Egy magamfajta nyavalygógép (ha egy, a ChatGPT-hez hasonló szófosó alkalmazás nyelvi modelljének betanításához csak jelen blog 15 évre visszatekintő korpuszát használnánk fel, majd azt kérnénk a rendszertől, hogy írjon egy bejegyzést Koffein Kapitány stílusában, akkor a végeredmény jó eséllyel (…) valami felesleges okoskodásba oltott panaszáradat lenne) tulajdonképpen akár örülhetne is annak, hogy a dolgok nem pont úgy haladnak, ahogy haladhatnának. Mégsem vagyok felhőtlenül boldog, hiszen tiszta szívből nem csak azért nem tudnék egy jóízűt sopánkodni, mert már észbontóan unalmas lenne, hanem mert a dolgok végzetesen rosszul sem mennek. Elvégre újfent rendszeresen futok, csak hát messze nem úgy, ahogy ahhoz tavaly hozzászokhattam – ugyanakkor az az alattomosan minimalista növekedési-javulási pálya, ami január első felében kezdett derengeni a téli éjszakában, az egyre hosszabb nappalokban továbbra is dereng. Mondjuk klassz lenne, ha a derengés valami szemkápráztató napsütésbe váltana mintegy rajtaütésszerűen, és nem precíziós mikrométerekkel kellene hétről-hétre felmérnem a szervezetem homeosztázis felé tyúklépdelésének aktuális mértékét…
Próbálom összekalapálni az összetevőket, de egyfolytában enyhén víz alá nyomottnak érzem magam, mint mikor egy raliautóba az új szabályok miatt kisebb átmérőjű turbószűkítőt tesznek és ezzel lecsökken a teljesítmény. A motor és a futómű a tapasztalatok alapján jóval többet kibírna, de a vasmacska ott csúszik a murván a jármű után. Rém idegesítő. Mélységesen lehangoló. Valamennyire persze motiváló, elvégre csigalassúsággal ismét csak-csak visszamászok valahogy, bár kezd fogyni az eszközkészlet és a türelem. Mindenesetre ha már az egészségemmel kell megint foglalkozni, illetve ha már fehér köpeny, legyen minél kövérebb, kihasználom a lehetőséget és a “többet egy csapásra”-elv hatékonysághajhászó üzenetének megfelelve minden eddig halogatott, jelentéktelennek tartott vagy akár éppen esedékes kivizsgálásra, átvilágításra, góckutatásra és szűrővizsgálatra igyekszem időt szakítani, hogy amikor majd még egyszer az életben futhatok rendesen, hátha nem jön közbe megint valami.
Addig is, amíg nem jön közbe valami, legjobb tudásom szerint fűszerezem a testmozgást, ha már az edzéstervezgetéses hobbim most kicsit sem aktuális. Erre az év elején eddig alapvetően kétféle lehetőség adódott. Az első a már megszokott és általam nagyon kedvelt, tél-alföldi teljesítménytúrák (Téli Körös és Téli Sóút) lekocogása/tempós legyalogolása, a két haladási metódus arányát a vakvégzetre bízva. Kell egyfajta személyiség, világszemlélet és ízlés ahhoz, hogy az ember ilyen típusú túrákat egyáltalán megfontoljon, kipróbáljon, és mindezek minősített esete, amikor valaki minden évben alig várja már a monoton tájban szédelgést (ami leggyakrabban a sárban tocsogást és a kötött talaj dagasztását takarja). Én 5-6 éve semmi pénzért ki nem hagynám ezeket a túrákat, noha pontos magyarázatot a miértre nem tudnék adni. Praktikus (egy óra alatt a rajtban vagyok itthonról mindkét esetben, és kora délután általában már újra itthon), spirituális (semmi, de tényleg semmi nem áll az elmélyülés és az önvizsgálódás útjába) vagy éppen hangulati (megszokott, sajátos terep, illetve bejáratott társaság és arcok) érvek ugyan felhozhatók, de erre igazából nem nagyon van racionális magyarázat. Néha jó menni a pusztában:
Téli KörösTéli Sóút
Remélem, sokáig megszervezik még ezeket a túrákat, mert számomra mindig van egy alföldi barangolásnak valami különleges bája. Még akkor is, ha egyre nagyobb árnyékot vet az idő fejünk fölött repülő vasfoga, a Sóútnál kinőtt időközben egy autópálya a földből, tavaly a Pokol Tanyánál lévő, addig ellenőrzőpontként funkcionáló kis parkot szántották be, és ha jól láttam, a Faház bisztró is szét van jelenleg bombázva, így kérdéses lehet a túra nyári verziójának “éjszakai szállása”. Reméljük a legjobbakat. Pista bá’, a Sóút (és néhány más Tápiószele környéki túra) motorja azzal búcsúzott tőlem, hogy vigyem hírét a túrának (ami valahol egy kicsit mókás, mikor nem egész tíz kilométerre lakom a rendezvény céljától), és ezt örömmel teszem újra és újra. A hangulat és a speciális látnivaló mellett csak annyit jegyeznék meg, a Sóút előnevezéssel még mindig 1000 (egyezer!) forintba kerül… (miközben 300 forint lefogyasztható ebből a célban található kocsmában, de a mandarin, a túró rudi és az elmaradhatatlan téli fagyi mellett akad itt-ott egy kis pálinka, meg frissen sült szalonnával bolondított zsíros kenyér is).
