Nos, eljött hát ez is. Egyrészt holnap hajnalban nekiindulok, és meg sem állok Fonyódig, csak időközben vonatról gyalogszerre váltok. Másrészt fenyegetőztem egy bambán a múltba bámulós bejegyzéssel, ami ebben a műfajban garantáltan az utolsó lesz. Nem marad ugyanis számottevő dolog, amire fátyolos tekintettel vissza lehetne meredni… A BSZM azonban eddigi futóéletem unikornisa, koronaékszere, nemezise, meg ki tudja még, mi a fenéje (az Ön megoldását gépelje ide:_________________), szóval úgy gondoltam, nem lenne rossz átpörgetni azt a négy (igazából három) versenyt, amin volt szerencsém (?) részt venni. Főleg azért is, mert 7-8 éve nem volt még szinte minden hétvégén 10-15 futórendezvény, bár az is igaz, én sem nagyon láttam túl akkoriban a BSI-s univerzumon (a külföldi maratonokat nem számolva persze). A valójában katasztrofálisan sikerült Amszterdam maraton 2010 őszén lehetett volna amolyan figyelmeztető jel is, de én inkább nem vettem róla tudomást. Néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy idő után maguktól mennek a dolgok, vagy épp nagyon is tudomást vettem róla, ezért akartam felcsavarni a teljesítmény potméterét. Hiszen ilyenkor kell még ráakasztani egy utánfutót a járgányra, és egész pontosan ez történt, amikor Zoli barátommal kiegészülve Kávé és Cigaretta néven beneveztünk párosban a 2011-es kiadásra (a BSI-sek akkoriban csináltak miniinterjúkat a nevezőkkel a verseny előtt, minket is felhívtak előtte, amiből egy nem túl jó cikk született (sületlenségekbe oltott közhelyeket mondtam nyilván)). Felkészülésként még az akkor másfél éve stagnáló jogsi-projektet is befejeztem, csak hogy a csapatkocsinkat el tudjam vinni A-ból B-be. (A váltásaink vidám pillanata volt a rajtszám átadásán túl annak az információnak a megosztása, hogy hol a csudában parkol éppen a járgány, egy egyikünk által sem ismert környezetben).
Egészen a múlt hétig meg voltam győződve arról, hogy a verseny előtti szerda éjjel a legendás „Sunáznám a robotod”-sci-fi partys Csirkepogó buli után indultam először a Balaton meghódítására, de a népszerű közösségi oldal emlékek funkciója alapján rá kellett jönnöm (bár elég lett volna a saját blogom visszaolvasni), az a koncert (amin tetőtől talpig alufóliába csomagolva játszottunk, nem tudom, mennyire voltunk robotszerűek, de bizonyára szörnyen futurisztikusnak tűntünk) pár nappal azelőtt volt, valójában egy Ajkak-hangverseny után szedett össze csapattársam Fehérváron és mentünk abba a magánóvodába, ahol kanapészörföltünk a verseny előtti napon. Másnap aztán feldobtuk a pénzt (be volt osztva a négy nap testvériesen, viszont azt nem tudtuk eldönteni, ki az A és ki a B futó), és bizonyos értelemben én nyertem, így a kezdő és a befutó is Koffein Kapitány volt. Ez az első alkalom (19:13 lett az időnk, szinte ugyanabban a tempóban mentünk, 5:40-5:50/km körül) arra volt tökéletes, hogy belekóstoljunk az egésznek a hangulatába és eldőljön: vissza kell menni egyéniben, mert maga a Balaton, de még inkább az, hogy több napig csak a futással kell foglalatoskodni, hatalmas élmény. Olyasmi, mint régen lehettek az öttusa-, vagy akár most is a többnapos bicikliversenyek (kivéve persze, hogy ez utóbbival ellentétben nem cseréljük le a vérünket minden este).
Nem igazán volt tehát kérdés a 2012-es egyéni nevezésem, már csak azért sem, mert az őszi Drezda-maraton sem sikerült túl pocsékul, így nem sokkal azután lelkesen kezdtem bele a szinte öt hónapos felkészülésbe, a már oly sokszor emlegetett, Saci néni-féle túlélő edzésterv alapján. Ezt közepes jóindulattal végig is csináltam, így a 113-as versenyző nagy reményekkel sorakozott fel a rajtvonalhoz, ezúttal kerékpáros kísérőjével. Doki barátomat utólag maximális respekt illeti, amiért bevállalta a kísérgetésem, főleg azután, hogy az azelőtti tízenpár évünk egy igen jelentős részét egyébként is egymás boldogításával töltöttük a már fent is említett kiváló zenekarokban, meg máshol, tudhatta, mire számíthat, és mégis vállalta. Ez volt az a verseny, amit valószínűleg nem tudtam volna befejezni, ha nincs nagyon szép tavaszi idő végig (a füleim konkrétan hámlottak a verseny után), ugyanis a második nap, Balatonberény tájékán kellett szembesülnöm azzal, mit jelent két egymást követő nap ultrát futni. Sose felejtem el a házigazda Gizi néni arcát, mikor a kezeim segítségével használatával ültem le a fotelbe a második napi szállásunkon, majd mondtam neki, holnap futok tovább Füredig. Szerintem meg volt róla győződve, másnap reggel a mentősök fognak lehozni a szobából. Ahogy akkor kedves ismerőseimmel nyűglődésemet megosztottam: “A többnapos ultramaraton valójában a második napon kezdődik. Ugyanitt két elhasznált láb igénytelennek átadó.” Aztán még volt két nap, de talán csak egy nagyon durva holtpont, aztán mégiscsak sikerült körbeérni, a léc azonban végig igencsak rezgett (meg a lábaim is). Az 1családonak pedig ennyi év távlatából is hála, amiért elvittek haza a verseny végén. Önállóan nem feltétlenül sikerült volna.
