Azt láttam, az ilyesmi manapság igen divatos…
BSZM2019
Szeletbe se? 4. rész: Nincs mese (mely rólad szól)
Noha semmit nem kellett a fogamban tartva átvinni a túlsó partra (pedig a mai távon, kerülővel futva ez nem lett volna túlságosan nehéz), mégsem sikerült. A négy nap alatt egy élménnyel, ma pedig egy ambuláns lappal lettem gazdagabb, ez utóbbit a mentős személyzettől kaptam a 29,4 kilométernél lévő frissítőpontnál, miután arról érdeklődtem, ajánlják-e a továbbhaladást, ha egyre durvábban fáj a derekam táján és elég erősen véreset vizeltem nem túl sokkal azelőtt. Miután a joviális mentős bácsi megkocogtatta a hátam pont ott, ahol egyre erősebben fájt (igazából már a második nap óta éreztem, de azt hittem, valami izom, amit nem tudok rendesen kinyújtani), azt kérdezte, volt-e már vesekövem, mert ha nem, nos, most nagyon nagy valószínűséggel van. Kevert nekem két ampullából egy koktél, amit megittam, de sem neki, sem az időközben előkerült társának a metakommunikációjában nem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy én most akkor mehetnék tovább. És igazából már előtte elengedtem, amikor az ominózus kisdolognál felfedeztem a probléma aggasztóbb részét, és vagy kétezret bandukoltam a frissítésig. Mondhatnánk, hogy ürügyet kerestem a kiállásra, bár 170 km után már tényleg egyszerűbb lett volna csak befejezni. Ha első alkalommal csinálom, lehet, megpróbálok végigmenni, de igazából amiért jöttem, amilyen kérdésekre választ kellett adnia ennek a négy napnak, azokra érem és célfotó nélkül is választ kaptam. Nem véletlenül ez az életközépi futófesztiválom… Amíg a frissítőnél vártam a záróbuszt, újfent megbizonyosodtam arról, a célbaéréssel nem lett volna problémám, mert az árnyékban ücsörögve még vagy fél órát hömpölygött ott a karaván, ráadásul fizikálisan (most szigorúan a lábakat, meg egyéb futórészeket tekintve) soha ilyen jól nem voltam még az utolsó napon. Ez nem azt jelenti, hogy nem szenvedtem sokszor rettenetesen, viszont kontrolláltam a dolgokat, amíg tudtam. Sőt, talán elmondható, hogy végig. De ez egy ilyen műfaj, ha közel megy az ember a maximumhoz, akkor már egy kis probléma is elég, a mutatvány nem sikerül. Vagy nem feltétlenül éri meg az árat, amiért sikerülhet. Így is alig bírtam hazajönni. Köszönöm azoknak, akik biztattak és érdeklődtek menet közben, Koffein Kapitány szeret titeket.
Ui.: Mindentől függetlenül jó azt hallani egy egészségügyi dolgozótól, hogy igyak sokat, lehetőleg sört.
Szeletbe se? 3. rész: Létem ha végleg lemerűlt
Egy, általam eddig nem ismert újítása a BSZM-nek, hogy a szintidő környékén, vagy annál éppen jobb versenyzőket másnap reggel fél órával az egyéni mezőny hivatalos indulása előtt rajtoltatják. Ennek számos előnye van mind a szervezők (nem csúszik szét a mezőny nagyon-nagyon, aki a lassúak közül még ezek után is bajba kerül időben, az már tényleg ne sértődjön meg, ha kiveszik az aznapi versenyből), mind az érintett versenyzők szempontjából (fél óra nyereség a szintidőhöz képest, de szerintem sokkal inkább a tudat, hogy nincs folyamatosan 5-10 percre az ember mögött a vég – ami bármilyen kisebb krach – esetén megérkezhet) az elég relaxáló tud lenni). Mindezt természetesen azért írtam le, mert a pénteki szakaszmenedzsment végén, noha a versenykiírás alapján még 1-2 perc hiányában nem érdemeltem volna ki ugyan a korai rajtot jelentő, de nézhettem ki annyira vert seregként, hogy mégis megkaptam. Ez elsőre nem feltétlen esik jól, de ebben a szférában aki még a büszkeséggel is foglalkozik, az meg is érdemli. Utólag már én is örülök neki.