A futós unalom- és gondűzés másik módszere mostanság a külföldön motoszkálás. Gyors egymásutánban volt szerencsém rövidke munkalátogatást tenni Bécsbe és Nyitrára, szerencsére mindkét esetben el tudtam csenni egy-egy hajnalt egy kis futkározásra. Bécsben ez majdnem egészben a teljesen kihalt Mariahilfer Straßét jelentette oda-vissza, Nyitrán azonban izgalmasabb móka sikeredett. Mondhatni kéktúráztam, ugyanis a kék jelzésen felfutottam a Zobor hegyen lévő, a város fölé magasodó Piramishoz. Ha jobban belegondolok, ez volt az idei év első valamirevaló terepfutása (már az a része, ami nem a városi aszfalton zajlott). Mivel az árnyékos oldalról kapaszkodtam, volt hó meg letaposott jég rendesen felfelé, a túloldalon lefelé meg az első 5-600 méteren fától fáig csúszkáltam, de zseniális másfél óra kerekedett a gyakorlatból. Pedig annyira hideg volt, hogy a telefonom aksija épphogy kibírta a hegy tetejéig, 75 százalékról indulva…
Ezek voltak a legfrissebb, említésre némileg érdemes események. Nem tudom, mennyire fog továbbra is az inkább jobb irányba haladni a regenerációm/rehabom/minekisnevezzem, ezért nem túl káprázatos ötlet grandiózus célokat kitűzni, de motivációs célzattal két orientáló cölöpöt mégis ledöftem a középjövő eleddig sivár prérijére. Némi baráti noszogatásra beneveztem a Cracovia Maratonra, amiről már most kijelenthető, hogy nem elsősorban az időeredményért megyek, ha egyáltalán. Másrészt megtaláltam a szülinapi álomversenyem. Addig csak összeszedem magam.
És ha már Téli Körös, meg Békés vármegye, akkor záró aláfestésként egy kis Viharsarok Fastcore.
Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy egy rehab sok egyéb más mellett leginkább mégiscsak a hullámvasútra hasonlít. Nem is nagyon hasonlíthat másra, elvégre az egész központi eleme egy olyan, sok esetben meglehetősen keskeny sáv megtalálása, ami már nem túl kevés és még nem túl sok. Ebből következően lesznek és kellenek bele olyan mozzanatok, amikor picit túllövünk a célon, csak hogy kiderüljön, hol tartunk valójában. Ez tulajdonképpen rendben lenne, számítottam rá, nem lehet minden héten olyan diadalmenetről számot adni mint legutóbb. Amire nem számítottam, az az, hogy egy nagyon óvatosan felépített, kilenc hét rákészüléssel, közepesen tempósan megfutott 5k után napokig csillagokat fogok látni, és nem az izomláz, hanem a sokszor problémamentesnek gondolt bal térdem miatt. A rehab-hullámvasutam pályáján rögtön az első nagyobb hupli lejtőjére elfelejtettek síneket építeni, és a tető után nyílegyenesen zuhant a földre az egész eddig nagy dérrel-dúrral zakatoló szerelvény. Körülményesen másztam ki a héten a roncsok közül, majd elkezdtem kotorászni a zsebemben, lapulnak-e még ott további zsetonok néhány újabb körre. Annak ellenére, hogy pár kopott érmét még találtam, egyáltalán nem érzem a határtalan késztetést a felhasználásukra. Lehet, valami másik játékot kellene kipróbálni a játszótéren. Például az alacsony lovat.
Az első komolyabb fekvőrendőr felbukkanása a visszatérés egyébként is kacskaringós útján elég kétségbeejtő. Nem azért, mert jött ilyen, hanem azért, mert úgy jött, mint az első két gól a szovjetek ellen Irapuatóban. Túl hamar. Nyilvánvalóan lehet azt mondani, túl korán markoltam túl sokat, de gyakorlatilag több hete nem futottam többet, csak a szünetekből csipegettem. Meg hát az 5:23-as tempó sem az, amibe bele kellene rokkanni. Nem esett jól ezzel szembesülni, főleg miután több szakértő véleménye, illetve mérések és leletek alapján ennél többnek kellene még lennie az üvegtérdekben. (Kicsavart logikával azt is írhatnám, ízületi sajátosságaim miatt a futóteljesítmény üvegplafonját nem tudom átütni… jó, jó, tudom). Mindenesetre, ha ez a koromnak megfelelő terhelés, akkor ideje lesz végrendelkeznem, mert észre sem vettem, de nagyon elrepült az idő. Nem nagyon van mit szépíteni rajta, szignifikáns mértékben kiborultam a dolgok ilyetén alakulásán. A türelmem ugyan legendás (…), de mégsem végtelen (mondhatni, az szintén legendás, amikor váratlanul elfogy), bár megkockáztatom, senkinek nincs annyi türelme, hogy két lépés előre, kettő hátra ritmusban kivárja, amíg eljut a sehova.
Természetesen a tehetetlenség egyelőre vitt tovább, hiszen mivé lenne a világ, ha az ember az univerzum mindössze negyvenhetedik igen egyértelmű jelzésére máris elgondolkozna azon, nem biztos, hogy valamit feltétlenül szükséges egy ponton túl erőltetni. Úgy gondoltam, a teljes leállás nem lenne célravezető, ezért lelkesen (…) elkezdtem kísérletezgetni, hogyan reagál a sajgó forgórész a különböző, rafináltnál rafináltabbnak ugyan bajosan nevezhető, mégis valamennyire könnyített és legfőképp az eddig megszokotthoz képest változatosabb terhelésre. A mesterterv hátterében az a felismerés állt, miszerint a heti 80-90 perc futás már többször lezajlott mostanában különösebb probléma nélkül, vagyis egyelőre az intenzitás lehet a “rejtély” kulcsa. Nos, az újabb hullámvasút kör előtt ezzel a metódussal beültem dodzsemezni egy kicsit, volt itt minden tehát, mint a búcsúban. Összességében sokkal okosabb nem lettem, de legalább jól szórakoztam az ütközések közben. Nem igazán tudok egyelőre felfedezni bármiféle összefüggést a térdfájdalom és az aktivitás között, de sebaj. Például ma reggelre mintegy varázsütésre épp nem éreztem semmi gondot – így a temető-turnék elindulása előtt, a téli időszámítás beköszöntének nyereségóráját hasznosítandó visszatettem a lécet a 30 egyben futópercre. Lassú 30 percre. Rettentő kíváncsian várom, hétfőn-kedden milyen visszacsatolás érkezik minderre. Egyelőre máshogy fáj, ez is fejlemény.
