terminal bedroom – marching to the beat of the humdrum

“…hát a semmi az nem van…”

Ha más nem, néhány igencsak savanyú képet vágó, a napokban megtöltött befőttesüveg bizonyító ereje egyértelműen indikálta, milyen szezon van éppen. Úgy-úgy. Uborka. Futószempontból talán nevezhetném egyenesen uborkaXuborka szezonnak ezeket a heteket, annyira nem történik semmi érdekfeszítő – és ennél jobbat tulajdonképpen nem kívánhatnék magamnak. A semmi történése nyilvánvalóan egy kisebb halmazként magában foglalja a semmi rendkívüli/fájdalmas kategóriájába sorolható eseményeket, és mivel eléggé megzuhantam mostanában mentálisan, kifejezetten örömteli, hogy a futás biztos toronyként áll a vártán. Írok hát pár sort, jobb, ha van itt egy szösszenet a semmiről, mintha a fordítottja történne…

Tőlem abszolút megszokott módon ordas hazugság volt, amikor a Fuss, Szada után azt írtam, most jó darabig nem fogok versenyezni. Mentségemre mindössze az szolgál, hogy a már részletezett alkalommal igen rákaptam a fél délelőtt alatt letudható, környékbeli, félprivát (a bringa része ugye szabadon választott) duatlonra, ezért részt vettem a versenysorozat utolsó két állomásán. Egy szokásos csavart vittem azért a dolgok alakulásába, egyszer az 5,3-as, majd végül újfent a 10,6-os távon indultam. Az ok valójában meglehetősen prózai, tavasszal gyakorlatilag minden számomra elérhető távon futottam tesztet, csak 5k-n nem, egész eddig, noha az ötezrekből végképp nem szeretnék rendszert csinálni. Szerencsére mind a két alkalommal rém ügyesen megúsztam a rivaldafényt, két abszolút negyedik hely bezsebelésével. Másodjára sikerült tíz egész másodpercet javítanom a hosszú távos korábbi időmön. A fejlődés megkérdőjelezhetetlen.

Mindezeken túl szokásom szerint igyekeztem támogatni a nyár elején azokat a Szent Őrülteket, akik nem restek túrát szervezni az Alföld végtelenül gyönyörű és kiapadhatatlanul változatos vidékére. (Lehetőleg éjjel. Is.) A Szent Iván éji Sóút ismét kifogástalan volt, kezdve este tízkor a szolnoki állomáson a rajt előtti fagyizással, egészen a hereáztatásig a nagykátai strandon lévő célban, reggel hatkor. Az egyetlen probléma a szeleburdiságom és/vagy a túlzott szociális viselkedésem (…) volt, én csak egy igen pontosan meghatározott részt szerettem volna kocogni az ötvenes Sóút Extra távból (az első ellenőrzőponttól a harmincas, “rendes” táv céljáig, vagyis a Faház Bisztróig tartó bő 25k-t), ám a Faházban utolért két, már az Aranyszarvason is üdvözölt viharsarki futókolléga, akik nem túl nagy erőfeszítéssel rávettek a bandázásra, egyúttal a plusz táv lealibizésére. A 25 helyett ezért 25k-bő egy óra sörszünet-17k sikeredett, aminél nagyobb hülyeséget adott körülmények között nehezen vezethettem volna elő. Sajgott is a térdem a következő héten szerda-csütörtökön, de szerencsére úgy tűnik, az ilyen egyszeri tökkelütést át tudják vészelni már az ízületeim jelentős visszaesés nélkül.

Miután kedvenc lapos országrészem végképp kifogyott a figyelmet elterelő eseményekből, a nyár közepén nekiállhattam az edzőm (…) által kidolgozott terv megvalósításának. Rövid tanakodás után C3 egészen pontosan abban a készültségi fázisban hagyta az órarendet, mint amilyenben bő egy hónapja értekeztem róla, mert időközben rájöttem, kevés lélekrombolóbb dolgot tudok elképzelni egy, az utolsó szögig kidolgozott 22 hetes edzéstervnél. Ráadásul nem látok a jövőbe, írhatok én le most bármit, azt úgyis az adott hétre kell igazítani, elég keretnek az, hogy “nagyjából” mit szeretnék a szóban forgó héten vagy hónapban csinálni. Júliusban például valami alapozásfélét csinálok éppen, magamhoz képest sokat futok, a mostani magamhoz képest inkább lassabban. Közben hallgatom, ahogy az adrenalin tocsog a cipőmben. Rehab szempontjából ennek a fölöttébb érdekfeszítő időszaknak talán még értelme is van: kihámozódik, vajon a heti öt futás nagyjából 60k értékben a boldog surrogáson túl csal-e elő még valamit a térdeimből. Két hét alatt eddig néhány primitív tempóvariáció kipróbálásán kívül a nyugalmi pulzusom totális beszakadását sikerült elérni, tehát miközben most annyit futok egy héten, mint három éve soha, a részben versenyzéshez szoktatott szervezet finoman visszakérdezett, hogy te most viccelsz-lustálkodol, ugye? És hát bizonyos értelemben igen, bolondozom. Humorérzékem további ékes bizonyítéka többek között a “hill repeats” megjelenése a heti feladatok között. Ezeket igyekszem a szokásosnál korábbra időzíteni reggelente, a tájegység sajátosságai miatt önmagában is kétes a metódus sikeres kimenetele (értelmetlen edzésmódszer, Hill Repeats Alföld Edition (HRAE) a neved), és bármennyire büszke vagyok annak a megközelítőleg 234 méter hosszú szakasznak az azonosítására a környéken, ami természetellenes módon szinte végig emelkedik, minél kevésbé szándékozom súlyosbítani az egészet térdüket csapdosó, könnyeiket törölgető nézőkkel.

