mourning glory

Nem tudom, jelen blog bejegyzéseit olvasgatóknak volt-e valaha más benyomásuk, de nem vagyok jó ember. Az utóbbi napokban legalábbis nehezen tagadhattam volna le alapvetően romlott mivoltomat. Noha valamennyire törekszem szabályozni a futással kapcsolatos hírekre és közösségi médiára fordított időmet, meg úgy egyáltalán a szembesülést a sok szorgalmas, téli alapozást végző, boldog futóember megnyilvánulásaival, valahogy a szokásosnál nagyobb dózist kaptam, így a hónap végére. Alapvetően  tényleg örülök neki, hogy végtelen sok ember szeret futni, és fut is sokat, ráadásul ezt kimerítően dokumentálja (elvégre én szintén így tennék), de most gyengébb pillanataimban irigykedtem, vagy ne adj isten haragudtam mindenkire, aki egészséges és nagykanállal falja a kilométereket a hidegben (igen, Önre is, Nyájas Olvasó, ha érintett a futásban és az arról szóló tartalom világgá kürtölésében). Aztán némileg megengedőbb lettem magammal, mert rájöttem, tulajdonképpen az ultrafutást gyászolom (még inkább fölöttébb durva szakításomat az ultrafutással, elvégre ez utóbbi köszöni szépen, pompásan érzi magát), és még ha léptem is előre a dolog hiányának elfogadásában, a gyászmunka finoman szólva sem halad zökkenőmentesen.

Mert az valójában továbbra sem kérdés, hogy még ha folytatom is pár hónapig a mostani, óvatos ütemű súlycsökkentést (jelenleg nyolc mínusznál tartok), és elérem az ideálisnak tekinthető értékeket, a korábbihoz hasonló terhelésre alkalmatlan leszek, és ez eléggé elszomorít. (Bár valójában ami még jobban elszomorít az az, hogy most sem tudok futni. Nekem a futás kell. Alkatilag (…) rá vagyok szorulva. Hiszek hitetlenül a futásban. Ehh, nem fokozom. Valahogy a január egyébként is olyan lett, amikor rengeteg másvalaki problémája landolt nálam, és ilyenkor szemmel láthatóan eléggé hiányában vagyok a világ egyensúlyát helyrebillentő eszközöknek.)

Végignézve az elmúlt időszak posztjain, és a hangulati hullámvasúton (vagy a futó szellem vasútján?), amire felültem néha-néha, egy igazi multitasking gyászfolyamat zajlik, amiben a közismert fázisok szinte minden eleméből produkálok valamit, hogy éppen melyiket, azt nagyjából a belső szerencsekeréken kipörgött mező határozza meg, elszabadult hajóágyúként.

A probléma megléte ellenére hajlamos vagyok tagadni annak súlyosságát, bagatellizálom a mértékét, ha már teljesen elsunnyogni nem is lehet azt, a fájdalom emléke és az MRI-leletem okán sem. Ilyenkor jövőbeli versenyeket nézegetek, minősített esetben be is nevezek egyre-kettőre. Amikor épp nem sikerül elsumákolni az egészet, akkor a düh, a harag dugja elő vicsorgó ábrázatát. Ez az ábrázat természetesen leginkább saját magam arcába bámul számonkérő módon, hiszen viszonylag körülményes lenne mást hibáztatni azért, amiért mindössze (…) negyven év alatt tönkretettem a térdem? Mint ahogy azt a világ mai állapota jól példázza, másra haragudni azért mindig faszább (főleg magunk helyett), így néha tehát becsúsznak a fentebb említett, egészséges futókra vonatkozó korholásaim, de mint mondtam, nem vagyok jó ember. És általában hamar elmúlik.(Hogyne.)