Zsonglőrködöm tehát tovább, egyelőre két labdával nem megy rosszul, három láncfűrésszel viszont jól sem. Olyan ez az egész, mint egy hidegháború (ha leszámoljuk a bemelegítéseket), amiben egyoldalú fegyverkezési versenyt folytatok az atombombával (fájdalom) felszerelkezett térdízületeimmel szemben. Néhány igen nagy kaliberű jószágot már bevetettem, de nem sikerült térdre kényszeríteni (…) az ellenfelet. Van még egy s más a tarsolyomban, de egyre kevesebb az olyan, amit egy díszszemlén a kiemelt helyen lehetne mutogatni. A végső összecsapás pedig egyre közeledik… Na, jó, ez már tényleg hülyeség, hiszen a térdeim is én vagyok, nem harcolni kellene ellenük, hanem minimum kollagénben-hialuronsavban füröszteni őket. Hm, mire fel a feltételes mód?
“Ne engedje, hogy a szerszámok gyakori használata során szerzett tapasztalatai túlzott biztonságérzetet keltsenek Önben, és amiatt elhanyagolja a biztonsági alapelveket.”
Ahogy az az egyetemes irodalomtörténet egyik legmarkánsabb regényindító mondatának (amiben Galamb falnak repülése mellett egy pofon a kiosztás, fél font bagó pedig a lenyelés sorsára jut) főbb mozzanatait követően kibomló eseménysor kapcsán újfent leszögezésre kerül, minden kezdet nehéz. Ráadásul a dolgok egyáltalán nem statikus természetűek. Mint ahogy Rongy, a megveretésbe más választása nem lévén rapid módon beletanuló kormányos és Paul, a vitorlamester nem tudhatta, hogy távollétükben egy és más megváltozott Marseille-ben, nekem is csak sejtéseim lehetnek arról, hogy a futás lesz-e még valaha olyan mint korábban volt. Egészen pontosan fogalmazva pontosan ugyanolyan biztosan nem lesz, és a kimenet milyenségéről egyelőre csak óvatos becsléseink lehetnek. Ebből a szempontból egy kocsmai verekedés jóval szerencsésebb és egyenesebb artefaktum a hónapokig tartó rehabilitációnál, elvégre Rongy Elek másodpercek alatt egyértelműen szembesülhetett a mindennapok folyásának eltérő mederbe terelődésével, illetve az eltérések karakterisztikájával. K2 és a futás jövőbeli kapcsolata mindezekhez képest olyan, mint belenézni egy távcsőbe, ami leesett egy teherautó platójáról, aztán a következő két évet az út melletti csatorna hínáros iszapjában töltötte. Ha ez a békalencse-kaleidoszkóp a képzavar kedvéért hangokat ad, akkor a kellemes és kellemetlen mellékzöngék együttese olyan ricsajjá áll össze, amely kakofónia egyelőre elbizonytalanít azzal kapcsolatban, van-e egyáltalán kedvem akár a legjobb rehabilitációs forgatókönyv esetén visszatérni oda, ahol félbe(?)hagytam ezt az egész futkározósdit. A spektrum onnantól kezdve, hogy a futás – már amennyire ezt néhány perces kocogásokból levonható – már most egy teljesen másik sportnak tűnik a korábbihoz képest, egészen sok más tényezőig terjed, amelyeket talán közösen tágabb kontextusnak hívhatnék (ebbe beleértem a saját élethelyzetem a mentális állapotommal együtt, de nem elhanyagolható például a futóverseny mint olyan átértékelődése), ami a két évvel ezelőtti körülményeket csak nyomokban szimulálja. Ezekről viszont bővebben majd akkor tervezek írni, ha 1. leülepedtek 2. valóban képes vagyok egy lendületes és mindenekelőtt fájdalommentes 10k-t futni. Addig is, amíg remélhetőleg(?) elkészül(?) a(z ex-) runner without a cause harmadik része, fókuszáljunk inkább a rehabra, ami mégiscsak kézzelfoghatóbb, mint az egzisztencialista prüntyögés, a hagymázas fantazmagóriák, vagy a légből kapott rémálmok.