Ilyen és hasonló semmik vannak mostanában, majd ha történik valami érdemleges, Önök fogják először megtudni.

Mennyi? 50! (peak-end rule(s))

…but I don’t think that I can count that high
I should have paid better attention in school or something.

A viselkedéstudomány csúcs-vég hatásként hivatkozik arra a kognitív jelenségre, amely szerint egy múltbeli eseményre vonatkozó emlékeinket nem az élmény/folyamat teljessége, hanem a legintenzívebb pozitív vagy negatív történések, illetve a záró mozzanatok tapasztalatai határozzák meg a legerőteljesebben. Ez a némiképpen távoli asszociáció mindössze azért juthatott eszembe a futással kapcsolatban, mert a tavaszi/első félévi „visszatérésem” minden bizonnyal elérte legmagasabb pontját, a héten 50 kilit sikerült blokkolni. A mennyiség jelen állás szerint legalább két hónapig nem fog fentebb menni, így is feszegeti némileg a határokat, viszont „muszáj” volt eddig emelni a tétet. Ez a nagyságrend lett az az épkézláb kompromisszum, amire a térdem még épp csak minimális tiltakozással reagált (ilyesmiket morzézott néha enyhébb nyilallások formájában: „oké, öreg, de többet rohadtul ne”), a tavasz végére kinézett megmérettetések szempontjából pedig mindenképpen szükség volt, mert különben az örömfutásoknak tervezett további visszatérő versenyek óhatatlanul szenvedésbe fordulnak. Utóbbi kimenetel természetesen továbbra is különösebb kreativitás nélkül elképzelhető, de felelősen többet az ügy érdekében nem tehettem volna. A körülményekhez képest körültekintő versenyválasztás, a gondosan megtervezett és végrehajtott felkészüléssel párhuzamban nagy csődhöz talán nem vezet. Azért jó, hogy jön a „versenyszezon”, mert néha mocskosul unom már az óramű-pontosságra törekvést.

Nagy bajba keverném egyébként saját magam, ha ki kellene bontani ezt a csúcs-vég hatás-dolgot, elvégre az lehet, hogy a tavaszi futógörbe bizonyos, a szó legkonkrétabb értelmében véve elérte a (heti) csúcsát, de arról kicsit sem vagyok meggyőződve, ez-e a megfelelő értelmezési keret, amiben elkezdhetünk nyomozni a csúcsok és a végek után (…). Ha a teljes, úgynevezett rehabilitációs folyamat lassan három évét nézzük, az egész tavasz felfogható egyfajta pozitív végkimenetelnek, az a néhány verseny pedig remélhetőleg csak a cseresznye lesz a pozitív végkimenetel tejszínhabján. Ebben a nagyképben nem is tudom hirtelen, mi lenne a csúcs. Ha szavaznom kellene (más nem fog helyettem ebbe kérdésben, az biztos), akkor valószínűleg a látogatásom a sportorvosnál tavaly nyáron.  Ha belenagyítunk a képbe, vissza az idei történésekre, akkor sem feltétlenül ezt a hetet emelném ki, mint ami pozitív vagy negatív szempontból meghatározó mérföldkő lenne, a kalandos végkifejletet ígérő futamok időszaka előtt. A lényeg a lényeg, a nagyívű, homályos okfejtések helyett maradjunk az egyszerű állításoknál: minimális panaszokkal végig tudtam csinálni egy felkészülési ciklust, aminek a végén félmaraton, illetve annál egy fokozattal nehezebb versenyek vannak. És ez pompás. Ezeknek a versenyeknek az eredményével elöljáróban leginkább úgy vagyok, mint Ford Prefect az űrhajó színével, valójában nem fontos. Már csak azért sem fontos, mert nem tudok nem gyorsabb lenni a régi futóénemnél, azaz bárminemű összehasonlítás értelmetlen, vagyis a siker úgymond garantált…

