upstairs/downstairs

“The earth won’t stop for me
How long is the summer and how many are there?”

Már az indulás magában hordozta egy problémamentes hétvége ígéretét. Addig még minden meglepően egyszerűen ment, amíg kiértem a reptérre, és csodával határos módon nem maradt semmi melóm függőben, ami  megtalálhatott volna a versenyhétvégén. Persze, ehhez hozzájárult az a végtelenül ritka eset, miszerint nem volt nálam napokig a laptopom, szóval akár utol is érhetett volna akármi nyűg, tenni nem sokat tudtam volna. És ez kivételesen nem töltött  el végtelen szomorúsággal, a 7/24-ben szarral zsonglőrködést sem árt néha felfüggeszteni. Visszakanyarodhattam a régi, kipróbált gyakorlathoz, egy háromnegyedig pakolt normál hátizsákkal, futócipőben, kétes, de legalábbis gyanúsan olcsó  légitársaságok és szállások szolgáltatásait igénybe véve futok maratont a kontinens valamelyik szegletében.

Ezt a mostani történetet rögvest olyasmivel kezdtem, amin még bizonyos Murphy is nedvesre kacagta volna magát: amikor Ferihegyen a biztonsági ellenőrzéséhez levettem az övem, nem vettem észre, hogy a csat nyelve ezt a tökéletes pillanatot választotta új, önálló életének megkezdéséhez. Erre már csak belül jöttem rá, ahol ugye keresztet vethettem az egyébként igen hasznos pöcökre. Ez a petit malheur azért volt problémás, mert az idei tömegcsökkenésemet nem követte egyelőre a nadrágparkom lecserélése, vagyis ha nem akartam napokig zsebre dugott kézzel mászkálni,  valamit ki kellett találni. Ez végül hamar sikerült, hála annak, hogy vazelin helyett a Leukoplastra esküszöm… Mindezek után már arcizmom sem rezdült, amikor a gépre tartva a lépcsőn benyúltam a zsebembe az ott lapuló útlevél-beszállókártya kombó után, és az utóbbit nemes egyszerűséggel le is dobtam a betonra. Szerencsére mielőtt a szél belefújta volna a hajtóműbe (ezek után hova máshova), egy szemfüles és előzékeny utastárs lecsapott rá és visszaadta.

Jól indultak tehát a dolgok és mint cseppben a tenger, ezek az apróságok előrevetítették a versenyt is. De hol van az még, ismerve a szokásos, lassan építkező beszámolóimat. A repülőn a felsoroltak tetejébe rá kellett jönnöm az első két fejezetből, hogy a szerkesztőként magamra osztott recenzálandó könyv nem igazán (…) jó, így nagyjából azonnal megbántam az elcipelését. A péntek este már Robin Hood városában, Nottinghamben ért. A reptéri buszról a hétvégét indító nyüzsgésbe csöppentem, amiben nem kívántam tevékeny részt vállalni, gondoltam, nem ártana a lehetőségekhez képest kipihenten futni, megkerestem hát gyorsan azt az emeletes ágyat, aminek az alsó felét béreltem ki, mintegy hét és fél órára. A kora reggeli városnézés azonban a specialitásom, az indokoltnál bő egy órával korábban felkelve még sétáltam egy nagyobb kört, mielőtt az utazás utolsó szakaszát megkezdtem volna. Két óra alatt bármilyen belvárost meg lehet nézni, főleg ha üres. Kiemelt figyelemmel a kulturális finomságokra.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A csatornaparton a futás mellett remekül lehet reggelizni is, és már csak másfél óra vonatozásra voltam a célállomástól (poénként remek választás Boston, de egy igen vidéki, 35000-es kisvárosról beszélünk, volt mit bumlizni). Maga az út jól bemutatta a várható terepviszonyokat, vagyis a gyönyörű holdbéli alföldi tájat. Nem hiába reklámozzák a versenyt az Egyesült Királyság leglaposabb maratonjaként. Zötykölődés közben megtaláltam a délutáni sportműsort, benne az igen kecsegtető National League North (angol hatodosztály) Boston United-Darlington rangadójával. Nagyjából 11-re értem a tetthelyre, amit jobb híján nevezhetünk belvárosnak, és ami a másnapi rajt színhelyként funkcionált. Előtte azonban nevéhez méltó (Market Square) események zajlottak éppen, 3 fontért kisvártatva egy öv boldog tulajdonosa lettem, innentől biztos volt, nem jövök haza vásárfia nélkül. Közepes megrökönyödésemre a piac egyik legnagyobb, és legfelkapottabb árusa műgyepben utazott, persze ez talán csak magyar szemmel furcsa.

Boston látnivalóit nagyjából egy kezén megszámolhatja a lelkes turista: a Guildhall, ‎a Boston Stump (St. Botolph’s Church), a szélmalom (Maude Foster Mill) és nagyjából a lista végére is értünk, esetleg még a Hussey-tornyot sorolhatjuk ide. Az előbbiben (ami gyakorlatilag összesűrítette falai közé a város történetét meghatározó eseményeket) megtudtam, Boston London után a második legnagyobb kikötő volt (már ha a forgalom után befizetett adófontokat nézzük) a daliás időkben, és még éppen rá tudott csimpaszkodni a Hanza-szövetség nyújtotta prosperitásra. Ennek köszönhetően a helyi hatalmasságok meglehetősen jól éltek, ezért engedhettek meg maguknak egy ilyen és ekkora,  most már múzeumként funkcionáló épületet, a Szent Máriához címzett céh székhelyét. A dologba csak VIII. Henrik rondított bele, de némi turbulencia után a helyi leleményesek újragombolták a kabátot (Főnök, ki az a Corporation?), és nagyjából mehetett minden a régiben. Akkoriban azért sokan kellemesebb klíma után nézték (a Hussey-torony is ekkortájt lett rom, bár eredeti tulaja a hagyományos értelemben nem vándorolt ki), és igen nagy szeretettel nevezték el új lakóhelyüket a régi után – valahol ennek köszönhetően kerültem ide, pár száz évvel később. A Stumpról nagyjából azt lehet mondani, mint a Salisbury székesegyházról (amire  még a német pilóták is kínosan vigyáztak a második világháborúban, annyira hasznos volt navigációs szempontból), sok-sok mérföldről látható és uralja környezetét. Természetesen most újítják fel a tornyot, így nem tudtam felmenni a tetejébe.