Amikor sem az önámítás, sem a jó öreg gyűlölet nem válik be, akkor kezdődik az alkudozás. Vagyis a hamis reménnyel kecsegtetés, miszerint a térd körüli izmaim, vagy a törzs megerősítése, a súlyom normalizálása, vagy éppen az úszás meg a bogyók majd segíteni fognak. Ez nyilvánvalóan nem így van, de ezek még mindig sokkal jobb és hasznosabb gondolatok és foglalatosságok, mint az előző kettő szokott lenni. És hát végül is van nagyjából egy-a-millióhoz esély arra, hogy működjenek…  A héten egyébként érdekes változás állt be a térdem állapotában, ami kevésbé a funkciójával van most kapcsolatban. Nevezetesen elkezdet recsegni. Ez legalább olyan fura, mint az, hogy eddig gyakorlatilag egyáltalán nem csinált ilyet (a néha a megerőltetésből származó, alig hallható, már-már bársonyos ropogást leszámítva), főleg a tényt is figyelembe véve, miszerint ez fájdalommal egyáltalán nem jár (sőt, megkockáztatom az elmúlt 10-12 hónapot nézve most lehet legjobb állapotban az ízület). Egyelőre nem tudom, az intenzív rádióforgalmazást jó vagy rossz előjelként értékeljem, az biztos, hogy mióta szedem a kakastaréjt, a legtöbb forgórészem hangosabb, mint azelőtt, lehet, a térdem csak most zárkózott fel hozzájuk (és ez tulajdonképpen jót jelent, bruhaha…). Vagy az úszás az oka. Jó lesz már majd a sportorvoshoz elmenni, ha elérem a második tömeg-mérföldkövet, valamikor márciusban.

Azon ritka alkalmakkor, amikor egyik felvázolt megoldás sem pörög ki a mentális szerencsekeréken, akkor adom át magam a végtelen depressziónak. Ehhez általában azért egyéb külső behatások is szükségesek, elvégre az emberi hülyeség, korlátoltság és az ego másokra erőltetése (…) néha kifogyhatatlannak tűnik, de legalábbis ahogy öregszem, a saját hülyeségem, korlátoltságom és egoerőltetési tendenciáim miatt ezt egyre nehezebben tolerálom. Ráadásul valamiért úgy tűnik, a közhangulat a könnyű egyetemes igazságok mantrázása felé mozdul, vagy én futottam (…) bele mostanában túl sok tulajdonképpen banális közhely megváltó erejének túlhangsúlyozásába. Ezek közül még üdítő kivétel volt a múlt héten elhunyt Clayton Christensen írása, melyben egykor hallgatói számára foglalta össze menedzsment-filozófiájából levezethető életvezetési tanácsait. Arról sajnos kevéssé szól a fáma, hogy mit is lehet csinálni olyankor, amikor mondjuk a családi kultúra építhetetlen, vagy amikor hiába a világos célkitűzés és az egyértelmű elköteleződés, ha azok olyan akadályokkal és korlátokkal kerülnek szembe, amikről bölcs ember esetében azt szokták mondani, el tudja fogadni azokat, nem pedig megváltoztatni akarja azt, amit nem lehet.

getting my act together

„Bunkó fasz vagyok, ezt jegyezd meg!”

„Mindenki azt hiszi róla van szó és senki se tudja, erről szó sincsen”

Ha jelentős mennyiségű alvásdeficitet halmozok fel, mint ahogy az megtörtént az utóbbi hetekben, lassan hónapokban, akkor meglehetősen elvékonyodik az az egyébként sem túl vastag szocializációs máz, amivel annak idején leöntöttek. Ilyenkor a szokásosnál is rosszabbul tolerálom az emberi tulajdonságok egy markáns részét, de ezzel egész biztosan mások is így vannak. Az viszont már közel sem biztos, hogy ilyenkor a Terminátor 2 játszóteres jelenetének egy alternatív változata bukkan fel mások elméjében, mint nekem. Ilyenkor ott állok a kerítésnél Sarah Connor mellett, ám ellentétben vele, én mosolygom (és nem csak azért, mert ha a lökéshullám eltávolítja a koponyáról a lágy részeket, akkor az ember már csak vigyorogni tud, „mert nincs más választása”). Zsebemben ott volt ugyan egy „Delay Nuclear Apocalypse” kapcsoló, de a kezem még véletlenül sem lendült volna arrafelé. Szerencsére a magyar szub-underground készített már filmzenét is a hasonló fantáziák aláfestéséhez (nem mintha végtelen sok probléma lenne a You could be mine-nal), ami párszor meghallgatva kimasszírozza az emberből a keserű pirulákat. (Apropó, masszőr. Mivel a vesém tája nagyobb megerőltetések után még mindig elkezd sajogni, most hajlok (…) arra, ami az első gondolatom volt, vagyis hogy valami a gerincemmel/tartásommal lehet mégis, sőt, érzékszervi bírálat után elmondhatom, izmok is vannak arrafelé. Szóval ennek majd a végére kell járni.)