Nem feltétlenül meglepő, ha ez a hét nem úgy vonul be az emlékezetembe (és ezáltal a blogba) mint a legkülönlegesebb futóhét a világegyetem történetében. Kezdem ugyanis tökélyre fejleszteni az ősi edzésrutinokat, amelyek (ez a rutin szóból valamennyire következik) már rövid távon sem kifejezetten spektakulárisak. Ezáltal az egyetlen érdekfeszítő fejlemény a négy futással kapcsolatban az, hogy mindegyik lezajlott önmagam közepesnél jobban leamortizálása nélkül. A hétfői regenerálódónak hívott 40 percnek ezzel történetesen éppen ellentétes céljai vannak, de a maradék három próbálkozás már beillett egy versenyek előtti térdtesztnek. Szerdán a tempófutás rejtelmeiben mélyedtem el, megnéztem, a mostani félmaratoninak gondolt sebesség mit nyújthat, ennek a vége (egész pontosan a közepe) egy pont 50 perces 10k lett. Kezd őszintén érdekelni, tényleg rá tudok-e tenni még egy ugyanilyen etapot, legkésőbb egy hónap múlva kiderül… Péntekre K2 edző egyszerre próbált óvatos lenni és kitolni velem: nagyon ritkán, a kíváncsiság kedvéért tesztelgetek anaerob tartományokat, hiszen jobbára olyan vagyok, mint egy rossz dízel, ami döbbenetesen lassan bemelegszik, majd erős közepes tempóval kimegy a világból, ám ennél dinamikusabb, vagy egy fokkal hatékonyabb működésre hiába próbáljuk rábírni. Majd az idő választ ad arra, a mostani 10×400/400 pihenővel (az óvatosság…), és majd ennek különböző változatai milyen hatással lesznek a gépjármű öreg motorjára, fürgébb lesz-e tőle, vagy a belepiszkálás hatására azt sem fogja tudni, amit eddig. A hét méltó lezárásaként a mai hosszút (22k) egy olyan klasszikus, régen sokat koptatott útvonalon abszolváltam, ahová 2019 ősze óta nem volt értelme elindulnom. Így nézett ki tehát a hét, ami csúcs, vég és tökéletesen átlagos is egyben.

A következő bő egy-másfél hónap leginkább a lötyögésről és a mókáról fog szólni, ha már eddig visszaküzdöttem magam. Az előző mondat lefordítva azt jelenti, nagyon durván el fogom futni azokat a versenyeket, amikre be vagyok nevezve és amik nagyjából kéthetente követik egymást, majd a köztes időben megpróbálok legalább valamennyire regenerálódni. Kibaszottul elegem van abból, hogy a legtöbb futásnál valamennyire mindig tojásokon lépdelek, vagy úgy vigyázok magamra, mint a hímes tojásra, ezért sok alkalom úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Hogy júniustól mi lesz, azt még nem tudom, eléggé sokfelé vezethet innen még út, de előbb várjuk meg a fejleményeket, lehet, a záptojást ülöm. Csak nehogy aztán a tele tojás is kevés legyen… (Kellemes húsvéti ülepeket ünnepeket!)

all killer, no filler

Április elseje kapcsán számos otromba és kevésbé otromba tréfát lehetne elpufogtatni, akár egy futósblog önkéntes-tematikus módon beszűkített keretei között, de valahogy most nem vitt rá a lélek, és ahogy körbe nézek, a hóeséssel mókázó április időjáráson kívül voltunk így ezzel azért páran. Persze, némi pikírtséggel a Nyájas Olvasó megjegyezheti, egyébként is egy vicc az, amit futás és/vagy blogolás címén műveltem az elmúlt években, hová lehetne ugyan még ezt fokozni? Szóval maradjunk a földhözragadt futás talaján (…), annál inkább, mert három hónap villámgyorsan elhussant ebből az évből, mióta eldöntöttem (…), a térdeim nem fognak többé limitálni a mozgásban. Ez az időtáv szinte már egy maraton közepesen lelkiismeretes felkészülési ciklusa, ezért indokolható és időszerű talán egy kis dombra lecsücsülés és szemünk elégedett retrospektív legeltetése a halomra vezető úton. Az elégedett szó használata némileg fura lehet a 21097 kontextusában, de valóban meglepően jól gördültek előre a futással kapcsolatos fejlemények az elmúlt negyedévben, már amennyiben eltekintünk attól a jelentékeny, két-három hétnyi bombatölcsértől az időszak közepén, ami a vírusfertőzésnek volt köszönhető. A meglepő jelző használata viszont az elégedettel ellentétben némileg indokolatlan, a futás ugyanis mindig kiválóan ment akkor, amikor megközelítőleg minden más egyáltalán nem volt a helyén a világomban, és most sincs ez másként. Mindannyiunk őrült szerencséjére ez egy futósblog, így ha az élet egy kifacsart, vegyszerrel kezelt citromhéjjal kínál, akkor hiba lenne nem odanyújtani a másik orcácskánkat. (Magyarán, ez most nem a nyavalygás helye és ideje.)