Ha már Boston, kimentem a Central Parkba (…), ahol meg is ebédeltem (a helyiek úgyis arról hőbörögnek mindenféle fórumokon, hogy a park régen jó volt, de mostanában csak a keleti tahók járnak oda rajcsúrozni), majd mentem tovább a szélmalomhoz. Nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény lesz, mint egy kisgyerek mászkáltam a szűk lépcsőkön a hét szint között, miközben odabenn szinte életre kelt hatalmas zörgéssel a torony, ha éppen felerősödött a szél. Gyakorlatilag műremek egy ilyen építmény, különösen így felújítva. Beszélgettem az ott lévő műmolnárral, a malom rentábilisan és fenntarthatóan üzemel, hetente két tonna búzát dolgoznak fel benne, és gyakorlatilag nem kerül semmibe, már ha éppen nem megy benne tönkre valami (akkor viszont baj van, mert egyedileg kell gyártani bele alkatrészt, a szélmalom webshopból nem lehet rendelni). Vigyorogva és fülig szarosan lisztesen távoztam. Mivel aznapra duplán kivárosnéztem magam, de még épp időben voltam, kimentem a meccsre (elvégre ott nyugiban ülhettem a seggemen), bár egy hatodosztályú derbiért 15 font szerintem rablás. Ezt azután gondoltam különösen így, miután rájöttem, itt nem lehet sört kapni a stadionban focimeccsen. Nem gondolnak ezek a vesebetegekre… Maga a mérkőzés inkább kuriózumnak volt jó, nem repkedtek a fineszes megoldások, bár szerintem az NB3-as Szolnok nem tudná tízből hat-hétnél többször lenyomni az angol amatőröket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Lassan, de biztosan közeledünk a futással kapcsolatos események felé. A meccs után elmentem lecuccolni és elfoglalni a szobámat, ahol nagyjából két percen belül kiderült az egyik szomszédomról, hogy szintén a maratonra jött. Mondjuk elég titokzatos volt az arc, mert elmondása szerint Kanadából érkezett, majd hazamegy és jön vissza a London Marathonra, az egyéni legjobbja 2:23, de már “csak” 2:45-2:50 körüli időt tud 49 évesen, a New Balance szponzorációjának utolsó évében, a hiányzó fogát pedig triatlonozás közben verte ki egy bója, amit egy hatalmas hullám vágott a fejének. Mindezt a kulcsom megkapása előtt már tudtam Garryről. Az érdekes az, hogy ilyen keresztnévvel (mutatott magáról remek képeket, saját mezben) csak egy ember volt a rajt(és később az eredmény)listán, a teljes nevére keresve az interneten csak és kizárólag a mostani verseny regisztrációját dobta ki három kereső is, több mint érdekes ez egy elvileg szponzorált futó esetében. Annyira menő lehetett a manusz, hogy álnéven indult. Vagy linkelt. (Mondhatnánk, Garry picit irritáló volt, de általában azt utáljuk leginkább másokban, ami bennünk is erősen megvan, elvégre például ki erőlteti másokra legalább heti rendszerességgel az egóját blogbejegyzések formájában, és szerepel számos nevezési és eredménylistán egy képzeletbeli szuperhős nevén?) Ehhez képest a 3:23 nem egy világrengető eredmény, ami az (ál)neve mellé került végül, ha elfogadjuk a sztorit (azt azért nem értettem, ha a repjegye belefér többször oda-vissza a szponzorának, akkor miért kell a település egyik legolcsóbb vendégházába bedugni) és ha neki lehet bő fél órával rosszabbat futni a tervezettnél, K2-nek is. De ne szaladjunk ennyire előre (pedig már kellene).

Hirdettek egy kis esti összeröffenést (Meet ‘n Greet) még a futóknak, ahol az overseas runnerek felvehették a nem postázott rajtszámukat, ezért mivel nem akartam már ezzel másnap a rajt előtt foglalkozni, kis pihenés után visszaslattyogtam a városba. Átvettem a rajtszámból, egy térképből és egy tájékoztató lapból (vagyis egy közepes borítékból) álló csomagot, majd (nagyjából 12 éves mulasztást pótlandó) vettem egy London Pride-ot, és kicsit asszimilálódtam, bár ebben eleinte akadályozott a pultos által rám tukmált ecetes lében pácolt főtt tojás… Végül sikerült kicsit trécselni, többek között a Scunthorpe-i Klaus Flouride Hasonmásverseny nyertesével, aki első maratonjára készült másnap, de nem maradtam túl sokáig, rám fért a pihenés. Egy picit még nyújtottam a napi össze-vissza mászkálást levezetendő, majd nézegettem volna a térképet, kicsit memorizálni a főbb pontokat, de igazából nem nagyon volt mit, bele-beleszunyókáltam a tervkészítésre allokált időbe.

boston_Page_1

A terv a minimumra korlátozódott: elindulok egy kellemes, 6:20-6:30 közötti idővel, és ha nem üt be a krach, akkor ezt végig tudom hozni, ha túl jól megy, akkormeg lehet hajrázni. Ha beüt (fogalmam sem volt például, mit várhatok vérhugyozás terén, miután majdnem három hétig több, de inkább kevesebb futással együtt tünetmentes voltam), akkor valahogy túlélünk, leginkább szomorúan.

Az utóbbi hetekben (hónapokban?) nem nagyon tudok 4-5 óránál többet aludni, ami nem túl szerencsés, hiszen bizonyos vélemények szerint a verseny előtti pihentető alvás legalább annyira fontos mint a kajálás. Mindenesetre ebből kihoztam a maximumot, középhajnalban még átismételtem az előbb felvázolt „taktikát”, majd szép lassan elkezdtem hat óra után készülődni, hiszen fél nyolcra kértem reggelit, kilenckor pedig már a rajtban kellett lennem, nagyjából két mérföldre. Nagyon eltökélt arckifejezéssel öltözködtem, majd pakoltam össze (mivel vissza már nem mentem a szállásra), közben bekapcsoltam a BBC-n a reggeli műsort és később szót fogadtam a címének („Breakfast”). Nem volt túlbonyolítva a választék, de ezért kifejezetten hálás voltam, ettem egy kis pirítóst, betettem a kávéadagomat, majd elindultam. A város felé hamar rájöttem, nem a legjobb ötlet ismeretlen lekvárt kóstolgatni, a piactéri forgatagban az első utam a Toi-toios sorhoz vezetett, kiraktam még azt a felesleget, amiről korábban nem is gondoltam, hogy benn van. Ettől viszont egyértelműen megnyugodtak a kedélyek, nem tűnt tartósnak a probléma. A téren elég nagy sürgés-forgás volt (1600 nevező a „hagyományos” három távon (maraton, fél, fun)), állították a rajtkaput, volt egy mikrofonos ember, akinek azonban a mikrofonja nem volt tökéletes, elég vicces volt, amit a technikussal és később egy másik mikrofonnal összehoztak műsor gyanánt. A cél egyébként nem itt volt, hanem kellemesen feltűnésmentesen a helyi főiskolánál, ahol a futók kevesebb fennakadást okozhatnak napközben…

