a kilométereket, ha már egyszer fátyolos tekintetem a Jahorina Trailre vetem, és egy ötvenest elég nyögvenyelős lenne nekem mostanában máshogy bezsákolni. Másrészt mindenképpen ki szerettem volna tenni magam egy akaraterő-próbának. A túra igazából bő 32 km, Tápiószeléig tart, a Faház kocsmáig, ám az oda megérkezés után István bá’ rögtön neki is szegezi a kérdést a túrázónak (az emléklap kitöltése és a kitűző kiutalása közben): „Mész tovább?”. Ezért „Extra 50” a harmadik táv, ami egyfajta ráadás, hogy ne mondjam, jutalomjáték. Emlékeztem rá, tavaly mennyire ki voltam készülve, mikor beértem, nem sokat kellett gondolkodni a fejrázáson a fenti kérdésre adott válasz gyanánt (igazából az állomásra nehezemre esett kisántikálni másfél órával később az első vonathoz). Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy lesznek olyan pillanatok a tervezett versenyeimen, mikor olyankor is tovább kell menni, amikor legszívesebben ott maradnék a sör és ennivaló közelében, valami fedett, biztonságos és többé-kevésbé kényelmes helyen. Ezt szerettem volna kicsiben modellezni, elég felemás módon sikerült, de ennek igazából örülök.

Legelőször egyáltalán partiképes állapotba kellett valahogy hozni magam az egész napos tetőfedés után (oh, ezek a szombat esti bulik!), sok sikálás árán a lehetőségekhez képest emberformát öltöttem, majd elkezdtem azon tanakodni, mi a frászt vigyek magammal. A mellékelt ábra alapján egyértelmű volt, hogy a túra nagyobb részét esőben, kis szerencsével zivatarban fogom tölteni, ez okozott egy kis dilemmát. Nem mintha lenne szellőzésre képes futós esőkabátom, meg különben is meleg volt, így aztán nem készültem semmi különössel, egy sima esődzsekit begyömöszöltem a zsák aljára, mondván, ha valamikor valamiért nem tudok futni, akkor legalább ne basszam fel magam azon pluszban, hogy még ázok is, meg hátha hajnalban mégsem lesz olyan meleg. Miközben a buszra vártam (ami késett persze) a kilencvenes évek fiúcsapatainak teljes táncrepertoárját eljártam szúnyogűzés gyanánt, így is majdnem élve felszippantottak a kedves paraziták, elég egyértelműnek tűnt, hogy már csak azért sem lesz opció a sétálás az éjszaka további részében…

IMG_20190622_212939

A szolnoki vasútállomás utascsarnokának sarkában szemmel láthatóan örültek az újabb nevezőnek, gyorsan kitöltöttem a nevezési lapot, kifizettem a nevezési díjat, majd elkezdtem szétosztani az autón utazó (észbontóan hálás vagyok a csomagszállítás lehetőségéért) és a futós hátizsák között a dolgokat. Mivel papíron kettőkor nyitott a Faházban az első cél, és még nem volt tíz óra (tavasszal szűk négy óra kellett a távhoz), a büfében vettem egy kávét meg egy fagyit, a táskámba meg begyömöszöltem még egy kis kólát a víz mellé, éjszakára a folyadék, a koffein és a cukor elegyét nyújtó védőitalként. Nem mondom, hogy könnyű szívvel léptem ki az állomásról, nyilván nem jó ómen már a rajtnál rém fáradtnak éreznie magát az embernek, de bíztam a helyzet gyors javulásában. Amíg kocogtam kifelé a városból, végig a túra téli, inverz verziója járt az eszemben, amikor itt éppen szembe jöttem volna magammal, igencsak elgyötörten, ám mégis motiváltan, mert le akartam nyomni a másik futó srácot. Most nem volt más, aki futott volna, pedig tavaly az éjszakain is akadt egy páros, most az eső ígérete, vagy a Múzeumok Éjszakája elűzte a társaságot… Gondolkoztam, legyen-e valamilyen külön taktikám azon kívül, hogy lehetőleg ne kapjak szívrohamot, végül két szabályt tűztem ki: 1. A durva emelkedőket nem futom meg 2. A pulzusom végig a zónában tartom. (Szerencsére Önök értik a viccet.)

