outslider

Nem esne túlságosan nehezemre egy olyan témát elővenni, ami már a könyökén jöhet ki minden kitartó olvasónak itt, ezért némi beijesztés után majd mégis inkább olyasvalamit kezdek el boncolgatni, ami már vélhetően a könyökén jön ki minden kitartó olvasónak itt. Még az is lehet, hogy a kettő között felfedezhető némi összefüggés. “Katasztrófám megelőzve takarózom vodka gőzbe” – írta egykor Barangó, én ez utóbbi helyett a biztonságot nyújtó tematikában tobzódom ismét kicsit.

Abban egészen biztos vagyok, hogy a saját “szűrőbuborékom” egészen speciális, és valahogy mindig körön belülre kerül valami, ami homlokzattal, brandépítéssel, presztízzsel és hasonlókkal foglalkozik. Nincs ez másként vírusterhelt időkben sem, bár ha ez egy olyan hírlevél nyomán történik, amire tavaly a szerzőnek a ‘positional scarcity’-nek nevezett jelenségről írt cikke kapcsán iratkoztam fel, akkor korántsem nevezhető meglepőnek a találat. A citált jelenség lényege nagyon röviden az, hogy ha valamiből sok van, akkor értelemszerűen nehezebb kitűnni. A bejegyzést továbbgondolta egy másik jóember, ami alapján az utóbbi hetek néhány, általam alapvetően furcsának tartott történése akár meg is magyarázható.

Szeretem azokat az írásokat, amik elgondolkodtatnak, és segítenek bizonyos minták értelmezésében, illetve magyarázóerejük miatt jól adaptálhatók többféle szituációkra. Önök már egész biztosan tűkön ülnek, hogy mi a francért műokoskodom itt már megint, de végre elérkeztünk a futáshoz: mivel érthető okokból nem keresem lázasan a futós tartalmakat mostanában, érthetően feltűnik, ha a szokásosnál több hőbörgés, beszólás, egymásba beleszállás sorjázik a szeme előtt.  A második citált írást olvasva viszont az  jutott eszembe, hogy ez akár értelmezhető úgyis, kicsit felfokozott állapotba kerültek azok, akik küzdenek a figyelemért ezen a játéktéren, és van, aki (jobb hiányában?) ezt a taktikát követi. Elvégre hirtelen megszaporodott a “kereslet”, illetve valószínűleg a kínálat is vonatkozó online tartalom terén. Nyilván nem feltétlenül van igazam, főleg mindössze félmaréknyi reakció láttán, de pár hét korlátozás utáni felfokozott állapotban könnyen el tudom ezt képzelni, jómagam is kezdek néha becsavarodni.

A fenti logikából az is következik, hogy a versenyszervezők pedig visszahúzódhattak, miután mindent le lehetett/kellett fújni a vonatkozó kormánydöntések miatt, és lejárt lemez lett a nevezési díj visszatérítésének mikéntje, illetve átvitele. Egyébként az ekörül kialakult kisebb polémiákat már az elején sem értettem, elvégre értékalapú dolgokon teljesen felesleges ilyesmikbe belekezdeni. Ha valaki piaci megközelítéssel szervez versenyt, vagyis (részben) ebből él, akkor nem fog kockáztatni (kiváltképp ha még jól is csinálja a dolgot), ez teljesen természetes. Aki pedig nevez, az elfogadja a kockázatközösséget, még ha az utóbbi sok évben nem nagyon volt precedens vis majorra. (És emellett elfogadja, hogy ő fizeti a szervezők kapucsínóját, vagy alkalomadtán a házának szigetelését és így tovább.)  Az érem másik oldala, hogy nem csak piaci alapon lehet versenyt szervezni… Legutóbb épp emlegettem egy képzeletbeli “trail” tervét a szülőfalumban, és hát az ilyesmit én sajnos csak DIY alapokon tudom elképzelni: annak idején túl sok időt töltöttem az underground mocsarában, miközben sokszor segítettem koncerteket szervezni, vagy csináltam saját bulikat (óóó, a szépemlékű (?) pferdeLschwantz im arsch booking…). Ezek az események javarészt értelemszerűen bukók voltak, viszont kivétel nélkül mindegyiket rendkívül élveztem. Az alábbinak például éppen 11 éve. Szemmel láthatóan már akkor is marketingzseni voltam (formyfriendsék végül nem tudtak jönni, talán Dance or Die!!! volt helyettük, de ez korántsem biztos, ráadásul a Think Again egy erősítő halála miatt talán ha két számot játszott, miután eljöttek a Balatonról):

