Ma ismét elindult kedvenc alföldi duatlon-szériám, az Auriga Erdei Futóverseny sorozat. Az ingyenes, nagyon családias, és a parkerdő miatt egész impozáns rendezvényt nagyon megszerettem tavaly, igyekszem az idei három fordulóra mind elmenni (sajnos a nehezebb idők miatt felére csökkent az alkalmak száma, de így is nagyon-nagy köszönet a szervezőknek ezért a lehetőségéért). Persze duatlont csak én csinálok a sorozatból, immár hagyományosan bringázással melegítek be és vezetek le a futás előtt/után, mert minden szempontból ez a leghatékonyabb számomra. Idén igazán örömteli módon a tavaly megszokottnál jóval többen neveztek (pandémia előtti létszám?), köztük néhány meglehetős atléta (10,6k 40 percen belül?), ráadásul természetesen az S2 a legnépszerűbb férfi korcsoport. Egyébként sem szoktam, de így végképp nem kellett aggódni a helyezés miatt.
A tetthelyre tekerés közben próbáltam valami taktikát kimódolni, alapvetően az lett volna a napi feladat, hogy megállapítsam, hol tartok most a téli szenvedéstörténetből lassan kifelé (?) lábalva. Végül arra döntöttem, legyen 30 perces pulzusteszt, 50 percre kerekítve, vagyis nézzük meg mit bírok nagyjából maximumon ezen a szent napon éppen. Ha meg kell dögleni, akkor meg kell dögleni. Még kóvályogtam Szolnokon, vettem pár dolgot, így majdnem sikerült elkésnem, maradt tíz percem a rajt előtt átvedleni hétköznapi szuperhőssé, meg valamennyire bemelegíteni, ha már az első perctől égetni akartam neki.
Az Auriga rajtjánál a legfontosabb az a bő kétszáz méter, amíg beérünk az erdőbe, addigra kell elfoglalni valami élhető pozíciót, hogy az ösvényeken ne legyen nagy a tumultus, de még egy már-már Zrínyi kirohanását megidéző rajttal is óvatoskodnom kellett a periférikus látás hiányában. Annyit értem el a padlógázos rajttal, hogy majdnem az egész első kör (a leghosszabb táv, a (szinte) 11k négykörös) sokkal gyorsabb lett, mint azt terveztem, az első két kili 4:40-en belülre sikeredett, ami teljesen irreális volt jelenlegi állapotomban, ám rövid kísérletezés után beállítottam a tempót egy olyan közepesen kellemetlenre (…), amiről elhittem, hogy végig fogom bírni. Tavaly júniusban, az utolsó fordulón 51:30-at futottam, ez volt a benchmark, a titkon remélt űridő pedig bármi, ami négyessel kezdődik. Ez utóbbi esetén azért kilőttem volna magam a vákumba és a saját fülembe súgtam volna, “Dögölj meg!”.
Utólag visszanézve, a kezdeti kalandok után egész jól lőttem be a sebességet, a következő nyolc, egyre monotonabb ezres mind 4:43 és 4:50 között volt. A monotont azért írom, mert ahogy a rövidebb távok véget értek, ürült a pálya, és a verseny második felét egy kis vonatban töltöttük hárman, amolyan légüres térben: elől masinisztaként a női verseny mint kiderült győztese, őt követte 15-45 méterrel lemaradva a jelmezes szatír, majd nagyjából ugyanennyivel mögöttem fújtatott még egy futótársunk kitartóan. Fantasztikus egyébként, hogy komplett családok és tényleg mindenféle ember eljön az Aurigára, a szinte topatlétától kezdve a melegítőben erősen gyaloglóig.