Mesélik, a kemény munka megbaszódik kifizetődik, ami bizonyára igaz, ugyanakkor a kemény munkával hatékonyságban felveszik a versenyt az automatizmusok, ha a megtérülést érvényes hatásindikátorként fogadjuk el, és hát miért is ne fogadnánk el. Sokan sokszor leírták, a rutinná tett, már-már unalomig, sőt, azon túl ismételt tennivalók kellően hosszú távon (ha nem halunk meg előtte) mindenképpen eredményre vezetnek. És automatikusan cselekedni kellemesebb, mint keményen dolgozni. Persze, ilyen automatizmus sokféle lehet, nem árt, ha ezeknek van valamiféle kapcsolata olyan dolgokkal, amit szeretünk, vagy szeretnénk csinálni, netalán céllal, amit el akarunk érni. A futással és a rehabbal kapcsolatban legújabb törekvésem ilyen automatizmusok kialakítása. Amellett, hogy napi szinten igyekszem egyáltalán nem foglalkozni ebben az évben többet a futás előbb említett tágabb kontextusával, igyekszem néhány hasznosnak tűnő robotcselekvést meghatározni, vagy azzá változtatni szükséges feladatokat. Mik ezek? Minden nap nyújtok 10 percet. Végigcsinálom a terápiás cuccot, utána pedig rendszeresen szinten tartok/erősítek. Minden másnap „futok”, már amennyire a kocogás/gyaloglás váltakozásából álló bipoláris futózavart annak lehet nevezni. A rövid futószakaszok tempóját beállítom “rutinos” 6 perces kilikre (aztán előbb-utóbb csak lesz ezekből valóban hat perc…). Mindezek az automatizmusok addig abszolút működnek, amíg nem kezd el sajogni valamelyik térdem (bár az első kettő érvényben tud maradni ebben az esetben is). Egyelőre nem állok rosszul, ami érthető, hiszen szinte mindig állok, futni viszont cefetül futok, viszont az utóbbi egy-két hétben legalább már érzésből megy az 5:50-6:10 közötti tempó. Nyújtok rendületlenül (bár néha remegek közben), „futok” kétnaponta, hetente apró emelésekkel. Ezek a dolgok mind-mind vértforralóan izgalmasak. Hogy Önök is érezhessék a fülben lüktető adrenalin bársonyos dobszólóját, készítettem egy kis kezdetleges dashboard-szerűséget a widgetek közé (mivel az oldalsávba tettem, mobil eszközökön valószínűleg sosem kerül senkinél még csak felvillanásra sem), amit elneveztem Rehab-O-Meternek. Jár hozzá egy grátisz táblázat, ami szinte valós időben és historikusan mutatja, mit csinálok éppen rehabilitáció címén. Ez alapvetően nekem segít tervezgetni meg ellenőrizni a történéseket, de a transzparencia jegyében közkincsé teszem. A még nagyobb átláthatóság és a figyelmes szemlélők kedvéért jelzem, hogy a vasárnaponta jelenleg tapasztalható mintaidegen mennyiségek valósak, mivel azokat az év eleje óta (egész pontosan azóta, amikor azt írtam, egyetlen perc futást engedélyeztem magamnak) építgetem. El lehet képzelni, ha most a letargia sötét angyala takar be szárnyaival (…), amikor pár perc futás jut egyhuzamban mindössze, mennyire volt határtalan élvezet hetente 1-2 percet emelni. Mivel nyár végére fájdalommentesen ment több részletben majdnem fél óra (szigorúan heti egy alkalommal), ezt a napot, a hosszúfutás (…) tradicionális ünnepét meghagytam, illetve némileg átalakítva megtartom most, amíg kis szerencsével a heti többi etap fel nem zárkózik. És hogy hogyan halad valójában a „felépülésem”? Csendesen kanyarog, talán előre. Mondhatnám azt, hogy a mostani futások olyanok, mint Zuzuval társalogni, de ez csak az enyhén szórakoztatóig igaz, mert leginkább nem fájdalmas, hanem idegesítő. Persze, a fájdalom teljes hiánya valahol az egész dolog célja lenne, bár egyelőre a teljes hiányról sem számolhatok be, hiszen nyugtalanít a bal, eredetileg kevéssé tünetes végtag enyhe, de időről-időre visszatérő minimális sajgása. A bal ráadásul minden szempontból a gyengébb oldalam, de egyelőre nem aggódom túl a mikrojeleket, viszont tervezem egy ideje arról a térdről is egy MRI-felvétel készíttetését (ez mindezidáig ugye elmaradt), erre lehet, még idén sort kerítek, sicher ist sicher. Egyébként néhány négy perces szakasz akár a rendes futás (legyen ez akármilyen, de tényleg más sportnak érződik néha) illúzióját is képes kelteni, egészen addig a pillanatig, amíg a légzésből észre nem veszem a harmadik perc táján, hogy kiestem az automatizmusból, gyorsulok, és ezt azonnal fejezzem be, nem ennek van most ideje.
Aminek viszont még mindig itt van az ideje, az a Terápia. Tíz foglalkozáson vagyok immár túl, és továbbra sem tudok rossz szót szólni a dologra. Hatékonynak érzem, és gyakorlatilag napról-napra fejlődöm (a tartásomon, vagyis annak változásán érzem, ami elég vad), magamtól teljesen esélytelen lenne ennyire célzottan haladni, vagy eltalálnom, miből és mennyi a kívánatos terhelés. Azt mondjuk még nem tudtam megfejteni, mennyi a pontos arány a terapeuta-gép/adatbázis együttműködésben, de nagyon úgy tűnik, messze vagyunk még attól, hogy a masinák átvegyék a kizárólagos hatalmat. Amiről már részben írtam, az első hat alkalom, vagyis a félút amolyan szintre hozó része a programnak (inkább alap állóképesség, ami úgymond „illik”), utána pedig elvileg nehezítés következik, gyorsabb, rövidebb szériák, nagyobb súllyal. Meg egyre bámulatosabb cirkuszi mutatványok az óra végén. Néha azon gondolkozom, nem lehet durvább egy gyógytornász céges csapatépítésnél, amikor hajnalban a buli lecsengetéseként a kitartóbbak még elkezdenek azon töprengeni, milyen ingatag berendezésen hogyan kitekerve kelljen mennyire továbbcsavart figurát megcsináltatni az áldozatokkal. Szerintem ha még pár hónapig folytatnánk, eljutnánk addig, hogy a nagylábujjammal egy tál gyümölcskocsonyán egyensúlyozva, guggolva forgolódom jobbra-balra egy hatalmas medicinlabdával a kezemben. Nyilván túlzok és karikírozok, de néha már tényleg azt érzem, a manézsban vagyok, főleg mikor oldalplankben lóbálom a felső lábam fel-le, rézsút kinyújtott kézzel, teljesen úgy kinézve, mint egy 90 fokkal elforgatott légtornász az attrakció végét jelezve. Igazából persze csodálom a kreatív gyakorlatok szinte kiapadhatatlan tárházát – kivéve azokat, amikben (megítélésem szerint) túl nagy szerep jut az erő mellett az egyensúlynak, mert ezeknél elég hamar kártyavárként tudok összeomlani (különösen tehetségesnek tűntem elsőre például a Jumper nevű alkalmatosságon fél lábon ácsorgásban). De a visszacsatolás szerint nagyon szépen haladok előre, lassan a kezdősúlyok duplájával ügyeskedem egyik-másik gépen, és a talajgyakorlatokban szintén tapasztalható előrelépés. El is szaladt velem a ló egy kicsit (mentségemre részben azért, mert a héten (máig…) tényleg nem volt semmilyen térdtünetem, emberemlékezet óta először), azt hittem, enyém a világ, mindent flottul (túl)teljesítek elsőre. Aztán most csütörtökön szépen helyre tettek, kaptam egy-két gyakorlatot, meg súlyt, ami ragyogóan rámutatott, az a szép nagy mellény rajtam leginkább ólomból volt… Még két alkalom van hátra, aztán egy visszamérés, valószínűleg legközelebb már összefoglaló élményeimmel és egy újabb grafikonnal jelentkezem majd a témával kapcsolatban.
