Egy évvel ezelőtt ilyen tájban már nagyban habzsoltam a saját magamnak szervírozott, meglehetősen sajátos születésnapi ajándékom, amire természetesen nem egy kávéházi szegleten került sor, hanem a bosnyák hegyekben. A masnival átkötött, első osztályú szenvedést akkor igencsak körmönfont jutalomjáték-jellege mellett amolyan bevezetésnek is gondoltam a terepultra világába. A sors (olyan ez, mint Hofinál a múlt hibás döntései, sors=saját hülyeség) aztán másképp hozta.
Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek, írta egykor Heltai Jenő, és én mindig kínosan igyekeztem ügyelni rá, nehogy véletlenül valaha teljesen fel kelljen nőnöm. Amellett, hogy ezt a törekvést néha nehéz elhatárolni az infantilizmustól, egyre kevésbé érzem a projekt sikerességét. Sok olyan dramaturgiai pont van az ember életében, amit fontosnak tartanak a felnőtté válás szempontjából, és ezekben valószínűleg több-kevesebb igazságtartalom mindig van, ráadásul ez a kérdés roppant szubjektív. Én azt hiszem, ezen dolgok nem létező rangsorában az első megszervezett temetés igen előkelő helyet foglal el. Nagyapám sajnos nem várta meg, amíg teljesen elkészülök a gyümölcsöse rendbehozásával, és pár nap híján 88 év után elhagyta ezt az árnyékvilágot. Mivel apám ideje nagy részét egy másik, sokkal békésebb dimenzióban tölti, rám hárult az ilyenkor szükséges teendők teljes köre, ami annyiból hálás, hogy nem hagy sok időt az egyébként is kontraproduktív elmélkedésre. Ettől persze még sok mindent rág meg és értékel az ember ilyenkor, a maga elé bámuláson túl. Ezek nagy része óhatatlanul közhely, másik része pedig annyira családregény-specifikus, hogy nem tűri a nyomdafestéket. A kettő közös halmazába eső tételek közül a mindenféle, sokszor összefüggéstelen emlékképekből az mindenképpen kikristályosodik, milyen markáns hatása van a gyerekkorban a szülőktől elsajátított mintáknak, és ezek a minták hogyan haladnak akár generációkon át, még akkor is, ha némelyikük, vagy kiváltképp némelyek rekombinációja meglehetősen toxikus/kontraproduktív. A saját, leginkább egykori futóstílusomból szintén akadnak olyan beazonosítható összetevők, amik gyökerei jól visszakövethetők akár a múlt század első felébe… De itt ezt abba is hagyjuk, elvégre minden egyedik sorozatgyilkosos film/sorozatepizód tulajdonképpen erről szól.
A temetés másnapján volt az idei Szent Iván éji Sóút, amit tavaly ugye futottam, idén pedig, ha már sikerült minimálban megrendezni az ismert körülmények ellenére, leginkább fejkiszellőztetésre használtam. Meg térdnyomorgatásra, mert előrelátó módon begumizott ízületekkel trappoltam a sötét éjszakában, illetve az egyre világosabb hajnalban. Idén is kimaradt a fürdőzés, mert bár most nem rohantam, a koronavírus utáni nyitás miatt a termálmedencéket csak 1-2 nap múlva tervezték feltölteni a célban lévő strandon, a normál medencébe meg ha belemászok, a nagy fehér bálna rögvest egy izomgörcsgombóccá transzformálódott volna a derült égből 50 kili leténfergése után. Meglepő (…), de az Alföld még mindig éjszaka a leggyönyörűbb:
Voltam időközben térdspecialistánál is. Magam helyett viszont anyukám vittem, akinek az elmúlt hónapokban annyit romlott a porckopás a térdében (…), hogy gyakorlatilag mozgásképtelenné vált. A dolog annyi tanulsággal szolgált, hogy az utóbbi időben tényleg kikupáltam magam a témában, semmi új, vagy meghökkentő nem hangzott el. (Tudták például, hogy egy innovatív kezelés során rizsszem nagyságú ép porcdarabot vesznek ki a szervezetből, ami laborkörülmények között kiválóan felszaporítható, és egy hálószerű struktúrán visszaültethető? Már ha bizonyos feltételek fennállnak. Mindössze 2 millió forintba kerül. Persze térdenként.) Pedig másodjára egy, a hasonló defektus degeneratív természetével még meg nem barátkozott páciens volt előttünk, és a vékony ajtónak hála végig lehetett hallgatni egy gyors, ám részletes fejtágítót a mibenlétről. Most majd jól megfigyelhetem két, arcátlanul drága injekció hatásmechanizmusát, papíron a teljes kiteljesedés eléréséig két hónap is eltelhet.