A számok szerelmesei és a szavahihetőség kedvéért egy rövidke táblázatban összefoglaltam alant azt az utat, ahogyan három hónap alatt március végére nagyjából visszaküzdöttem magam egy átlagos, a szó legnemesebb értelmében hobbisportoló szintjére (2021 már dokumentált második felét nevezzük amolyan ráhangolódásnak, annak az időszaknak a gyaloglásba bújtatott rehab futópercei nem igazán összevethetők a mostani penzumokkal): heti nagyjából 40k négy részletben, értelmezhető hosszúval. Kellő távolságból akár futónak is nézhetnénk, aki ezeket a számokat produkálta, ráadásul megjelentek 20k+ etapok, amik egyelőre térdfájás nélkül (!) már most megvalósítanak az első szakvélemények szerint álmodáson túli tevékenységeket (live the dream/die the nightmare). Ami (sajnálatosan) leginkább kiviláglik még, az a február korona okozta csúnya behorpadása, pont akkor, amikor a heti negyedik alkalmat rendszeresítettem volna. Ekkor másfél hét teljesen kimaradt, majd még legalább ugyanennyi ideig esett annyira jól a mozgás, mintha egy vödör állott hányást kellett volna bekanalaznom. Ezek után a március kifejezetten szép mentésként értékelhető, majdnem utolértem magam, és igazából két és fél rettenetesen hosszú év után az első olyan hónap, ami akár futószemszögből nézve is teljes értékűnek nevezhető.

Futás (db)Össztáv (km)Időtartam (ó:p:m)Leghosszabb táv (km)
2022. március17175,317:14:5322,48
2022. február1083,88:39:5414,58
2022. január14102,410:31:3611,99
Sokadvirágzás számokban

A szikár és alapvetően örömteli számok természetszerűleg közel sem árulnak el mindent erről a három hónapról, és az valahol szintén törvényszerű, hogy szépen lassan egyre rakódtak a rétegek a heti futásokra, a végén már erősen a ló ellenkező oldalán kezdtem el lefelé lógni. Fokozatosan több terhet és feladatot tettem a bő harminc alkalomra és a járulékos időszakra, mint talán még sosem erre a mozgásformára, mióta futok – pedig akadt már néhány terheltebb időszak. Ha csak a főbb dolgokat pörgetem végig, akkor is ötnél áll meg a számláló. Ezek többé-kevésbé fontossági sorrendben:

  1. A távok óvatos, észszerű és felelős növelése az újbóli lerokkanás veszélyének minimalizálása mellett
  2. Futástámogató automatizmusok rögzítése (erősítés, nyújtás, futótechnika, vudu)
  3. Diverzifikáció, avagy az ismert és bevett edzéstípusok próbálgatása, a testhez álló verziók kiszemezgetése
  4. Felkészülés a két számmal nagyobb (cél)versenyekre a tavasz második felében
  5. Garmin Tihamér funkcióinak alaposabb tesztelése, beleértve Jeff edző grandiózus edzéstervét
  6. Mindezekért, mindezek mellett, vagy mindezek ellenére leginkább élvezni az egészet

A felsoroltak között akad átfedés, olykor szinergia, vagy már-már áthidalhatatlannak tűnő ellentét szintúgy, pedig a nap végén mindannyian ugyanabban a sárkányhajóban kell evezzenek…

Nyilvánvalóan az első pont élvez kiemelt prioritást, hiszen anélkül az összes többit megenné a fene. Ha létezne rangsora a futással kapcsolatos tanács-közhelyeknek (olyan alapvetéseknek, amiket mindenki igaznak és követendőnek tart, miközben a legfőbb fundamentumuk a tapasztalat és a megszokás), egész biztosan dobogón lenne a futásmennyiség növelésére vonatkozó „heti 10 százalékos szabály”. Az év elején én ezt meglehetősen lélekrombolónak éreztem (1-2 kili emelést nehéz egyáltalán észrevenni, pláne előrelépésként érzékelni), így inkább egy hegymászó-szerű megközelítést kezdtem el alkalmazni. A folyamatos, kisebb heti növekmények helyett 3-4 hetente emelek egy némileg nagyobbat (15-20%), vagyis egy táborral fentebb megyek a képzeletbeli, ismeretlen/változó magasságú hegyen, aztán az adott szinten alaposan akklimatizálódom, részben a hármas pontban később részletezendő módszerek segítségével, valamennyire az intenzitással játszadozva. A Covid előtt éppen felcsimpaszkodtam egy bázissal fentebb, de utána rövid időre alá kellett szállni egész az alaptáborba, majd újra vissza, ám utána viszonylag rövid idő után tovább tudtam haladni a hármas számú magaslati kempingbe. A képzeletbeli futóhegy előnye, hogy bármelyik táborból szinte végtelen különböző magasságú bimbi felé lehet csúcstámadást indítani, most az aktuális táborból tervezek nekiindulni a tavaszra kijelölt expedíciós céloknak (Muzsla Trail, fehérvári félmaraton, talán Szada Terepfutás). Ez az óvatosság-metódus egyelőre működik, bár a lavinát ugye ritkán látni előre.