No, de mivel – a költővel szólva – vigasztalást a játék sem szerez, lássuk inkább, hogyan próbáltam mégis inkább a túlélés felé, sőt, azon túl, az építés felé evickélni az elmúlt napokban, különösen azért, mert a szelekciós nyomás enyhült egy csöppet. Szilveszterkor írtam arról, hogy idén szeretnék sok mindent másként csinálni, ez egyelőre mérsékelten megy jól, az első nagyobb saját, elmaradt projekt szinte kezelhetetlen egyensúly-eltolódást jelentett, de majd csak lesz ez még jobb is (illetve kikelnek már elvetett magok). A kora hajnalok például szinte maradék nélkül visszanyerték eredeti, nekem kedvesebb funkciójukat. Nem mellesleg bámulatos az emberi szervezet, ahogy a futásra szépen lehet trenírozni, ugyanúgy be lehet kalibrálni fél négyes ébresztőre, aztán már akkor is felébredek ilyenkor, amikor éppen nem hasznos, sőt, rohadtul aludnom kellene.

És még egy szolgálati közlemény: jelen bejegyzésben nem fogok kitérni a most hétvégi könnyűbúvárkodásomra a Szent Iván éji Sóút 50-es távján, noha friss és alapvetően pozitív az élmény, de annyi minden apróságot és egyebet vakarásztam össze a múlt héten, hogy a koherencia jegyében nem próbálom ezeket egybekovácsolni egy eseménybeszámolóval. (Pedig nagyon plasztikus képeim vannak egy olyan hétvégéről, ami szombat reggel hattól este hatig cseréprakással telt, majd rövid átöltözés és összepakolás után este tízkor elrajtoltam Szolnokról, hogy javarészt szakadó esőben reggel húsz perccel a cél kinyitása előtt (ugye ez túra volt, nem futóverseny) megérkezzek Nagykátára. Ott sürgettem a fürdést (a strandon volt a végpont) és a pecsétet, mert el kellett érnem a 6:16-os buszt, hiszen kilenctől megint raktuk a cserepet. Vasárnap este ötkor ájultam el, de erről majd máskor.)

Az eggyel ezelőtti hétvégén a kőműves kollégának jobb dolga akadt, így próbáltam normalizálni a helyzetet, meg előre is tekinteni (elmentem nyílászárót böngészni, meg ilyenek), ennek egy szombat reggeli tízessel igyekeztem nyomatékot adni. Közben megnéztem, érik-e már a meggy, elvégre valamikor fel kell tölteni a „legendás” meggylekvár készleteimet. A verdikt szerint 1-2 hetet még kibír a termés a fán, mire ezt írom, ez el is telt, fingom sincs, mikor fogom leszedni (tavaly majdnem négy vödörrel lett, olyan helyen vannak a fák amúgy, ahol most szerintem azokat látni se fogom a szúnyogfelhőtől), kimagozni és megfőzni, de valamikor muszáj lesz. A vidéki élet a keresztedzések kiapadhatatlan tárháza: a vasárnapi hosszú után a borsót kellett leszedni, amiből a 3×4 méteren a rengeteg eső hatására lett vagy tíz üveggel, egyik-másik elfeküdt növényke nagyjából nyakig ért, mire kihajtogattam… A bemelegítés a borsószüretre egyébként a vártnál jóval jobbra sikeredett. Mivel rohadt meleget prognosztizáltak, meg ugye akadt még elfoglaltság, fél ötkor elindultam a hagyományos, 32k-s nagykörömre, a kapun kifelé félálomban olyasmit mondogattam magamnak, hogy „Jahorina, bazmeg, Jahorina”.