Mivel a tördemici szállásomról egyébként is egyetlen időpontban volt értelmes busz a rajthoz, még jól is jött a korai kezdés, nem kellett annyi időt eltölteni. Valahogy azonban nagyon tompa voltam, túlságosan megnyugtathatott a felén-túl-levés gondolata, illetve a már említett fél óra is túlrelaxáló hatással járhatott, mert nem igazán dolgoztam ki tervet sem a harmadik szakaszra, még akkor sem, amikor a rajttal szemközti bisztróban ittam a kávét. Elaltatta az óvatosságomat az is, hogy a lábaim meglepően jó állapotban voltak a korábbi tapasztalataimhoz képest, bár némi gólyalábazás természetesen volt – mint szinte mindenkinél, aki korábban indult.
Elrajtoltunk tehát 9:50-kor, és ezzel elkezdődött az a két nap, amikor már kicsit a rajtnál is rossz. Egy régi ismerőssel (Sólyom) mentünk egy kicsit együtt, de aztán kiderült, nem kompatibilis aznapra a tempónk, így csak néha találkoztunk, amikor összeomlottam, utána meg egyáltalán nem. Az elején persze semmi jel nem utalt a dolgok meglehetősen kellemetlenre fordulásának irányába, sőt, 3-4 kili után egész bemelegedtem, még ahogy hallottam, a kilences tempó is megvolt egy darabig. A harmadik nap igencsak dimbes-dombos, aminek a terepfutás kedvelőjeként akár örülhetnék is (bár ezek a dimbek, meg dombok igazából elég csenevészek), de ilyenkor már egyáltalán nem esnek jól. Ha volt mégis terv, akkor az arra vonatkozott, hogy a második felében a felfeléket akkor sem futom, ha bírnám. Végül aztán ezekben az esetekben nem volt szükség mérlegelésre. Voltak jó részek is, Révfülöpnél például ismét egy lépésre lehetett futni a víztől (nem sokkal előtte előzött meg az egyéniben első srác, neki 9 kili kellett a fél órás előnyöm ledolgozásához…).
A zánkai frissítőig még egész problémamentesen eljutottam, de kezdett rossz előérzetem lenni, bár a következő, hosszabb emelkedőt fel a partról egyébként is sétálgattam volna, viszont utána már lefelé sem esett jól elindulni, pedig még a fél táv hátra volt. Mivel fizikailag nem érzem/éreztem magam teljesen elgyötörtnek, mostani diagnózisom szerint inkább a meleg lehetett a probléma forrása (vagy ki tudja mi), de nagyjából szarabbul voltam, mint Keszthelynél az előző nap, és ugyanannyi volt hátra. Volt még menedzselni való idő bőven, de ha mégis volt tervem, az az volt, hogy alamizsnát semmi esetre sem fogadok el, be kell érnem az eredeti szintidőn belül. Ez pörgött a fejemben, miközben egyre inkább szétestem, minden méter kínszenvedés volt. Nem nagyon tudom leírni a táv utolsó harmadát, aki volt már ilyen állapotban, az tudja milyen, aki nem, az ne is tudja meg. A felfeléken sétáltam, a lefeléken jó közelítéssel kocogtam, néhány tiszta pillanatomban pedig azon gondolkoztam, ez most a normális reakció a szervezettől, vagy valami nagyon félre ment, és ha utóbbi, mit tudok még tenni (leginkább a vasárnapi napi elindulás érdekében). Megfejtést nem találtam, csak egyre inkább homályosodott a külvilág, Tihany környékén már nem felfeléken is sétálgattam, majd jött a BSZM-jeim történetének legkevésbé dicsőséges bevonulása Balatonfüredre. Eddig még mindig meg tudtam futni az utolsó bő kétezret, most még ez sem ment mindenhol.