A második pont fontos ugyan, és kiemelten támogatja az elsőt, ám sok szót nem érdemes rá vesztegetni, mert jelentős nóvumot ezekkel kapcsolatban tényleg nehéz lenne elmondani. Heti három-négy alkalommal kínzom magam törzs- és láberősítő gyakorlatokkal, valamennyire most már letisztult rutin alapján, noha a dinamikus stabilitást támogató figurák tárháza gyakorlatilag végtelen, mindig van mit kipróbálni és esetleg beépíteni az említett rutinba. Különösen mióta a jobbára amatőr futók trenírozásából élő (online) edzők egy része folyamatos kontentgyártással próbálja magára irányítani a figyelmet, ezért rém fura módon a web különböző szigetein párhuzamosan épülnek a 80-90 százalékban ugyanazt tartalmazó „futástudásbázisok”. Ezeknek a futópédiáknak általában kiemelt szegmense az erősítés/aktiválás/nyújtás/regeneráció-témakör, ráadásul egy-két trükkösebb gyakorlattal a kiváló szakértők hangsúlyozni tudják a különbözőségüket a versenytársaktól, így lehet ihletet meríteni innen-onnan. Nagy megfejtések ugyanakkor nincsenek, a legkiválóbb tudósok sem fedeznek már fel manapság olyan izomcsoportokat, amiket a vártnál nagyobb mértékben terhel meg a futómozgás. És ha már kiszámítható módon felhoztam a futómozgást, érzésre egyre kevesebb tudatos erőfeszítést igényel a jónak gondolt futótechnika négy-öt alapelemének fenntartása. A saját magam futás közben történő videózgatásáig és visszanézéséig nem vetemedek, de az óra szerint a lépésszámom emelkedett, és amikor eszembe jut végigvándoroltatni a figyelmem azon, mit csinálok éppen, akkor már ritkán akad túl sok korrigálni való, lengenek a kezek, egyenes a törzs, kevésbé lóg a lólábfej. Rossznyelvek szerint nem szoktam túl sokat gondolkodni, ám ennek ellenére mégis nehéznek bizonyul néha adott dolgokat teljesen automatikusan csinálni (jól…), viszont érzékelek előrelépést, nyárra talán valóban el tudom ezeket felejteni, miközben pont, hogy mégsem. Vagy mi.

Az egyelőre leszabályozott távok óhatatlanul hívják fel a figyelmet a (jobb szó híján) minőségre, vagyis arra, hogyan is teszem túl magam a heti immár mintegy négy órányi futáson. Ha már mindenképpen muszáj felső határt megszabni, igyekszem valamennyire tudatosabban összerakni és kihasználni a limitált időt. Régebben néha találomra kipróbáltam ugyan bizonyos edzéstípusokat, formátumokat (a szintén elég ötletszerűen használt edzéstervek mellett), viszont ez sosem volt tudatos, 60-100 kilibe néha már csak a móka kedvéért illett némi fűszer, nem feltétlenül a jó fűszert tartalmazó üvegcséből. Most a folyamat egy kicsit más, ha már bizonyos értelemben ez az egész első félév a tanulásé, a kísérletezésé és térd próbálgatásáé, a futótechnikához hasonlóan valami életképes struktúrát igyekszem felskiccelni, amit aztán újra és újra meg lehet majd a későbbiekben tölteni változatos tartalommal. A “változatos tartalom” alá tartozó dolgokat tehát elkezdtem rendületlenül kikísérletezgetni, alternatív mozgó boszorkánykonyhámban. A lelkes kíváncsiskodásnak az lett a vége (ahogy erre mostanában rádöbbentem), hogy az elmúlt hetekben mind a négy heti futásomra volt valami tesztelni való vagy feladat. Ugyan a legújabb hétfői regeneráló penzum és a hétvégi, most már az elnevezésére egyre inkább rászolgáló hosszú etap nem túlgondolt (még ha ez utóbbit néha be is csomagolom újabban alföldi teljesítménytúrákba), mégis feltételez valami tudatosságot. A maradék két futás pedig egyenesen megköveteli, ezek ugyanis általában testvériesen oszlanak meg valami tempóvariáció illetve valami intenzívebb „desszert” között (utóbbit szándékosan nem hívom „speedwork”-nek, ez velem kapcsolatban továbbra is a humor egy igen alpári szintje lenne), amiknek tárháza hasonlatos a dinamikus stabilitást fejlesztő gyakorlatokéhoz. Még csak minimálisan kezd egyáltalán körvonalazódni, ezekből mi az, amit szeretek csinálni (móka>nyűg), illetve mi az, ami valamennyire fekszik a szervezetemnek, de ennek a két erős kritériumnak megfelelő dolgokat kellene szép lassan kirostálni, mint hosszú távon használatos legjobb gyakorlatok (…). Roppant szórakoztató egyébként ez a próbálgatás, kitalálok valamit, amiről azt gondolom, meg bírom már csinálni, és tudom vele tesztelni például a tempó intervallumokra hogyan reagálok, aztán vagy jó lesz, vagy nem. A kimenetel igen változatos. Legutóbb azt hittem, mennyire jól megy egy 8×800, csak sajnos kár volt abbahagyni, mert másfél napig úgy éreztem magam utána, mint akit vízbe fojtottak (írtam ezt úgy, mint akit már sokszor fojtottak vízbe). Majd kialakul (?) szép lassan a repertoár, de várom már a május végét, amikor a tervek szerint installálom a heti ötödik futást (6-9k könnyű), dedikáltan mentesen bármi flikflaktól.  