Az utolsó kör már nem annyira esett jól, de azért még félig sikeresen hajráztam valamennyit. Ha tényleg meg akartam volna halni, akkor meg lehetett volna talán az 50 percen belüli idő, de ettől most eltekintettem (a pulzusomat elnézve így is kisebb csoda, hogy elmaradt az agyvérzés), 50:08 lett a vége, 7/26. Mondjuk hosszú másodpercekig a Garminom nyomogattam a másik kezemen lévő időmérő chipes óra helyett a célban a leolvasóhoz. Legalább maradt motiváció a második fordulóra, remélem, most már nem esem vissza megint, és sikerül földtörténeti lassúsággal visszaszereznem a tavaly kora őszi formámat. Most épp legalább az irány jó. Megvártam még az eredményhirdetést, majd hazabicikliztem, délre itthon is voltam egy remek, aktív és napsütéses vasárnap délelőtt után.
Ja, igen. Arcátlan önreklám. Megjelent A nyári futás hangja második száma.
Az eddigi futóévemet gyakorlatilag tervszerűségben pácoltam, így itt volt az ideje egy kisebb, már-már improvizatív csavart vinni a történetbe, mielőtt jövő szombaton lezárnám a tavaszi szezont, és végeérhetetlen lamentálásba fognék a hogyan tovább problémakörét illetően. A héten eszembe jutott újfent csekkolni a helyi futószíntér egyik jeles eseményének, az Auriga Erdei Futóverseny Sorozat kiírását, és mivel a tél kivételével szabálytalan, de ciklikus időközönként kerékpáros kirándulásokat szoktam tenni Szolnokra ügyes-bajos dolgaimat intézendő, örömmel fedeztem fel egy ritka, lehetséges együttállást, amikor a két bolygó akár fedésbe is kerülhet a hétvégén (szép az a parkerdő, de csak azért, hogy ott fussak 5 vagy 10 kilit, nem indulnék el itthonról, errefelé szintén akad hasonló terep bőséggel, ráadásul a rövid versenyek finoman szólva sem az én világom). Ennek szellemében beneveztem gyorsan (és ingyen!) a 11k-ra, mi bajom történhet, ha a szombat délelőtti piacon lődörgést még kiegészítem egy szűk óra futással? A hirtelen jött, rendhagyó addendummal együtt most április végén, május elején-közepén öt hétvégéből négyen versenyzek, hányásig töltekezhetek tehát két év szünet után a sűrített tejként csordogáló futamokkal, ezzel támogatva a jövőről történő gondolkodás megfontoltságát – a versenyéhség ezek után egész biztosan nem viszi majd félre a(z újra)tervezési folyamatot.
Az Auriga kapcsán a nevezés közben elkezdett valami halványan derengeni egy félmaratoni versenyről, ami ugyan a múlt ködébe vész, de nem a régmúlt ködébe… Szóval legutóbb, Fehérvár előtt annyira belemelegedtem az egynél megállt (…) félmaraton-számolásba, hogy az update-ként később közölt korrekció sem fedi tökéletesen a valóságot. A helyes válasz legalább három, de már nem mondok inkább semmit, ki tudja, milyen félmaraton-csontvázakat rejt még az elmúlt évtized kiapadhatatlan futószekrénye. Lehetne az amnéziát arra fogni, hogy ha az ember terepezik, meg ultrázik, akkor a félmaratonok egy idő után nem hagynak évek múltán is kitapintható hegeket az emlékezet sebgyűjteményében, ám ez csak mellébeszélés lenne, az öregkori elbutulás szemmel láthatóan egyre nagyobb árnyékot vet rám. Szerencsére a futáshoz nem sokat kell gondolkodni.