Végül beértem szintidő-környéki (5:35) idővel, de azt hittem, a célzónában lévő padtól, ahová leültem, sem leszek képes felkelni soha többé. Az estét evéssel, ivással és nyújtással múlattam, de már fél kilenckor körül elaludtam (még a Füreden releváns Csak semmi pánikból is csak perceket voltam képes fél szemmel megtekinteni, a helyi tévéadás keresése közben). Szóval így, ma elindulok, ha tegnap a meleg volt a baj, akkor tuti a bukás, ha nem csak az, akkor pedig meglátjuk, mi lesz…
Szeletbe se? 2. rész: Bosszúmenedzsment
Amikor 15 kili körül eszembe jutott, hogy a mai eseményeket összefoglaló bejegyzésnek a címe „Ne nézz hátra!” legyen, még jó ötletnek tűnt. Aztán bizonyos szempontból mégiscsak találtam egy kifejezőbbet. Ennek azért is örülök, mert elég hülyén nézne ki, ha a címeket egymás mellé rakva egy kezdő hardcore-zenekar első demójának számcímeire hajazó végeredményt kapnánk, ott szokott tornaóra lenni általában (csináld ezt, vagy ne hagyd azt és egyebek). Bár egy futósblogon végül is akár.
Mindenki tudja már, mert mindenkinek elmondom sokszor (a mai első váltás előtt egy srác, akivel éppen megegyező volt a tempónk, és dumáltunk pár szót, le is oltott, hogy felesleges ennyit agyalni rajta, tök igaza volt), a második nap a talán legszebb környezet mellett a legutáltabb dolog számomra a BSZM-en. Ebben markánsan benne van a 2014-es keszthelyi feladás, de a másik két, sikeres teljesítésem idején is ez a szakasz esett a legrosszabbul, ha mindent számításba veszünk (sőt, a 2011-es párosnál is megszenvedtem itt a saját részemmel). Befészkelte az agyamba magát a biztos rossz tudata ezzel kapcsolatban, ami önmagábn rossz dolog, amolyan önbeteljesítő jóslat tud lenni. Szeretném egyszer (ahogy a dal mondja) gyűrűs kézzel pofán baszni ezt a szakaszt, ám a költő azt mondja ugyanerről „Így kellene. De nem lesz semmi sem.” És nem azért, mert a poklokban is meglazult hitem (biztos van a gonosz pályáknak is saját pokluk), az ok sokkal prózaibb: jelenleg nem elég jó a jobb csapottam ehhez. Nehéz úgy Charles Bronson módjára érzelmes bosszút állni, ha legjobb esetben is egy óvatos taslit engedélyez az erőnlét, és a legtöbb, ami még kézre esik, az egy dugós puska.
Ezek után egy igen speciális, kilúgozott „bosszú” lehetett a célom mára a rettegett második szakaszon. Egyrészt a sima, problémamentes teljesítés, másrészt mindezt stresszmentesen képzeltem, vagyis Keszthelyig nyomni, ami a csövön kifér (a második nap ennek a csőnek azért már kisebb az átmérője), és utána a maradék félmaratont már szintidő-para nélkül menedzselgetem, lesz, ami lesz. A figyelmes szemlélő joggal kérdezheti, ez a taktika miben különbözött az előző nap gyakorlatától, ami végül elég nagy szívás lett. Nos, semmiben. De így legalább a terv valami olyasmit tartalmazott, amiről tudom, prímán meg tudom csinálni. Mivel azonban félig leégett arccal meg alkarokkal (már az első nap is nagyon sütött a nap) mégsem lehet hatásos revánsot venni, a hajóállomásnál elköltött reggelim után még a helyi drogériában napvédő krémet vásároltam. A legkisebb kiszerelésnél eléggé megcsappant a polcos készlet, gyanítom, nem én voltam az egyetlen, akinek sürgős szüksége lett ilyesmire…