A következő év, ami Kávé és Cigaretta reuniont (csak ezúttal egyéniben mentünk mindketten), illetve picit erősebb felkészülést hozott, már nem volt ennyire kegyes az időjárás tekintetében, mindenre szükség volt az utólag csak “négy nap, négy évszak” szerkezettel leírható körülmények miatt. Az utolsó pillanatokban dőlt el, hogy a másfél héttel a rajt előtt megsérült bokámmal el tudok-e rajtolni, végül bokarögzítővel, de el tudtam (majdnem elsütöttem az imént a “be tape-ve” “szóviccet”, de csak majdnem). Az első nap egy spórolós tavasz volt, a második nap egy keményebb nyár, a harmadik nap szomorkás ősz. Vasárnap reggel aztán olyan fényességre ébredtem, amiből rögtön azt gondoltam, elaludtam, lekéstem a rajtot, jaj-jaj, itt a világvége. Aztán kiderült, hogy csak a hó jött meg -8 fokkal, mindössze a tél volt ott, nem a világvége. Persze adott állapotomban ez a kettő nagyjából meg is egyezett. De végül 11 körülre kitisztult az ég és melegebb lett, jelentősebb nehézségek árán, de ismét beléptem a teljesítők táborába.
Már akkor is azt emlegettem, három a K2 igazság a BSZM tekintetében, és szeretnék egy olyan versenyt, amikor a fentebb felsoroltaknál egy picit kevesebbet szenvedek, vagy a záróbusz nincs fél órán (15 percen) belül. Ez aztán nem a 2014-es kiadás lett, amikor is Keszthelyen életemben először és eddig utoljára a záróbuszban végeztem. Ráfoghatnám arra, hogy rövid kirándulásom a központi közigazgatásban munkavállalóként (ismerd meg az ellenséged némely kutatásod tárgyát) nem támogatta a felkészülésem, de ez csak féligazság. Erről a versenyről képeim sincsenek, így álljon itt a pár epizód után abbamaradt K2 képregény vinyón turkálás közben felbukkant epizódja, ami passzol ide:
Nehéz egyébként megragadni, mi a jó a BSZM-ben, mert elég sok minden. Arcok, helyek, pillanatok. Igen tömör dózisban. Bozó Pali bácsi a kötött, fehér gyapjúpulóverében, aki 2012-ben, 73 évesen is be tudta még fejezni a versenyt, ráadásul a második napon tudtam egyáltalán elé kerülni (és amíg hallótávolságon belül voltam, a frászt hozta rám a légzéstechnikája). A nála egy bő tízessel fiatalabb Toncsó, akivel ’13-ban órákat futottunk együtt (azon az őszön a Zagyvamenti maratonon is mentünk egy kört azonos tempóban), minden hülyeségről beszélgetve. Vagy Kiss Péter, akiről ugyan akkor nem tudtam, hogy az ország talán legtehetségesebb hegymászója, de mindkét egyéni indulásomkor az első nap Siófokon ugyanott öltözködtünk (másodjára a halála előtt alig pár héttel), és egy félmosollyal figyelte a Kapitány eljövetelét, talán nem véletlenül. Kocsis Árpi, a versenyigazgató, akinek a robogója mindig másmilyen, de a megjegyzései ugyanolyanok. Sorbán doki, akivel mind a négy alkalommal volt szerencsém együtt futni valamennyit, és aki teljesen jogosan lebeszélt a 2014-es folytatásról a harmadik napon. És sokan-sokan mások. A fonyódi móló, a Szigligeti vár, a vasárnap hajnali Balatonfüred, vagy a magaspart Aligán, ami a célegyenesbe (…) forduló, és ahol ’12-ben kb. elbőgtem magam, mikor rájöttem, hogy tényleg meg fogom csinálni (de Doki ezt nem vette észre, szóval meg sem történt). Hiányzott már, na.
Nem én lennék, ha megkönnyítette volna az élet a dolgomat az utolsó napokban, a múlt heti 51k (osztható tizenhéttel!) csak hangolódásul szolgált a teljesen átdolgozott hosszú hétvégéhez, és a héten sem aludtam négy óránál többet egyszer sem (most sem fogok, a hülye blogom miatt), de legalább a normális üzletmeneten túl beadtuk a pályázatot, elküldtem a tördelőnek a duplaszám terebélyes hibalistáját és leadtam a camera-ready konferenciacikkemet. Mindezeknek köszönhetően érdemi ráhangolódásként “mindössze” ez az írás szolgált. Most már jöhet a PRODUKCIÓÓÓÓ… (és a kabaladal)
21097 