beacon sighted through fog

Az aktuális futóteljesítményem kontextusba helyezése általában szokott kívánnivalókat hagyni maga után, bár ezt legtöbbször egy furcsa kettősség is jellemzi. Rendszeresen rakom indokolatlanul magasra a lécet (azaz nevezek be finoman szólva is észbontóan optimistán bizonyos versenyekre), amin csak a kellően nagyvonalúan megállapított szintidő segíthet át, és amik után sokszor napokig nehezemre esik a fekvésen kívül bármi. Ha magasugró lennék, ezt valahogy úgy lehetne elképzelni, hogy a kísérlet elején odakocogok és két kézzel megragadom az imént említett lécet, ami kritikus tömegem alatt U-alakúra hajlik, aztán addig kalimpálok a lábaimmal, amíg a súlypontomat a meglehetős seggemmel együtt át nem küszködöm valahogy fölötte, majd lefelé érkezés közben még ügyesen visszaigazítom a kezemmel a helyére (mindezek után „én így csinálom” testtartással és arckifejezéssel hagyom el a szivacsot). Ugyanakkor tény, hogy ezek a gyakorlatok igen nagy százalékban mégiscsak sikeresek, a léc végül a helyén marad, bár magasugrásnak csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető mindez. Hogy hogy jön mindez ide? Remélhetőleg mindjárt kiderül.

A múlt héten nem véletlenül kerültem gyakorlatilag minden, a futással kapcsolatos konkrétumot. (Azt viszont most ünnepélyesen megígérem, már csak egyetlen alkalommal lesz nosztalgikus múltba révedés, vagy régi bejegyzés felemlegetés illetve bármi ehhez hasonló rettenet az elkövetkező 5-10-125 évben, egész pontosan 3-5 nappal a BSZM előtt várható még ilyen, de igyekszem gyorsan és fájdalommentesen (netalán szórakoztatóan) túlesni rajta.) Némileg benn volt a zabszem a kívül hordott alsógatyóban, mert a mostani és a jövő hét az igazság pillanatait hordozzák. Ha az aktuális futásokat érdemben meg tudom csinálni, akkor nagy baj már nem érhet, vagy ha ér, akkor c’est la vie/shit happens, rajtam nem múlott. A meló benne lesz.

Hétfőn este azt éreztem, már-már túl jól sikerült az úgynevezett (80k) pihenőhét, szinte elvonási tüneteim voltak, és fáradtságot sem nagyon éreztem. Van azért abban valami zavarba ejtő, ha az ember többé-kevésbé ésszel fut, és ez működik. Vénségemre tényleg kezdek megbolondulni. A kedd kora reggeli 20k-ra így szinte kipattantam az ágyból (ennek egészen pontosan az ellenkezője történt, de az ’alig bírtam fél hatkor felkelni és a pokolba kívántam ezt az egész hülyeséget, amíg meg nem ittam a kávém’ az előző mondatok után nem hangzana túl jól), és már jó előre azt is eldöntöttem, a középső tízesre rápróbálok, mert emberemlékezet óta nem csináltam semmi olyat, amiből a nyers, aszfaltos tempómra következtetni lehetett volna. (Azt hiszem, annak idején kevesebb F1-es sajtóközleményt kellett volna fordítanom.)