A rajtnál elég jó lett a kedvem, mert előbukkantak újabb és újabb ismerősök a régi BSZM-ekről, meg az újabb ismerősökkel is értékeltük az eseményeket. Volt is rá idő, máshogy rajtol már a tömeg, mint egykor, nem előre megállapított rajtidővel páronként, hanem mindenkinek dugni kell, aminek eredményeként negyed óra után tudtam nekiiramodni. Szerintem eddig ennyit a Bécs Maratonon sem vártam a rajtvonal átszelésére, viszont cserébe tényleg pontos a mért eredmény, meg nem megy az elejére senki időnyerési célzattal. Nekilódultunk, szinte utolsónak jöttem át, igyekezve felvenni egy olyan tempót, ami segít a macskás lábaimnak, és a tervbe is illeszkedik, azaz nem maximálisan túlélő. Ilyen esetben nyilván nem jönne rosszul bármi kütyü, amivel tudnám követni, mit is csinálok egész pontosan, de annyira azért nem volt erre szükség, mert az elején elég sokat beszélgettem, és szinte mindenkinek van órája, így megtudtam, a tervezett tempókat, elég volt világítótoronyként kezelni a sporttársakat (kivéve azokat, akik közölték, hogy most mennek, mert épp alacsonyabb a pulzusuk annál, amit kitűztek). A kollégák által az alapozáskor futott mennyiségek (nem beszélve a futóalkatról) zömében megerősítették az ítéletem arról, ismét nem feltétlenül a saját ligámban játszottam egy darabig (több 400+ hónap és társai). A tegnapihoz hasonlóan az első váltásig, meg egy picit még tovább is újra az volt érzésem, olyanokkal megyek, akikkel nem kellene, ez viszont remekül illeszkedett a tervbe. Tényleg úgy mentem magamhoz képest, mint akinek Keszthelyig tart a nap. Az idő ismét pompás volt, a túloldal nagyon szépen és tisztán látszott a cél helye sokáig.
Elég jól haladtam, de amikor északra fordultunk, rám jött a „péntek-szindróma”, jött a lényeg, mert valahol az ebből való kigyógyulás lett volna a célja az erőltetett menetnek, vagyis a második váltópontig eljutás valódi holtpont nélkül. Ez majdnem sikerült, a Keszthely előtti utolsó frissítőt megelőzően már kellett kérnem egy kis vizet a békécsabai teamtől (amiért ezúton is köszönet), majd a váltófrissítéses asztalkán kerestem a kólát, végül pedig majdnem felborítottam az egyéni résztvevők asztalkáját, mert nem bírtam megállni a lábamon egyenesen. Elértem a kívánt állapotot. Onnan viszont már nem volt sok a városi váltópontig, ezért gondok ide vagy oda, a tervhez ragaszkodni kellett. Ennek jegyében még kifacsartam, ami benn volt, és a ponton kivételesen nem csak ittam, ettem is, mert tudtam, a következő bő húsz perc amúgy is rá fog menni a minimális regenerációra. Megint majdnem elfelejtettem dugni a második ponton, de visszamentem pár métert, rend a lelke mindennek. Elfelé jövet még egy kolléga, akivel együtt jöttem el a rajttól, mondta, hogy 3:45 az időnk, vagyis bő három óra maradt a félmaratonra, kezdődhetett a menedzsment. Amire szükség is volt, mert nagyjából nem tudtam, hol vagyok. Érdekes módon Gyenesdiás környékén Kocsis Árpi letesztelt, mennyire vagyok magamnál, de vagy jó színész, vagy az én tekintetem tűnik még éppen eléggé élesnek olyankor is, amikor már finoman szólva sem én vagyok a legélesebb kés a fiókban. Sőt.