Miután a dupla vasúti átjárón át kijutottam a pusztába, nagyjából három perc múlva szembesültem azzal, a felhőzóna közelebb lehet, mint vártam, gyakorlatilag az összes irányból villámlott azon kívül, amerről jöttem, mennydörgés viszont egyáltalán nem hallatszott. Pedig épp az jutott eszembe, a beszámoló címe egy Bradbury novelláé is lehetne („a sound of thunder”, noha ez némileg szerénytelen, hiszen sosem fogok még tizedannyira jókat sem írni), de aztán a csörgés-csattogás egész éjszaka távol maradt, szóval keresni kellett valami mást. A the long rain-re esett végül a választásom ugyanebből a műfajból (mivel sajnos mindig vonzódtam a szánalmas parafrázisokhoz, így ezt az utolsó pillanatban majdnem megváltoztattam „(all those moments will be lost in time) like sweat in rain”-re, szerencsére győzött a józan ész). Amíg az első ellenőrzőpontig elértem, addig nem meglepő módon Ray Bradbury színháza járt az eszemben, amit rejtélyes megfontolásból általános iskolás koromban adott az akkor nagyjából egyetlen TV-csatorna délutánonként, én pedig a suliból hazaérve megbabonázva néztem az epizódokat. Máig emlékszem, hogy A pusztító volt az első, amit elcsíptem, nagyjából ott eldőlt a Bradbury-rajongásom.

Kezdtem utolérni az utolsó túrázókat, amikor az első pontra értem, ahol két, a meleg ellenére hosszú ujjú felsőbe-nadrágba öltözött férfiú várt minket, az egyikük épp az iránt érdeklődött, mennyi lehet az eszmei értéke egy szúnyognak. Megnyugtattuk, hogy egy forintnál biztos nem több, azt meg úgyis lefelé kell kerekíteni. A társa még annyit mondott a telefonján a radarképet bűvölve, szerinte elkanyarodóban van a vihar, nem fog elérni minket. Ezt enyhe szkepszissel fogadtam, a fenti kép alapján nem tűnt elképzelhetőnek akkora kanyar, amivel megúszhattuk volna az esőt… Elraktam a müzli szeletet, amit adtak, miközben elővettem a fejlámpámat, amit leginkább dísznek hoztam, illetve legalább akkor bekapcsolni, amikor megelőzök túrázókat (nem Scott Jurek miatt, egyszerűen nem akartam őket megijeszteni, néha így is sikerült). Péntek este ugyanis vagy kilencig cserepeket szortíroztam a padláson, természetesen fejlámpával, amit azonban azelőtt nagyjából februárban használhattam, így valamiért nem jutott eszembe a feltöltés, mint olyan dolog, amire ennek az eszköznek néha szüksége van. Erre közvetlenül az indulás előtt jöttem rá, de valamennyi kraft volt még a lámpában, elhoztam hát, és a biztonság kedvéért bedobtam egy toll méretű zseblámpát. Igazából a tavalyinál jóval sötétebb körülmények között sem nagyon kellett a fény, zömmel kavicsos úton, vagy dűlőn haladtunk, csak néha-néha kapcsoltam be, pillanatokra. A pont után próbáltam felvenni valami kevéssé fárasztó, egyenletes tempót, ez szerintem sikerült, fel is éledtem kicsit, egészen a pléh-Jézus utáni ellenőrzőpontig jól haladtam, az eső illata és a szél viszont elkezdett erősödni.