Nagyjából félóra alatt magamhoz tértem, aztán váratlanul elkezdtem agyalni azon, miért is nem nyúlna a kezem az apokalipszist elodázó gomb felé, mennyire szeretem másokban a búgócsiga-szintű énközpontúságot, a felelősségvállalástól mentes és/vagy öncélú okoskodást, az empátia „túltengését” vagy a nagyközönség előtt magabiztosan és látványosan elvállalt, majd leszart feladatokat. Utólagos rekonstrukció alapján ezeken úgy felvidultam, hogy 5 és 15 kili között egy órán belül voltam. Arra mondjuk jó volt, hogy a végén rájöttem, mi szokott legjobban idegesíteni az emberekben, és nem vidultam fel tőle, mert nehéz számon kérni valamit, ami szemmel láthatóan pár milliárd embernek fontos, nekem meg nem (ld. még status seeking monkeys). A focit is azért hagytam abba először (lélekben, másodjára, fizikailag már a folyamatos térd- és bokatraumák okán, de akkor már amúgy sem volt az igazi), mikor rájöttem, nem várhatom el minden játszótársamtól azt a vehemenciát, amivel „játszom”, viszont akkor meg mi értelme? Az életet mindenesetre botorság lenne hasonló okokból abbahagyni, szóval némileg változtatnom kell a hozzáállásomon. Szerencsére a világot meg nem váltó gondolathömpöly után már szétáradt bennem az endorfin szeretet, és csak élveztem a futást, mert tényleg váratlanul jól ment, az egyre növekvő meleg ellenére. 25k után nagyot pancsoltam egy közkútnál, mert már hét után kicsivel is kezdett rohadt fülledt idő lenni (átéreztem, milyen lehetett az UTH-n a frissítőpontunkon megmártózni hideg vízben), kicsit később meg szereztem jégkrémet, amit komótosan elmajszoltam a régi négyesen hazafelé. Nem akartam túlságosan ütni magam a végén, az utolsó harmadban túlzásba vitt wellness ellenére is majdnem belefértem a három és fél órába, amit bátorításnak vehetek.

Egyetlen mellékkörülmény zavart, a többé-kevésbé új nyári futónadrágomról kiderült, hosszabb távokon teljesen alkalmatlan funkciójának ellátására, valamit tenni kell. El se tudom képzelni, miért nézegetne ilyet bárki is, de aki látott rólam képeket terepfutóversenyeken, annak feltűnhetett, hogy (a 2012-es kassai maraton pólóján kívül) szinte mindig zsebes kosarasnadrágban futok öt fok felett, ami nekem bevált hosszú évek alatt (ezt szoktam meg, ezt szeretem, egyszerű vagyok, na), és ami az utóbbi évben mintha teljesen eltűnt volna a nagyobb sportboltokból. Mármint az a kombináció, hogy egy nadrág hosszú szárú _és_ zsebes legyen, értelmes anyagból. Vagy én nem keresem elég lelkesen (értelemszerűen futósboltban ilyesmit korlátozottan tartanak), hiszen finoman szólva sem erősségem a shoppingolás, de ha évekig be tudtam ezeket szerezni, talán nem én lettem hülyébb, hanem a választék kisebb. Igazából lényegtelen, csak meg kell oldani valahogy, mert a mostani cucc három óra gimnasztika fölött például olyan nyomokat hagy a derekamon, mint amilyeneket a Mindenfelé Helyszínelőkben a megfojtott áldozatok nyakára szoktak sminkelni. Télen egyébként találtam egy Asics futóshortot rendrakás közben a szekrény mélyén, a mai napig megfejthetetlen rejtély, mikor és milyen indíttatásból vehettem (arra emlékeznék, ha esetleg nyertem, vagy valami nevezéshez járt volna), tipikus tehénen-a-gatya-szindróma. Már ha használtam volna egyszer is. Majdnem annyira hihetetlen egy hosszú bekezdést írni a futónadrágomról, mint az, hogy legutóbb leírtam, és benne is hagytam a szövegben a „sipirc” szót…

A múlt hétnek nagyobb lendülettel igyekeztem belevágni, Pisti is szerette volna pótolni a hétvégét, így kedden-szerdán a hajnali futás, napközben tetőléc-baszkurálás+cserépválogatás, este minden egyéb munka ritmusban leledzettem, a keddi 11 végén most már szokásos módon ismét leteszteltem az ezrest, 4:40 lett, maradhat. Egyelőre. Pénteken még hozzátettem egy órácskát, de akkor már eldöntöttem, mindenképpen megyek a túrára, nem forszíroztam túlságosan. A hétvége eseményeiről majd hamarosan beszámolok, azt már lelőttem, hogy voltam, az Extra 50-en voltam, beértem, nem is volt rossz.