Bő fél óra alatt, némi sétafikálás árán úgy-ahogy rendbe jöttem, a pár emelkedőn, meg a frissítőpontok környékén kívül nagyjából szinte mindenhol futásra nyomokban emlékeztető tevékenységet végezve haladtam. Ebben nagy szerepe volt az élénk társasági életnek, ami kialakult lépten-nyomon. Többek között beszélgettem elsőbálozó sráccal K2 mibenlétéről, szintén elsőbálozó német lánykával, illetve Profi Úrral is összefutottam végül, akivel már 2011-ben is, alakult tehát a szokásos, mezőny végi hangulat. A végére aztán a rengeteg vízzel hígított izó már majdnem inkontinenssé tett, de sikerült valahogy a vese vagy hólyagproblémákon úrrá lenni, és a célba felvezető emelkedő aljáig még nyomtam egy hajráfélét, mert valamiért arra emlékeztem, ezen a szakaszon 6:37 a legjobb időm, és mutatkozott némi esély ezen legalább minimálisat faragni. Végül be is értem 6:36-tal, kár, hogy rosszul emlékeztem a PB-re, ami 6:31… Viszont a terv végrehajtása sikerült, az is valami, nem igaz? A terv mondjuk nem volt túl jó, végül a teljesítmény sem lett túl fényes, ha a bosszúvágyat tekintjük, ami viszont a legfontosabb, azzal nem volt baj…
athlete number 277 – riding the one trick pony on the clockwise carousel
Nos, eljött hát ez is. Egyrészt holnap hajnalban nekiindulok, és meg sem állok Fonyódig, csak időközben vonatról gyalogszerre váltok. Másrészt fenyegetőztem egy bambán a múltba bámulós bejegyzéssel, ami ebben a műfajban garantáltan az utolsó lesz. Nem marad ugyanis számottevő dolog, amire fátyolos tekintettel vissza lehetne meredni… A BSZM azonban eddigi futóéletem unikornisa, koronaékszere, nemezise, meg ki tudja még, mi a fenéje (az Ön megoldását gépelje ide:_________________), szóval úgy gondoltam, nem lenne rossz átpörgetni azt a négy (igazából három) versenyt, amin volt szerencsém (?) részt venni. Főleg azért is, mert 7-8 éve nem volt még szinte minden hétvégén 10-15 futórendezvény, bár az is igaz, én sem nagyon láttam túl akkoriban a BSI-s univerzumon (a külföldi maratonokat nem számolva persze). A valójában katasztrofálisan sikerült Amszterdam maraton 2010 őszén lehetett volna amolyan figyelmeztető jel is, de én inkább nem vettem róla tudomást. Néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy idő után maguktól mennek a dolgok, vagy épp nagyon is tudomást vettem róla, ezért akartam felcsavarni a teljesítmény potméterét. Hiszen ilyenkor kell még ráakasztani egy utánfutót a járgányra, és egész pontosan ez történt, amikor Zoli barátommal kiegészülve Kávé és Cigaretta néven beneveztünk párosban a 2011-es kiadásra (a BSI-sek akkoriban csináltak miniinterjúkat a nevezőkkel a verseny előtt, minket is felhívtak előtte, amiből egy nem túl jó cikk született (sületlenségekbe oltott közhelyeket mondtam nyilván)). Felkészülésként még az akkor másfél éve stagnáló jogsi-projektet is befejeztem, csak hogy a csapatkocsinkat el tudjam vinni A-ból B-be. (A váltásaink vidám pillanata volt a rajtszám átadásán túl annak az információnak a megosztása, hogy hol a csudában parkol éppen a járgány, egy egyikünk által sem ismert környezetben).
Egészen a múlt hétig meg voltam győződve arról, hogy a verseny előtti szerda éjjel a legendás „Sunáznám a robotod”-sci-fi partys Csirkepogó buli után indultam először a Balaton meghódítására, de a népszerű közösségi oldal emlékek funkciója alapján rá kellett jönnöm (bár elég lett volna a saját blogom visszaolvasni), az a koncert (amin tetőtől talpig alufóliába csomagolva játszottunk, nem tudom, mennyire voltunk robotszerűek, de bizonyára szörnyen futurisztikusnak tűntünk) pár nappal azelőtt volt, valójában egy Ajkak-hangverseny után szedett össze csapattársam Fehérváron és mentünk abba a magánóvodába, ahol kanapészörföltünk a verseny előtti napon. Másnap aztán feldobtuk a pénzt (be volt osztva a négy nap testvériesen, viszont azt nem tudtuk eldönteni, ki az A és ki a B futó), és bizonyos értelemben én nyertem, így a kezdő és a befutó is Koffein Kapitány volt. Ez az első alkalom (19:13 lett az időnk, szinte ugyanabban a tempóban mentünk, 5:40-5:50/km körül) arra volt tökéletes, hogy belekóstoljunk az egésznek a hangulatába és eldőljön: vissza kell menni egyéniben, mert maga a Balaton, de még inkább az, hogy több napig csak a futással kell foglalatoskodni, hatalmas élmény. Olyasmi, mint régen lehettek az öttusa-, vagy akár most is a többnapos bicikliversenyek (kivéve persze, hogy ez utóbbival ellentétben nem cseréljük le a vérünket minden este).