Nem is terveztem sokat gondolkodni, szűk 11k nem az, amit érdemes lenne túlagyalni, ennek köszönhetően a versenystratégia megkomponálása a töredékét töltötte ki annak a félórás bringázásnak, amivel megközelítettem a helyszínt. Azt ötlöttem ki sebtében, hogy jó lenne ötös átlag alá begyömöszölni a nagy fehér bőrbálnát, ennek megfelelően megcélzok valami 4:50-4:55-ös átlagos tempót a négyből az első három körben, az utolsó karika meg már csak nem olyan hosszú (ha ez a tempó valamilyen nem várt okból erős lenne), hogy ne lehessen prímán végigszenvedni, ha pedig érdemben sikerül hajrázni, akkor minden adott a zajos ünnepléshez. Kezdem azt érezni, túlreagálom ezeket a versenyterveket, még akkor is, ha néha akár öt egész percet áldozok a megalkotásukra. Sportszakmai belemagyarázás gyanánt még az elmondható lenne, hogy ez a szűk óra kvázi nyélen futás tulajdonképpen beillik egy suta laktátküszöb-tesztnek, de nem kívánom azt a látszatot kelteni, tisztában lennék a szókapcsolat bármelyik összetevőjének jelentésével.
A tetthelyen a rajt előtt fél órával kellemes nyüzsgés fogadott, továbbra is azt gondolom, remek ötlet volt ezt az egész parkerdő-dolgot ide installálni egykoron, a dolgok nem sokat változtak tavaly óta, amikor legutóbb errefelé jártam (az egyik bejáratott TT-m “kötelező” ellenőrzőpontja is a tájék). Felvettem a 235-ös rajtszámot, a csuklószíjas chipet (öt éve még emlékeim szerint nem volt ilyen, akkor többen diktálták a célidőket az írnokoknak – ami egy újabb adalék a verseny családiasságáról), majd ráhangolódtam a számomra szokatlan sprintre. Imádtam közben nézegetni a mezőnyt, ami ha nem is volt borzasztóan népes (hála a jó égnek), hibátlanul leképezte a futótársadalmat, a fiatal-mégmindigfiatal, rutinos-nemsokárarutinos, gyors-edzésnekjöttemaversenyre tengelyek háromdimenziós terében.
VersenyközpontNyüzsgésCsak az a szép zöld gyep…Keverőnél bal hátulCélárnyék
Szép lassan mindenki a rajtvonalhoz szivárgott tíz óra tájban (annyira kicsi a futóvilág, még én is összeakadtam ismerőssel), elsőnek elrajtolt az ovis futás, majd következett egy szomorú epizód, rövid megemlékezés Gál Szabolcsról (a verseny társszervezője az Ejtőernyősök Szolnoki Szervezete). Kisvártatva elindult a gyerekfutam, majd egy perccel később a teljes társaság nekirugaszkodott az egy, két vagy négy körének. Igyekeztem már a keskeny erdei utakra beszaladás előtt ránézésre valami olyasmi pozíciót elfoglalni, ami mentesít az előzgetés alól, ez többé-kevésbé sikerült. Maga a bő két és fél kilis kör nagy része benn tekereg a telepített erdőben futó ösvényeken, két, nagyjából 3-400 méteres szakasz kivételével, ami nyílt mező. Szintemelkedés megközelítőleg egy méter. A tisztásos részek nem voltak annyira kellemesek az elején, már délelőtt tízkor jól befűtöttek, de az időközben szétterülő bárányfelhők később igen jó szolgálatot tettek.
Az első körben barátkoztam a pályával, illetve a saját magamnak választott tempóval, közben a második mezőn elismeréssel néztem a bográcsot éppen beizzító párt, a későbbiekben a piruló hagyma, illetve a zsírját eregető szalonna különböző stációit volt lehetőségem megorrontani az elhaladásokkor… Úgy tűnt, minden rendben, a bemelegítő karika lement különösebb gond nélkül, a beállított tempóval. A második kör viszont maga volt a kínszenvedés, nagyon minimálisan visszalassultam és érthetetlen módon nem is éreztem valami csudálatosan magam. Bő tíz perc után kezdtem el újra magamhoz térni, a rajt/célegyenesbe másodjára fordulva épp bűvöltem az órám, amikor egy, hozzám kísértetiesen hasonló tempóval köröző, ám egy rövid, vizelős pit-stopra a susnyásba vonulásakor általam megelőzött kolléga visszavette a helyét, miközben azt kérdezte: az ötösön jössz? Mondom igen, nagyjából. Kisebb csönd után tisztáztuk, ő az öt kilis távra gondolt, nem a tempóra…
Utólag kiderült, azért érdekelte, melyik távon vagyok, mert potenciális ellenfelet látott bennem, a hasonló ritmus okán. Én akkor még egyáltalán nem tartottam ott, hogy ez mellesleg egy futóverseny, a célom az volt, a negyedik kör előtt újra összekapjam magam. A kompetitív gondolatok csíráját az utolsó tíz percre tartogattam, már ha egyáltalán. Így én (szégyen, nem szégyen) nem elsősorban ellenfelet, hanem nyulat láttam a sporttársban. Arra gondoltam, ha nem maradok le róla túlságosan, akkor ismét a tervezett sebesség környékén tempózhatok.