19541_263875663710_7344371_n

Amiért ezt most talán a szükségesnél jobban részleteztem, az nem annak magyarázata, miért nem fogok soha intergalaktikus futóversenyt szervezni, hanem annak illusztrálása, mennyire nehéz a futással csereszabatos időtöltést találni. Előbb-utóbb kénytelen leszek ezt megtenni, de komplikáltnak tűnik. Főleg mert ismét rá kellett jönnöm, lassan 12 éve miért kötöttem ki a teljességgel értelmetlen és már első ránézésre is roppant fárasztó futkorászás mellett. Rendben, ezt nem igazán lehet egyértelműen megfogalmazni (a blog a tanúm rá, hogy többször is megpróbáltam, beleértve némileg retrospektíven a karakter eredettörténetét, szerencsére ezek az írások sokszor egymásnak is ellentmondanak), de ismét meg szerettem volna próbálni, és ide valami olyasmit írni, hogy a futás maga a legtökéletesebb kivonulás, feloldódás, egyben megszabadulás kötöttségektől, amikkel a maguk teljességében sokszor nincs is tisztában az ember. Aztán miközben keresgéltem a régi oknyomozó bejegyzések linkjeit, rábukkantam egy szintén legalább évtizedes, grafitembertől származó idézetre, elvégre egy biciklikészítő képregényrajzoló a tökéletes forrás, ha futásról van szó, nem igaz?

Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne.

Valami olyasmit kellene találni tehát, ami egyenértékű ezzel a pompás elfoglaltsággal.  Egyelőre visszafogott sikerrel keresgélek. Saci néninek egyértelmű volt a hogyan tovább, amikor úgymond elvesztette a jobb futólábát. Egyébként emlékszem, nem csak a pesti maratonon, hanem a régi BSZM-eken szintén megvoltak a bevett helyei, ahol biztatta a mezőnyt, bár halvány emlékeim szerint Koffein Kapitányt nem igazán tudta hova tenni. Nem hiába nem voltam soha sem valódi sportoló sem hiteles, így én nem nagyon tudok továbbra sem egyértelmű irányt szabni a történéseknek. Szép lassan viszont kicsúszok a kívülálló szerepéből is. Mindeközben nincs dráma, nincs nihil, nem adtam fel, de azért egyszerűnek sem nevezném.

Pótcselekvések, mellékzöngétlenek: lassan “kész” a gyümölcsös (szerintem a műholdképeken is látszik már az a nyesedékkupac, amit termeltem); jó lett rám a 37-es nadrág; sokat sétálok, amitől viszont nem lesz jobb a most épp rosszabik bal térdem. Mivel megjött a javítókészlet, a hétvégén a csilimbulátorom karburátorát kellene rendberaknom. Még sosem csináltam ilyet, hátha van annyira elementáris mint a futás.. (ebben az esetben futósbloggerből természetesen karbis youtuber leszek, záros határidőn belül, azt úgyse csinálja senki).

when the running is over

I know that its pretty fucking pointless

 

Nem olvasok túl sok futósblogot (ellentétben például Hédivel, akinek ezúton is köszönet a reklámért és az együttérzésért), kiváltképp mostanában, de azt viszonylag nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a témában párját ritkítja az olyan posztfolyam, amelynek írója már felhagyott a testmozgás ezen, az ízületek számára komoly megterhelést jelentő  formájával. (Valamelyik nap az hasított belém, hogy olyanok a térdeim, mint az a tüzérkapitány, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást, csak én a futást hagytam abba velük. Ez a hasonlat mondjuk nem túl jó, nem hiszem, hogy a metaf-o-méteren egyáltalán kilendülne a mutató a látványától, de legalább előrevetíti, mennyire izzadságszagú bejegyzés következik.) Szokásos további képzavaraim egyikével élve az legalább négypálcás kérdés, hogy mégis mi érdemlegeset írhat egy már nem futó balfék egy futósblogba.  A végtelenségig nyilván nem fenntartható a semmitmondás és a mellébeszéd, de ahogyan annak idején, amikor elkezdtem a futást is írtam bő három hónapot, mire egyáltalán egy versenyre eljutottam, legalább annyira kézenfekvő dokumentálni, hogyan száműzi valaki az életéből a mindennapi futkorászást. Nyár közepén majd egyfajta születésnapi ajándékként, az “ideális” súlyt elérve (és még egy újabb bogyókúrán túl) teszek még majd egy elkeseredett kísérletet a visszatérésre, ami jó eséllyel csúfos kudarccal fog zárulni, így dramaturgiailag tökéletes alkalmat biztosítva a végleges lezáráshoz. Sosem voltam híres a dolgok elkapkodásáról, na.