Erre mennek tehát a dolgok mostanában, lépdelek tovább a hídon előre, aztán majd kiderül, hová vezet.
“When you talk like that, you make me real nervous. No, don’t be inviting me to your funeral service. Throw down your fucking chips, let’s play for keeps this time.”
“I am trying hard to stand tall, I am not sure if I am trying at all.”
Volt néhány pillanat a nyár folyamán, amikor feltett szándékom volt törölni a blogot a gecibe. Ezek a pillanatok számos olyan más momentumot követtek az elmúlt bő másfél évből, amikor méltósággal, vagy legalábbis kevéssé arcpirító módon abbahagyhattam volna ezt az egész futóblogosdit. És amennyire ezt nekem el lehet hinni, ezúttal valóban mindössze egy hajszál választott már csak el az elengedéstől. (Bár talán 1fiatalember törzsolvasónk tudja a legjobban, hogy ez a hajszál milyen hajóvontató kötél-vastagságú tud lenni az esetemben.) Végül hogy, hogy nem újfent győzedelmeskedett a magamutogató grafománia az önsajnálat és a destruktív depresszió újabb hulláma felett. Ennek a “fordulatnak” persze már nagyjából egy éve megágyaztam: olyasmit írtam akkor, hogy eljön majd egyszer az a pillanat, amikor nekiveselkedem ismét ennek a futkorászós dolognak a járulékos dokumentációval együtt, így Önök pompásan szórakozhatnak majd az eddigieknél is látványosabb szerencsétlenkedésemen, amíg bebizonyosodik, hogy van, ahonnan tényleg nincs visszaút. Nohátakkor, ej uhnyem.
Hogy miért pont most, milyen kulcsingerek és körülmények hatására folytatódik térdszappanoperánk a megközelítőleg harmadik évadával, ahhoz röviden összefoglalnám az előzményeket. Maroknyi rendszeres olvasóm persze nagyon jól ismeri az előzményeket, és azzal szintén tisztában van, miért szükséges ez az újrakeretezés a részemről: a kiragadott igazságmorzsák megfelelő sorrendbe állítva és kellő egyéb információval kiegészítve megteremthetik a tudatosság illúzióját, mely szerint a közelmúlt összes csetlése-botlása tulajdonképpen egy igen agyafúrt mesterterv része volt csupán, amelyhez képest William Foster nyílegyenesnek (láttatott) útja Los Angelesen keresztül is csak bolyongásnak tűnik egy labirintusban. I’m going home.
A probléma gyökere alapvetően két külön szálon fejthető fel. Jelenkori, múló (?) rokkantságom egyrészt köszönhető a meglehetősen durva (és végül kurtára szabott) 2019-es futószezonomnak, aminek megkoronázását a P85-tel képzeltem el. Mindenképpen parádés ötlet volt pár év vegetálás után, szinte minden átmenet nélkül amatőr futókarrierem legnagyobb terheléssel járó évét beiktatni. Másrészt az ízületek elhasználódásának kezdetét egybehangzóan 40 éves kor körülre teszik a hiteles és hiteltelen források egyaránt, én meg ugye véletlenül éppen ezt a nem feltétlenül matuzsálemi, de gombócból már azért egy kisebb vödörnyi kort értem el akkoriban. A helyzetet némileg súlyosbította (…), hogy az idő múlásával mintegy négy évtizednyi gyakorlatra tettem szert abban, milyen kövérnek lenni. (Már úgy rendesen, nem teltnek, vaskosnak, vagy vasgyúrónak, hanem valóban dagadtnak, a szó legnemesebb értelmében.) Ezek után az, hogy azon a nyáron már pár óra ülés után csillagokat láttam, ha felálltam, nem annyira meglepő, az már inkább, hogy leszartam ezt és a hasonló mikrojeleket, és akkor mentem csak el orvoshoz, meg MRI-re, amikor már egy ültő fektemben is lüktetett a térdem.