A ponton feltöltöttem a vízkészletet, meg beszélgettem kicsit, elvégre nem rohantam sehová, a pecsételős hölgy szintén futó volt, csak mondta, hogy gyerekekkel annyira nem könnyű ezt megszervezni, viszont ráírja a pontos időt, amikor átjöttem az itinerre, csak jobb, ha tudom (23:25 volt, illetve kb. 12 km-nél tartottunk ott). Kis szüttyögés után nekilendültem ismét, de pár perc múlva már elkezdett csapdosni az eső. A villámok is közel voltak, de az égszakadást tényleg elkerültük. Azon gondolkoztam, kiérek-e az aszfaltra, mielőtt istenigazából nekikezdi, vagy már itt elkezdődik a sárdagasztás, de végül az egyre erősödő esőben csak én áztam bőrig a következő ellenőrzőpontig, az út még többé-kevésbé járható maradt, így értem el az eredeti táv feléhez, az Abony-Újszász közötti útnál lévő harmadik ellenőrzőponthoz. Itt már az autóban ücsörgött a pontőr, nem is trécseltünk sokat, viszont még egy kicsit sétáltam, megettem, a kapott Balaton szeletet, ittam vizet, kólát, jött ugyanis bő hétezer aszfalt, ahol lehetett haladni, a hol gyengülő, hol szakadó eső ellenére. Ha jól láttam, volt olyan túratárs, aki már itt feladta és kirendelte valakijét autóval a könnyen megközelíthető stratégiai helyszínre.

A töltekezés után nekiindultam, a cuppogó-slattyogó hangok ellenére, amik hol a cipőmből, hol a nadrágomból jöttek, egész jól nekiindultam ismét, sőt, ez volt az a rész, amikor elöntött a „megérkeztem”-érzés. Elmúlt éjfél, több mint két órája futottam, szakadt az eső, én meg elkezdtem vigyorogni. Ez az, ezekért a pillanatokért már önmagában megéri. Mintha a sors is bólogatni akart volna, eljött viszonylag gyors egymásutánban két autó is szembe az egyébként teljesen kihalt úton, a reflektoraik fényében a vízpárában előttem haladó túratársak sziluettjei egészen pazar látványt nyújtottak. Szóval ez a rész egész sokáig remekül ment, bár a végén már vártam egy kicsit a Pokol-tanyát, főleg mert egy idő után a teljesen random, vízzel telt kátyúkon átgázolni már nem volt akkora élmény. A negyedik ponton általában házi sütemények vannak, illetve egy fedett szaletli-szerű építmény, ahová sajnos vérszívó barátaink is áttették székhelyüket, ennek ellenére vagy tíz percet elnyaralgattam, elvégre jött vagy hat kili sárdagasztás, ami ugye még mindig nem feltétlenül a kedvenc elfoglaltságom.

Ennek ellenére lelkesen haladtam és futottam végig ezen a részen, általában két opció volt, a kötött-saras, rohadtul csúszós dűlő, vagy a bokáig vagy éppen combközépig érő nedves fű az út mellett, én inkább az utóbbit választottam, már csak azért is mert ez navigációs szempontból is egyszerűbbnek tűnt, noha itt a zseblámpát elő kellett venni, és viszonylag sokat lóbáltam (le is merült minden, mire erről a részről kiértem). Szép lassan megelőztem a túrázókat (rövid távosakat is, akik a Pokol-tanyánál csatlakoztak), volt, aki kicsit ironikusan „szurkolt” mikor eljöttem mellettük, de ez van, lelke rajta. Fél óra után viszont azon gondolkoztam, mégsem volt annyira jó ötlet az előző ellenőrzőponton végiglegelni a választékot (vagy a fagyi volt túlzás a rajtnál), mert elég egyértelműen rám tört a hasmenés, nagyjából 25 percre lehettem a kocsmától, de teljesen esélytelennek tűnt, hogy odáig elviszem a matériát. Nem akkora élmény egy napraforgó-tábla szélén éjjel az esőben kuksolni remegő térdekkel, de a napraforgó levelei sok mindenért kárpótoltak. Így újult erővel, felfrissülve kezdtem neki a maradék távnak, hamar el is értem a Faház előtti utolsó ellenőrzőponthoz, elsőre majdnem továbbmentem, mert egy elsötétített autóban ültek a pontőrök a rét közepén. Kaptam egy Túró Rudit, azt megettem, mondván most már mi bajom lehet.