A hét elején érkezett egy emlékeztető a népszerű közösségi oldaltól, mely szerint a hétvégén eseményem lesz. Ez az esemény nem más lett volna, mint a Mecsek Trail. Eltekintve attól, alföldi síki barbár létemből következően mennyire kedvelem ezt a versenyt (a távolsága miatt is, mindig olyan jókat elmélkedtem/olvastam oda- és visszafelé zötyögtömben), illetve attól, a versenyt az ismert körülmények miatt már több mint egy hónapja lefújták és különben sem neveztem rá (kacérkodtam ugyan a rövid távval, de az  elhatározás még esélyt sem adhatott magának, hogy felbukkanjon a fejemben), az emlékeztető amolyan üzenet volt: ideje valahogy viszonyulnom az új helyzethez. Túl egyszerű lenne mindenféle párhuzamokat vonni az világ jelenlegi, kényszerű változása, és a saját, kényszerű változásom között, de ezt nem fogom megtenni, legyünk kellően egoisták (…), és koncentráljunk csak a saját nyűgünkre. Mindeközben természetesen ne feledjük, ez egy újabb remek pillanat nem csak magunk, hanem a világ, vagy legalábbis Magyarország kitalálására, hogy Hankiss Elemér egykori mozgalmára utaljak (ami akkor nem igazán sikerült, az országot csak kevesek találták ki, leginkább maguknak). Mostanában egyébként majdnem mindig, amikor zsilipelem befelé a házba az ijesztő és vírussal teli külvilágban vásárolt dolgokat, Bradbury egyik novellája jár a fejemben, amelynek főhősére az általa elkövetett gyilkosság után a padláson találnak rá a rendőrök, mániákus nyomeltűntetés /takarítás közben…

Szóval mik is azok a stratégiák, amiket hosszabb távon követhet a nem-is-annyira-hirtelen ex-futóvá avanzsáló futó? Nyilvánvaló pótcselekvésként járhatnék versenyről versenyre önkénteskedni, de bármennyire kedvelem a közösséget, meg vagyok közismerten végtelenül jó ember (…), ez csak néhány kitüntetett alkalomkor fog megtörténni, ugyanúgy, ahogy eddig. Elvégre a jóból is megárt a sok. Indíthatnék egy manapság olyannyira népszerű instant kört, bár én lennék az első, aki megkérdőjelezi annak az elmeállapotát, aki egy ilyet az Alföld közepén akarna lefutni. Mindezek ellenére nem tettem le a saját futóverseny megalkotásáról, különösen most, amikor kényszerű sétáim alkalmával még a tenyeremnél is jobban megismerve, nem csak úgy kutyafuttában derítettem fel a környék azon ritka részeit, amiket eddig csak nagy vonalakban láttam (vagy csíkká elmosódva, bruhaha). Tökéletesen vállalható útvonalakat lehetne összelegózni egy tiszavirág-életű (…) versenyhez, ráadásul annyira nem lenne stílusidegen sem, elvégre a méltán világhírű, Szolnokot Tiszapüspökivel összekötő sárga sáv jelzés egyébként is áthalad a falunkon.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Megfordult az a fejemben, hogy esetleg átalakíthatnám a blogot egy futós álhíroldallá, így legalább a grafománia nevű házi szörnyetegem tudnám folyamatosan etetni, ám ez az irány szintén több sebből vérzik. Noha szívesen írnék olyasmikről, hogy a népszerű Csanya munkalátogatáson járt Mongóliában, ahol minden részletre kiterjedő megállapodást írt alá a helyi agrártárcával, melynek keretében a terepfutás helyi meghonosításában számos kedvezményre számíthat a piacvezető szervező – amennyiben többször eljárja hírhedt esőtáncát; futóedző interdiszciplináris doktori iskolát akkreditáltak a viharos biliben. (Az egyébként fel sem merül bennem, hogy esetleg a futással edzőként maradjak kapcsolatban, teljességgel érthetetlen, miért. Borzasztó hiteles lennék, könnyen-gyorsan a tolókocsiba juttatok bárkit. Ráadásul ugye szeretem megmondani embereknek, mit csináljanak, csak nem annyira. És mindennek a tetejébe ez a réspiac (?) igen kompetitív manapság itthon, kíváncsi leszek, ha lecseng a hullám, és a kevesebb ember közül sem akar majd minden második (?) edzéstervet ahhoz, hogy becsússzon hét perces kilik alá, akkor hogy viselkednek majd az eszkimók.) És így tovább. Sajnos azonban az általam havi egy sörrel támogatott Mark ezt sokkal jobban csinálja, mint én valaha csinálnám (elvégre ha jól tudom, valamikor a Runnersworldnek is írt, már ha ez jelent bármit). Emellett egyre sűrűbben azt érzem, az ilyen álhíroldalak identitásválsággal küzdenek manapság, mert a valóság sokkal szürreálisabb néha, mint a reflexió. Dehát ezt már Dr. Graffin megénekelte, csak a jelenség gyorsult fel.