Valamilyen részben a futással kapcsolatos minden önkínzás, ének a versenyekről szól, és lassan újra eljön annak az ideje, amikor épkézláb méretű megmérettetéseken sorakozhatok fel a rajtvonalhoz. Elővigyázatosságból nem zsúfoltam tele tavasz végére-nyár elejére a programomat, de akad már néhány biztosabb pont, remélhetőleg tökéletes elegye a csak épp túlságosan ambiciózusnak (Muzsla) és az örömfutásnak (Fehérvár). Az előbbi miatt enyhén aggódom, akármennyire ügyesen balanszírozok a korábbi felsorolás egyes és a hármas pontja között, picit még korai lesz.  A térdfájás előtti futóénem most hangosan felröhögött. Szóval jó lesz, csak néha talán kellemetlen, egyszeri alkalomként pedig talán nem terhel túl. Három hét, kiderül.

Ígértem korábban, visszatérek majd még Timing Tihamérral kapcsolatos tapasztalataimra. Nos, azt kell mondjam, két funkció magasan kiemelkedik jelenleg a hasznossági skálát tekintve, egy a fitnesz-karperec, egy pedig a futóóra sajátosságaiból fakadóan. Kiválóan nyomon lehet követni az eszközzel, mennyire terhelem túl magam (nem elsősorban a beépített elemző funkcióknak köszönhetően), ami a későbbiekben, ha továbbra is tudom emelni a távokat, egyre fontosabb lesz. Az imént terjedelmesen részletezett edzésdiverzifikálási kísérleteim jelentős része pedig kivitelezhetetlen lenne az óra nélkül. Megközelítőleg három tempóm van, amit be tudok azonosítani óra nélkül, ez azonban kevés lenne ezekhez a variációkhoz, így most jó szolgálatot tesz, talán ezáltal idővel fejlődik majd a tempóérzékelésem… Jeff edző Muzsla Trailre időzített félmaratoni edzésterve ellenben minden igyekezetem ellenére lassan tényleg kezd szétesni, szóval ez nem tűnik a Garmin Connect erősségének. Valószínűleg már a kiválasztásánál hibát követtem el, mert túl aktív vagyok hozzá újrakezdőként, bár nem kellene megbolondulnia teljesen csak azért, mert újabban nem tökéletesen úgy csinálom a kiírtakat, ahogy a nagy digitális könyvben szerepel. Összességében mindössze négyféle edzést váltogat (Magic Mile, egy versenytempós intervallum, egy emelkedős résztávos edzés és egy hosszú), a betegség óta két alkalmat töröltem mindössze, a többit mind megcsináltam, majdnem akkor és abban a sorrendben, amikorra be lett időzítve (be van égetve a heti három futás és a vasárnapi hosszú). A turpisság részemről annyi, hogy (az első és főleg a hármas ponttal összhangban) van, amit gyorsabban, vagy az intervallumok közötti időből lecsípve, esetleg gyorsabb tempóban abszolválok, vagy rápakolok még a tervre egy-két szakaszt. Szerintem ennek nem kellene végzetesen összezavarnia az algoritmust, legutóbb mégis ott tartottunk, hogy Jeff edző keddre betervezett nekem egy céltempós intervallumos edzést plusz 20k könnyűt… Nem kérdés, megnehezítettem a dolgát (a futások eredményéből megsaccolva ráadásul már gond nélkül futnám szerinte a betervezett 1:46:00-t…), de véleményem szerint ezekre a beépített tervekre talán nem érdemes kritika nélkül hallgatni.

Ilyesmik zajlottak az elmúlt hetekben. Kezdem magam úgy érezni, mint egy cirkuszi beugró, akinek a kínai tányérforgató mutatványát kell műsoron tartania. Noha a megszokottal ellentétben a felsorolt öt tányérból egyik-másik sokszor értékesebb a többinél, mégis, ahhoz, hogy a műsorszám valóban sikerüljön (és megvalósuljon a hatodik pont, avagy felkerülhessen a videóban látott cilinder), mindegyiknek egyensúlyban kell maradnia, egymáshoz képest is. Egyelőre forog minden…

trial and error (by fire)

No insight into the self can result from data and numbers alone, no matter how exhaustive they are. Numbers do not recount anything about the self. Counting is not recounting.”