A múlt héten alaposan begyakorolt, csigaalázó vehemenciával kezdtem bele a métereknek, ideális futóidőben (0 fok, kelő nap, szembeszél). Az üzemi hőfok elérése és a felébredés után aztán feljebb kapcsoltam… és a következő szűk 55 perc az elmúlt három-öt év egyik legjobb futóélménye lett. Egyszerűen csak elindultam, és úgy mentem, mint szinte soha, vagy legalább akkor is ritkán, mikor egy jó nagy vödör zsírral kevesebbel a bőröm alatt futottam az egyéni csúcsaimat. Jól választottam zenét is, a Statues talán azon kevés bandák egyike, akik képesek voltak csupa power songgal teletömni az egyik albumukat (igazából szinte mindet, de ez talán el is várható valakiktől, akik power popban utaznak), és én csak suhantam, majd már ugráltam, meg néha csapdostam a karjaimmal is, de legfőképpen szinte végig vigyorogtam mint egy tökkelütött. Én lettem a magasugró-palánta, aki éppen elsajátította a Fosbury floppot, sőt, ezekben a pillanatokban teljesen meg voltam győződve, hogy ha velem fut Scott vagy Kilian, esetleg egy csapat edzőtáborozó kenyai és etióp maratonista, őket is simán lenyomnám a picsába. Szerencsére leginkább senki nem volt a környéken, mindössze egy szerintem beépített, statiszta nyúl (tehát még nyulam is volt (…), hívjuk egy Kenyában népszerű név nyomán Sámuelnek), aki megtisztelt azzal, hogy futás helyett csak néha szökdécselt kicsit az út mellett (és figyelte kíváncsian a valójában nem túl gyors, vicsorgó bolondot), így nem rombolta le az illúziót. Had mutassam is be Sámuelt, aki azért mosódott el, mert túl gyorsan futottam fényképezés közben…:

IMG_20190212_073724

Természetesen várható volt némi előrelépés, az lett volna a furcsa, ha az idei 600+ km és 6-8 kiló mínusz semmi hatással nem bírna a mozgásomra, de ettől még igen kellemesen meglepődtem. Hogy a futás azért mostantól sem csak és kizárólag habostorta, arról a másnapi, újabb húszason meggyőződhettem, mert nem ment ugyan rosszul, de közel sem szaladtak olyan könnyedén a csülkeim. A sorozatterheléssel tehát még óvatosan kell bánni, és a Balaton egész pontosan erről fog szólni. Mindezek mellett elgondolkoztam, merre is tovább májustól. Semmi komolyat nem szeretnék tervezni, amíg nem látszik érdemi teljesítmény is, bőven ráérek majd a BSZM után ezen pörgetni magam, de elkezdtem fél szemmel nézegetni az 50+ ultrákat. Azért is, mert a héten néhány túlélő 100k-s edzésterv átfutása közben rá kellett jönnöm, most nagyjából annyit futok, mint ami azoknak inkább a második felében, meg a vége felé szerepel. (Bár ezek a tervek valószínűleg értelmes futóalkattal rendelkezőket céloznak meg.)

A versenytervezés ebben a tartományban azért sokkal egyszerűbbé válik, ha az ember nem kacsintgat külföldre, a havi 2-4 szóba jöhető esemény jó része pedig hat órás körbe-körbe cucc (ami kevésbé vonz), vagy nyár előtt a táv (Békéscsaba-Arad) illetve a szintidő és a táv (Kassa-Miskolc) miatt nekem még (érdemi rutin nélkül) nem igazán játszik (és most nem szólva az 50-70k-s teljesítménytúrákról, amiket szintén nézegettem kicsit, egyik-másikról kiderült, biciklis- vagy vízitúra…). Ellenben nagy kedvem lenne például május elsején az 50 km-es OB-ra elmenni (értelemszerűen a nyílt kategóriában, és bár ez is körbe-körbe, a tó körül/mellett futás ugye az egyik gyengém), csak előtte hétvégén a Mecsek trailre is nagy kedvem lenne menni, a kettő meg nem feltétlenül kompatibilis – de majd meglátjuk, addig annyi, de annyi minden történhet még. Két igen optimista vállalást (UTT 111 és Vadlán Ultra Terep) azért feltettem az esetleges-szekcióba a versenynaptárba (a Kutyakaparó Futófesztivál 10k-ja mellett, aminek különös ismertetőjeleként a Lumbágó SE másik fele, örökös kéktúratársam biztosítja személygépjárműve és utánfutója segítségével az egyetlen frissítőpontot a tikkasztó kocséri tanyavilágban).