Elraktam, amit el kellett, elővettem, amit elő kellett és letettem a pakkom az erre szolgáló utánfutóra, egy csendesebb helyen pedig megtörtént a metamorfózis. A tavalyi rajtvideót nézve láttam egy jelmezes embert, de most sokáig úgy tűnt, K2 az egyetlen (később menet közben megelőzött egy ezüstbe öltözött, lila parókás jelenség, akit azóta sem tudok hova tenni). A rétegekkel nem szoktam túlságosan sokat törődni, most azonban eléggé vakartam a fejem, hogy két rövid vagy egy hosszú egy rövid (ami persze mindkettő két réteg), az utóbbi győzött. Teljesen szokatlan és rám nem jellemzően előrelátó módon a nadrág zsebében helyt kapott egy kis nápolyi, mert hiába volt gyakorlatilag két mérföldenként frissítőállomás, azokat nem véletlenül hívták water stationnek, egész pontosan azok voltak, amit ez a név sugall: lehetett ott vizet inni, és a vizet 330 milis palackban elvinni. Egyébként a pontok önkénteseit hónapok óta toborozták, és a verseny után szerveztek egy szavazást, aminek végén jutalmat kapott a legjobb/legviccesebb/legsegítőkészebb/leghangosabb/legendásabb (legtöbb szavazatot kapó) crew és marshal.

Elfoglaltam megszokott helyemet a mezőny végén, és kilenckor, meglepően csöndesen el is rajtoltunk, egész szép számú közönség biztatása közepette. A városból kifelé igyekeztem felvenni a megcélzott gyógytempót, másfél mérföld után viszont elkezdtem aggódni, mert kisütött a nap és elég melegem lett már igen korán. Később kiderült, ezen kár volt egy másodpercet is aggódni, mert mikor kiértünk a házak közül, rögtön megcsapott a tenger felől az a durva és hideg pofaszél, ami a pálya adottságai miatt 11-12 mérföldig nem is nagyon tűnhetett el (Flattest Marathon in the UK, na, tudod hova). Láttam azért már szörnyűbbet, hamar beletörődtem a nagyjából két óra vitorlázásba.

Érdekes volt, hogy az utakat nem zárták le, bár így is negyedóránként vagy ritkábban jött arra egy-egy autó vasárnap délelőtt, hamisítatlan vidéki tájban futottunk, ahol a mezőgazdaságon kívül nem nagyon van semmi (elég ingerszegény a befóliázott föld látványa végestelen-végig), csak a Boston Stump, akkor épp a hátunk mögött, távolodóban. Legalább otthon érezhettem magam valamennyire. Négy mérföld körülre bemelegedtem, és azt gondoltam, a tervezett tempót is épp jól tudom tartani. Felvettem még az első frissítőnél egy vizet, amivel kapcsolatban szintén volt stratégiám, egy üveggel kellett elfogyasztanom 7-8 mérföldenként legalább. Kezdett az az érzésem lenni, túlságosan jól megy minden (hamar elhussant az ötös, hatos, hetes marker), szinte van frissítési stratégiám, 11 mérföldnél pedig megfordulunk, és ha nem is lesz mindig hátszél a visszafelé kanyargás miatt (lásd térkép) mindig, szembe nem nagyon fog már fújni. A nyolcadik mérföld felénél utolért egy srác, aki később/lassan rajtolhatott, beszélgettünk kicsit, de addig hajtogatta, milyen fasza a tempóm, és főleg milyen konzisztensen tartom, míg muszáj volt megkérdeznem, mire alapozza ezt. Azt mondta 1 óra 15 perce rajtoltunk, vagyis 10 perces mérföldek eddig, ami gyakorlatilag hajszálpontosan a becélzottat jelentette a táv harmada felé közeledve. Gyanús, gyanús.

Lassan odaértem annak a buszfordulószerű, három mérföldes huroknak a kezdetéhez, amitől a szélhelyzet kedvezőbbre fordulását vártam, mert közel két óra után kezdett már idegesíteni a szembeszél, ami ráadásul a nyílt részeken (ebből akadt bőven) már kifejezetten durvára erősödött ezen a részen. A 10 mérföldes marker után hangosan felröhögtem, mikor elolvastam a Bostontól talán legtávolabbi, E-jelű frissítő előtti táblán a „Már csak 255 nap Karácsonyig” feliratot, mindennek tetejébe pirosba öltözve, álszakállal állt ott a teljes személyzet. Rendben, lehet nem egy különösen eredeti ötlet (nem is nyerték meg a szavazást), viszont finoman szólva váratlanul ért. Mint ahogy az is, amikor végre a széltől elfordulva nem lett annyival kellemesebb, mint reméltem. Ez volt az első figyelmeztető jel-féleség, hiszen még csak féltávhoz közeledtem. A hátszél a nyakamba fújta a meglepően átizzadt palástot, és hiába a hurok végén lévő pont lelkesedése, elkezdtem azt érezni, ez így nem feltétlenül lesz jó.