Sokan, sokféleképpen leírták már, hogy a futás egyfajta kiszakadás (minősített, kevésbé kellemes esetben menekülés) a mindennapok által olykor rendszerszerűen és nagy dózisokban az emberre öntött kihíváshalmaz/szarhalom vonzáskörzetéből. Mivel a világ mostanában igencsak rákapcsolt, még átlagos felelősségérzettel megáldott humánoknak sem jön rosszul az effajta figyelemelterelés. Személy szerint annyiban szerencsésnek érezhetem magam, hogy minden, amit a futásról gondoltam, a rehabilitáció újabb szakaszába lépve korántsem tűnik olyannyira egyértelműnek, és a gyorsan szaporodó kérdőjelek felhője legalább az idő egy részében képes kitakarni korunk kellemetlen nagytotálját.

Ami tényszerű, és többé-kevésbé kijelenthető amolyan örömteli fejleményként, hogy a Sasfészek Rohammal fémjelzett hét óta a 30 km feletti tartományba keveredtem, és egyelőre a térdeim nem lettek rosszabbak. Pedig bevezettem a heti negyedik futást, a hétfő kora reggelre időzített, félórás ’rgnrldrun’ formájában. Azt néha-néha érzem, nem véletlenül van mindkét oldali MRI-men a meniszkuszokban jelintenzitás-hullámzás, ugyanakkor mozgás közben továbbra sem fáj semmi, és egyelőre nem is romlik a helyzet. Ennek az állapotnak az egyik zavarba ejtő folyománya, hogy mindössze egyetlen futottkilométerszint-ugrásra találtam magam attól, hogy újra valóban félmaratonokkal kezdjek szemezni. Persze, Önök nagyon jól tudják, az „Eseménynaptáramban” pedig meglehetősen explicit módon látszik, ez volt a rövidebb távú (ehe-ehe) cél, mégis, valahogy még mindig teljességgel szürreális ennek a realitása…

Apropó, eseménynaptár. Továbbra is kötöm a Muzsla Trailt fixa ideáim karójához, noha annak a távja nem éppen félmaraton, és figyelmes szemlélő az elhanyagolhatónál több szintkülönbségre bukkanhat a pálya tanulmányozása közben (a Mátra már csak ilyen). Fájni fog, indokoltan sokat fogok káromkodni közben, de nem szeretnék felhagyni azzal a sormintával, amit a Bolza-körrel kezdtem, és a Rohammal folytattam, vagyis bő kéthavonta felpróbálok egy, a kelleténél pár számmal nagyobb kabátot, hátha mégsem akkora nagy, hogy megbotoljak benne és feltöröljem magammal az ambícióimat. Akárhogyan lesz, ha nem rokkanok bele teljesen, kárba nem fog veszni az erőfeszítés, mivel a tavaszi versenynaptáram mindeközben a Muzsla után két héttel egy valódi félmaratonnal bővült. Mindig gyűlöltem, amikor emberek egy két óránál nagyobb erőfeszítésbe kerülő rendezvényről olyanokat írnak, hogy csak felkészülésből megyek, meg jól illik az edzéstervembe és hasonlók. Legalább adhatok okot egy kis önutálatra, ha akarok. Magamtól egyébként eszembe nem jutott volna azon a hétvégén félmaratont futni, pláne Székesfehérváron, a szépemlékű, Kávé és Cigaretta névre hallgató BSZM-es Balatonkerülő-duónk másik felének hívására viszont nem mondhattam nemet, elvégre lassan tíz éve nem futottunk ugyanazon a versenyen együtt. Akad majd két hetem rápihenni, tulajdonképpen szinte ideális tapering. Így lesz valamiből – amiről korábban sosem hallottam – célverseny.

Nem véletlenül használtam az imént olyan kifejezéseket mint célverseny, edzésterv vagy tapering. Ezektől lassan hányingerem van, az elmúlt hetekben ugyanis fordítottam némi időt Greg McMillan, Matt Fitzgerald és Chris Napier munkásságának behatóbb studiálására. Ennek az önsorsrontó buzgalomnak alapvetően két mozgatórugója van. Az egyik, hogy ugyan a jelenlegi heti futásmennyiség mindössze fele-harmada annak, amit egykor elővezettem, már elég teret hagy a túlzott monotóniára, vagy másképp fogalmazva a kísérletezésre. A változatosság gyönyörködtet, különösen azért, mert második okként nem szabad szem elől téveszteni, egyelőre minél kevesebből kellene többet kihozni: ahhoz, hogy időről-időre magamra segíthessem a pár számmal nagyobb kabátot, valamennyire hatékonynak kell lenni. Vagy legalábbis hatékonyabbnak, bármennyire undorodom a futás kapcsán az eltúlzott észszerűségtől, a térdeim ettől eltérő álláspontra tudnak néha helyezkedni. Annyi már eddig kiderült számomra, amatőr szinten minimális élettani ismeretekkel nem tűnik rakétatudománynak elmenedzselgetni magunkat (és végtelenül nagy hülyeségeket régen sem csináltam, főleg ha a túledzést nem számoljuk…) – az alapelvek annak ellenére hasonlítanak egymásra, hogy lehetőleg mindenki más néven igyekszik nevezni a gyermeket, netalán egy adott edzéstípus kapcsán több, rövidebb ismétlésre vagy épp az ellenkezőjére esküszik. Végül is az anatómia és az adaptáció nem működhet nagyon másképp. Mindezek mellett egy jelentős közös vonása van az általam olvasottaknak: ha nagyon másképp nem is működnek az említett dolgok, mindent adjusztálni szükséges az adott futómókus sajátosságaihoz.