Éjjel kettőkor még mindig sajátos élmény befutni egy településre, jött szembe buliból hazafelé tartó fiatal, és a régebben bemutatott mediterrán pékségben is zajlott az élet, bár most nem üvöltöttek olyan hangerővel a diszkóslágerek bentről, mint tavaly. Bekocogtam az első célba a kettőből, és mikor kérdezték, hogy megyek-e tovább, teljes lelki nyugalommal válaszoltam azt, persze. Ha és amennyiben megmondják, merre kell menni, mert az utat csak idáig tudtam, és elárulják, mikor nyit ki a másik cél (és oda is elviszik-e a pakkom). Miután a táv fele aszfalton Tápiószentmártonig tartott, utána meg turistajelzésen, a vége pedig ki volt szalagozva, a cél meg hat előtt öt perccel nyitott, nem volt több kérdés. Mondjuk én és a nagy pofám itt követtük el a legnagyobb hibát, mikor István bá’ mondta, hogy krepp szalagokat tett ki, megjegyeztem, azoknak az eső meg a vihar biztos nem tett jót. Így amíg megettem a virslit, megittam a teát, meg utána még egy meggyes sört a biztonság kedvéért, többször végig kellett hallgatnom, ahogy a közben beérkező szintén tovább indulóknak elmondja, direkt rövidre lettek vágva a szalagok, az esőben ne legyen semmi bajuk… Ezúton is elnézést kérek a kételkedésért, főleg mert tényleg fasza volt a szalagozás az utolsó 3-4 kilin. Közben bejelentkezett a Pokol-tanya telefonon, elmondásuk szerint a sok feladás miatt hatalmas készlet maradt rajtuk a sütikből…

Három után indultam tovább, vagyis csaknem háromnegyed órát elmulattam itt, de nem lett volna értelme hamarabb nekiveselkedni a hátralévő bő 17k-nak, főleg mert a maradék egy, tápiószentmártoni ellenőrzőpont négy után nyitott csak. Nem akartam túl nagy kényelmetlenséget okozni a hülye futkorászásom miatt, ez mégis csak egy túra lett volna. A beharangozott akaraterő-próba viszont gyakorlatilag teljesen elmaradt, nem igazán merült fel bennem az, hogy ne menjek tovább, sőt. Mikor kiléptem a kocsma ajtaján, még mindig esett, ráadásul amikor átmentem a hídon száz méter múlva, mintha kereszteztem volna egy abba beépített szenzort, ami automatikusan fél fordulattal eltekeri az égi áldás csapját, ha valaki a település felől keresztezi a patakot… Vagyis megint elkezdett szakadni, a sok ücsörgésben én is kihűltem, muszáj volt rögtön erősebben nekiindulni, visszaszerezni az üzemi hőfokot, mert elkezdett rázni a hideg. A pékségnél visszafelé (itt kellett elfordulni az új irányba) még újratöltöttem a vizemet, a közkútból az esőnél legalább 6-8 fokkal melegebb víz jött, nem tudom, mennyire volt ez köszönhető a kemencéjüknek…

