öreg, kezdő futó nyöszörgései (comandante fatiguevara)

Az izmok megsüketülnek. Málló inak, agg csont.
Vehemens könyörgés vagy félszeg dörgedelmek
alig mozdítják a testet. Csak értem haragszom.
Mint megkopott szőnyeg, mit végleg föltekertek.

A rendhagyó recenzió, a koronavírus és a kéretlen futóórateszt késleltették ugyan az eljövetelét annak, ami most következik, de ettől még a szikár tény szikár tény marad: amennyiben folytatom a tartalomgyártást (és miért ne folytatnám, a rögeszméktől viszonylag körülményes megszabadulni), akkor bizony egy kezdő futó mindennapjait vagyok kénytelen dokumentálni és többé-kevésbé szellemes bejegyzésekké formálni a következő hónapokban. Miután sikeresen kihúztam a nagy futótársasjátékban (Kocog és kidob kocog) azt a kártyát, amin a következő szerepel: „Dagadt vagy, ezért szétcseszted az ízületeidet! 147 körből kimaradsz és lépj vissza a starthelyre!”, az adekvát válasz nyilvánvalóan a játéktábla sértődött falhoz vágása, és bizonyos értelemben ezen túl is estünk. Mivel azonban túlságosan megszerettem ezt a játékot, a következő lépés a tábla, a bábuk, valamint a kártyalapok némi bűntudattal terhelt újraállítása kellett legyen, aminek keretében tüzetesen tanulmányoztam a mellékelt, játékszabályokat tartalmazó, egyébként figyelemre méltó módon terebélyes füzetet. Ebben néhány olyan fejezetre bukkantam, aminek tartalmáról korábban jó esetben is csak hallomásból és szőrmentén értesültem. Például tartalmazott olyan tippeket, amelyek szerint bizonyos stratégiákhoz nem árt kisebb bábut választani. Jobb későn, mint soha, már amennyiben a későn az nem túl későn…

Áldott körforgás, mi újra hadra fogott.
Ismételt múlt, kisfilmszerű, palackozott
demizson déjà vu.
Robogó lelkem (inged vas, nadrágod klott)
pár vásott-szép pillanatra átváltozott
Epigon Dezsővé
.

Szóval itt állok ismét a startvonalnál. Na, jó, nem pont a startvonalnál, egy hármast már dobtam, és nekiindultam az új partinak. Ha most a twitchen közvetíteném virtuális futómagam, kommentátorként azért annyira nem lenne egyszerű dolgom. A futóblogoknak nagy átlagban van egy megszokottnak mondható, természetes életciklusuk, ami a kezdeti lelkesedéstől és a minden futólépés aprólékos dokumentálásán át vezet a hulló falevélként a főbb versenyekről ritkán szállingózó beszámolókig, vagy a fél évet átívelő szummázó tudósításokig. Természetesen van, aki ezt a műfajt hosszú-hosszú évekig üzemszerűen képes űzni, de ez azok körében, akik nem kívánnak eladni futással kapcsolatos szaktudást/terméket másoknak, igencsak ritka – bár nem párját ritkító. Ezt az arcátlan általánosítást csak azért merem megengedni magamnak, mert megjártam már mindkét tábort (a harmadikat pedig nem szeretném, bármilyen jól is mutatna egy futópalást- és szuperhősalsógatya-webshop), voltam már az évek folyamán többször újrakezdő, adott pillanatban éppen termékenynek nevezhető, illetve megkukult futóblogger is, bár ezt nehezen lehet függetleníteni az egóm méretétől és a hullámokban rám törő grafomániától sem. Most a változatosság kedvéért nem a rendszeres posztírást kezdem újra, hanem a futást. Mindkettőnek pontosan ugyanannyi értelme van, remélem, valahogy csak-csak megbirkózom az újabb típusú kreatív kihívással.

Téridővel bíbelődő, vég nélküli ingajáték,
Minden napra rávetülő, incselkedő cifra árnyék;
mosolyog, csak mosolyog.
Mint aki hatost dobott.

