too bad, too good

“Chondropathia genus l.d.; Degeneratio menisci medialis”

Az van, hogy még megsérülni sem tudok úgy igazából rendesen, csak elfogyok szépen lassan (és most sajnos nem a zsírról van szó). Érzékelhető módon egyre inkább begyűrűzik a kor, és ennek a legkevésbé problémás aspektusa a legutóbb említett savanyú pöccsé transzformálódásom, elvégre ez legyen a környezetemben élő emberek problémája. A kreativitás hanyatlása már sokkal nagyobb aggodalommal tölt el. Mi mással lehetne magyarázni az előző bejegyzés feltűnő ötlettelenségét? Nehéz lenne másként értékelni azt a tényt, hogy az egyik cikk, amibe hétfőn botlottam a témában, szinte tökéletesen ugyanazt a gondolatmenetet vitte végig (bár végül is a hazai futós közösségi médiauniverzum edző-fenegyereke, @coacholi is a szűkebb szakmát tudta még hozzátenni a korábban felhozottakon kívül. Meg Monzát, amit én megírtam, aztán kihúztam, mert nem akartam túl sokat károgni. De a 2:00:25-ből azért sejthető volt, hogy még fokozottabb optimalizálás mellett valami nagy vis major nélkül a rekordnak mennie kell). Pénzért kellene újságot írnom. Legalább az írást is megunnám egy idő után. Most, hogy éltünk némi fokozással, térjünk át aktuális témánkra.

Mivel a vasárnapi 17k, meg az egész délutános sitt-taligázas kifejezetten rosszat tett a térdemnek, alapvetően örültem és vártam már a vizsgálatot. Felmerül a kérdés, nem-e ágyúval lövök verébre, mi a fenéért kell rögtön MRI-re menni egy kis fájdalommal, de erre két válaszom is van (azon kívül, hogy majd beszarok, ha egy percnél hosszabb ücsörgés után fel kell állnom). Az egyik az, hogy mivel hosszú ideje halogattam a térdem megnézetését, ha már nincs hová hátrálni és meg kell baszódni, akkor baszódjunk meg rendesen, legyen egyértelmű, mi működik odabenn és mi nem. A második az az, hogy mivel nincs kedvem hónapokat várni azért, hogy a két munkahelyemen és még saját magam után is fizetett járulékok terhére úgy vizsgáljanak meg valahol, mintha szívességet tennének (been there, done that), hatékonyság szempontjából is ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A puritán kapitalizmus ülte torát a mostani tranzakcióban: nekik van gépük és szaktudásuk, nekem meg egy ki-tudja-mennyire rossz térdem és erre fordítható pénzem. Ahogy a dal mondja, ő eladni akar én meg venni… (már azon túl, hogy ezt részemről akarta a fene). Szombat reggel telefonáltam, hétfő délután egy rövid papír kitöltése után már mehettem is befelé a gépet magába foglaló kalitkába. A papíron igazából csak arról nyilatkoztam, hogy nem volt agy- és szívműtétem, meg nincs pacemakerem. Majdnem elsütöttem a “már hogy lenne nekem nyulam?” “poént”, de aztán inkább bölcsen megtartottam magamnak.

Ahogy battyogtam befelé, az asszisztens hölgy a pipaszár lábaimat meglátva rögtön elkezdte kicserélni a gép végtagot tartó bővítményét egy két számmal nagyobbra. Bevallom, sosem voltam még ilyen vizsgálatom, maximum tévében láttam, de akkor se figyelhettem nagyon. Olyan voltam, mint egy partra vetett bálna, mire a tepsin feküdve belenavigáltam a lábam a megfelelő helyre és a kívánt pozícióba, aztán kicsit meglepődtem, mikor meghallottam, hogy és akkor mintegy húsz percig heverésszek nyugodtan, nem kell mozdulatlanul. Elindult a szkennelés, olyan volt az egész, mintha a kilencvenes évek elején egy játékteremben a helikopteres videójáték mellett ültem volna egy kényelmetlen pótszéken, miközben nem csak a rotorhang, hanem távolabbi játékok zörejei is beszűrődtek néha. Húsz perc azért nem kevés, bámultam a plafont, csapongtak a gondolataim, miután megszoktam a 3-4-féle furcsa hangot, ami szabálytalan időközönként elhagyta a gépet.  Sorba vettem a legjobb (nincs itt semmi gond, még a P85-ös rajt is meglesz) és a legrosszabb szcenáriót (mi van, ha valamelyik szalagommal is gond van?).