Ami még a múlt hét krónikájához tartozik: mint ahogy azt sejteni lehetett, beneveztem a Piros85-re. Mit is mondhatnék? Kicsivel messzebbre szerettem volna eljutni az év elején, mikor tervezgettem, de ha ez sikerül, maradéktalanul boldog leszek, és talán a fokozatosság szempontjából ez most a megfelelő lépcső, sőt eredetileg is ez lett volna. Négy hónap van még addig, okosan felépítve (…) és persze addig egyben maradva ennek mennie kell. A Jahorina jó teszt lesz, bár a 21 órás szintidő alapján ott egyelőre nem a teljesítés tűnik lehetetlennek, hanem inkább az a kérdés, a végeredményt mennyire lehet majd futószempontból értékelni. A P85-ön 15 óra a limit, ott ezzel a méricskéléssel nem kell majd foglalkozni… A héten azzal is szembesültem, hogy a Tanúhegyek Nyomában versenynek hála van ITRA Performance Indexem, ami elég vicces (azt meg még picit szokni kell, amikor egy 40+ verseny az S-es méretkategóriában van). A három „Starter” kategóriából ezzel egyből a harmadikban landoltam. Yippee-Ki-Yay! Belebotlottam egy érdekes cikkbe a táncról, amiben néha egész bekezdéseknek maradna értelme, ha a “dance” szót kicserélnénk arra, hogy “trail running”, de ezen azért még gondolkoznom kell… Zárásként még egy szórakoztató momentum, a héten Tamás barátom, a K2 interjú szerzője írt, hogy valamelyik kollégájának az ismerőse szeretné Koffein Kapitányt meghívni a Digisport valami műsorába. Sajnos egyszer volt Budán szuperhősvásár…

counterpointing the surrealism of the underlying metaphor

Nagy bizonyossággal kijelenthető, az év (és ezzel az Életközép Futófesztivál 2019) első szakasza a Boston Marathonnal lezárult. Mondhatnám, hogy ambivalens érzések maradtak leginkább bennem, elvégre maga a felkészülés-alapozás, és azok a versenyek, amik “csak úgy” beleestek ebbe az időszakba, mind meglepően, sőt, már-már túl jól mentek, ráadásul roppantul élveztem ezt a bő tíz hetet. Életemben nem futottam még ennyit. Hóesésben.  Sem. A főverseny és a jutalomjáték viszont botrányosra sikeredett. Nem, ez nem jó megfogalmazás, nem sikeredett (mint ahogy a zsebpénz elfagyizódik), hanem igencsak elbasztam. Ennek leginkább három oka lehet. Az elsőt már említettem nem is annyira régen, vagyis mennyire jó versenyző típus vagyok, aki egyáltalán nem hajlamos túlgondolni  dolgokat. A második ok is elég személyfüggő, így utólag megnézve nem sokkal, de kiváló szokásom szerint túlvállaltam magam az aktuális adottságokhoz képest. A harmadik részben kapcsolódik az előzőhöz, nem kizárt, hogy valami elromlott az erőltetett menet közben idebenn. Mivel a világ sosem száz százalékban kiszámítható és igazságos, mindezeken túl, vagy éppen helyett éppen akkor lehetett szar napom. Megtörténik.