A teljesen pontos diagnózis azóta sem ismert (illetve sok hozzáadott értéket nem is hordozna számomra egy egytől négyig terjedő skálán tűpontosan meghatározott kettes), mert amennyit megtudtam, az épp elég volt ahhoz, hogy az elkövetkező hónapok (évek, basszameg, évek) teendőit és még inkább tiltásait meg lehessen határozni. Az MRI alapján a porc vékonyabb, bár ez valószínűleg a kivételes genetikával és nagy fokú testkultúrával rendelkező, ellenben mindezek mellett korábbi, az ízület szerkezetét befolyásoló sérüléstől és túlsúlytól mentes életet élő kevesek kivételével ebben a korban már szinte természetes. A meniszkuszaim kellőnél darabosabb szerkezetét azért jó eséllyel a túlságosan aktív életmódomnak köszönhetem. Abban egészen biztos vagyok, a reumatológus amellett, hogy nem fektetett túl sok energiát abba, esetleg feltegyen-e egy másik lemezt, vagy ledarálja a magamfajtának szóló standard monológot (ledarálta), teljesen egyértelműen be is akart fosatni. Vagy csak szimplán nem bízott abban, képes vagyok megközelíteni az ideális súlyt, illetve képes vagyok bármilyen épeszű egyéb terápiás tevékenységre. Ez elsőre úgy hangzik, mintha neheztelnék egy kicsit, pedig ha hozzám, mint ízületekkel foglalkozó szakemberhez állított volna be egy középkorú, meglehetősen kövér ember azzal, hogy terepultrákat fut, miért fáj a térde, valószínűleg csak annyit válaszoltam volna: szerinted? Ha az invazív beavatkozásokat leszámoljuk, egyébként valóban igen szűk tartományban mozoghatunk, amikor végigpörgetjük a számba jöhető terápiás opciók színes katalógusát. Mivel a porckopás népbetegség, erről könnyen meg is győződhetünk, hiszen az internet bugyraiban végtelen mennyiségű tartalom lelehető fel arról, miképpen menedzselhetjük romlásnak indult térdeinket. Ezek gyakorlatilag száz százaléka vérmérséklet és fogalmazásmódbeli eltérésekkel ugyan, de a következő tartalmazza:
Szabadulj meg a túlsúlytól!
Erősítsd meg a térded stabilitását adó izmaidat (beleértve a törzs csatolt részeit)!
Az intenzív, nagyobb terhelést jelentő (sport)aktivitás csak másvalakivel történhet meg. Ami veled történhet, az az úszás, a síkon biciklizés, a séta és egyebek (amennyiben kellő bemelegítéssel, levezetéssel, nyújtással párosul mindez, maximalista futócipőben, puha talajon, tudatos táplálkozás mellett), amiknek viszont meg kell történnie, mert az átkozott porc állapota a tétlenség esetén is romlik. A térd arra van kitalálva, hogy mozogjon – sem túlterhelni, sem tunyaságra kárhoztatni nem tanácsos.
Semmi meglepő nincs abban, hogy jómagam is az 1. és 3. pontot kaptam jótanácsként. Itt mindenképpen fontosnak érzem, hogy kitérjek arra, mennyire lenyűgöző berendezés a térdízület. Elsőre nem tűnik akkora durranásnak a combcsontot, meg a lábszárcsontokat összekötni, ám valójában az evolúció egyik kiemelt ajándéka a modern ember számára ez a műremek, amiért nem lehetünk elég hálásak az elő-előemberek millióinak, akik feláldozásra kerültek a deréktől lefelé végtelen mennyiségű izmot, szalagot, szinuviális folyadékot és sok más egyebet tartalmazó, komplex rendszer kifejlesztése és bámulatosan finomra hangolása során. Elvégre futásra születtünk. Egy idő után egész biztosan. Az egyetlen árnyoldala ennek a hihetetlenül találékony és összetett szerkezetnek, hogy végtelen sok dolog megbonthatja az egyensúlyát, lásd még népbetegség-jelleg. Magyarán millió és egy oka lehet, amiért kopni kezd, vagy fáj, és ez igencsak egyénfüggő, ebből kifolyólag a terápia szintén. Mindennek tetejében ha épp nehezen, vagy nem küszöbölhető ki az eredeti probléma, akkor tényleg baj van. Ugyanakkor az emberi szervezet méltán híres a regenerációs képességéről, amiben mindig bízhatunk. A témában utazó ortopédusok weboldalain például szinte mindig lehet olvasni az anekdotikus triatlonistáról, aki ironmaneket teljesít, gyakorlatilag a térdében fellelhető bárminemű porcborítás nélkül. Természetesen ők a ritka kivételek, de az alkalmazkodóképesség mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy (túl sok helyen olvastam ahhoz, ne legyen igaz) ameddig nem fáj a mozgás, addig nem löki magát az ember automatikusan a térdprotézis irányába, vagyis (ahogy az a fentiekből már részben kiderült) a mozgás kell a térdnek, azt pedig egyéne válogatja, hol van és meddig tolható az az aranyegyensúly, ami még éppen belefér.
Valahonnan innen, plusz a mélyletargia bűzös, iszappal telt bugyraiból indultam el 2019 őszén az uszodába, illetve a rendszeres séta/túra, valamint a kevés kalória irányába. Annak ellenére, hogy próbáltam magam meggyőzni a totális csődről és reménytelenségről (amit tulajdonképpen a mai napig igyekszem nem abbahagyni, jobb lesz nem keservesen csalódni), egy, a gondolkodásmódomhoz illeszkedő, faék egyszerűség “tervet” kidolgoztam. Ráadásul a lemondó felhangok ellenére nem indultam végtelenül rossz pozícióból. Ha túlterhelés nélkül, soványan és megfelelő erősségű izomzattal jön elő a fájdalom, akkor a mozgástér nagyítóval vizslatható mindössze, én azonban a spektrum túlsó végén foglaltam el az alaphelyzetet, hiszen ha bármit máshogy csináltam, rögvest ráfoghattam: terápia! A megnyitás azonban egy e4-nél fejvakarósabbnak tűnt, elvégre az elmúlt 30 évben inkább kevesebb sikerrel kísérleteztem a súlyom normalizálásával, amit pedig minden további lépés előfeltételéül szabtam. A témáról viszont itt már túl sokat írtam, a lényeg: azon a múlt heti állapotfelmérésen, amiről a későbbiekben részletesebben lesz még szó, 86 kilónak mértek (BMI: 23,9), vagyis 33-34 egység veszteséget jegyezhetünk fel 2019 novembere óta. (Tényleg zárójelben jegyzem meg, ha már eddig elzsírtalanodtam valahogy, a végcél most már 79-82 között valami, kizárólag azért, hogy elmondhassam akár csak egy napra: ‘ideális’ a súlyom. Jelentsen ez bármit.)