Nem igazán volt tehát kérdés a 2012-es egyéni nevezésem, már csak azért sem, mert az őszi Drezda-maraton sem sikerült túl pocsékul, így nem sokkal azután lelkesen kezdtem bele a szinte öt hónapos felkészülésbe, a már oly sokszor emlegetett, Saci néni-féle túlélő edzésterv alapján. Ezt közepes jóindulattal végig is csináltam, így a 113-as versenyző nagy reményekkel sorakozott fel a rajtvonalhoz, ezúttal kerékpáros kísérőjével. Doki barátomat utólag maximális respekt illeti, amiért bevállalta a kísérgetésem, főleg azután, hogy az azelőtti tízenpár évünk egy igen jelentős részét egyébként is egymás boldogításával töltöttük a már fent is említett kiváló zenekarokban, meg máshol, tudhatta, mire számíthat, és mégis vállalta. Ez volt az a verseny, amit valószínűleg nem tudtam volna befejezni, ha nincs nagyon szép tavaszi idő végig (a füleim konkrétan hámlottak a verseny után), ugyanis a második nap, Balatonberény tájékán kellett szembesülnöm azzal, mit jelent két egymást követő nap ultrát futni. Sose felejtem el a házigazda Gizi néni arcát, mikor a kezeim segítségével használatával ültem le a fotelbe a második napi szállásunkon, majd mondtam neki, holnap futok tovább Füredig. Szerintem meg volt róla győződve, másnap reggel a mentősök fognak lehozni a szobából. Ahogy akkor kedves ismerőseimmel nyűglődésemet megosztottam: “A többnapos ultramaraton valójában a második napon kezdődik. Ugyanitt két elhasznált láb igénytelennek átadó.” Aztán még volt két nap, de talán csak egy nagyon durva holtpont, aztán mégiscsak sikerült körbeérni, a léc azonban végig igencsak rezgett (meg a lábaim is). Az 1családonak pedig ennyi év távlatából is hála, amiért elvittek haza a verseny végén. Önállóan nem feltétlenül sikerült volna.
A következő év, ami Kávé és Cigaretta reuniont (csak ezúttal egyéniben mentünk mindketten), illetve picit erősebb felkészülést hozott, már nem volt ennyire kegyes az időjárás tekintetében, mindenre szükség volt az utólag csak “négy nap, négy évszak” szerkezettel leírható körülmények miatt. Az utolsó pillanatokban dőlt el, hogy a másfél héttel a rajt előtt megsérült bokámmal el tudok-e rajtolni, végül bokarögzítővel, de el tudtam (majdnem elsütöttem az imént a “be tape-ve” “szóviccet”, de csak majdnem). Az első nap egy spórolós tavasz volt, a második nap egy keményebb nyár, a harmadik nap szomorkás ősz. Vasárnap reggel aztán olyan fényességre ébredtem, amiből rögtön azt gondoltam, elaludtam, lekéstem a rajtot, jaj-jaj, itt a világvége. Aztán kiderült, hogy csak a hó jött meg -8 fokkal, mindössze a tél volt ott, nem a világvége. Persze adott állapotomban ez a kettő nagyjából meg is egyezett. De végül 11 körülre kitisztult az ég és melegebb lett, jelentősebb nehézségek árán, de ismét beléptem a teljesítők táborába.