Volt időm hozzászokni az elmúlt év folyamán a futómennyiségek mértékegységében történt drasztikus hangsúlyeltolódáshoz a korábban olyannyira egyértelműnek tűnő kilométerről a jóval lecsupaszítottabb és szegényesebbnek érződő percre. Az új év annyiból hozott felüdülést ebben a nem túl szívderítő módszertani paradigmaváltásban, hogy a percek kezdtek ismét kilikké összeállni, a heti 150 minutum körüli mennyiség három futásra elosztva már ezer méterekben kifejezve is szabad szemmel látható tevékenységobjektumokat eredményezett (összesen pedig mintegy 22-24 egységet). Amíg be nem ütött a Covid-krach, épp elkezdtem kísérletezgetni privát futólaboratóriumom egyetlen rendelkezésre álló patkányán, vajon mit szól az alaposan leharcolt jószág a minden másnapi, azaz a kétheti ritmusban hét (7!) eseményes megerőltetéshez. Ezt az egész biztatóan alakuló tesztet vágta átmenetileg rövidre és tette egyelőre konklúzióhiányossá a vírus. Nem mondom egyébként, hogy a térdeim az újévi elhatározásom hatására a jótékony amnézia minden fájdalmat elfedő dunyhájába burkolódzva figyelik csupán a történéseket, de jelenleg egyáltalán nem vészes a helyzet, szinten tartásról, sőt, néha akár teljesen tünetmentes szakaszokról számolhatok be, amit az „óvatos bizakodásra okot adó” jelzős szerkezettel írhatnék le a legplasztikusabban. Ha sikerül ezt az állapotot konzerválva még két fokot feljebb szerencsétlenkednem magam a terhelés égig érő létráján, akkor olyan magasságokig kapaszkodnék, ahonnan értelmes félmaratoni berepüléseket lehetne kezdeményezni. A legelső diagnózis alapján ugye elviekben ilyesmikről nem is álmodhatnék.

Telt-tettrekész, tudatlan futólegény
napjaim immár végleg leperegtek.
A múlt édes-savanyú túrós lepény,

most éhes átkot szórok fellegeknek.
Futólét s nem lét peremén billegek,
de hitem szilaj, többé nem remeg meg.

Halljátok még hangom, Futóistenek?

A heti három (négy) futásom igyekszem multifunkciós tevékenységként felfogni. A legfontosabb cél természetesen a futás mint pompás dolog rendszeres gyakorlása, végre fél óránál hosszabb, egybefüggő periódusokban. Szokás mondani, a jót könnyű megszokni, nos, elszokni tőle valószínűleg nehezebb, de nem lehetetlen: néha kifejezetten zavarban vagyok, hogy akkor most tényleg, megint futok, szinte úgy, mint régen és ahogy egyébként sok-sok millió sporttárs épp abban a pillanatban a földgolyó különböző szegletében? Aztán mikor felzavarok egy-egy fácánt, vagy a dűlőn a kelő nappal szemközt haladva átszökell előttem egy csoport őz, akkor megnyugszom – igen, ez még mindig igencsak kedvemre való és csak jobban bele fogok merülni az idő múlásával újra. Az év első fele ugyanakkor az átgondoltabb rutinok kialakítására dedikált időszak, aminek jegyében az intenzitást nem eltúlozva, ám a monotóniát megtörve próbálom sokszínűbbé tenni azokat, amiket továbbra sem szívesen hívnék edzéseknek. Üres óráimban olvasgatok néha (szak)irodalmat, mostanában például ilyesmik akadtak a kezembe, de előkerestem a klasszikus, Fábián-Sajgó-féle A biokémia alapjait is, amiből azt szeretném felfrissíteni, hogyan kerül a laktát az asztalra (ráadásul a mai napig lenyűgöznek a citromsavciklus enzimjeinek elnevezései). Mindezeknek, valamint a Garmin Connecten keresztül próbálgatható, a legutóbbi posztban említett, beépített edzésterv hatására valami elfuserált 80/20-as struktúrát próbálok összerendezgetni magamnak. Az órarend mostani manifesztációja szerint a kétheti hetesből két alkalom a „bevezetés a tempófutásba” címet viseli, kettő pedig a klasszikus hétvégi “hosszú”, kínosan ügyelve a fájdalmasan lassú kivitelezésre (kivezetés a tempófutásból). A maradék három általában rövidebb (30-40 perc) könnyű, de ezeket néha a Jeff Galloway-es edzésterv alapján meg szoktam fűszerezni vagy egy kis hillworkkel (ennek komolyságához csak annyit teszek hozzá, igen, még mindig az Alföld közepén élek) vagy pedig a Magic Mile című gyönyörrel. Ez utóbbinál nem annyira a teszt eredményéből kalkulálható számok érdekelnek, hanem az, hogy kvázi legálisan szaladhatok néha legalább egy-egy majdnem padlógázos mérföldet. A történeti hűség kedvéért, a Covid előtt 6:47-et mértem (utána pedig hét perc fölött, lásd még következő bekezdés…), gimnáziumi sportágválasztón erre már majdnem azt mondanák, hogy érdemes lenne kezdenem valamit ezzel a futás dologgal. Ezt tulajdonképpen én is ugyanígy gondolom, kár, hogy pár évtizedet késtem vele.  Mint ahogy a lelkiismeretes, rendszeres nyújtással, valamint a megfelelő erősítéssel szintúgy, most azonban ezek sem hanyagolódnak el. Megtanultam az immár lezárult csoportos terápián egy nagy rakás funkcionális erősítő gyakorlatot, ezekhez innen-onnan folyamatosan csipegetek még hatásosnak tűnő figurákat, hogy aztán az egészet egyetlen kaotikus ritmikus sportgimnasztika-előadássá gyúrjam össze, amiben egyszerre kap főszerepet a négy szer, a labda, a (gumi)szalag, a szivacs meg a jumper…

