athlete number nevermind (bamboozled by breakeven)

Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.

Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.

Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem  jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint  nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.

Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?

Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…

the f-word

Rossz az, aki a cím alapján jóra gondol. Természetesen a funról lesz szó, elvégre két héttel a jelmezes főpróba után, másfél héttel az előadás (BSZM) előtt mi más is lehetett volna a Vértes Terepmaraton a számomra, mint fun run? Bár az említett két verseny természetesen terepfutó szemmel nem igazán tényező, attól még valid események, noha azokon én csak a gazdatestet biztosítom K2 kiteljesedéséhez, így legalább markánsan elkülönül a terepes identitásom az aszfaltostól… A fun run, mint olyan, ahogy látom egyébként is átszivárgott a grandiózus futófesztiválokról (lásd még 5k maraton), és bár ebben a közegben is inkább a rövidebb távokat jelenti, a koordináta-rendszer skálázása azért egy picit más.

Miután szokás szerint tömegközlekedtem, és a MÁV szokás szerint alkotott, amin felbasztam magam, így én is alkottam, szóval fedje inkább jótékony homály, milyen kerülőkkel sikerült végül egy vonattal később, de még épp időben befutnom a szári sportcsarnokba. A villámgyorsan zajló rajtcsomagfelvételnél a verseny hírlevelében foglaltak ellenére a kaució helyett Bobeknél megpróbáltam elsütni az “Ivanka1234” jelszót, de tényleg csak az ötezres működött. Ráadásként viszont megkaptam a nevezéskor megnyert medáltartó prototípust. Esztétikus és masszív darab, hálás köszöntem érte a Csanya-teamnek.

A plusz trófeával felszerelkezve elrohantam átöltözni, amit annyira rutinból csináltam, hogy már mikor majdnem készen voltam, akkor jöttem rá, már nem tél van, és ugyan dél körülre esőt ígérték, hideget nem, visszafejtettem a szokásos aláöltözetet, majd elraktam a táska mélyére. Többé-kevésbe igazam lett, csak néha fáztam, elenyészően kevesebbszer, mint mikor nem. Közben próbáltam a hektikus utazás közben kidolgozott versenystratégiámat véglegesíteni (remek újévi fogadalom is lehet, hogy rendelkezzünk mindig ilyennel, tökéletesen betartható). Joggal merül fel a kérdés, mi szükség erre egy fun run esetében, de sajnos a mókát hajlamos vagyok ugye enyhén másként értelmezni. Ha egy verseny után nem esik rohadtul nehezemre hazamenni, akkor a móka-faktor egyértelműen elenyésző, bármi egyéb is történt. Végül két cél került megfogalmazásra: mindenképpen érjek vissza a távom eredményhirdetésre (ami 5 órás “szintidőt” jelentett), minősített esetben pedig már lezuhanyozva, átöltözve nézzem azt végig. A másik (enyhén szuicid) cél szerint a versenyem valójában a 28. kilométerig tart (ott volt vége az utolsó érdemi emelkedőnek), addig tolni kell, utána meg szépen (?) csorogni lefelé, követve a szintrajzot. Ez utóbbi taktika mindenképpen nagyszerűnek bizonyult, tevékenyen hozzájárult a móka kiteljesedéséhez.

Épp készen lettem a rajtra, le tudtam adni a pakkot, meg a mindenféle kikívánkozó anyagot, és igazából mire feleszméltem volna, már neki is indultunk, jó sokan, az ultra meg a maraton távon közel négyszázan neveztünk. Az első hatezer a szokott módon folyamatos emelkedő volt, kifelé a faluból, majd a műútról a kedves útba igazítás után („Jobbra van a Vértes”) már valóban hegyi terepen. Nem volt rossz bemelegítésnek, egyébként is felfelé vagyok inkább elememben, főleg amíg még van tartalék, szóval szedtem a lábam, bár néhol egész nagy volt a tömeg a szűkebb ösvényre, ott inkább spóroltam a libasorban. Sütött a nap, vidám volt mindenki, volt még energia bőven, szóval jól telt az idő, ami csak fokozódott, mikor megindultunk lefelé, elképzelhetetlen sebességre kapcsolt mindenki (csak én nem, mert lefelé továbbra is béna vagyok, plusz féltem a bő mázsámat navigáló térdem), egész amíg a Csákányospusztára vezető hurokra nem tértünk, ahol akadt megint emelkedő, no meg az első frissítő.