Már akkor is azt emlegettem, három a K2 igazság a BSZM tekintetében, és szeretnék egy olyan versenyt, amikor a fentebb felsoroltaknál egy picit kevesebbet szenvedek, vagy a záróbusz nincs fél órán (15 percen) belül. Ez aztán nem a 2014-es kiadás lett, amikor is Keszthelyen életemben először és eddig utoljára a záróbuszban végeztem. Ráfoghatnám arra, hogy rövid kirándulásom a központi közigazgatásban munkavállalóként (ismerd meg az ellenséged némely kutatásod tárgyát) nem támogatta a felkészülésem, de ez csak féligazság. Erről a versenyről képeim sincsenek, így álljon itt a pár epizód után abbamaradt K2 képregény vinyón turkálás közben felbukkant epizódja, ami passzol ide:
Nehéz egyébként megragadni, mi a jó a BSZM-ben, mert elég sok minden. Arcok, helyek, pillanatok. Igen tömör dózisban. Bozó Pali bácsi a kötött, fehér gyapjúpulóverében, aki 2012-ben, 73 évesen is be tudta még fejezni a versenyt, ráadásul a második napon tudtam egyáltalán elé kerülni (és amíg hallótávolságon belül voltam, a frászt hozta rám a légzéstechnikája). A nála egy bő tízessel fiatalabb Toncsó, akivel ’13-ban órákat futottunk együtt (azon az őszön a Zagyvamenti maratonon is mentünk egy kört azonos tempóban), minden hülyeségről beszélgetve. Vagy Kiss Péter, akiről ugyan akkor nem tudtam, hogy az ország talán legtehetségesebb hegymászója, de mindkét egyéni indulásomkor az első nap Siófokon ugyanott öltözködtünk (másodjára a halála előtt alig pár héttel), és egy félmosollyal figyelte a Kapitány eljövetelét, talán nem véletlenül. Kocsis Árpi, a versenyigazgató, akinek a robogója mindig másmilyen, de a megjegyzései ugyanolyanok. Sorbán doki, akivel mind a négy alkalommal volt szerencsém együtt futni valamennyit, és aki teljesen jogosan lebeszélt a 2014-es folytatásról a harmadik napon. És sokan-sokan mások. A fonyódi móló, a Szigligeti vár, a vasárnap hajnali Balatonfüred, vagy a magaspart Aligán, ami a célegyenesbe (…) forduló, és ahol ’12-ben kb. elbőgtem magam, mikor rájöttem, hogy tényleg meg fogom csinálni (de Doki ezt nem vette észre, szóval meg sem történt). Hiányzott már, na.
Nem én lennék, ha megkönnyítette volna az élet a dolgomat az utolsó napokban, a múlt heti 51k (osztható tizenhéttel!) csak hangolódásul szolgált a teljesen átdolgozott hosszú hétvégéhez, és a héten sem aludtam négy óránál többet egyszer sem (most sem fogok, a hülye blogom miatt), de legalább a normális üzletmeneten túl beadtuk a pályázatot, elküldtem a tördelőnek a duplaszám terebélyes hibalistáját és leadtam a camera-ready konferenciacikkemet. Mindezeknek köszönhetően érdemi ráhangolódásként “mindössze” ez az írás szolgált. Most már jöhet a PRODUKCIÓÓÓÓ… (és a kabaladal)
fourth time lucky
Mondanám, hogy a Mikulás telepakolta a cipőmet minden jóval, de ez nem teljesen fedné a valóságot, hiszen a szakállas mindössze a nagy halat, vagyis a jövő tavasz fő eseményére történő nevezésemet gyömöszölte a lábbelimbe: sok vacillálás után tehát beregisztráltam a negyedik Balaton Szupermaratonomra. Majd a következő három hónap eldönti, ez mennyire volt jó ötlet, az mindenesetre biztos, hogy a két nyögvenyelős teljesítés és egy feladás után régóta érzem úgy, még tartozom magamnak egy olyan tókörrel, amikor az eddigieknél lazábban és vidámabban tekergek a magyar tenger partján.
