a million little pisces

A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére  (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.

Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….

Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)

IMG_2722

Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.

IMG_2790(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)

Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.

De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.

athlete number nevermind (bamboozled by breakeven)

Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.

Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.

Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem  jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint  nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.

Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?

Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…

judgement day

Az ökológiai lábnyom minimalizálása mellett azért is jó a vasárnap kora reggeli, töküres vonattal egy verseny felé zötykölődni, mert alkalmat ad egy kis elmélyülésre. Mint azt korábban említettem, az elmúlt hónapokban mindig valamiféle terv birtokában szelem át a rajtvonalat, most ezt próbáltam teljesen hülyebiztosra kimunkálni a rendelkezésemre álló bő egy órában. Ennyiből már egy nem túl figyelmes szemlélő is rájöhetett, hogy az elmúlt napok megfázás-parája végül nem érte el a riasztó szintet, így nekiveselkedtem az utazásnak és a nagyon régóta (2014?) első ultrámnak. A rendhagyó mesterterv nem meglepő módon ezúttal csak azokra a fiziológiai vészjelzésekre tért ki, amelyek előfordulása esetén inkább elővigyázatosságból feladom a versenyt, mintsem egy nylonzsákban távozzam a helyszínről. Némileg megnyugtatott a közösségi média forgatagából épp szintén a vonaton szemembe ötlő információ, mely szerint Tiricz Irén egy hetes megfázással bajlódás után nyerte meg a legutóbbi, szervezett Balboa serlegét, csak azért nem pályacsúccsal, mert közben nem figyelte az óráját… (Már csak ezért is megérte a nemrégiben kezdett kísérletem a hazai futószcéna online reprezentációjáról, noha a találat relevanciája kérdéses, hisz véletlenül sem hasonlítanám magam topatlétákhoz). Eljött tehát az igazság pillanata, vagy úgy is mondhatnám (ha már egyesek szerint enyhén terminátoros a futóstílusom), az ítélet napja, amikor kiderül, mire elég valójában némi megerőltető és többé-kevésbé lelkiismeretes edzésmunka a téli Alföldön (avagy tényleg van-e egy kis fémváz az élő szövet alatt).

A tavalyi, szabadkígyósi verseny előtt letesztelt állomási büfében kértem egy számomra ideális futómenüt (kávé-szendvics-isler), amit el is fogyasztottam, mert nem kergetett a tatár, így feltöltekezve sétáltam el a versenyközpontba, az Árpád Gyógy- és Strandfürdőbe. Itt nyolckor már javában zajlott az élet, fel is vettem gyorsan a rajtszámom/rajtcsomagom, mert a hosszabb távok (21, 42, 50) rajtja kilencre volt kiírva. Korábban elszámolhattam, vagy valaki leesett a platóról időközben, de tizenegy helyett tíz név szerepelt az 50k rajtlistáján összesen, köztük a tavalyi UTT-győztes, 12 órás országos bajnok Zétényi Szvetlanáé – el is kezdtem morfondírozni, vajon hányszor fog lekörözni (a helyes választ lelövöm előre: kétszer). Gyorsan bevettem magam egy kabinba és elkezdtem öltözködni, ami járt egy kis dilemmával, mert mire kiértem a fürdőbe, szinte keményre fagytam, és sokkal jobb idővel a délután sem kecsegtetett. Futás közben az akár extrém hideg nem zavar (ó, azok a szakállon csüngő jégcsapok), de meg kellett találni az aranyegyensúlyt egy hétköznapi szuperhős ruhatárának határai között. Végül a három réteg (plusz ugye a palást) lett a befutó, dzseki nélkül, és ez többé-kevésbé be is vált, nem hiszem, hogy bármi mással érdemben jobban jártam volna.

Kezdtek megérkezni a rövidebb távokra nevezők, én meg leraktam a ruhatárba a cuccom (épp akkor futott be három csapatnyi vízilabdázó gyermek is Ceglédről), majd negyed órával a rajt előtt előhívtam Koffein Kapitányt teljes valójában. Kimentem a rajtkapuhoz melegítést színlelni, illetve elvegyülni a farsangi forgatagban (kicsit persze hülyén éreztem magam, mert aszfaltos versenyen farsangon kívül is jóval többször voltam hétköznapi szuperhős mint saját magam), bár a hosszú távokon talán négy maskarás futó volt összesen. Részben ennek köszönhetően K2 mintegy rajtaütésszerűen megkapta valamilyen helyi TV mikrofonját az orra alá, de finoman szólva is karakteren kívül voltam még, így csak remélni tudom, hogy az összefüggéstelen mondatokból semmi nem került adásba. Szeretem egyébként az ilyen kisebb versenyeket, nem véletlenül bukkanok fel viszonylag sűrűn hasonlókon, általában remek a hangulat. Nem volt ez másként most sem, amikor kilenckor nekiindultunk a köröknek, amikből kétféle is létezett, egy rövid (1,1) és egy hosszabb (4,6). Minden távon ezekből kellett összelegózni a versenyt, kivéve a leghosszabbat, ami 11 darab hosszú körből állt mindösszesen. Mondhatnám, csak azért neveztem az ötvenesre, mert ezt lett volna a legnehezebb elrontani… Maga a pálya szerintem szuper volt, az Élővíz-csatorna (ezt a helyiek egész biztosan máshogy becézik) „gátján” kellett körözni, néha még zöld sáv jelzés is felbukkant a fákon. A híd itt egyáltalán nem volt túl messze, ha jól számoltam, hat darab jutott az érintett részre. A rajt után 900 méternél el is váltunk a rövidre forduló többiektől (21, 42), akkor úgy tűnt, én leszek a záróbusz/söprögető, a többiek kilencen nagyon megindultak.