“Jó napot!”

Időközben bejött a ketrecen túli részbe a doki. A gép zörgött tovább, én meg a fantáziálással tettem ezt. Mi a csudát fogok én magammal kezdeni, ha hónapokig nem tudok futni? Esetleg az úszás, meg a bicikli jöhet számításba, az előbbit kifejezetten nem szeretem (átkozott közegellenállás), utóbbi pedig nem feltétlenül az, amit télen kellene elkezdeni.

“Nem kérsz egy zsemlét?”

Éles elmével kilogikáztam, hogy a kérdés nem nekem szólt, hanem az éppen rövid időre ismét távozó orvosomnak. Közben rátértem a diagnózisra. Szent meggyőződésem, hogy porcgondjaim vannak, elvégre a fájdalom rossz, de nem kibírhatatlan, és a jelentkezésének körülményei szintén erre engednek következtetni, már amennyire egy botcsinálta diagnoszta ezt a saját ízületéről megteheti. A doki közben visszatért, és elhelyezkedett a számítógépmonitor környékén. Elkezdett orvosul beszélni, miközben klaviatúra kattogása hallatszott a gép éppen fridzsiderszerű búgásán túl. A füleim megnyúltak.

“…medialis meniscus <??????> inhomogen… …degeneratio…”

Tudtam, de tudtam. Mit is? Mindenesetre az elcsípett foszlányok alapján valóban valami porcgebasz körvonalazódott. A doki ismét kivonult, érdekes módon még pár percig kénytelen voltam folytatni a plafon nézését, majd levergődhettem a tepsiről és felöltözhettem.

IMG_20191015_170045_590.jpg

Rövid várakozás után bebocsátást nyertem a kisebb orvosi szobába, ahol semmi köntörfalazás után megkaptam a képekből leszűrhető információkat, miszerint csúnyán el van kopva a porc a térdemben, viszont a jó hír (…) az, hogy nem kell műteni, a szalagjaim, meg minden más teljesen egyben van. (Mondjuk a leleten van néhány talányos megfogalmazás, mint például a “…sérülést kimutatni nem sikerült”, vagy “károsodásra utaló jelintenzitás-változás nem ábrázolódott”, de ezt úgy veszem, hogy nem kimutatni nem sikerült, hanem nincs.) Mivel a látottak alapján nem sebészre, hanem reumatológusra (brrr…) van szükségem, ajánlotta egy kollégáját, majd fizettem és távoztam. Azt nem láttam értelmét megkérdezni, hogy a hétvégén egy 30, három hét múlva meg egy 85 kilis terepfutást kibírna-e még a lábam, a válasz a leleteimmel együtt borítékolható volt.

Ez van tehát, nyilván összeszorított foggal végig tudnék botorkálni ezeken a versenyeken (vagyis hát a P85-ön ki tudja), de egyrészt a szokásosnál jóval kevésbé élvezném, másrészt csak eltolnám a távolba a regeneráció idejét. Ami így is igen kétséges, az eddigi minimális, részben ismerősi körből összeszedett információk alapján kettőtől hat hónapig terjedő tétlenséggel is járhat, főleg ha még szeretnék érdemben futni ebben az életben. Jöhet a következő lépés, terápia kifundáltatása.

Nyilvánvalóan a világ nyolcadik csodája lett volna, ha ennyi idősen, ennyi kilósan és ilyen terheléssel az újhoz lenne hasonlatos a porcréteg a térdemben, bár egy nagyon kicsit még kibírhatott volna… A pozitív oldalról nézve, a mondás úgy tartja, ha elég sokáig élsz, a porckopás ugyanolyan biztos, mint a halál és az adó. Manapság már az is nagy eredmény, ha az ember elég sokáig él. Most egy picit északra megyek haldokolni, hogy utána mehessek ismét délre.