A dolgok itt kezdenek érdekessé válni. Nem állítható, hogy teljesen tünetmentes lettem, de határozottan érzek javulást, főleg mióta kilencven alatt vagyok, sőt, inkább úgy fogalmaznék, sokszor már el is felejtem a térdproblémát. A krepitálás minimális, a fájdalom pedig egy tízes skálán maximum egyig megy fel, ami annyit jelent, érzem, van térdem. Ez az állapot egyébként rohadt idegesítő, mert sem nem fáj rendesen, és teljesen megfeledkezni sem tudok róla huzamosabb ideig (bár az is igaz, hozzászoktam a jelek túlfigyeléséhez). Bő másfél év után elérkezett tehát az idő a második fázishoz, amikor az eredeti tervek szerint megmutatom csodálatos térdeimet egy olyan ortopéd orvosnak, aki sportolókkal (is) foglalkozik, így nem csípőből az “eszébe se jusson futni pár ezer méternél többet” című kezelési javaslattól indulunk. Végül a két döntőbe jutott szaktekintély (dr. Erdélyi versus dr. Majzik, de azt is mondhatnám, kézilabda versus jégkorong válogatott) mérkőzését előbbi nyerte volna, mivel az egyik barátom, akinek műtötte a térdét ajánlotta, másrészt időpontot is hozzá tudtam foglalni hamarabb. A volna szócska azonban odatüremkedett, mivel másfél héttel a termin előtt hívtak, mégse lesz aznap rendelés, így két hetet minimum csúszott volna a vizsgálat. Kicsivel később rájöttem, az áttolt időpont nekem mégsem lesz jó, mindeközben pedig elfogyott sok más opció, a szeptember vége meg már tényleg túlzásnak tűnt. Újratervezés, vagy inkább kiskapukeresés. Egy másik barátom, akinek szépen rendbe tették a derekát, ajánlotta a DAVID klinikát, akiket már én is kiszúrtam korábban (hihetetlen egyébként, mennyi szart összeolvastam a porckopásról), és figyelmesebb inspekció után konstatáltam, az eredetileg kinézett doki biztosítja számukra a szakmai háttértámogatást térd- és vállügyekben, vagyis a problémásabb esetekben vele konzultálnak. Ezek után nem sokat töprengtem, jelentkeztem, visszahívtak és lett időpontom állapotfelmérésre, véletlenül épp aznap, amikor eredetileg orvoshoz mentem volna.
Ha röviden össze kellene foglalni a DAVID módszer lényegét, akkor azt mondanám, a korábban felsorolt három alapvető terápiás tevékenységből az eddig általam elhanyagolt kettes pontot tölti meg a maximális korszellemmel: izomerősítés adatszteroidokon. Szenzorokkal felszerelt, speciális gépeket fejleszt a finn-német cég (viszonylag régóta), amikkel célzottan erősíthetők egyenként az ízületi fájdalmakban érdekelt izmok. A méréseknek hála ráadásul teljesen személyre szabható és nyomon követhető a program, miközben minden adatot gyűjtenek, letárolnak és elemeznek a felhőben, MI-vel, ahogy az manapság kézenfekvő. Többször értekeztem ezen az oldalon arról, mennyire gyűlölöm, ha a futást túloptimalizáljuk. (Bár tulajdonképpen nekem mindegy, amíg kihagynak belőle, hidegen hagy.) Sosem az volt az elsődleges célom a futással, hogy csúcsra járassam a rendszert, és ne maradjon semmi a genetikai lehetőségek és az elért eredmény között, elvégre van elég olyan szegmense az életemnek, ahol a maximalizmus feszít. A sors fintora, hogy a rehabilitáció érdekében ebbe az irányba kell kutakodnom, és ez a módi adhatja meg a végső választ a terhelhetőség kérdésre, elvégre ha (higgyük el ezt az egyszerűség kedvéért) objektív mérések alapján rendben vannak a végtagok, és mégsem működnek, akkor már csak az invazív megoldások maradnának, amikkel pedig nem szeretnék és nem is nagyon tudnék élni.