A tempón nem akartam (és érdemben nem is nagyon volt hova) adjusztálni, így reméltem, túllendülünk majd ezeken a kezdődő nyűgökön valahogy, a féltáv elhagyása általában szokott lökni rajtam egy nagyobbat, és nemsokára elértem a „Full Marathon 13 miles” feliratú táblához. Kisvártatva jött a valószínűleg féltávot jelentő (ennek az eredménylistán mondjuk nincs nyoma) RFID leolvasó, amit nemes egyszerűséggel kikúrtak felügyelet nélkül az út mellé a mezőre, csak úgy. Enyhe irigységgel néztem a technikát, mert egy projekthez nekünk is be kellene szerezni valamilyen költséghatékony darabot. Arra jutottam, dramaturgiailag ez a legjobb pillanat az evésre, előkotortam nápolyit és a következő szűk mérföld a falatozás jegyében telt, reméltem, visszarántja a hanyatló komfortérzetet. Úgy-ahogy ez meg is történt, majd kitűztem egy pisit egy arra alkalmas bozótosban, az szintén pozitív hatással szokott lenni, de azért is, mert ellenőrizni akartam, nincs-e valami gubanc, ugyanis a vesém szintén elkezdett rakoncátlankodni, nyilallások és tompanyomás formájában. 15 mérföld után kicsivel megejtettem a kisdolgot, szerencsére igazán nyugtalanítót nem láttam a forrásban csobogni. A nyugtalanító dolog inkább az volt, hogy 10-15 perc után, kétharmad távhoz közeledve, kezdtem tényleg szarul lenni.  Ráadásul ez kifejezetten és nyugtalanító módon abban a letaglózó formába jelentkezett, amit a BSZM Füredig vezető napjáig sosem éreztem még korábban. Sokszor toltam már ki magammal csúnyán, de akkor a mostani alapozás töredéke, vagy az öngyilkos körülmények vezettek az összeomláshoz, az egy teljesen új élmény, ha nagyjából felkészülve (az 50k, meg a VTM nem lehetett véletlen), saját hülyeségemet magamhoz mérten a minimumra korlátozva (pihenés, tempó, evés, ivás stb.) kb. 14 kilivel a vége előtt csak arra tudtam gondolni, jöjjenek a mentők. A 18-as karika után volt egy frissítő, ott megkérdeztem, mennyi az idő. 12 óra 8 perc, ami kis lassulással sem mutatott annyira rosszul, ha eltekintünk attól az apró zavaró körülménytől, hogy hamarosan futásképtelen állapotba kerültem.

Meglehetősen felbasztam magam mindezen, mert ugyan mindig benne van a pakliban az ilyesmi, de tényleg próbáltam odafigyelni, és ennyit a szembeszél/hideg sem jelenthetett. Egyáltalán nem tudom, mi mehetett ilyen durván félre, amennyire meg tudom ítélni, nem estem szét fejben, tartottam az óvatos taktikát, és a vesémre se akarom fogni, még akkor sem, ha a táv további részében rendesen fájt. Úgy tűnik, 2-3 óra erőltetett menet hozza elő belőle a problémákat igazából. (Majd az urulógus nyilatkozik erről nemsokára részletesebben. Már alig várom). A fejrázás és a nyűglődés közben muszáj volt lenyugodni és újratervezni, 12 kilométer nyomorúságosan sok ahhoz, hogy az ember végigdülöngélje, nem túl melegben, erős szélben, csuromvizesen. Akármennyire nem tetszett a szervezetnek, minden mérföld  felét legalább kocogósra kellett volna venni, kivéve, ha éppen durván szúrt a derekam, meg nem éreztem úgy, ha tovább tolom, beleszédülök az út melletti árokba. Szerencsére külön motiváló volt, ahogy a mezőny hátsó része apránként visszaelőzött, illetve a síkon a szántóföldek között messziről rikítottak a színes futópólók, jelezve azt, nem az egyenes úton, hanem (a térképen látható módon) cikk-cakkban közelítünk a cél felé…

Megindultam, megálltam, csóváltam egy kicsit a fejem (inkább szomorúan, mint mérgesen), bandukoltam és kezdődött a mintázat elölről. Nesze neked, örömfutás. Inverz diadalmenet. Azt hiszem, ennyire sosem éreztem magam szánalmasan futóversenyen mint most, miközben mégis darálni kellett, amennyire még az lehetséges volt. Nagy nehezen visszaszerencsétlenkedtem magam a városba, és az utolsó szűk ezret ha nem is hajráztam, de alapvetően megfutottam, a végén meg annyian voltak és annyira lelkesedtek, hogy figurázni kellett („great superhero run down the home straight”). Végül a katasztrófa ellenére a célkapun lévő óra szerint öt órán belüli eredmény sikeredett, ha mikroszkóppal pozitívumot keresünk, ennek lehet „örülni”. Csináltam is az ujjongás közepette egy világuralmi képet a gigant-poszter előtt, de a másik, a táv utolsó részében készült fotó mutatja jól a valós történéseket (kevésbé a földöntúli vigyorra (vigyor mortis), sokkal inkább a centikkel elcsúszott maszkra hívnám fel a figyelmet).

IMG_20190414_140316boston_vigyor_mortis

Oknyomozó újságírónk a következő napokban, hetekben utána fog járni, mi történhetett valójában. Részletes, szakorvosokat, dietetikus és regenerációs szakértőket felvonultató kutatásának eredményeiről vélhetően blogunk is beszámol majd. Összességében 12-13 kilométert leszámítva remek hétvége volt, kár, hogy elsősorban futni mentem volna. Egy nagy adag krumplis hallal vigasztalódtam közvetlenül a verseny után, majd én és a vesém megkezdtük röpke nyolc órás utunkat Bournemouth felé.

Epilógus

Jelen blog  előzményei között meghatározó szerepet játszik egy 2008-as, délnyugati (Sommerset, Dorset, Devon) csatangolásom. Egyik első konferenciámra mentem Plymouthba, de volt szerencsém pár napot eltölteni a környéken, ráadásul elég bakancslista-növelő hangulatban. Noha nem írok ilyen listát, két tétel elég erősen beette magát a fejembe: maratont futni Tauntonban és minigolfozni Bournemouthban. Ebből az elsőre nehezebbnek tűnő egyes tétel (amit a Taunton Marathon egy National Express buszból történt röpke megtekintése ihletett) maratonra vonatkozó része már ősszel összejött, csak ugye jóval északabbra (de ezt Önök már úgyis tudják).  Egy évre rá (tehát éppen tíz éve) viszont Taunton is kipipálásra került, noha “csak” egy félmaratonnal, a 21097 kezdeti/eredeti szerzőpárosának másik felével kiegészülve, azóta megdönt(het)etlen PB-t futva. A minigolfra ellenben pontosan 11 évet (és egy újabb maratont) kellett várni. Vannak dolgok, amik sikerülnek, vannak, amik később sikerülnek, vannak, amik sikerülhetnének, ám mégsem (nice try, bad miss), és persze vannak már az elején erősen illuzórikus elképzelések, amikben legtöbbször kódolva van a bukás (de ha elég keményfejű az ember, mégis összejöhet). No meg azok, amiket örökre és végérvényesen elbaszunk. Az ember pedig folyamatosan dolgozik az arányok eltolásán, az előbbiek irányába. Az élet már csak ilyen. Jelenleg fogalmam sincs, a félig-meddig rejtélyes tüneteim melyik vágatba mozdítják ezek közül idei konstans futófesztiválom szempontjából a szerencsekerék nyelvét. De mindegy is, valójában csak egyféle kimenet lehetséges. Elvégre húsvét van.

athlete number 1-555-VTM-310 (keep reaching until you reach something)

