ausgespielt

“a voluntary attempt to overcome unnecessary obstacles”

Nem könnyű évösszegzőt, urambocsá’ évértékelőt írni a 2022-es futóesztendőről, különösen annak tudatában, hogy megint kinéz számomra egy hosszabb, egyelőre megjósolhatatlan időtartamú és indokoltságú kihagyás. Mindezek mellett az elmúlt 12 (vagyis abból inkább az első 10) hónap nem kizárt, hogy a legfantasztikusabb időszaka volt a szaladgálással töltött másfél évtizedemnek, így nem mehetek el szavak nélkül a történtek mellett. Őrült nagy a kísértés a mindenféle számokra alapozott teljesítmény-mélyelemzés mocsarába süllyedésre, de ehelyett azokra az élményekre és jelenségekre közelítenék rá röviden, amik tanúhegyként meredeznek ki az elmúlt futóév tájképéből.

Mielőtt belekezdenék, idedobálok azért számokat, illetve egy csodálatos igényességgel készült ábrát szintén. Idén e sorok írásáig 2318 kilométert futottam, összesen 194 darabban, ez a Garmin Connect alapján 11,36 kilis átlag futásonként. Összesen 225 órát, vagyis szűk másfél hetet fecséreltem el futkorászásra, a január-februári 100k-s hónapokról “apránként” felugrottam a szeptember-októberi havi 300k-ra. Így utólag dicséretes fokozatosságnak tűnik. Szinte. Majdnem. Összesen 11 versenyen indultam el (az előző évhez képest 1000% növekedés!!!), amiket hosszú mérlegelés és méricskélés után egyenletesen elosztottam (nem), a Sasfészek Roham és a CTS Dorset kivételével jóformán csak a hosszú májusban és a hosszú szeptemberben kompetitívkodtam.

Igazán impozáns infografika

A futás mellett a szófosásról sem árt megemlékezni: ezzel együtt összesen harminc poszt készült 2022-ben erre a blogra, szinte kéthetente jelent meg némi összefüggéstelen tartalom, és ebből csak 3-4 volt nyúlfaroknyi eseménybeharangozó. Egy kisebb kötetet/füzetecskét megint kiadhatnék (34 ezer szó…), bár ez az egész nagyjából annyira értelmetlen mint a futás önmagában. Ebben az évben javarészt élveztem is az írást, de szemmel láthatóan elfogyott a kreatív lendület az év második felére, jót fog tenni egy rövidebb-hosszabb kihagyás. Előbb azonban lássuk az idei legkedvesebb futással kapcsolatos történéseket, jelenségeket és momentumokat.

Ízelt lábak

Az év explicit és kiemelten elsődleges célja az értelmes futómennyiségek visszaszerzése volt, mindez az ízületeim, különösképpen a térdeim visszataszítása nélkül a sötét, futás nélküli középkorba. Noha nem ment minden teljesen döccenőmentesen, de határozottan kijelenthető, a lábaim immár kibírnak terepmaratonokat probléma nélkül. Voltak az év közben olyan napok, amikor nem tűnt minden ennyire egyértelműnek, ám ezek a rosszabb napok mindig értelmet nyertek valamilyen ok-okozat összefüggésben, jelenjen meg a kontextus akár hétköznapi szükségszerűségek (pl. létrán egyensúlyozás órákig, házcsinosítás okán, pincébe/padlásra lehordott/felhordott súlyos holmik), vagy a tőlem megszokott pillanatnyi agyahagyottság (az éjszakai túrán a tervezett bő húsz helyett bő negyven km lekocogása) képében. Mondhatni, oltári mázlim van, a jelek szerint nem tettem tönkre örökre és visszafordíthatatlanul a forgórészeket, és ez részben igaz is. Ugyanakkor egész évben tartottam a súlyom, napi szinten nyújtottam, illetve célzottan erősítettem hetente 2-3 alkalommal, és ugye a 194 futás az 194 darab 10-15 perces bemelegítést jelent, amit szintén nem hanyagol(hat)tam el. Dolgozgattam ezért az észbontó szerencséért csöppet.

