a million little pisces

A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére  (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.

Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….

Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)

IMG_2722

Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.

IMG_2790(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)

Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.

De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.

mostly harmless

Ha a jogosítvány megszerzésének (más egyéb mellett) egyik feltétele az, hogy uraljuk a gépjárművet, akkor az eheti teljesítményem alapján nem igazán kaphatnék járművezetői engedélyt “élet” kategóriában. Mivel törülközőnapon nem illene bedobni a frottírt, meg ha megint csak nyavalyognék, az szerfelett unalmas lenne, ezért egyfajta státusz riportként vegyük sorra, milyen előremutató dolgok történtek az elmúlt, káosszal és idegbajjal zsúfolt napokban:

  1. A szerda estébe (sose gondoltam volna, hogy kifejezetten nehezemre esik majd valaha este elindulni futni, de eljött ez is, persze, ha már elindultam, utána már halad) összesűrítettem a teljes eheti távot, mind a tucatnyi ezrest. Legalább egyszer sikerült. Jahorina azért egyre inkább már csak álmaimban integet vissza. Pedig hogy utálnék másik szülinapi bulit szervezni.
  2. Last minute jelentkeztem segítőnek az UTH-ra. Mivel sosem csináltam még ilyet és a versenyt sem ismerem,  jelenleg hülye vagyok az egészhez, mint a segg. Remélem, hamar képbe tudok kerülni, mert így kicsit rémisztő a crew-nak fenntartott facebook-csoport, a sok lelkes ember ellenére. Kis szerencsével A-ból B-be kell felismerhető dolgokat rakosgatnom, netalán jó irányba küldeni futókat, az egyetlen lehetségesből.
  3. Említettem, hogy hamarosan várható valami, ami miatt enyhén pironkodni fogok. Nos, ez egy interjú Koffein Kapitánnyal, aminek csütörtökön visszakaptam a szinte végső verzióját, elvileg jövő héten fog felbukkanni a 24.hu-n. Ilyen tényleg csak negyvenévente egyszer lesz, de inkább először és utoljára, és Tamáson, a szerzőn kívül (akit nagyjából egymillió éve ismerek) szerintem mindenki mást el is hajtottam volna az ötlettel. Szerintem hangulatos lett, és szerencsére minden ellenkező irányú törekvésem ellenére K2 nem tűnik értelmesebbnek, mint amilyen valójában.
  4. Jövő csütörtökön megyek végre urológushoz.
  5. Kis fáziskéséssel feltűnt, hogy az egyik kedvenc “futózenekarom”, a The Mutant Members Only Club (ami egy egyszemélyes, akusztikus projekt) a korábban megszokotthoz képest jóval hosszabb szünet után új albummal jelentkezett. Tom sem lesz már fiatalabb, de döbbenetes módon 15 album után is képes még mindig az általa képviselt, meglehetősen réspiacot jelentő stílusban (akusztikus-horror-sci-fi-punk-doo-wop-vagy-mi) olyan – kifejezetten aktuális – slágereket megalkotni mint a “Nothing but Blood in My Underwear” vagy a “Why Do I Wanna Strangle Everyone?”.

Dióhéjban. Ma fél öttől hatig dolgoztam, utána egész nap falaztunk, most még dolgozni fogok, így múlatom mostanában az időt. Sajna a jövő hét is menthetetlennek látszik már most, és ki tudja még, mik fognak menet közben előkerülni. De visszatérek a normális állapotokhoz, amint lesz róla fogalmam, milyen lenne az.

IPOS denial/hypochondriac attack

A legutóbbi bejegyzést azzal zártam, legközelebb akkor írok, ha érdemben futok vagy kiderül, miért nem tudok. Egyre inkább úgy érzem, ez utóbbi el fog jönni, így valószínűleg szekvencia lesz ebből, nem pedig “vagy”, de ezen a héten még az érdemi futás került sorra. Az esős idő lelassította a felújítással kapcsolatos tennivalókat, maradt egy kis tér a futásra, bár a vizelet most megint aszús (legalább ötputtonyos!),  a jobb vesém pedig szinte folyamatosan tudatja a helyét. Megnyugtatóbb lenne, ha legalább néha kibírhatatlan görcsök rántanának magzatpózba, mert akkor egyértelmű(bb) a diagnózis, de így azért aggódom csöppet. Jövő héten talán vége lesz annak a bolygó hollandinak, ami mostanában zajlik, és tényleg sort kerítek arra, hogy valaki a vesémbe lásson. Addig marad ez a “sérült vagyok vagy sem”-prüntyögés.