Közepesen új erőre kapva sikerült az első kört a harmadikban reprodukálni, miközben az utolsó rohamra indulva az is feltűnt, a fordítóknál a kolléga mindig igen lelkiismeretesen megtekinti, vajon lemaradtam-e már. 2500 méterrel a vége előtt már nem fenyegetett a szörnyű nagy fejreállás veszélye (illetve a kinéző 10k “körülbelül” PB-t sem ártott még megkalapálgatni csöppet), ezért úgy döntöttem, hát, na jó, kihívás elfogadva, hozzásegítem a sporttársat egy bő perccel jobb eredményhez. Begyújtottam a rakétákat. Ezt nagyságrendileg úgy kell elképzelni, mint amikor a születésnapi tortákba szúrható apró tűzijátékrúd fellángol. Nyilvánvalóan nem nagyon van nekem hova rakétázni negyven perc 4:50-es tempózás után, próbálkozni természetesen azért lehet. És valamennyire működött. Gyorsultunk a közben lassan kiürülő pályán (ahogy a rövidebb távokon indulók célba értek), a különbség harmonikázott köztünk, de nagyjából mindig megmaradt úgy 15-20 méter. Egy idő után egyértelművé vált, a sporttárs jóval erősebb nálam, de az is, hogy annyira már neki sem esik jól az, ami történik. Ráadásul az utolsó kör felén túl már egyébként sem előztem volna meg, aki két kört húz maga után, az nem érdemli meg, hogy a végén ledurrantsam (kiváltképp mivel valahol a roppant értékes ötödik-hatodik pozíció táján öltük egymást). Persze a ledurrantásra esély sem volt, pedig a célegyenesben már négy perc körüli tempóval kergettem az ellent. Így viszont a kolléga tényleg jobbat futott legalább egy perccel, mint amennyit akarhatott eredetileg :). Annyiból mindenképpen jó volt ez a kis miniverseny, hogy nem jutott eszembe közben szarul lenni.
Blokkoltunk a célbungalóban, ahol már ott ücsörögtek a táv dobogósai, majd pacsi a nemes ellenféllel. Az eredményhirdetésig aztán kellemesen eldiskuráltunk a sporttárssal, kiderült, nagyjából tíz évvel idősebb ugyan, viszont aktív triatlonista, jó pár ironmannel a háta mögött. A hazakerekezés előtt picit rendeztem a soraimat (ivás, nyújtás, stb.), nyugtáztam az időmet (51:39, a 10k Tihamér szerint 48:29) és megállapítottam, egészen pompás ötlet volt ez a kis szombat délelőtti kitérő. Reméljük, holnap is ezt fogom gondolni… Végezetül álljon itt egy fotóalbum arról, mennyire remek kis verseny(sorozat) ez.
Ha elfogadjuk azt a széles körben elterjedt vélekedést, mely szerint a futás egyfajta elixír, ami mind mentálisan mind fizikálisan bámulatos regeneráló hatással bír az emberi szervezetre, és még azt hozzászámoljuk, hogy a futóverseny ezt a gyógyhatást igen koncentrált dózisban képes nyújtani, akkor talán nem a valóságtól elrugaszkodott hasonlat bő két év kihagyás után egy ilyen rendezvényen történő részvételt az emlékeztető oltás megkapásához hasonlítani. Ekkor a csodaszer hatásmechanizmusának minden összetevője maximális hatékonysággal teszi a dolgát, az egyszeri halandónak jószerével semmi más teendője nincs, csak vigyorogni, már ha éppen jut levegő a szervezetébe, leginkább a fülén keresztül.