A futófantasztikum világa után visszacsöppentem a hét végére a valóságba, egy pénteki és egy szombati 15k-val, ez utóbbinak a közepét kicsit lendületesebbre igyekeztem venni. Miután szedtem a lábam a középső ötezren, elindítottam valami zenét, és levezetésként elkezdtem azon gondolkozni, hogy ha már itt a jó idő, lassan keresztedzésként nekiállhatok metszeni, meg a konyhakertet rendbe rakni (egyszer még én is elvethetném például időben a borsót). A tervezgetés annyira jól sikerült, hogy a kapuban azt vettem észre, az utolsó ötös pont annyi lett, mint a középső, lendületesnek szánt rész. Pedig tartalékolhattam volna, a heti tempó-terror hatására hiába volt egy laza 40 beírva mára, az már az elején biztosnak tűnt, hogy nem fogok ficánkolni, legalábbis a lazaság az nem mindig lesz jelen.

IMG_20190217_071708

Továbbra is csak mérsékelten tűnik józan ésszel nézve értelmesnek a vasárnap hajnali ködbe kimenni egy megközelítőleg négy és félórás etapra, de az indulás flottul ment, sőt valahol vártam ezt a vidám zsigerelést. A mai futásnak köszönhetően új emberekkel ismerkedhettem meg (persze csak futólag…), amikor egy kisebb kerülővel a megszokottól eltérően Rákóczifalva felé is vettem az irányt. Elvileg az eljövendő versenytempó tesztelése sem ártott volna, ez szerintem nagyon sokáig baromira nem sikerült (azt pedig remélem, hogy nem az utolsó 45 perc lesz a mérvadó), az első harmincon tartott szűk 6:30 az első napra is ambiciózus vállalás lenne. Szóval a fáradtság ellenére jó darabig tűrhetően/túl jól ment ez a hosszú, húsz után Szandán szokás szerint frissítettem a Tesconál, addigra megjött a jó idő, aztán a kaja meg az endorfin is beütött, következett egy olyan bő negyven perc, amit rohadtul élveztem, majdnem annyira, mint a keddet.

IMG_20190217_065022_hdr

Aztán olyan három és fél óra után eltűnt a sámli. Még kerülőúton visszabénáztam magam a faluba, de a negyvenhez nekem már egyáltalán nem hiányzó kétezret nem tettem hozzá az addigihoz, csak csendben hazabotorkáltam a szinte legrövidebb úton. Van olyan, amikor tudom, nincs tovább, felesleges erőltetni. Ez a sokkal ritkább, egy ilyen hét után viszont azt hiszem érthető, ha totálisan kikészültem a végére (még a nyakam is begörcsölt hajmosás közben az imént, ami több mint vicces, elleszek a nyújtással egy darabig). Soha nem futottam még ennyit felkészülés gyanánt, mint ezen a héten.

Ha azt kérdezné valaki, milyen volt, csak annyit mondhatnék, gecijó. Szeretek futni, ha pedig elkezd valóban futóformát ölteni a dolog, az meg egyenesen imádni való. A lécet majd 110 centiről magasabbra is lehet tenni, ha már megy a flop. Ha valaki azt is megkérdezné, és akkor várom-e a jövő héten nagyjából ugyanezt, akkor jelen pillanatban csak a sci-fi irodalom leghíresebb cserép petúniáját tudnám idézni… Majd alszom rá egyet, és minden jó lesz ismét, még ha most épp tompán mindenem érzem, ami miatt valaha futásokat kellett kihagynom. Persze, csak ha nevetek.

Jövő héten kreatív leszek az edzésprogrammal, mert nem szeretnék önkívületben farsangolni. Meg sokat ismételgetem, hogy „Erős vagy, bazmeg! Kemény vagy, bazmeg!”