A kis intermezzo alapján a saját kilátásaim nagyjából ugyanolyanok, mint pár hónapja. A térdeimmel lehet teljes életet élni, ha a teljes életet futás nélkül képzeljük el. Ráadásul mivel a fenti események miatt elég nehezen tudtam mostanában a súlyoptimalizálással kapcsolatos teendőimre érdemben koncentrálni, megrekedtem az eredetileg kitűzött céltól jó 5-6 kiló távolságban, ráadásul ezt a célt időközben még további 7-8 egységgel megfejeltem, aminek eredőjeként továbbra is megközelítőleg három hónapra vagyok bármi érdemlegestől, csak azt nem lehet tudni, hogy ez a három hónap a következő három hónap lesz-e. Mivel igencsak vonzódom a teátrális megoldásokhoz, a tavalyi utolsó érdemi futásom idejére jó lenne megérkezni. A térdeim egyébként jönnek, mennek, megállnak, vagyis teszik a dolgukat, igazából nem is fájnak, de már csekély megerőltetéstől rögtön jelentkezik a szokásos, mogyorómajszolás hangjaira emlékeztető, szörnyen alattomos sutyorgás. Mivel eltelt már bő három hónap az első kakastaréj-kúra óta, nem annyira régen belekezdtem a másodikba, ártani nem árthat, bár érzésem szerint ennyi erővel akár málnahabbal is kenegethetném a térdkalácsom.
Igen furcsa egyébként, hogy újra bárhol-bármilyen ruhadarabot meg tudnék venni, teljesen konfekció-kompatibilisek lettek a méreteim, noha ez alól némileg kivételt képeznek a combjaim, amik a sok zsír rapid, helyenként hegyre fel történő mozgatása közben eléggé elhatalmasodtak az elmúlt években… Érdekes módon ez a konformitás kevésbé igaz a kerékpárokra. Komolyan elgondolkoztam egy túrabringa beszerzésén, mert igazából a szótáramban nincs már szó arra, mennyire unom a képmutató módon regenerációsnak hívott sétáimat. (Azt nem tudom, mennyi ebben a futással kialakított rutin csakazértis fenntartása, de rosszat biztos szintén nem tesz heti 30-40k, 5-6 részletben.) Észszerű alternatívaként merül fel az óvatos, sík biciklizés, viszont arra kellett rájöjjek, a nekem ideális 58-60 centis vázméret már eléggé behatárolja a választási lehetőségeimet. Mondjuk ha már a térdeim egyébként sem működnek, esetleg kiamputáltathatnám őket, akkor kisebb bicaj is jó lenne, de végül azzal sem lennék előrébb, elvégre a dolog jellegéből adódóan bármilyen defektes térd mégiscsak szükséges a tekeréshez. Szóval az idei szülinapi ajándékom valami megfelelő ár/érték arányú vasalumíniumparipa lehet, mondjuk valami ilyesmi (ezt egyébként jó eséllyel itt gyártották nem messze, Tószegen).
Mivel a világban egyensúly van (hosszú távon egész biztosan), azért történnek jobb dolgok is, még ha nem is arra gondolok elsősorban, hogy a világ kávéfogyasztása a karantén alatt lecsökkent. Hanem például az igazán bátor Boston Marathon UK szervezőire, akik a járványra fittyet hányva a jelek szerint idén is megtartják a tavalyi szembeszélben fejreállásom apropóját adó rendezvényt. Sok egyéb dolog történik, amit régen keresztedzésnek hívhattam volna (nyílászárókat festek, érik a paradicsom stb.), idén ezek ismét csak dolgok. További apró, nyugodt sziget a nyakam körülölelő fos tengerében Törzsolvasónk Karesszel alkotott szobapunk gitárduónk kiegészülése Zoli barátommal az üthető berendezések mögött, így most heti-kétheti rendszertelenséggel tartunk terápiás összejöveteleket (én a Tele Hólyag munkanéven emlegetem a projektet magamban, de azt hiszem, ez korántsem konszenzuális). Mivel basszusgitározni kicsit, énekelni pedig egyáltalán nem tudok, viszont az alapszabály szerint mindenki azokat az örökzöldeket énekli, amiket az összeszokáshoz személy szerint javasolt, akadnak azért vidám pillanatok, elvégre miért is menne flottul a kettő együtt? (Kicsit Viktor Tugelbendes így a dolog részemről… “Can’t sing, can’t dance, can handle a sword a little”) De a lényeg a zenélés, elvégre a muzsika sok mindenre gyógyír. Tán még porcot is tud növeszteni.
21097 