IMG_20190310_103248

A következő bő tízes Várgesztesig szinte végig a kéken vezetett, ami előhívott egy régi emléket, amikor kivételesen nem a Lumbágó SE kirándulásaként abszolváltuk az adott szakaszt, hanem a Kávé és Cigaretta futótandemünk ideiglenesen hazánkban tartózkodó másik felével indultunk el Szárligetről Várgesztes felé (és a terv szerint tovább). Mivel nem volt hó-nap, csak egy adott hétvégén vághattunk neki, amikor erre az időjárás teljesen alkalmatlan volt. Térdig érő, teljesen vizes hóban bóklásztunk el az eredetileg tervezett idő 2-2,5-szerese alatt Várgesztesre, ami után fogtuk magunkat és elmentünk inkább sörözni. Az járt a fejemben, miközben elhaladtunk a Rockenbauer Pál emlékfa mellett, hogy a mostani száraz viszonyok mennyire mások, és milyen érdekes lenne ugyanez a verseny térdig vizes hóban… (volt már ilyen, mint most kiderült számomra). Száraz viszonyok ide vagy oda, az eső nem, de a felhők megjöttek dél körülre, és a harmadik, utolsó előtt egybefüggő hosszabb felfelé kezdtem érezni, most már ha akarnék sem tudnék igazából ficánkolni. Ahol haladtam, összeállt egy mintegy 20 fős boly, majdnem akikkel végig előzgettük oda-vissza egymást, mert nagyjából hasonló volt a tempónk. A Várgesztesi második frissítés után jött az utolsó hosszabb emelkedő, közte a végén egy igazi siratófallal, amin eléggé keserves képet vágott már a legtöbb kolléga. Amikor felértünk, az előttem lévő srác rögvest elkezdett futni, én meg mondtam neki, hogy lenyűgöző a tettrekészsége, de mire a mondat végére értem, már meg is állt, mert mint mondta, a rutin ugyan működött, de azért ez a kaptató egy kicsit sok volt.

Ezzel én is egyetértettem, mert úgy tűnt, valóban jól kicentiztem az erőmet, huszonnyolcig úgy-ahogy kitartott a kraft, bár még némi vigyorgás után megindultunk tovább, de a harmadik pont után, amikor egy szűk tízes volt vissza, elkezdtem nagypályás módon nyűglődni. Magamnak csináltam, gyakorlatilag betervezve és igazából szeretem az olyan szakaszokat, amikor másik dimenziók is beköszönnek néha, de ez azért tényleg máshogy volt jó. Móka kettő három és…

Az utolsó frissítő/ellenőrzőpont után, mikor visszakeveredtünk az elején is futott szakaszra, már szétcsúszott az addigi kisebb boly, vagyis leginkább én maradtam le, de az utolsó hármat, a falu felé fordulva még sikerült összekapni, utol is értem egy srácot, de mivel a célegyenesben nem szoktam előzni, már nem erőltettem, így egy féktelen amazon még jól otthagyott a kapu előtt 30 méterrel :).

Az időm 4:48:30 lett, ami a tavaly tavaszi énemhez képest zseniális, az őszhöz képest markáns javulás, a valaha volt legjobb formámhoz képest nem rossz (nem múltak el nyomtalanul bennem a nyolcvanas évek a kemény téli hónapok), viszont mivel a zuhany alatt hallgathattam végig a távom eredményhirdetését, igazából csak félsiker. Megettem a gulyást, illetve pacsiztam vagy trécseltem a boly néhány tagjával, akikkel tulajdonképpen a nap nagy részét töltöttem, aztán elhúztam a csíkot. Ja, meg megköszöntem még ezt (szerethető leszek mint a prototípus (?) gazdája, bár egyelőre nem rendeltetésszerűen használom):

IMG_20190310_210757

Természetesen pompás ötlet volt a BSZM előtt másfél héttel kvázi lenullázni magam, de még van addig egy csomó idő regenerálódni, ezen a versenyen pedig minden annyira jól meg van szervezve, hogy tényleg csak az önsorsrontásra kellett figyeljek. Nem is hibáztam. 100% fun-success.