Ez a rettenetesen erőltetett metafora késő hajnalban, szedelődzködés közben jutott eszembe a Téli Bolza-körre indulásomkor, és jól mutatja, nem igazán ébredtem még fel a kapun kilépés előtt. Utána pedig nem gombolyítottam tovább a zavaros fonalat, csak hagytam magam elveszni az Alföldben. Nem akartam túlreagálni az egészet, vagyis hogy két év kihagyás után egy 10k+ versenyre megyek, csak néztem ki a fejemből, ahogy felsorakozott és elmasírozott előttem a végtelen szántóföldek, a csatornák, a hetvenes évekből itt maradt vasútállomási WC-k, a lapszabászatok, pálinkafőzők, néhány meglepően modern gyár, a kopott kisboltok, a biciklis kosarak valamint az albán pékségek varázslatos és egyben mérhetetlenül lehangoló világa. Az odaút utolsó szakasza előtt elhelyeztem magamban még egy kávét és egy süteményt, majd a következő bő 20 perces buszozás alatt próbáltam véglegesíteni a már a beharangozóban említett, nem túlságosan szofisztikált versenystratégiámat. Ennek középpontjában egyetlen vezérmotívumként felfogható intelem állt: ha egy mód van rá, ne menjél végig nyélen, te barom. Ezt úgy éreztem, ha elégszer hangsúlyozom magamnak, akkor talán nem fogok megint három hétig sántikálni egy újabb rehabilitációs lépcsőfokra fellépést megünnepelendő. Mivel akkor még úgy tudtam, a táv éppen 10 km (vagyis négy kör a Bolza Mariette sétányon), azt fundáltam ki, 14 perces köröket irányzok elő aztán ha ennél némileg erősebb lesz a tempó, az még bőven akceptálható (azaz 5:30 körüli, bár ennek a küszöbnek a megállapításához a térdeim véleményét külön nem kértem ki). Mivel jól ismerem már a térségi időmérők kijelzőjét, tudtam azt is, minden kör végén leellenőrizhetem a terv betartását, hiszen ismét kütyümentes futást terveztem.
A jól végzett stratégiai tervezés elégedettségével kászálódtam le a buszról a hídhoz közelebbi megállónál, és a kastély mellett elvonulva célba is vettem az Arborétumot, aminek a története szorosan összekapcsolódik az építmény egykori lakóival. Trappolás közben azon gondolkoztam, hogy ha már az emberrel annak idején megesett az a csúfság, hogy grófnak született (ugye, senki nem tehet a származásáról…), akkor egy ceruzás kisötöst zölddel mindenképpen fel lehet jegyezni azok neve mellé, akik folyamatosan igyekeztek létrehozni valamit a tágabb közösség épülésére. A park névadójáról (Bolza József, aka Pepi gróf) mondjuk nekem egy pirospozsgás, kockás sálat viselő, mindenkinek harsány “Hahó!!!”-t kiáltó, a lóversenyt nem megvető figura képe rajzolódik ki, aki reggelig veri a blattot, de nem kizárt, és a visszaemlékezések is inkább erről tudósítanak, hogy a királyi kamarás (akitől az unokaöccse, Pál örökölte az arborétum területét és hozta létre a most megcsodálható látványosság alapjait) nem elsősorban nagyvilági bohém volt, és ez egy újabb érv amellett, hogy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket valakinek a becenevéből (miközben a Hátszél, a Hétemeletes vagy a Takony esetében valószínűleg nem lőnénk túlságosan mellé).
