Ma ismét elindult kedvenc alföldi duatlon-szériám, az Auriga Erdei Futóverseny sorozat. Az ingyenes, nagyon családias, és a parkerdő miatt egész impozáns rendezvényt nagyon megszerettem tavaly, igyekszem az idei három fordulóra mind elmenni (sajnos a nehezebb idők miatt felére csökkent az alkalmak száma, de így is nagyon-nagy köszönet a szervezőknek ezért a lehetőségéért). Persze duatlont csak én csinálok a sorozatból, immár hagyományosan bringázással melegítek be és vezetek le a futás előtt/után, mert minden szempontból ez a leghatékonyabb számomra. Idén igazán örömteli módon a tavaly megszokottnál jóval többen neveztek (pandémia előtti létszám?), köztük néhány meglehetős atléta (10,6k 40 percen belül?), ráadásul természetesen az S2 a legnépszerűbb férfi korcsoport. Egyébként sem szoktam, de így végképp nem kellett aggódni a helyezés miatt.
A tetthelyre tekerés közben próbáltam valami taktikát kimódolni, alapvetően az lett volna a napi feladat, hogy megállapítsam, hol tartok most a téli szenvedéstörténetből lassan kifelé (?) lábalva. Végül arra döntöttem, legyen 30 perces pulzusteszt, 50 percre kerekítve, vagyis nézzük meg mit bírok nagyjából maximumon ezen a szent napon éppen. Ha meg kell dögleni, akkor meg kell dögleni. Még kóvályogtam Szolnokon, vettem pár dolgot, így majdnem sikerült elkésnem, maradt tíz percem a rajt előtt átvedleni hétköznapi szuperhőssé, meg valamennyire bemelegíteni, ha már az első perctől égetni akartam neki.
Az Auriga rajtjánál a legfontosabb az a bő kétszáz méter, amíg beérünk az erdőbe, addigra kell elfoglalni valami élhető pozíciót, hogy az ösvényeken ne legyen nagy a tumultus, de még egy már-már Zrínyi kirohanását megidéző rajttal is óvatoskodnom kellett a periférikus látás hiányában. Annyit értem el a padlógázos rajttal, hogy majdnem az egész első kör (a leghosszabb táv, a (szinte) 11k négykörös) sokkal gyorsabb lett, mint azt terveztem, az első két kili 4:40-en belülre sikeredett, ami teljesen irreális volt jelenlegi állapotomban, ám rövid kísérletezés után beállítottam a tempót egy olyan közepesen kellemetlenre (…), amiről elhittem, hogy végig fogom bírni. Tavaly júniusban, az utolsó fordulón 51:30-at futottam, ez volt a benchmark, a titkon remélt űridő pedig bármi, ami négyessel kezdődik. Ez utóbbi esetén azért kilőttem volna magam a vákumba és a saját fülembe súgtam volna, “Dögölj meg!”.
Utólag visszanézve, a kezdeti kalandok után egész jól lőttem be a sebességet, a következő nyolc, egyre monotonabb ezres mind 4:43 és 4:50 között volt. A monotont azért írom, mert ahogy a rövidebb távok véget értek, ürült a pálya, és a verseny második felét egy kis vonatban töltöttük hárman, amolyan légüres térben: elől masinisztaként a női verseny mint kiderült győztese, őt követte 15-45 méterrel lemaradva a jelmezes szatír, majd nagyjából ugyanennyivel mögöttem fújtatott még egy futótársunk kitartóan. Fantasztikus egyébként, hogy komplett családok és tényleg mindenféle ember eljön az Aurigára, a szinte topatlétától kezdve a melegítőben erősen gyaloglóig.
Az utolsó kör már nem annyira esett jól, de azért még félig sikeresen hajráztam valamennyit. Ha tényleg meg akartam volna halni, akkor meg lehetett volna talán az 50 percen belüli idő, de ettől most eltekintettem (a pulzusomat elnézve így is kisebb csoda, hogy elmaradt az agyvérzés), 50:08 lett a vége, 7/26. Mondjuk hosszú másodpercekig a Garminom nyomogattam a másik kezemen lévő időmérő chipes óra helyett a célban a leolvasóhoz. Legalább maradt motiváció a második fordulóra, remélem, most már nem esem vissza megint, és sikerül földtörténeti lassúsággal visszaszereznem a tavaly kora őszi formámat. Most épp legalább az irány jó. Megvártam még az eredményhirdetést, majd hazabicikliztem, délre itthon is voltam egy remek, aktív és napsütéses vasárnap délelőtt után.
Ja, igen. Arcátlan önreklám. Megjelent A nyári futás hangja második száma.
21097 