A kényszeres pótcselekedetek helyett van még a klasszikus tagadásos opció, amely szerint többé nem nagyon veszek tudomást arról, hogy ez a futás dolog a világon van. Igazából ez sem tűnik járhatónak, elvégre egy ilyen hermetikus elzárás sosem működhet tökéletesen (…), ha egyáltalán kialakítható lenne. Főleg mert amikor épp nincs begyulladva valamelyik térdem, akkor azért 30-40 kilis túrákra tökéletesen alkalmasnak tűnnek (ezt december-januárban be is bizonyították), ezekről pedig egyáltalán nem szándékozom lemondani. Összességében azt kell mondjam, sokkal nehezebb abbahagyni a futást, mint elkezdeni, különösen ha ez az abbahagyás igencsak drasztikus módon következik be. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor egyébként is próbáltam egy optimálisabb irányba kormányozni az életemet, már amennyire a kemény változók Szküllái és Kharübdiszei ezt megengedik számomra. A történtekkel ez a mentálisan komplikált folyamat szintén elveszítette egyik jelentős támaszát.

A héten az is eszembe jutott, vajon mi az, amit másképp csináltam volna a futással kapcsolatban. Már azon kívül, hogy idejekorán tönkretettem a térdem. Ilyet igazából nem nagyon találtam, általában azon szoktam rágni magam, amit nem csináltam meg, nem pedig azon, amit megpróbáltam és nem sikerült, a futásban pedig sosem gondoltam meg félszer, mibe kellene belevágni (és ráadásul nagyjából azok sikerültek is, aminek nekifutottam, néhány tökéletes DNF mellett). Az egyetlen, ami komoly dilemma, az a tavalyi Balaton Szupermaraton. Vajon ha tudom, hogy soha többé nem leszek a közelében sem a célbaérésnek (vagy a rajtnak…) egy ilyen versenyen, akkor beszálltam volna-e a záróbuszba 20 kilométerrel a cél előtt? Úgy, hogy igazából ha csak gyalogolok, akkor is beértem volna már szintidő környékén. Az tény, akiket felvettünk, mind sokkal ramatyabb állapotban voltak nálam. Másrészt ki tudja, nem lettem volna-e rosszabbul, illetve két teljesített versenyem már volt, amiért igazából mentem, azt pedig bizonyítottam magamnak. Bizonyos szempontból most jobb lenne, más szempontból meg nem. Jól van így. Ha már máshogy nem lehet.

Zárásként, rendhagyó módon most nem egy dal, hanem egy egész EP szerepel itt, amelyet teljességgel véletlenül hívtam elő a gyümölcsös revitalizálása (khm…) közben a telefonomból, miközben igen kesztyűs kézzel bántam a kijelzővel (és ezt most szó szerint értem). Aztán miközben hallgattam, arra jöttem rá, a négy dal szövege egymást tökéletesen kiegészítve írja le a jelenlegi helyzetet, az izoláció, az idiotizmus, a reménytelenség, az önsorsrontó szenvedély csodálatos elegyét felvonultatva. Nem hiába hívják ezt extended playnek…

 

(ui.: Ettől még a hét albuma Chicagóból érkezett).

social distance running

Lószart kent rá az se használt

Ha annyiszor húsz forintom lenne, ahányszor a húsvét kapcsán a feltámadás különös aktualitásáról olvastam a jelen helyzetben, nos, akkor lenne vagy száz forintom, ami még mindig nem túl sok, mégis jelzi, hogy rektoroktól kamarai elnökökig mennyire egy rugóra jár mindenki agya (vagy mennyire kézenfekvő ez a párhuzam, netalán mennyi kreativitás szorult mindenkibe a karanténban). Elgondolkoztam, hogyan tudnám belekeverni ezt a főnix-témát a mostanában történtek leírásába, és sikerült is a rám jellemző, enyhe csavarral létrejövő megoldást megtalálni, elvégre ha már a költészet napja van, “Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén“.