Minden ősszel motoszkál ez a fejemben 2014 óta, de a bankszámlám megkönnyítéséig konkrétan még egyszer sem jutottam eddig. Persze, bármi közbejöhet, ám december elején az utóbbi öt évben nem tartottam ott, hogy ezt érdemben tervezhettem volna, a mostani 60-70 kilis hetekből ellenben fel lehet ezt építeni, ha időközben nem omlik össze a kártyavár. Az utolsó impulzus az volt, amikor keresgéltem régebbi kéktúrás fényképeket, aztán kezembe akadt az özönvíz előtti, Saci néni-féle Balatonos edzésterv (már rég nem ezt küldözgeti a BSI), amihez képest még előrébb is vagyok egy kicsit. Az újabb kori BSI-s edzéstervhez képest már nem annyira, de nem is ebből készültem anno, mikor sikerült ez a kerülgetős dolog. Egyébként meglepő módon igen lelkiismeretesen színkóddal láttam el, hogy az adott napi penzumokat megcsináltam (zöld), szinte megcsináltam, de valamennyit lelógtam belőle (sárga), vagy érdemben nem csináltam meg (20 százaléknál többet elsunnyogtam), vagy sehogy (piros). Azt már nem tudom, ez melyik évből származik, de a gyanúsan sok zöldből arra tippelek, ez a 2013-as felkészülés emléke. Mondjuk akkor a keddenként fociztam futás helyett, ez sajnos a jelenlegi súlycsoportomban már nem opció (vagyis az, csak akkor minden alkalom után 3-4 nap regeneráció szükséges), így találni kell majd valami mást, ami egy kicsit változatosabbá teszi a következő szűk száz napot.
Részben már ennek jegyében még a Mikulás előtt további két eseményre is beneveztem, az egyik a Téli Börzsöny, a másik pedig egy éjszakai teljesítménytúra, a Bükki Kihívás, ez utóbbinál „természetesen” az 52k-s táv a cél, bár ezt nem futni fogom, az egészen biztos. Feltöltöttem tehát a jövő év elejét hirtelen felindulásból, kérdés ezek után, fel tudok-e nőni a feladatokhoz. Már csak azért is, mert ennek a hétnek a vége finoman szólva is nyögvenyelős lett.
A hétfő után a keddet is ki kellett hagynom, mert egy csodálatos konferencia+workhsop kombón volt jelenésem, sőt, ez utóbbin a nap végén az utolsó napirendi pontot én vezettem elő. Ha van stand up comedy, akkor van felállós szakértés is. Keljfeljancsiról nem is beszélve. Szerdán jutottam először futáshoz a héten, azóta viszont minden nap rászántam magam, bár tegnap meg ma ez egyáltalán nem volt evidencia. Elkezdtem emelgetni a “sima” hétköznapi egy órát, egyrészt javul folyamatosan a tempóm, így több belefér, bár nem annyival több, mint amilyen ütemben emelni kell a távot a márciusi siker érdekében. Ez az emelés egyelőre fél-egy kili mindössze, óvatos duhaj vagyok.
Csütörtökön sor került az első igazi téli penzumra is, -3 fok, reggel öttől hatig, tök sötétben. Előző nap tették ki a karácsonyi díszeket a faluban a főbb útvonalakon a köztéri lámpákra, na, ezeken másnap reggel semmi nem égett, még ott is szurokfeketeségben botladoztam, ahol elvileg fényár szokott lenni. A sorozatterhelés szombatra már kezdte megtenni a hatását, elég nyűgösen indultam el, azzal a szent meggyőződéssel, hogy lerövidítem a szakaszt, aztán közben elkezdett esni az eső, illetve a sorompó rossz oldalán is maradtam, így végül mégsem lett rövidítés. Mindezek után ha vasárnap hajnalban csörög a vekker, mert három és fél óra futás vár, az nem lelkesítő. Próbáltam fatalista módon megközelíteni a mai hosszút, mert ha felmerült volna bennem a választás lehetősége, egész biztosan nem indulok el. Pedig egy szar hosszúfutás is sokkal hasznosabb és jobb, mint a semmilyen. És igazából csak az első 40 perc volt tényleg szar, a maradék három óra (…) már egész elviselhetően haladt (közben feljött a nap, ez is segített), bár az is igaz, a tempót igencsak lespóroltam. Viszont a 32 kili az 32 kili (az ötnapos hétre így 72 a teljes táv), és az elégedettséggel tölt el valamennyire, hogy ez megy már spórolós üzemmódban is, ami után még vígan kicserélem a szigetelőanyagot négy ablakszárnyon délelőtt. Egy-két hónapja még csak úgy ment ez a táv ugyanennyi idő alatt, ha utána estig szédelegtem. Ezek vannak, jövő héten Budai Trail, kíváncsi vagyok, négy év után mit fogok összehozni, bár igazából csak egy laza évzáró versenyre vágyom.
21097 