A szerdai próba után reális időnek 5 óra 40 percet kalkuláltam, ami kis fejszámolással szűk 31 perces köröket jelentett (volna). Megpróbáltam felvenni egy teljesen egyenletes, nem túl gyors tempót, már csak addig is, amíg kiderül, a megfázás tényleg figyelmen kívül hagyható-e. Így kicsit megijedtem, mikor az első, óvatos kör végén 29 eleje volt a táblán, mikor elhaladtam előtte a versenyközpontnál (nem vittem magammal semmi kütyüt, amivel követni/kontrollálni tudtam volna menet közben a tempót). Ez annyira összezavart, hogy a frissítést is kihagytam, pedig akadt még egy fogadalmam: ha már gyakorlatilag ideális ütemben, félóránként lehetett minden kör végén enni-inni, akkor ezt ki kell használnom. Talán sikerül végre bebizonyítom magamnak, erre máskor is oda kell figyelni jobban, mert kifejezetten hasznos. Szóval haladtam tovább a második körre, ami megint csak gyorsabb lehetett, mint a terv, mert a rövidebb távokon egy órával később rajtolók éppen álltak be a kapuhoz, mikor odaértem. Mivel egy ideje feszített a hólyagom, gyorsan bemenekültem a fürdő WC-jébe, elegánsan (…) elengedve a nagy bolyt, ami egyébként is átgázolt volna rajtam a későbbiekben.

Megtelt tehát a pálya rendesen, egyszerre volt fenn totálisan összekeveredve az összes táv, a következő két kör volt a legmozgalmasabb. Miközben folyamatosan előzgettek, azon gondolkoztam, hogy akkor most tényleg jól vagyok-e, és ez a tempó nem lesz-e túlzás, de végül arra jutottam, igen, jól vagyok és nem, nem túlzás. A harmadik kör végén aztán szemügyre tudtam venni a terülj-terülj asztalka felhozatalát, ami elégedettséggel töltött el, mert egész a verseny végéig kellő változatossággal tudtam legelni sósat vagy édeset, meg inni teát, izót vagy vizet. Innentől kezdve minden körben ettem picit (kétszer sósat, a zsíros kenyér amúgy is bejött legutóbb a Téli Sóút túrán) és ittam egy pohár valamit, kötelező jelleggel. A negyedik kör végén meglepetésemre utolért Zorró, aki éppen finiselt a 10k-n. Nagyon jó lenne, ha valahonnan előkerülne egy olyan fénykép, amin együtt szerepelünk, mert kiváló oktatási segédanyagot készítenék belőle a K2 és Zorró közötti lényegi különbségek (kalap, kard vs. kívül hordott alsógatya) mibenlétéről.

Az ötödik körtől kezdett ismét szellősebb lenni a terep, a rövid távosak és a félmaratonisták is lassan beszállingóztak a célba. Én meg még féltávnál sem voltam… Viszont ez nem keserített el egyáltalán, tökéletesen éreztem magam a lehetőségekhez képest, és egyértelműen kézben tartottam a dolgokat. A forduló végén mondjuk a mikrofont épp megkaparintó versenyigazgató arcáról a biztató szavai ellenére valami olyasmit olvastam le, hogy hiba volt nem megállapítani limitidőt, mert ha ez elkezd lassulni, az életben nem megyünk haza. A következő körre ez a kifejezés el is tűnt (vagy csak képzeltem), valószínűleg leginkább azért, mert szemlátomást nem lankadtam. Sőt, már javában a hetedik körben jártam, mikor meghallottam a déli harangszót, tehát továbbra is erősebb köröket mentem, mint amit egyáltalán teljesíthetőnek gondoltam előzetesen. Harminc felé közelítettem, ami nem kevés, viszont ha kipukkadok, akkor a hátralévő 20 nagyon-nagyon-nagyon keserves tud lenni, így néha nem túl erélyesen próbáltam a gyeplőt meghúzni, de a felvett ritmus annyira egyértelműnek tűnt, hogy ezt végül abbahagytam. Take it as it comes. Az egyetlen kisebb nyűgöm a szelesebb részek voltak, ahol fáztam néha. A hetedik kör végére, miközben már csak a maratonisták maradtak még rajtunk kívül a pályán (bár általában csak találgatni tudtam, ki melyik távot futja), teljesen megnyugodtam, mert tudtam, van még bennem 1-2 kör nagyjából értelmes tempóban, aztán meg már majd csak lesz valahogy. Az időmérés alapján ez volt a második leggyorsabb köröm, ennyire nyugodtam meg…. A nyolcadik kör elején ismét bevágtattam egy kétbetűs kitérőre (ezt terminátorok egész biztosan nem csinálják), majd mentem is tovább. Közben hallgattam, amint biztatják a körülöttem futó maratonosokat, hogy már csak egy vagy két körük van hátra…