Belevetettem magam a töksötétbe ismét, és csak reméltem, nem errefelé járnak haza seggrészegen a fiatalok a szombat esti buli után, nem szívesen keveredtem volna egy diszkóbalesetbe, már ha vannak még ilyenek manapság. Mindenesetre jó motiváció volt ez arra, hogy lehetőleg minél hamarabb átérjek a következő településre, amikor pedig nagy ritkán jött valami jármű, látványosan lehúzódtam. Szerencsére elkezdett szép lassan kivilágosodni, ezzel párhuzamosan pedig enyhült az eső, mégis elég kínkeserves lett a vége, főleg mert elsőre arra emlékeztem, bő hétezer ez a szakasz, pedig valójában szűk kilenc, így amikor már lakott területre értem, gyaloglásra váltottam, nézegettem az órát, az itinert, meg ittam kicsit. Visszaváltottam a takarékos kocogásba, és elkezdtem keresgélni az ellenőrzőpontot, már épp beletörődtem, hogy túl korán jöttem, amikor egy autó állt be a közvetlenül előttem lévő, utolsó keresztutcába, majd egy néni kezdett el kiabálni belőle: „Ne menjen tovább!”. Adtak egy kis gyümölcslét, meg megettem az első ponton kapott müzlit, ha már úgyis vészesen közeledett a reggeli időpontja, meg beszélgettem velük is egy kicsit, majd ismét felvettem a 7:30-8 perc/kili körülre becsült utazósebességet.

Próbáltam nem eltéveszteni a zöld sáv bekanyarodását az erdőbe, amit nagyon jól tettem, mert a túra egyik legjobb része jött, igazi erdei ösvényeken, hajnalban, még egy birkanyájjal is összefutottam. Mosolyogtam ismét. Ezért a négy kilométerért önmagában bőven megérte volna eljönni, ráadásul a maratoni távon túl is tudtam még futásra emlékeztető mozgást végezni. Egy picit már kezdett dimbes-dombos lenni a vidék, persze nem veszélyes módon. Öt óra előtt nem sokkal értem be Erdőszőlőre, ami Nagykáta külterületi része, mintegy 150 lakossal (az ingatlanok alapján kétféle ember él ott: az egyik nem engedheti meg magának a városba költözést, a másik pedig már nem akar ott élni, elég érdekes kontraszt volt néha akár szomszédos házak között is). Innen indultam az utolsó rohamra, már a várost övező réteken keresztül, az elázott kreppszalagokat követve, hogy teljes legyen az örömöm, az újra eleredő esőben. Mikor beértem a „célegyenesbe”, picit elbizonytalanodtam, mert még csak fél hat volt, ha hajrázok, csak többet állhatok a célként funkcionáló, bezárt strand előtt. Kompromisszumként meghagytam az addigi tempót, ha már eddig eljöttem leginkább futva, akkor ne az utolsó ötszázat sétafikáljam végig. A fürdő mellett van a városi sportcsarnok, kellett pár perc, amíg leesett, honnan volt ismerős: 2013-ban a Tápiómenti Maratonon értem már itt egyszer célba… A fürdőhöz (ha már the long rain, hívhatjuk kivételesen napkupolának) végül már háromnegyedkor érkezett egy segítő lány, vele eldiskuráltam, amíg ki nem nyitották a nagykaput, de időközben István bá’ is megérkezett, személygépjárművében a pakkommal. Megköszöntem a remek túrát, majd értetlen tekintetektől övezve (a teljesítőknek jár belépő a fürdőbe, én meg ehelyett mentem segédmunkát végezni) elrohantam zuhanyozni, majd a buszhoz.

És hogy hogyan lehetne értékelni ezt az egészet? Igazából remekül éreztem magam, ez önmagában elég lenne (másnap délután azért majdnem meghaltam a padláson, de legalább befejeztük a tetőt). Úgy látszik, a hosszabb távok akkor mennek jobban, ha nem pihenek rá… Csalóka persze ez, hiszen majdnem hét és fél órát voltam egy sík pályán (ebből mondjuk szerintem szinte másfelet ellenőrzőponton töltöttem…), inkább volt ez futókirándulás, mint bármi más, de haladtam végig (a mostoha részeken is), egy-két marginális holtpont kivételével semmi gond nem volt. Kell ennél több?