Mikor az Arborétum főbejáratához értem, kiderült a második dolog, amit tudhattam volna, ha nem lenne vagy másfél éve deaktiválva a profilom a népszerű közösségi oldalon, és követtem volna a verseny eseményénél megosztott információkat. Nevezetesen, hogy a futóbejárat, illetve a versenyközpont éppen a park túloldalán található. Ahol az a sok autó is parkol. Amíg átsétáltam, a nap folyamán először és szerencsére utoljára elfogott a „mit keresek én itt”, és az „elő sem veszem K2-t” hangulat, nem igazán tudom, miért, talán a hirtelen ráeszmélés a rendezvény tömegsport jellegére (az 5k eredménylistáján 126, a 10k-én 93 név szerepelt végül, plusz a gyerekfutam), vagy a rutinból igen régen megtörtént kizökkenésem, és a futóversenyekről történő lemondással való átmeneti megbékélésem okozhatta.
A kapunál először a rajtlistán szereplés ellenőrzése után alá kellett írni egy Covid-nyilatkozatot, és már lehetett is menni a rajtszámért. Az én ízlésemnél mondjuk eggyel bátrabb volt a versenyközpont járványszempontból, viszont mindenki tudja/tudta, mivel jár egy ilyen esemény és mik a szabályok, a hozzám hasonló Bátor Sir Robinoknak pedig nem kellett egy percnél többet bandázni a rajtszám átvételénél a zsúfolt teraszon (ez persze szabad tér), vagy akár feltétlenül az öltözőben hosszú tízpercekig öltözködni. Miután megkaparintottam a rajtszámom, volt majdnem egy órám a rajtig, így szépen beszivárogtam a kijelölt pályán visszafelé indulva a Pepikert közepébe, ráhangolódás gyanánt, és azt hiszem, ez lett egyértelműen a nap futáson kívüli legjobb része, hirtelen egyedül találtam magam egy lenyűgöző helyen. Komolyan:
CsüngőlucDühöngő
Nem is nagyon akaródzott visszamenni az inkább őszi, mint téli kertélmények közül, de a futásra ki voltam éhezve, ráadásul természetesen a pálya az imént bemutatott zöldterület körül kanyargott, még ha a kanyargás nem is feltétlenül a legjobb kifejezés a nyomvonalra egy hosszabb pillantást vetve (haladási irány: az óramutató járásával ellentétesen):
Az 5 és a 10k előtt fél órával ellőtt kölyökrun rajtjára értem vissza, majd miután valamennyire lecsendesedtek a kedélyek, átöltöztem (néhány, mindössze szuperhős-szempontból releváns tartozékot még egyelőre nem installáltam), leadtam a hátizsákot és elvonultam bemelegíteni. Erre többféle forrásból még a nyáron összecsipegettem egy 8-10 perces gyakorlatsort, amit az újrakezdés óta szigorúan végigcsinálok, néha ugyan befogott orral. Ez különösen akkor volt “vicces”, amikor nyár végén a teljes futóidőm (8×1 perc és társai) alig érte el a kezdeti átmozgatásra szánt intervallumot. Szerencsére ezen azóta sikerült túllendülni, legalábbis egyelőre… Mire végeztem, már közeledett a rajt időpontja, épp kaptuk a hangosból az instrukciókat, ki hova álljon a rajtnál, előre a „gyorsak”, aztán a „6 km-es tempót tervezők” és hátulra a „lassabbak”. Az is csodálatos ezekben a versenyekben, hogy az öreg, szőröstökű, már a bemelegítésről messziről felismerhetően végtelen rutinnal (és akár 4 km/perces átlagtempóval) rendelkező futóktól kezdve a tempós ötezres gyaloglásra berendezkedett sporttársakig nagyon széles a spektrum, mondjuk zavarba ejtő, ha a tervezett tempómmal az első harmadba kellett volna állnom. Persze még be kellett szaladnom egy kétbetűsre, illetve teljes egészében átlényegülni Koffein Kapitánnyá, ezzel nagyjából a világ összes idejét eltollászkodtam, így nem maradt más választásom, minthogy elfuserált krampuszként elfoglaljam megszokott helyem a mezőny végén, közvetlenül egy rally-babakocsi mellett (a kép a szervezők albumából származik, ezúton is köszönet érte).