Mivel a saját várakozásaimat messze túlszárnyalva haladtam (az előző kör végén még meg is előztem az egyik, átmenetileg meglassuló kollégát), óhatatlanul elkezdtem kombinálni, mégpedig a maratoni időmmel. Teljesen hihetetlennek tűnt, de reális volt egy négy és fél órás maraton, amit szerintem 2011 óta nem futottam, még ha ez a mostani nem is számít hivatalosan annak. Legalább még inkább motivált lettem a kilencedik kör végéig fenntartani a haladást, amiben kicsit segített az, hogy Szvetlana a kilencedik forduló első harmadában körözött le másodszor… Negyven felé közelítve kezdett azért már nehezemre esni a dolog, de úgy voltam vele, két kört már fejen futva is kibírok valahogy. Ebből az állapotomból zökkentettek ki a kör végén az időmérő kapunál, amikor mondták, hogy faszán nyomod, már csak három köröd van hátra. Ha létezik lehervadó vigyor, nos, az enyém abban a pillanatban tankönyvbe illő volt. Itt kell megjegyeznem, hogy extra-mega köszönet illeti a szervezőket, az önkénteseket és az időmérőket (nem is beszélve a néhány kereszteződést biztosító polgárőrökről, akik egész biztosan tudtak volna jobb dolgot kitalálni vasárnapra maguknak, mint öt-hat órát szobrozni a hidegben), mert főleg a vége felé valódi gálahangulat uralkodott, mikor éppen elhaladtam arra, sokat dobott a lelkivilágomon mindig. Utólag némi számolgatás után 4:23 elejére jött ki a kilenc kör (41,4), tehát az elmúlt szűk öt hónapban lecsippentettem fél órát a maratoni időmből (4:30-on belül meg egyébként is csak négyszer futottam eddig).

Elcsigázva, és kételyek között vágtam tehát neki a (szerintem) tizedik körömnek, amikorra az ultrásokon kívül mindenki más már befejezte aznapra (6-7 futó maradt már csak a pályán, illetve egy-két rövid távos, aki a napi edzésadagját egészítette ki), a vasárnap fél kettes időpontban pedig a lokális aktivitás szintén a minimálisra süllyedt. Ebbe az irányba kezdett tendálni az energiaszintem is, de még kitartottam, gondoltam, legalább addig, míg kiderítem, hány köröm van tényleg hátra. Mikor a lelkes kis csapat azzal fogadott, már csak egy, akkor egy kicsit megkönnyebbültem (közben láttam az időközben három utánpótlásmeccset lejátszó ceglédi pólóspalánták buszát kikanyarodni a parkolóból), illetve átváltottam jutalomjáték-módba. Az utolsó kört egy kicsit ellazsáltam, például amikor előttem a még épp látótávolságban lévő lányok belesétáltak, én is belesétáltam, az utolsó hosszabb egyenesnél pedig lementem közvetlenül a vízparti ösvényre: ez egy olyan fél méter széles aszfaltcsík, ami mellett megnőttek az “ártéri” fák, és a gyökerek miatt felpúposodott mindenhol, így futásra gyakorlatilag alkalmatlan, viszont kiélvezhettem az új perspektívát és a vízpartot.

Egy meglehetősen visszafogott szuperhős-hajrával jutottam át a célvonalon végül, mint utóbb kiderült, öt és fél órán belüli idővel, amit még most sem igazán tudok elhinni. A verdikt ez alapján egyértelműnek látszik: készen állok a BSZM túlélésére (már csak a Vértesben nem kellene összetörni magam előtte). Nem igazán körbeírható érzés oly sok nyűglődés után visszakerülni egy olyan állapotba, amiben egyébként is csak egy nyúlfaroknyi ideig tanyáztam, ráadásul jó régen. Persze, valahol ez volt a cél, de akkor is. Élő szövet (leginkább zsír) fém vázon, ha-ha.

Egy szinte végtelen hosszúra elnyújtott zuhanyzás után még megvártam az igen családias légkörben lezajlott 50-es eredményhirdetést (közben kiderült, a mezőny nagy részével a Balatonnál is találkozhatok majd), és mivel valóban voltak korcsoportok az abszolút értékelésen túl, a világtörténelemben példa nélkül álló dolog történt. A nap szürreális lezárásaként kaptam egy oklevelet. Pedig négyen voltunk a korcsoportban.

The Captain has left the building.

IMG_20190224_184025