A múlt heti, félálomban írt bejegyzésem remekül példázza, milyen károkat okoz, ha túlgondolom ezt a futás dolgot. Nyilván mikor hirtelen felére csavarjuk vissza a terhelést, akkor az elvonási tünetek és a felszabadult idő együttvéve akár olyan következtetésekre is ragadtathatja az egyszeri amatőrt, amikkel kapcsolatban már a kiindulási pontnak sem lett volna szabad elgondolkodnia a gondolattá váláson. Szeretném ugyan megfejteni, milyen mozgatórugók működnek éppen (és tényleg az artikuláltak működnek-e), amik több (vagy máskor éppen) kevesebb energia befektetésére ösztökélnek, de nem hiszem, hogy ez menni fog. (Az ősidőkben is voltak ilyen próbálkozásaim, talán van olyan, aki emlékszik rá a maréknyi olvasótáborból. (Tényleg, 1fe, most nem néztek le a Balatonra valamelyik nap?) Ezek már akkor sem voltak teljességgel kielégítőek vagy ma tűnnek már kevésbé relevánsnak). Boldog lennék, ha Dave Speed tizedeshez hasonlóan odafuthatnék Silvius autója mellé, és minden megvilágosodna, ezzel szemben csak a baseline az, ami biztos: futni jó. Nem hiába nem hagytam abba az elmúlt tíz évben teljesen sosem. A Silvius által felsoroltak, és sok más pedig egy kibogozhatatlan, ráadásul folyamatosan változó elegyet alkot, amit kár lenne tovább analizálni.

Ennek ellenére még egy kicsit töprengtem a héten, miért jöttem annyira zavarba egyetlen szenvedésmentes és jelenkori önmagamhoz képest meglepően gyors futás után. Végül kénytelen voltam egy olyan hipotézist megfogalmazni, mely szerint nekem igazából (a versenynaptár, meg a sok csacsogás ellenére arról, hová megyek legközelebb) nincsenek valódi céljaim a futásban, már ha ezalatt szigorúan véve versenyek teljesítését, netalán konkrét idő alatt történő teljesítését, vagy akár csak egy durva edzéstervféleség végigcsinálást értjük. Ezek kellenek, de csak keretként, vagy ha úgy tetszik, kiváló ürügyek. Ürügyek arra, hogy az épp adott lehetőségeimhez mérten, és ami szintén fontos, teljesen kockázatmentesen (elvégre a futást nem lehet igazából elbaszni, és a mérce teljesen relatív, hiszen bármilyen eredmény lehet ) minél közelebb kerüljek a maximális, a szervezetből kisajtolható teljesítményhez. És akkor elmondhatom, megtettem, amit adott helyzetben tudtam, így rend van a világomban.

Valószínűleg ez az, amiért egy nem másik dimenzióban zárt verseny kapcsán több kérdés merül fel bennem, mintha feladtam volna félúton (de ezért eshetnek szörnyen nehezemre a kifejezetten lassú hétköznapi futások is). Nem lehet véletlen, hogy általában csak a faszerdőben kanyargó rekortánon/ösvényeken vezethet számomra a királyok útja (a költői képhez egy szopóálarcos Zorrót még hozzáképzelhet az, aki elég bátor). A jól hangzó maximumra törekvésben ugyanakkor feszül egy komoly ellentmondás is. Talán Osvát Ernő írt valami olyasmit, hogy jó az, aki jobb akar lenni. Nos, én nem mindig akarok a futásban jobb lenni: néha igen (mint mostanában), máskor meg (mint akár a múlt héten épp egy kicsit) nem – csak kihajtani magam, tét nélkül. Osvát Ernő egész biztosan nem, de mások sokszor mondják, a futással ki lehet lépni a komfortzónából, de ez nálam, bármilyen furcsán hangzik is, a belépést jelenti a komfortzónába (vagy átlépést egy másikba).

Sose voltam egy túlzottan kompetitív szellem (nem emiatt sakkozom rémesen, viszont ennek egyik bizonyítékaként még rémesebben csak akkor kezdek el játszani, ha valamilyen véletlen folytán nyerésre állok). A Farsangi futás egy pillanatra felvillantotta azt, hogy másokkal összevethető eredményeket érhetek el. Természetesen sok hónapos, még inkább több éves távlatokról van szó, és noha addig egyhuzamban még sosem tartott a Silvius-hatás, de akkor is, a diszkomfort máris felütötte a fejét. De ha az ember valamibe sokat belerak, még több minden fog kijönni belőle, olykor nem várt mellékhatások is. A hét elején például érdekes beszélgetést folytattam egy falumbélivel ok és okozat témában, amellett próbálva szemmel láthatóan kevés sikerrel érvelni, hogy nem azért lát majdnem minden hajnalban futni, mert fogyni akarok, hanem azért fogytam, mert sokat akarok és tudok most futni. Oda kell tehát figyelnem, hogy benne maradjak az összes komfortzónámban. Csak néha változnak a körülmények és adaptálódni kell, ami nem megy mindig zökkenőmentesen, pedig Darwin szerint ugye ez a hosszú élet titka. Vagy inkább ahogy a költő írta sok száz éve, „próbálva áldás, kipróbáltan átok”? (Amúgy régi vágyam zenekart alapítani ‘komfortzóna’ néven. A gimiben is hamarabb volt mindenki zenekarának neve, mint bármi más. Sok bandának végül csak neve lett.)

Miután nagyjából öt évre előre kielemeztem a lélek hosszú, sötét, életközépi teadélutánját, az előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel elkövetett mazochizmusom filozófiáját, most rá kellene térnem arra, hogyan is veszem majd kellően lazán a holnapi VTM-et, ami lássuk be, elég éles váltás. Szerencsére valós veszélynek nem nevezhető, hogy egy ezer szintes, közel 40 kilométeres verseny után azon lamentálok majd, miért nem sikerült rendesen rákefélni. Adok egy kicsi esélyt a hévnek az elragadásomra, a héten elég óvatosan bántam magammal megint csak, épp egy maraton távját alibiztem le mindössze, három részletben. Mivel teljesen nem szerettem volna elkényelmesedni, kedden egy kisebb vágtára adtam a fejem (az egyre inkább tájékoztató jellegű edzéstervemben sokszor szerepelt a “versenytempónál 10 százalékkal gyorsabban” kitétel, gondoltam így a végén a móka kedvéért akár ez is lehetne, csak közben rájöttem, nem tudom értelmezni, így inkább csak megnyomtam). A tavasz a 17-es szám jegyében fog telni, ezért a tizenhetedik ezren azt is kipróbáltam, megnyílt-e már a következő pálya, avagy aktiválható-e a negyedik sebességi fokozatom. Egyelőre olyan élmény mint Trabant kombival az autópályán kamiont előzni (Yes Fear), de a válasz egyértelműen igen.