A héten arra jutottam, a privát feltámadásomat valószínűleg futás nélkül kell majd megejtenem, kerüljön erre sor bármikor. Ez így elsőre elég keményen hangzik, de a térdeim is meglehetősen markánsan mutatják meg, mi az az egyetlen dolog,  amit ki nem állhatnak. Ez pedig a futás. Lehet osztani-sorozni, ötölni-hatolni, de ha valami egy héten kétszer vagy háromszor három kilit nem bír ki fájdalom nélkül, az nem fog varázsütésre alkalmassá válni maratonokra, terepultrákra. Hogy Pilinszky Költeményét (bár nem vagyok rá méltó), parafrazáljam, degeneratív elváltozás a degeneratív elváltozás. Valószínűleg igaza volt a reumatológusnak, amikor azt mondta, lehet majd még ezzel futni (tényleg lehet), de félmaratonokról, meg ilyesmikről ne álmodjak (tényleg nem érdemes).

A felelős magatartás tehát valószínűleg az lesz, ha a social distancing heveny gyakorlásától felbuzdulva távol tartom magam a futástól. Nem lesz egyszerű, elvégre azon kevés dolgok egyike, amit szeretek és igen sok örömet is okozott nekem. De egy pont után felesleges illúziókba ringatni magamat. Őszintén szólva ahhoz, hogy hetente egy-két alkalommal 3-7 kilométert bohóckodjak, esetleg nagy ritkán elmenjek egy maximum 10k-s versenyre, nincs túl sok kedvem. Csak belesajdulna a szívem, elvégre imádok futni, folyamatosan takaréklángon csinálni valamit, amit ennyire szeret az ember, nem annyira jó. Nyilván ennél sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna velem (például nem a futásból élek), és ennyinek is örülhetnék, de mindennek a tetejében az egész “futókarrierem” az ilyen pilinckázás ellenkezőjéről szólt. Mindig valami lehetetlen helyzetbe próbáltam hozni magam (sokszor zajos sikerrel), aminek viszont alapfeltétele a lehetetlen helyzet kontextusának felmerülhetőségéig eljutni. Erre a hozzáállásra egyébként ezen a héten elég erősen emlékeztetett egy irgalmatlanul hosszú versenybeszámoló (nem is olvastam még végig) szerzője, aki majdhogynem szó szerint azt írta le legfőbb motivációként, mint amit nem annyira régen én is megfogalmaztam magamnak itt, némileg retrospektíve. Nem túl komplikált belátni, ez a hozzáállás az üvegtérdeimmel nem fenntartható többé. A “biztonságos”, ritka, apró, óvatos hétköznapi futások, majd kalandmentes rövid versenyek nem az én világom. K2 egész egyszerűen nem erre szegődött. Tavaly, a Vadrózsa 50-en volt az az érzésem, hogy minden túl tervszerűen ment. (A nyolcórás időm nem valami fényes, de a tempó és a helyezés igazából sosem motivált túlságosan, és ha a 25 kiló felesleget leszámoljuk, szerintem még elég versenyképes is lettem volna. Picit azért fáj, hogy az már sosem fog kiderülni, mennyire. Egyetlen ötszáz méteres szakaszon valamennyire a lovak közé dobtam a gyeplőt bő másfél hete, a telóm szerint 4:40 lett az szakasz, pedig csak erős közepes volt az etap, nem mertem valóban “futni”. Vicces.)  Most az ilyen tervszerűség beláthatatlan távolságokba került, azt pedig kevéssé vonzó kaland figyelni, 20 vagy 30 perc után kezd el  fájni, vagy ha nem, akkor utána ki kell-e hagyni az egész hetet, mire a másnap reggel tapasztaltak enyhülnek, vagy csak pár napot.