Mert bírni kell, s a hibátlan,
züllött kakofóniában
meghallani Buddha szavát:
“Türelem, a kurva anyád!”

Óriási szerencse, hogy türelemből fölös készletet halmoztam fel az elmúlt időszak során (vajon ennek is felszökik az ára az infláció hatására?), mert nem én lennék, ha valami exkrementum nem keveredne valamilyen úton-módon az eddig leírtak alapján immár csudafinom, liszt, tej, tojás és olaj segítségével sütött futódesszertbe. Nevén nevezve a szart a palacsintában gyermeket: koronavírus utáni (indokolt vagy indokolatlan) levertség. Bő két hete számítok hivatalosan gyógyultnak, de talán-talán a mai 11k-val keveredek vissza végre a „rendes” kerékvágásba. Valószínűleg túl korán kezdtem el újra mozgolódni, aminek hatására mosott gólyafosként kóvályogtam cseberből-vederbe, és ez nem igazán töltött el földöntúli boldogsággal. Amennyire tőlem telik, óvatosra vettem tehát a dolgokat, elvégre kinek hiányzik az, hogy végül a földön hemperegve agonizáljak valami kósza szívizomgyulladás folyományaként? Más választásom persze nem is igazán volt, az energiaszintem szinte egyfolytában a legmélyebb tárnák alját kaparászta. Lassan mindenesetre ideje kilábalni, mert rohamosan (…) közeledik a futóemlékezet óta első terepversenyem, a Sasfészek Roham. A fáradtság-parancsnokként működő vírus által az ablakon kihajított energiakötegek és három hét okán egyetlen reális célom kivételesen a jóleső célbaérkezés lehet, noha ebben az állapotban sokkal könnyebb lenne jó szokásomhoz híven totálisan leamortizálni magam. A szintkülönbség egyáltalán nem tűnik leküzdhetetlennek (481 méter, szűk 15 kilin), viszont ennyit egyben legutóbb valamikor a szép- és egyben csúnyaemlékű 2019-es év októberében futottam… Jelen állás szerint Törzsolvasónk Karesszel megyünk, elvégre lassan három éve, hogy legutóbb együtt Waldorf&Statlerkedtünk a Kutyakaparó Futófesztiválon. Az utolsó szervezői közlés alapján szellősen leszünk, szóval jöjjön el Ön is, aztán iszunk egy csésze valamit.