Az imént leírtakból sejthető, újabban leginkább laborpatkányként működöm közre a saját futókísérleteimben. Ezek ugyan egyelőre nem kifejezetten őrültek, és semmivel nem bonyolultabbak egy titrálási sorozat összeállításánál (főleg úgy, hogy néhány klasszikus feladatcsoportba jelenleg teljesen értelmetlen lenne egyáltalán belefognom), a kimenetelük tekintetében mégis ujjnyi vastag ráncokat csalnak a homlokomra. Vannak penzumok, amiknek csak azért vagyok hajlandó elhinni a rögzített adatait, mert egy Garmin miért mutatna baromságokat, és csak nem akarna átverni sem, bármennyire nem tetszik neki a Tihamér név. Ha viszont nem kételkedem a mérések, résztávok pontosságában, akkor most, félszívű-rehabos lötyögéssel mennek olyan dolgok, amik megközelítőleg sem soha korábban. Aztán két nap múlva jön a totális fejreállás, valamilyen más karakterű dolgot próbálgatva a kísérleti állat egy olyan, elágazás nélküli “labirintusban” találja magát, aminek egyetlen kijáratához a nem túl tömény, de savval telt medencén keresztül vezet csak út. Értem én, hogy nehéz lenne még egy hozzám hasonló balettpatkányt előbányászni a futóunderground mocsarából, elvégre valószínűleg nem túl gyakori az a futóéletút, amit bejártam. Azt azonban nem vártam, hogy ez ilyen elbaszott adaptációs mintázatokhoz vezetett a szervezet szintjén, ugyanakkor nyilván nem csak a térdeim voltak jelen annak idején, hanem például a vérkeringésem szintén. De a nap végén a csupasz számok annyira nem is fontosak. Az igazán lényegi kérdés, hogy hosszabb távon mennyire akarom én ezt az optimalizálást egyáltalán, mennyire érdemes beletanulnom/rászoknom, mennyire válik jó értelemben automatizmussá, vagy mennyire lesz öncélú és görcsölést indukáló folyamat. Jelen pillanatban valamennyire élvezem, és a tavaszt az ilyen és hasonló dolgokra (is) szánom (mást ne mondjak, szépen emelkedik a lépésszámom, és egyre ritkábban tartom úgy magam futás közben, mint Chucky, az ősember). Mindennek a tetejében képmutatás lenne azt mondani, egyáltalán nem érdekel, meddig lehet nyomni a gázt a RatRacer2000-nek. Régen néha eljátszottam azzal a kevésbé tudományos hüvelykujjszabállyal, amely szerint 1 kg testzsír eliminálása 3 másodperc javulást jelent kilométerenként. Szívesen rápróbálnék, hogy ennek a becslésnek van-e nagyobb súlyvesztés esetén bárminemű valóságtartalma (értsd: lehet-e bő fél órát javítani egy félmaratoni PB-n, üvegtérdekkel). Csak ebből a fajta próbálkozásból nem lenne káprázatos ötlet rendszert csinálni… Remélem, pár hónap múlva valóban lezártnak tekinthetem ezt a rehabilitáció nevű szörnyűséget, mert eddig minden fázisában belebotlottam valamibe, amihez emelt szintű türelem és/vagy belátás szükségeltetett. ‘nyád!

…és végül híreink a divat világából, avagy “De szép színe van kendnek. Olyan szép sárga.” Mostanában hacsak tehettem, kerültem az aszfaltot, és ezt a jövőben sem tervezem radikálisan másként, viszont a közelmúltban csak egy GTX-es terepcipőt használtam. Ez télire ugyan bőségesen elegendő, ám egyelőre a klímaváltozás kifejezetten nem kecsegtet a tavasz és a nyár elmaradásával. Végigtúrtam hát pár webshopot, és megütöttem a jackpotot (…): nem gondoltam, hogy ebben az életben még veszek futócipőt 20e alatt, de a kifutó darabok, a nagy méretek és a vállalhatatlan színek közös metszetének hála sikerült ezt a manapság ritka manővert véghez vinni. Bemutatom tehát Szónikus Citromlepkét, mintegy 9 kilométeresen. Hát nem gyönyörű? (Nem.)