Nagyjából a 222. helyen szakítottam át végül a rajtvonalat, és (spoiler alert) mivel végül 24. lettem a saját távom abszolút mezőnyében, ráadásul ha az első két körömet számoljuk, akkor az 5k-s versenyen is 24. lettem volna, nem nehéz kikalkulálni, hogy minden 30-40 méterre jutott egy előzés az elején. Az első körben így nem sok bámészkodásra jutott lehetőség, főleg két dologra figyeltem, a lendületes, de lehetőleg nem sprint tempó tartására, illetve eközben a pályán vagy mellette a tökön-avaron keresztül a kollégák megfontolt kikerülésére. Rém fura volt, hogy minden második ember az óráját/telefonját nézegette pár száz méter futás után, én meg a rajtfelfordulásban mindjárt az elején elfelejtettem lelesni az órát, de ez az első körben végül nem hiszem, számított volna bármit. Egyébként hamar elértem az üzemi hőfokot, és borzasztóan elkezdtem élvezni az egészet. Leginkább persze azt, hogy kivételesen lekerült az istráng, és nem a mesterségesen beállított rehab-tempóban, hanem valódi, jóleső, majdhogynem fékevesztett módon szaladhattam, ami ráadásul bő 30 kiló letevése után markánsan más élmény. Jó, nem pontosan ez volt a terv, de ha rajtszám kerül rám, akkor kiadom magamra a kilövési engedélyt, a folyamatos előzetes önszuggesztió és versenystratégia-ácsolás csak arra jó, hátha mégsem nyomom fullban a kretént.
A józan ész kétségbeesett kapálózásának eleget téve meg is néztem az órát a második körre fordulva, amikorra szépen széthúzódott a mezőny, 16 perc elejével jöttem át. Rendben, próbáljunk tehát egy 14-es kört, aztán majd még hajrázunk, ha marad kraft. Ekkor lettem figyelmes a sétány mellett a különböző motivációs idézetekkel ellátott táblácskákra, amelyek az eltelt kilométereket jelölték. A 3 km-es meghökkentően közel volt a rajthoz (ugye ezeket mindig az adott kör kontextusában volt érdemes figyelembe venni), és azt kezdtem érezni, valami nem tökéletesen stimmel a távolsággal. Amikor később felfedeztem előbb egy 10k-s majd egy 5k-s táblát, akkor már sejtettem az első dolgot, amit tudtam volna, ha követem a virtuális eseményt: már jó előre bejelentették ugyanis, a táv hosszabb lesz, mert egy kör 2800 méterre hízott, vagyis a leghosszabb táv 11,2k körül alakult. Ezzel akkor még nem voltam tisztában, egy tapasztalt helyi sporttárstól annyit tudtam meg menet közben, általában 10k-nál rövidebb szokott lenni a futam, de most valamennyivel biztos hosszabb. Az ezen való töprengéssel le is pörgött az újabb kör, és láss csodát, 30 perc elejével fordultam a harmadikra, vagyis szépen hoztam a tervet, tökéletesen tettre készen. Volt egy olyan kósza gondolatom, meg kellene a harmadik kört szaporázni, mégis inkább maradtam a tempó tartásánál, és ezt a kört most már tényleg a bámészkodásra áldoztam, éreztem ugyan, hogy gyorsabban megyek valamennyivel a tervezettnél, de annyi önismeret szorult már belém, amiből tudtam, végig fogom ezt bírni, sőt talán egy kis hajrára is futja. (…)
