athlete number 007

Nehéz lenne úgy beletúrni a futóemlékek meglehetősen zsúfolt hátizsákjába, hogy rövid kotorászás után ne akadjon kezembe az utolsó érdemi terepversenyem. A legkülönösebb ismertetőjele ennek a Vadrózsa 50-nek az azóta elröppent alig 30 hónap. Ironikus módon a futásról szóló élménybeszámolómban a konklúzió a katarzis valamiféle hiányára fut ki, amit az azóta történtek fényében vérmérséklet függvényében végtelen arroganciának, bámulatos rövidlátásnak, netalán szimplán butaságnak is hívhatunk. De valamikor szembesülni kell azzal, nem feltétlenül természetes, vagy a szervezet által tolerálható negyven fölött 8-10 órákat futkorászni a hegyen, két bödönnyi zsírba bugyolálva. Az igencsak hosszadalmas újratervezési folyamat (türelem, you son of a bitch) talán leglátványosabb lépéseként holnap tehát ismét viszonylag (kiemelés tőlem) hosszút (kb. 15k) futok, terepen (kb. +500). Nem teljesen vagyok rá felkészülve a betegség miatt kiesett 2-3 inaktívabb hét miatt, de a Bolza-kör is némileg hosszabbra sikeredett és korábban jött pár héttel az ideálisnál. A Tihamér által mutatott értékek szerint többé-kevésbé regenerálódtam mostanra, a lábaim amennyire lehetnek, rendben vannak, szóval óvatos taktikával ennek mennie kellene. Persze, én meg az óvatos taktika. Abban sem vagyok biztos, egy olyan versenyen, aminek a nevében benne van a “roham” szó, illik-e egyáltalán óvatoskodni…

Nem mondom, hogy sosem vártam még így futóversenyt, de jó lesz egy kicsit, ha másodpercekre akár, de kiszakadni. Azért is, mert újfent kiderült, az igazán jó punk dalok sokkal jobban (vagy rosszabbul?) öregszenek mint a szerzőik…