Ennek örömére aztán a továbbiakban jól rápihentem a VTM-re (azért ma csináltam fokhagymás gomolyát, meg metszettem és tényleg elvetettem a borsót, keresztedzés gyanánt), ahol egyébként már voltam két évvel ezelőtt (most látom, az akkori beszámolóban is szerepel a komfortzóna szó, érdekes egybeesés). Sőt, egy annyira inspiráló félmaratoni versenyt futottam, hogy utána eldöntöttem: oda_fogok_baszni. Úgy tűnik, egy kicsit elhúzódik ez az odabaszás dolog, de még mindig lehet belőle valami…

double nickels

Az év utolsó hete legalább annyira kétarcú volt, mint az egész év, így ha már egyébként is gombamód szaporodnak az évértékelő összefoglalók, beállok én is a sorba, és erre a kettősségre felfűzve lamentálok csöppet az idei történésekről, illetve arról, mi következik ebből a jövőre nézve. Először azonban lássuk, miért is az 55. A héten kétféle megerőltetőbb testmozgást végeztem, futást és túrázást, és valahogy mindkettő végeredménye (utóbbi esetében kis kerekítéssel) 55k lett. Nagykanállal faltam tehát a kiliket, miközben igazán felemelő, valamint végtelenül lehúzó pillanatok is akadtak.

Karácsony első napjának reggele (és a Jézuska) meghozta nekem az elmaradt múlt hétvégi hosszút, 31k-val indítottam a hetet és az ünnepet, ami ebben az évben még ennyire rettenetesre sosem sikerült. Egy bennlakásos nyugdíjasotthon teljes vendégköre nem tud egy fronthatással dúsított napon annyi sajgó testrészt prezentálni, mint amennyi nekem összejött már a második óra végére, fájt a sarkam, a jobb sorsra érdemes térdeim, a derekam, a hátam, majd még az egyik vállam is rákezdte. Azt hiszem, a nagy meghittség közepette a testem visszaajándékozott mindent, amit ebben az évben tőlem kapott. Vettem az adást, és a karácsony tovább részét egy kellemes endorfin-felhőben lebegve töltöttem. Egyébként Szandaszőlősön két futóval is találkoztam a jeles nap reggelén, nem számítottam ekkora mozgásra. Csütörtökön aztán bevállaltam szűk 12 kilit, anti-töltött káposzta jelleggel, és az azért már sokkal kevésbé sikerült nyikorgósra.

Ha valaki rendszeresen követi betűhalmazaim (talán négy főre is tehető ez a létszám, kérem, tartsák meg jó szokásukat 2019-ben is!), még emlékezhet arra, hogy Kisebb Isten cimborámmal augusztus végén már lecsippentettünk egy rövidebb távot a 23. számú OKT túrából (Szarvaskő-Putnok), amely ezáltal alkalmassá vált a két napba sűrítésre, akár téli, rövid napokon is. A két ünnep között már-már hagyomány a túra nálunk, így pénteken neki is veselkedtünk a maradék bő ötvenesnek. Természetesen a döntés, miszerint a legdurvábban szintes szakaszt a legrövidebb napokra időzítettük, hagy kívánnivalót maga után, de egyrészt szeretjük egy kicsit szívatni magunkat, így aztán sopánkodhatunk gazdagon, másrészt az igazolófüzeteink nagyjából tele vannak már pecséttel, nem sok választásunk volt, hová menjünk. Last minute még elcsíptem egy szobát Bánkúton, így az első napra 21k és +1100 szint lett a penzum, 5-600 méter fölött már hóban. Tűrhetően baktattunk felfelé, a Cserepes-kőig nem is volt gond, ahol elköltöttük a szokásos, könnyen felszívódó szénhidrátokból álló (értsd: zsíros cubákok és házi sajt) ebédkénket, miközben a barlangszállás ajtajából aggodalommal figyeltük az eleredő esőt.

IMG_20181228_144539

A következő két óra az nagyjából az a túraélmény, amit nem feltétlenül ajánlanék mindenkinek jó szívvel. Szakadó, hideg esőben, néhol bokán felül érő latyakban, nagyjából egy fokban trappoltunk cuppogtunk a Tar-kő felé (amiről tiszta időben a Tiszát is látni ám, haha), majd lefelé róla. Néha ördögi vigyorral az ábrázatomon meneteltem, és kedvem lett volna azt ordibálni, hogy „Csak ennyi?”, máskor azért különböző politeisztikus panteonok időjárásért felelős tagjainak szívesen okoztam volna lehetőleg erősen vérző, az örökkévalóságon túl gyógyuló sérüléseket, pörölyméretükre, vagy éppen combhosszúságukra való tekintet nélkül. Késő délutánra konszolidálódott a helyzet, néha még az ég is kitisztult, de este a turistaház összes szabad fűtőtestét felhasználtuk a fossá ázott mindenünk legalább használhatóvá szárítására. Ehhez képest a másnapi 31k zömmel lefelé (még ha sötétben is indultunk el) maga volt a diadalmenet, a kivétel Három-kőre is érdemes volt felmászni. Putnok pedig szombat este is gyönyörű…

IMG_20181229_122739

Ma reggel nem voltam meggyőződve arról, hogy az erőltetett menet után a futás feltétlenül jó ötlet, de hát a futás ugye mindig jó ötlet, így ebéd előtt még egy szűk 12k-t bevállaltam, a vicc kedvéért az első tíz perc után úgy döntöttem, meg is tolom, amennyire még azt az elcsigázott szervezet engedi. Kis túlzással élveztem csak minden másodpercét a dolognak, de jó jel, hogy simán a hatos átlag alá be tudtam menni, szinte félholtan is. Volt a héten tehát minden, mint a búcsúban, és ez az egész évre talán még hatványozottabban igaz.

Az utóbbi 2-3 szezonban megszokott lötyögéssel indult 2018 is, nagyon úgy nézett ki, lassan tényleg belefulladok a rekreációs kocogás posványába. Onnan aztán nyárra sikerült mégis valahogy kikecmeregnem, részben a Zoli barátom hatására teljesített, motivációs szempontból 100/100 pontot érő, minden más sportértéket tekintve katasztrofális Edinburgh Marathon, néhány egyéb biztatás, egy jó ütemben olvasott blogbejegyzés, és a jól túlélt Börzsöny Trail hatására, ami után – ha csikorogva-zörögve is de – csak-csak elindult gépezet. Ezt persze nem tudom, mennyire köszönhetem az említett dolgoknak, vagy annak a ténynek, hogy az akkoriban meglévő mintegy négy félállásom, és egyéb dolgaim mellett megint egyre nagyobb szükségem lett valamire, ahol csak és kizárólag rajtam múlik az elért eredmény, és annyit kapok vissza tőle, mint amennyit beleteszek. Ezt majd az idő eldönti.