Ha a harmadik kör a futásban elmerülésé volt, akkor a negyedik meglepő módon az interakcióké lett, amit a futóóra szerint 44 perc legelejénél kezdtem, vagyis újabb tökéletesen tervszerű kör után. „Jó a jelmez!”- szólt utánam a frissítőpontnál megálló sporttárs, aminek hatására elsősorban azt realizáltam, volt frissítőpont ezen a versenyen. Tényleg elszokhattam pár dologtól, még ha a táv nem is volt annyira grandiózusnak nevezhető, ami indokolta volna a fogyasztást. Próbáltam rágyorsítani egy picit, de az már kényelmetlennek bizonyult, így visszaálltam a szokott sebességre, és megpróbáltam lebeszélni egy párt arról, hogy belekapaszkodhassanak a palástomba és ha csak fél percet, de húzzam őket… (Hát milyen szuperhős az ilyen, de tényleg.) Pár száz méter múlva meglassultam csöppet, amíg meggyőződtem, az előttem fájdalmasan jajveszékelni kezdő kollégának valóban „csak” a combja görcsölt be, nincs nagyobb baja és nem tudok neki érdemben segíteni semmiben. A hamarosan megérkező 10k-s táblát égi jelként vettem, és megkezdtem a hajrát. „Jó a tempó!” – szóltam a frissítőállomáson a maskarámat feldicsérő srác után, aki nem sokkal később elszáguldott mellettem. „Sérült vagyok, de mostanra bemelegedtem!” válaszolta, én meg inkább nem mondtam semmi frappánsat sérülésről vagy rehabilitációról, elvégre mi közöm lehetne nekem ezekhez, hanem azzal a feltett szándékkal, hogy belebombázok a befutóképébe, elkezdtem üldözni. Sajnos későn eszméltem, a távolság az utolsó szűk ötszáz méteren már nem nagyon csökkent, egy kanyarnyi végig megmaradt közöttünk, amíg befutottam a célba, komoly oxigén-deficittel.
– – –
Három nappal a verseny után már lehet az egyetlen érdemleges dologgal kapcsolatos következtetéseket levonni, melyek szerint a térdeim már-már meglepően jól viselték a borult égből rájuk szakadt megpróbáltatásokat. Nem mondom, hogy nem volt egy kis sivalkodás a részükről, de jóval kevesebb, mint amitől tartottam. Ez a jövővel kapcsolatban ugyan nem enged túl sok titokba betekintést, hiszen még mindig könnyen elképzelhető, ezt a megterhelést már rendszeresen, akár heti 3-5 alkalommal sem fogják tolerálni a lábaim, viszont egyelőre nem állok túl rosszul, és elmondhatatlanul jól esett végre egy szűk órát futni. Valóban futni. Hogy ebből lesz-e még valaha 3-4-5-8 óra önfeledt önpusztítás erdei ösvényeken, azt további félelmetesen hosszú 8-10-12 hónap feladata lesz kideríteni, sok lassú kocogással, meg végtelen egyensúlyozásokkal arra teljesen alkalmas kínzóeszközökön. De most nem érzem tökéletesen reménytelennek. Kellett már ez nagyon. Az oltás működik.
És ha már taktika, a valaha volt legesztétikusabb eredményemet sikerült elérni, 55:55 lett a nettó időm (körökre lebontva: 14:45, 14:05, 13:46, 13:19), vagyis szinte betűről-betűre sikerült betartanom a tervet. Arról igazán nem én tehetek, hogy egy kör kétszáz (az üldözőbe vett sporttárs órája szerint) vagy háromszáz (a szervezői hivatalos közlés) méterrel hosszabb volt. Nem kizárt, hogy PB-t futottam 10k-n, de sose tudtam ezen a távon a legjobb időmet (mindenesetre meg lennék lepődve, ha négyessel kezdődne), illetve a fene tudja, mennyi volt itt a táv valójában. Tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, ám arra mindenképpen lehetőséget ad, hogy nagy pofával leírjam, ez az idő nem is olyan pocsék egy értékelhető edzésmunkát nem végző, futónak még mindig kifejezetten, khm, húsos pszeudo-nyomoréktól. Akár jó, akár sem: “Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” A PB-ről nem is beszélve.
21097 