Ez van tehát, vagyis a csodák teljes hiánya. Annyira egyértelműen csak a futástól kezdenek szarakodni az ízületeim, hogy felesleges áltatnom magam. Pedig egyébként nem bánok velük kesztyűs kézzel, mivel a távlét ellenére meghökkentően sokat dolgozom és ülök a gép előtt, a változatosság öröméért és a kijárási korlátozás hatásait enyhítendő, a kertben is igyekszem a lehető legtöbb dolgot elvégezni. Nagyapám gyümölcsöse például egész szépen alakul, pedig leginkább egy őserdőhöz hasonlított, mikor egy fűrész és egy ágvágó társaságával belevetettem magam két hete (Straight Outta Dzsumbuj). Említettem, ezek a (leginkább core-)gyakorlatok szolgálnak majd keresztedzésként a mostani időszakban, heti 2-3 alkalommal. Mivel ma már nem fértem az ágaktól, ezért több órás munkával egy helyre hordtam a nyesedéket (sarjhajtások, letört-leszáradt ágak, ilyesmik), és összeálltam egy képpé a kis Tüskeváram előtt (közel két méter magas, legalább ugyanannyi széles és vagy hat méter hosszú most, pedig alig tartok a felén túl a takarításnak…), negyedosztályú horrorfilmekbe illő eszközeimmel. Az jutott eszembe, vajon az Instagramon az amatőr kertészeknek mekkora közössége lehet, és van-e olyan aktív mint a futóké? Vajon vannak-e ott is vannak szponzorok? Utána kellene néznem, elvégre az ágvágó üzletágban az ilyesmi kifejezetten jól mutathat (ami a kupac két végén virágzik, azt is letaroltam, nem (csak) azért, mert egy együgyű barbár vagyok, hanem mert bármennyire is kedvelem a meggyet, azt nem dupla gabonasortávra kell vetni, mint amilyen sűrűn fölöttébb durva és antiszociális beavatkozásom előtt lopták egymástól a fényt):

gyumi

Az előbb azt írtam, kicsit fáj, amiért nem derül ki sosem, normális testalkattal vajon (nagyjából) mennyire lettem volna (futó)versenyképes. Van még egy ilyen becsípődésem, ami értelemszerűen már szintén nem fog megtörténni (nem mintha valaha lett volna rá esélyem, elnézve azt a tudatos brandépítést, amit az elmúlt bő tíz évben végrehajtottam), bár talán jobb is, mert nem a legszebb oldalamat mutatja, már ha feltételezzük, hogy volt olyan egyáltalán valaha. A lelkem mélyén mindig vártam, egyszer valaki megkeres engem (K2-t), mint futót, a támogatás/szponzoráció szándékával. Nem az ajándék termékek, vagy bármilyen haszon reményében, nem, nem. Tiszta szívből szerettem volna kikacagni és elhajtani ezt a bátor jelentkezőt. Ennek a vidám pillanatnak az esélye az egy a 987 654-hezről gyakorlatilag nullára csökkent. Micsoda változás. (Egyszer egyébként egy cégtulaj barátom tartott nekem fejtágítót a marketingről, de ott abbamaradt a társalgás, mikor mondtam neki, a palástomon nettó hat és fél millió a hirdetés négyzetmétere.)

Nem mondom, hogy ez az elhatározás egyben a blog azonnali végét jelenti, biztosan elagonizálok még egy darabig, és jó eséllyel lesz még olyan mániás (vagy épp depressziós) szakasza is az életemnek, amikor bebeszélem magamnak, időközben visszanőtt a porc a térdembe. Ekkor neki fogok buzdulni ismét, hogy Önök ugyanolyan jót nevethessenek a borítékolható kudarcon, mint én kacagtam volna gyanútlan szponzorjelöltömön. Nem tudom, mit hoz az idei év még versenyek tekintetében, van júliusra még két nevezésem, remélhetőleg sor kerül mindkettőre, mert addigra rendeződik valamelyest a helyzet, még ha nem is feltétlenül ebbe az irányba mutatnak most a dolgok. Egy tízest búcsúzóul csak kibírok, a Tönkölős Challenge pedig PNDTT-s rendezvény, bár azt nem gondoltam, hogy mire lesz csapatmezem, addigra maximum kabalaállat lehetek egy terepfutó egyesületben… (a Loch Ness esélytelen, sétálgatni biztos nem megyek, még ha lesz is verseny).

Zárásként fogadjanak el egy kis olvasnivalót Koffein Kapitány Karantén Könyvtárából:

Click to access The-Machine-Stops.pdf