Az elmúlt napokban egyébként is muszáj volt futnom, kicsit úgy éreztem magam, mint a béka, akit nem a forró vízbe dobtak, hanem alágyújtottak és szép lassan melegítették a vizet forróra. Ha már pörgetni “kellett”, hozzátettem egy kísérletet, a következő megfontolásából: ha tényleg van valami komoly nyűgöm, akkor ennek már erős nyomot kellene hagynia a teljesítményemen. Tehát nem csak futottam, hanem viszonylag durván ütöttem magam, ha már heti négy etapra sor került (szumma: 62k). A kedd hajnali 12k inkább csak visszaszoktatás volt, a másnapi 15 viszont bőven befért másfél óra alá, közte egy 4:50-es kilivel. Úgy tűnt tehát, nem robbantam le, illetve nem kezdtem el totálisan hanyatlani (bár ennek a sitt-, cement-, tégla-, vályog-, terméskő-mozgatásból szintén látszania kellett volna), remélhetőleg tényleg nem komoly a történet. Pénteken még az akaraterő-próbát is megdobtam, korán kellett Pestre mennem, mégis kitámolyogtam a vidéki hajnalba fél ötkor, egy szűk tízesre. A péntek tartogatott még egy roppant furcsa dolgot Koffein Kapitánnyal kapcsolatban, amire az elmúlt bő tíz évben nem volt példa, és valószínűleg a következő negyvenben sem lesz, de ezt egyelőre fedje jótékony homály. Be fogok számolni erről, amint aktuális lesz, némi pironkodással.

Szombaton jött az eddigi legkeményebb keresztedzés idén, lebetonoztuk teljesen az elbontott részt, mintegy 30 négyzetmétert. Estére át tudtam érezni azt, hogy a futás miért a huszadik század második felétől lett divatos. Nem hiszem, hogy bárki vágyna még egy intervallumos edzésre tíz óra fizikai munka után, de előtte sem. Én biztos nem vágytam. Mondjuk Békéscsabán az ötvenen előttem végző srác, Ede mondta, hogy ő ács, amit azért elég kemény lehet összeegyeztetni szezonban a futással, mikor 8-12 órát vagy a tetőn…  Ma, vasárnap, a tagadás csúcsaként bevállaltam egy hosszút (25k), a terv a húsvétihoz volt némileg hasonlatos volt, vagyis kellemest a hasznossal. Most nem benzinkút, hanem hatalmas kerülővel a szolnoki piac volt a cél, mert idén a turbulens időkben elblicceltem a palántanevelést, be kellett szerezni a lecsó-alapanyagot (a héten egyébként retket már szüreteltem, és a saláta is ígéretes). Jó lenne, ha jövő héten már elmaradnának az 5-6 fokos reggelek. A palántákat inkább buszon hoztam haza, nem kínoztam őket futás közben lóbálással, főleg mert az odafelé 25 bőven elég volt.

IMG_20190519_085542

A heti tapasztalatok alapján nem lettem beljebb azzal, van-e baj, vagy nincs, illetve mekkora, most már valóban ideje kideríteni, mielőtt végleg szappanopera alakul a dologból. Azt azért túlzás állítani, flottul ment volna minden, de most tényleg elég sok minden összejött, kevés dolog indokolná a csúcsformát. A többször emlegetett Insta-kísérletem egyik kedvező mellékhatásaként (néhány paródia-accountnak köszönhetően) némileg tájékozottabb vagyok viszont a terepultrás angol szlengben, illetve onnan is egyértelmű, hogy a futóvilág legalább harmada kb. mindig sérült, forgószínpad-jelleggel. Ennek egyik leképeződése az “enyhén” önironikus “injured piece of shit” (IPOS) szakkifejezés. Meglátjuk, magamra aggathatom-e, vagy csak egy rossz szimuláns vagyok.