Mivel a húsvét környéke nem igazán a legjobb urológiai magánrendelések látogatására (amit elérhetőnek gondoltam, az pénteken vagy hétfőn szokott lenni), egyelőre nem sikerült kiderítenem az időszakos aszús vizelet (tényleg megéri fórumokat olvasni a témában, bővül a szókincs) meg hátfájás pontos okát.  Mondjuk a hosszú hétvégén két napig gyakorlatilag egyfolytában füvet nyírtam a csilimbulátorom segítségével (a hatalmas kert előnyei), bármilyen tünet előidézése nélkül. Érdekes ez a fantomvesekő, vagy bármi más. Húsvét vasárnap futottam először amúgy a maraton után, meglepően jól ment, főleg ha az ötliteres kannát is beleszámoljuk, amit féltávtól tele benzinnel lóbáltam hazafelé. Rájöttem, kevés lesz az otthoni tartalék a fűnyírás befejezéséhez, ha meg hajnalban úgyis megyek futni, akkor miért ne köthetném össze a kellemest a hasznossal…

Mindent egybevéve és az eheti három futást (36k) elnézve továbbra sem tűnök lerobbantnak fizikailag, az utolsó két hosszabb verseny mégis rátelepedett a gondolataimra, mint két hatalmas Vogon űrhajó árnyéka a Földre. Olyasmi érzésem van, soha nem fogok tudni befejezni egy ultrát/maratont rendesen, csak kvázi bohóckodni, ott lenni, de igazából mégsem…

A három futáson túl ez a hét egyébként sem túl sok örömet hozott, kicsit megbicsaklott például az az újévi fogadalmam, amely szerint lehetőleg nem keverem bele magam kétszer annyi melónál többe, mint ami reális lenne. Persze, örömteli, ha 12 órán belül hárman hívnak fel azzal, hogy korábbiak kapcsán megint munkájuk lenne nekem, visszacsatolásként legalábbis mindenképpen, időgazdálkodás szempontjából viszont már most látom a keserves időszakokat. Kellene gyakorolnom egy egyszerű, hárombetűs szót. És már tényleg rettenetesen unom a szinte tökegyedül folyóirat-mozgásbantartást, még ha a héten több pozitív szerzői visszajelzés alapján kifelé ez a fásultság legalább nem látszik nagyon. És a következő lapszám erős lesz, fasza cikkek jöttek, jó szerzőktől, jó témákban. De valamiért egyfolytában feszült vagyok és ez azon kívül, hogy nem jó, biztos jele a nem kellő rendezettségnek (vagy éppen rendezetlenségnek). Ráadásul a következő hetekre házfelújítás-darabkák is vannak ütemezve, az meg mindig közismerten homlokkisimító tevékenység.

A héten a futással kapcsolatban is szinte csupa olyan dolgot olvastam (most nem feltétlenül arra gondolok, hogy Theresa May is a itt keres menedéket, elvégre futókat könnyebb kivezetni valahonnan, mint egy országot), ami ha nem is feldühített, de azt mutatta, már megint túlpunkoskodom ezt az egészet, vagy legalábbis a fősodortól jó messzire lehetek. Valahogy mindenhol a tetves pulzuszóna, a frissítést tervező applikációk, meg az ultrán percre pontosan adagolt só és izóadagok kerültek elő, amiktől továbbra is kiráz a hideg. Inkább írok még tíz olyan versenybeszámolót, ami arról szól, milyen hülye voltam, vagy érthetetlenül szarul ment egy idő után, minthogy órákat kelljen futnom folyamatosan a pulzusomat fixírozva, vagy azon rettegjek, már percek óta le kellett volna nyomjam a sótablettámat. Tisztában vagyok vele, az életünk még a korábbiaknál is jobban szól az adatokról és ezekre alapozva a hatékonyság növeléséről manapság, de kell legyen a lónak egy innenső oldala. Ha már ez az egész úgyis egy végtelen tanulási folyamat (mint minden más).

Volt még egy bizonytalansági faktor az egész hétben, ez pedig a Mecsek trail nevezésem, amit már csak veszni hagyni tudnék, ha nem megyek. Nem mondom, hogy egyszerű döntés volt, mert nem akarom magam zsinórban harmadjára túl durván abuzálni. Ugyanakkor továbbra is imádom ezt a pályát, még ha szerintem a Börzsöny után ez a legkeményebb Csanyás verseny, nekem legalábbis nem igazán feküdt az eddigi két alkalommal. Most egyelőre ráhangolódás gyanánt szükséges rosszként tekintek rá, vagyis végül nekivágok. Hátha így jobban megy… (már csak azért is, mert kezd sok lenni itt a vernyákolás).