Ezek után némileg fatalista hangulatban zötykölődtem Hűvösvölgy felé. Némi gonoszsággal mondhatnám, maga az objektum gyakorlatilag egy speciális eszközökkel szerelt edzőterem, ahol a személyi edzőket terapeutának hívják. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, majd átöltöztem játszósba, és érkezett is a lány, aki levezényelte az egész folyamatot. Maga az állapotfelmérés három felvonásból állt. Az első a beszélgetős rész, egyfajta anamnézis, amikor átvesszük, mi a baj, hogyan is kerültem én ide és mit szeretnék elérni. Szegény terapeutám egy életre megtanulta szerintem, hogy egyszerűen imádok a futómúltamról beszélni, nagyjából duplájára nyújthattam szóvirágaimmal ezt a részt, miközben a papíron nem nagyon gyűltek a lejegyezésre érdemes információk, csupa fontos dolgot szőttem tehát a mondandómba. Arra azért kilyukadtunk a végén, hogy én azért még futnék 4-5k-nál többet is, ha egy mód van rá. A második rész az nagyjából az itt megtekinthető módon zajlott, vagyis válogatott szalag- és lábcsavargatási technikák közepette válaszolgattam az “Ez fáj?” kérdésre – némileg magamat meglepve egy kivétellel végig nemmel, és az az egy is inkább kellemetlen volt, mintsem fájdalmas. Még a végén kiderül, hogy csak kényeskedek mint egy gyerek. Fény derült még arra, hogy a hajlítóim meg vannak rövidülve kicsit, bele sem merek gondolni, mennyire csinálom jól a heti három nyújtásom, vagy mi lenne ezek nélkül a helyzet…
És végül természetesen jött a lényeg, amikor egytől egyig kipróbálhattam a végtelenül precíz kínzóeszközöket (talán hat darabot, a linkelt módszernél van promóvideó, amin megtekinthetők). Amikor az elsőbe beszíjaztam magam, eszembe jutott, hogy olyanok ezek az izék, mint a Vogon költészet élvezetére szolgáló bútordarabok. Miután megfelelően belehajtogatja magát az ember bármelyikbe, gyakorlatilag csak egy bizonyos területet tud megmozdítani, miközben a gép méri a kifejtett erőt és az elmozdulás mértékét is. Két üzemmód van, edzés és teszt, az elsőnél az előre meghatározott terhelés és ismétlésszám reprodukálása a cél. Ezzel szemben a teszt abból állt, hogy adott szögben rögzített gépen három ismétlésben próbáltam megmutatni, mennyire erős az éppen soron következő izomcsoport (spoiler alert: kevés kivételtől eltekintve kurvára nem az): elsőre 60-70 százalékos erőkifejtéssel megérti a mérés alanya, hogy mi a pontos teendő, majd két teljes erőbedobásos mutatvány következik, amit valós időben lehet követni az igen okos kijelzőn. Ez utóbbin a saját görbe mellett kirajzolódik az a referenciaérték, amit sok tízezer ember eredményeiből ki tudja hogyan, de meghatároztak, és azt mutatja, az adott nemű, korú (és talán az előzetesen felvett egyéb adatok alapján meghatározott felkészültségi szintű) versenyző számára mik lennének a kívánatos értékek (a futáshoz meg leginkább ezek az értékek +10 százalék…) Az erőlködés előtt még amolyan bemelegítésképpen a mozgástartományt rögzítik, illetve ahol van értelme (hasizomnál kevéssé, de a lábaknál nyilvánvalóan), ott a két oldal külön-külön is lemérésre kerül, majd pedig a kettő együtt szintén. Az eredmények így három dimenzióban állnak rendelkezésre, úgymint mobilitás, erő és egyensúly. Mivel még a hétszentség is szabadalmakkal védett a módszer körül, sokáig gondolkoztam, megosszam-e itt az állapotfelmérő lapom, végül mindent kivágtam belőle, csak a kategóriák nevét hagytam meg, és azt, a saját eredményem mennyiben tér el a referenciától (ezt/hasonló görbét tudományos cikkekben láttam megosztva, talán nem kell dollármilliókat fizetnem, mert kitettem):
Nos, mint látható, a mobilitás az igen biztató, minden fordul, tekeredik, csavarodik addig, ameddig kell, sőt, három értékem átlag feletti. Ezzel nagyjából az összes pozitívumot el is soroltuk, így a legelején, bár szerintem bizonyos szempontból ezek a legfontosabb eredmények. Az izmoknál néhol kifejezetten siralmasnak tűnik a helyzet, ami még a görbe alsó traktusában becsúszik a pozitívba, az a két hajlítóm külön-külön. Itt sem pozitív a végkicsengés, a mai napig nem értem, hogyan sikerült a kettővel együtt mélyen referencián alul teljesíteni. Egyetlen igazán kiugró kivétel van, írtam is róla, hogy hébe-hóba próbálok beiktatni törzserősítő dolgokat, ez szemmel láthatóan sikerült (+18%), bár én azt hittem, nem ennyire egydimenziós az, amiket csinálok. Az erő-deficit mellett igen jelentős különbségek vannak a két oldal, vagy éppen a hajlítás/nyújtás között, szóval a balansz az leginkább olyasmi, ami csak másvalakivel történhet meg. (Mellesleg valamilyen szenzor szerint a buksim éppen 5,5 kg. “Nem az enyém már a kezem, a lábam és a fejem, az is csak egy adat.“)
Ezek után természetesen a verdikt nem lehetett más, mint az, hogy csináljak végig egy 12 alkalmas terápiát, aminek során a már említettek szerint a felmérés alapján patikamérlegen adagolt terhelésnek köszönhetően a most rossz felé lógó görbeértékeket kezdenénk el terelgetni a jó irányba. És akkor a futásnak végül is mennie kellene (fél-deja vu, lásd “lehet még ezzel futni”). Még csak 95 százalékban beszéltem rá magam (nekem és nekik is jobb lenne a szeptemberi kezdés, még visszahívnak), sokat kell érte utazgatnom, nem is olcsó (bár gyors, egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján a hasonló, személyre szabott gyógytornákhoz/rehab programokhoz viszonyítva versenyképes árazású), de ha már elég mélyen bementünk a zsákutcába, menjünk koppanásig, hátha mégsem zsákutca. Elvégre még mindig akad min javítani, és így esély is van a javulásra. Mindenesetre maga a folyamat és a méricskélés az eredménytől függetlenül jó élmény volt, letesztelhettem az egyik state-of-the-art (vagy ahhoz közeli) szolgáltatót, akik teljesen professzionális benyomást keltettek.
UPDATE: a heti nagy státuszértékelésen végül a főterapeuta megpirosozta a nevemet, gondolom leginkább azért, mert nem lehet teljesen kizárni némi meniszkuszbeszakadást, és ebből kifolyólag az ízületi résben kalandozó porcdarabkákat meg törmelékeket. Szóval amikor visszahívtak, időpontot egyeztettünk, csak nem tornára, hanem orvoshoz. Tulajdonképpen ez tervben volt egyébként is (…)
Ez a helyzet most, folytatom egyre elkeseredettebb utóvédharcomat egy marginális dzsungel félreeső szegletében, elvégre tudom, a világnak szüksége van Koffein Kapitányra. A kérdés már csak az, hogy adott esetben nekem mennyire van még szükségem a futásra…