Az első maratonom tízéves szülinapjára már majdnem (…) sikerült elfogadhatóan felkészülni, és noha az idei két hivatalos 42 195-ös futamom a két eddigi legrosszabb (vagyis az örökranglistámon a 15. és a 16.) időmmel zárult a klasszikus távon, ez mégis jelentős előrelépés – ha azt nézzük, hogy legutóbb 2016 tavaszán teljesítettem ilyet. A kisebb-nagyobb turbulenciák ellenére mostanra kezdek ismét ráérezni a futás igazi ízére, illetve kezdek újra többsebességes lenni, amit elmondhatatlanul élvezek. Mintha visszakaptam volna a lábaimat. Az elmúlt 2-3 évben csak túlélő módban mentek a versenyek, leginkább azért, mert a leépülés-szintentartás ellenére fejben meglepő módon még mindig elég erős maradtam, vagy legalábbis olyan, mint egy tulok: ha már egyszer igába hajtom a fejem, akkor húzom. Egyik, szintén futkorászó kollégám némi túlzással nemrég „terminátoros”-ként jellemezte a futóstílusom, mert nagyjából leszarok mindent ilyenkor, megyek tökön-paszulyon keresztül (megközelítőleg egy gépember esetlenségével és összes finomságával), amíg bármi mozgatja a (fém)vázat. Kicsit szeretném, ha igaza lenne.

Az év nagy tanulsága még az, hogy teljesen lényegtelen és kontraproduktív azon fantáziálni, annak idején mit és hogyan csináltam, vagy mit tudtam. Az sajnos régen elmúlt, és gyakorlatilag semmi értelme pöcsméregetőset játszani az öt, meg tíz évvel fiatalabb énemmel, referenciaként is csak nagyon óvatosan lehet felhasználni az akkori eseményeket. Most a mostban vagyunk. 2019 első felében el is fog dőlni, merre tovább, vissza a hobbikocogás posványába, vagy vissza a jövőbe, újra az ultrák, sőt, a terepultrák világába. Némi torschlusspanik van bennem a negyvenedik születésnapom éve előtt, talán ez is olaj a tűzre, de annyi baj legyen. Ez a kor egyébként is az ultrafutás aranykora az emberek életében (bár leginkább azok számára, akik az előző húsz évüket is keményen atletizálással töltötték…), a legjobb időszak visszakapaszkodni, legalábbis valameddig. Nincsenek már Spartathlonos illúzióim, ugyanakkor elég vállalható program kezd körvonalazódni a folyamatos, ünnepi futófesztiválra, ami a jövő év.

A Téli Börzsönyről és a Bükki Kihívásról már írtam, illetve a több mint konkrét visszatérési terveimről a Balaton Szupermaratonra. Az ünnepek során pedig megleptem magam a nevezéssel a Boston Marathonra, de ezt is említettem már, most viszont a formaságokat is a helyére tettem. Azt hiszem, jó döntést hoztam, a másik Bostonra még eltartott volna egy kis ideig, mire összehozom a 3:10-körüli kvalis időmet… Ha egy üzlet beindul, nehéz leállni, és megtaláltam az ideális tesztversenyt is a Balaton elé, ami ráadásul farsangi kihívásként tökéletesen megfelel Koffein Kapitány feltűnésmentes reaktiválására a hazai versenyek tekintetében. Elvileg az 50k-sra nem várnak maskarás futót, pedig… A csimborasszó egy szem rumba áztatott cseresznyéje a szülinapi futófesztivál tortájának habján pedig (…) nem lenne más, mint a Jahorina Trail Maxi távja, aminek a szintideje tavaly konkrétan belenyúlt a szülinapomba, remélem, most is ezen a hétvégén lesz, ennél nagyobb egotripet nehezen tudnék elképzelni. Meg hát elég vagánynak tűnik az olimpiai bobpályán szaladgálni.

Természetesen ez mind csak hagymázos álmodozás, amíg nem teszem bele a melót (még ha ez jelen esetben inkább szórakozást jelent), és még akkor is simán lehet, hogy a térdem két hét vagy két hónap múlva darabokra szakad, és nyáron a rehabilitációval leszek elfoglalva, nem az olimpiai romok között Wolfgang Hoppe-imitátorkodással. De az esély megvan, és ez nekem most nagyon elég. Sok dolgot szeretnék máshogy és/vagy jobban csinálni, futáson kívül és a futás szempontjából is (nem ártana például öregkoromra némi közösségi vénát kinevelni magamban, bármennyire is egy antiszociális, béna gépfutó vagyok), kiderül, ezekből mennyit tudok életre kelteni. Szilveszter előtt egy nappal talán még belefér ilyesmiről írni… És sose feledjék, a futás az egyik legfaszább dolog a világon.

Ennyit hát 2018-ról, szűk 2000 kilivel és sok remek szívással és még több remek élménnyel vagyok beljebb. Önöknek pedig köszönöm a figyelmet, július óta igyekeztem ismét megszolgálni azt, bő három ívnyi, magamhoz mérten talán minőségi kontenttel (még ha a blog műfaj, meg a sok betű egyre inkább háttérbe szorul a kép és a videó miatt), aminek döntő többségét még szerettem is írni. Zárásként, mivel régen volt ilyen, íme, az évzáró Top5, „Hülye című dalok, pozitív üzenettel és iránymutatással 2019-re” témában:

6. meat loaf – objects in the rearview mirror may appear closer than they are

8. marlboro man – ahol nincsenek BKV-ellenőrök

7. the mutant members only club – never obey your alien overlords

10. ramones – i believe in miracles

9. the ergs! – xerox your genitals not the ramones

the unbearable lightness of running (360 no look jogs)

A felhőszakadás leple alatt a múlt héten elsunnyogtam az érdemi írást, de igazából jobban kikészített mentálisan a fejemre csöpögő eső (bármennyire is szeretek esőben futni, a zivatar kicsit más), mint amennyire a 31 kili fizikálisan. Persze, ez utóbbi is arcba verhetett volna, mivel a múlt héten sem szerettem volna lespórolni semmit, kedd-péntek rendszerben belegyömöszöltem 38k-t (10-10-8-10, a nyolc természetesen ismét egy nem kellően korai kelés eredménye lett).

Az viszont látható, hogy visszatértem ahhoz a metódushoz, miszerint egy hétköznapi futás az nagyjából 10k, illetve egy óra. Ez a murakamizmus (aki bizonyos időkben szintén valami hasonló menetrendet követett) nem feltétlenül a leghatékonyabb felhasználása az edzésre fordított időnek, de sosem voltam híve a totálisan a hatékonyságot favorizáló megoldásoknak, másrészt pedig ez némileg tisztelgés is a tíz évvel ezelőtti önmagam előtt, ha már dedikáltan ezért megyek vissza a tópartra. Annak idején a „minden nap futok egy órát, aztán minden rendben lesz” metódusra esküdtem, ez tűnt legideálisabbnak ahhoz, hogy elérjem a félmaratont (és életem árnyaitól való elmenekülést). Ez most megteszi erre a pár hétre már, aztán meglátjuk, a maraton után merre is fordulok.

Szerdán jót dühöngtem egyébként, és megfogadtam, hogy hiába toltam be néhány zsetont erre a karrierívre (szerencsére közel sem az összeset, és ez nem véletlen) a második negyven évemben már csak akkor fogok tudományos publikációkkal foglalkozni, ha puskával kergetnek, legyen szó akár szerkesztésről, bírálatról vagy írásról. Bár most mint szerkesztőt, kifejezetten kellemes élmények is értek az elmúlt hetekben, mert az átlagnál több szerző gondolta úgy, hogy nem feltétlenül a teljesen hibátlan opus magnum az, amit kiírt magából, és komolyan vették a bírálatokat, illetve az általam felkért bírálók is zömében elég jól dolgoztak, de egy saját cikkemre visszakapott bírálatok ismét visszarángattak a valóság talajára. Nyilván jól esik az olyan bírálói álláspont, hogy kiváló egy cikk, amiben csak az elütéseket kell kijavítani, de ez sosem lehet teljesen igaz, így minden ilyen inkább egy elszalasztott lehetőség a csiszolásra. A másik bírálatom pedig a szerintem egyértelmű célkijelölés ellenére teljesen mást kért számon az íráson, mint amit az vállalt (és ilyenkor bizonyos szempontból elég muris a bicskanyitogató-kioktató stílus, amit viszont már szerencsére tudok hova tenni). Szóval szerdán ezen gondolkodtam futás közben, hogy kaptam is bírálatokat, meg nem is, mert értelemszerűen jobb lesz egy tanulmány, ha nincs benne elütés vagy fordításbeli hiba, de a szakmai bírálat nem feltétlenül erről kellene, hogy szóljon. Ez most egy kevésbé releváns kitérő volt, de tényleg sokat hozzátett ahhoz, hogy motivált maradjak végig, mert eléggé felhúztam magam (ebben közrejátszik az, hogy három éve gyűjtöm a „sérelmeket” szerkesztőként). Tényleg azt gondolom, hogy az ember csináljon valamit jól, vagy sehogy, így elég értetlenül állok a publikációs kényszer szülte megúszó írások, vagy az önnön nagyságukba temetkező bírálók megjegyzései előtt. Írok inkább blogot, mindenki jobban jár…

A múlt vasárnapi hosszúról már megemlékeztem, tényleg a golyóimon folyt a víz, miközben a villámok között cikáztam. Próbáltam rafinált lenni és a választható útvonalakat variálni, így elkerülni a felhők legsötétebb közepét, egy idő után ennek teljesen semmi értelme nem lett, ráadásul a meghúzott bokám is jelezte, hogy eddig békén hagyott, de a hideg vízben tocsogás már tényleg több a soknál. Az azonban biztató volt, hogy amikor 31k után úgy döntöttem, hogy elég volt a pancsolásból, akkor úgy éreztem, bőven tudnák még tovább menni.

Ezen a héten kedden is jelenésem volt gyönyörű fővárosunkban, így a „szokásos” 8k az erre a napra jutott, másnap pedig éreztem, hogy rettenetesen fáradt vagyok, ledaráltam ugyan a szokásos tízest, de eldöntöttem, hogy egy napot kihagyok (ilyet tíz éve nem tettem volna, csak hogy legyen valami fejlődésre utaló jel). Ez nem volt annyira vakmerő döntés, mivel csütörtökön a szokásosnál is több dolgom volt, egyébként sem volt esélyes az, hogy négy előtt kikászálódok futni. Viszont egy érdekes nap volt, bevettek ballasztnak egy K+F projektbe, „high tech” (…) füljelzőket csinálnánk szarvasmarhákra, és az első darabokat (ha jól tévedek, ezt a stádiumot hívja a szaknyelv proof-of-principle prototípusnak) ráaggattuk szerencsétlen tehenekre, és most nézzük, mi fog történni. Majd beszámolok, ha valami valóban spektakuláris :).

Az egy nap rápihenés meg is tette a hatását, péntek reggel hosszú hónapok óta először jött össze olyan 10k, aminek az ideje 1:00-ával kezdődött, ráadásul úgy, hogy alapvetően ez egyáltalán nem volt cél, csak hagytam, hogy menjenek azok a lábak. Tegnap Kisebb Isten kollégával még villámlátogatást tettünk a Bükkben, a nyarat lezárandó lecsippentettünk egy rövidebb részt abból a szakaszból a Kéktúrán, amit kurtítás nélkül képtelenség lenne egy normál hétvégébe belegyömöszölni, így megnéztük, mi a helyzet Szarvaskőn és Bélapátfalván. Utóbbi helyen ajánlom mindenkinek a Vörös Baráthoz címzett kocsma pazar enteriőrjét. Néhány rossz minőségű kép a bejegyzés végén.

Ma pedig sorozatban a harmadik vasárnapon tettem bele 30+ kilit, egész pontosan ismét 32, amivel minden héten meglett a 60+. Mivel három hét múlva lesz a verseny, igazából a felkészülés érdemi szakasza lassan véget ér. Azt hiszem, elértem azt a célt, hogy pár durva héttel adjam meg magamnak az esélyt arra, hogy ne szánalmas sétafikálással töltsem el a maraton harmadik harmadát, és ma – annak ellenére, hogy tényleg eléggé elfáradtam az erőltetett menetben – határozottan kezdtek visszajönni olyan érzések, amik már régen nem. Értem itt ezalatt például azt, hogy 25k fölött sem tűnik reménytelennek a következő egy óra futással töltése…

Ezek vannak, egész jól haladgatok, persze lehetne sokkal többet is, de ez most ilyen.