A játék az nem játék

Az év első posztjában arról értekeztem, hogy a rásérülés elkerülése mellett a legfontosabb aktuális teendő valamiféle öröm és szabadság visszacsempészése lenne a szaladgálásba, két év elég szigorú terápia és gúzsba kötöttség után. Ez inkább sikerült, mint nem. Az év első fele még elég óvatosan telt, de a júliusban elkezdett második ciklus már tényleg maga volt a merő élvezet. Amellett, hogy akadtak az “edzéstervemnek” kőbe vésett alapvetései (öt nap futás egy héten, két feladatos futással, egy hosszúval, illetve a táv/futással töltött idő nagyságrendje), az ördögi részleteket általában in situ alakítgattam ki, néhol akár röptében improvizálva, és egy-két látványos melléfogás mellett szerintem sosem esett még ennyire jól 8-10 hét futás. Gyakorlatilag minden egyes percet imádtam, még azokat is, amikor elmértem picit a Yasso tempóját, vagy kevesebb/több lett egy valahányszor 200/400/800/1600. A futóóra beüzemelése sem járt szerencsére túlreagálási reakciókkal, vagy hatott a saját korlátok közé hajtogatott szabadság ellenében, viszont sokkal könnyebb volt a mindenféle idióta flikflakot kivitelezni, amiket kiírtam magamnak. Volt olyan feladatos edzés, amit vagy negyedórán keresztül pötyögtem befelé előző este… (Még nem jöttem rá, hogyan lehetne a lépcsőket egyszerűen/ismétlésekkel rögzíteni.) Egyébként nagyjából beigazolódott az, amit az óra „tesztposztban” írtam. Az algoritmusai néha tökéletesen, de végtelenül meggyőzően ostobák (lásd még a manapság divatos ChatGPT által generált szövegeket), viszont ha nem az általános érvényű megmondásaira figyelünk, hanem a saját rögzített értékeinkben beálló változásokat igyekszünk detektálni, akkor akár a fizikai tüneteknél jóval hamarabb felfigyelhetünk potenciális problémákra. Utólag például a body battery értékeimben már október elején megfigyelhetők voltak azok az apró regenerációs nehézségek, amiket futóteljesítményben és a pulzusértékekben csak a hónap közepén-végén vettem észre.

Lokál&DIY

Idén közhelyszámba ment az, hogy jelentősen megcsappant a futóversenyeken elindulók száma, és ez érthető módon kihatással volt a szervezők aktivitására, lelkesedésére és lelkiállapotára. Jómagam is neveztem olyan futamra, ami aztán érdeklődés hiányában elmaradt, épp ezért örülök nagyon annak, hogy a 11 versenyem zöme olyan helyi, vagy egyéni kezdeményezés volt, ami inkább a csináld magad jegyében zajlott, vagy erősen épített a helyi erőkre, illetve azok összefogására, és inkább közösségi élményben mérte a sikert, mint az anyagi megtérülés szemszögéből. Az évnyitó Sasfészek Roham beillett egy fasza közösségi futásnak, emlékezetes marad a Fuss Szada táncos bemelegítése és lángosa, valamint nagyon megszerettem az Auriga tavaszi versenysorozatát, szinte “itthon”. A DINPI25 valamint a Túzok Trail helyi futók+Nemzeti Park kooperációi szerintem szintén hosszabb távon életképesek és – ami legalább ilyen fontos – szerethetőek lehetnek minden érintettnek. Engem mindenesetre megvettek. Jövőre valószínűleg még ennyire sem lesz kedvező a klíma a versenyszervezéshez, remélem, ez nem szegi kedvét azoknak a Szent Őrülteknek, akik ilyesmivel foglalkoznak. A magam részéről igyekszem majd támogatni a lehető legtöbb ilyen kezdeményezést (mint ahogy rendületlenül járok alföldi TT-kre, részben hasonló megfontolásból), főleg ha futásképes állapotba sikerül hozni magam valamikor.

A verseny az verseny

Nem meglepő módon sosem vettem túl komolyan a futóversenyek verseny jellegét, ami 20-30 kiló felesleggel valahol nem is túlságosan érthetetlen. Persze, az ember motivációs céllal mormol magának olyasmiket adott esetben, hogy „akkor a piros dzsekis embert még az egyenes végéig utolérem!”, netalán „jó, ennél a gruppettónál gyorsabban fogok felérni ezen a mászáson!”, ám ennek vajmi kevés köze van a valódi versenyszellemhez. Valamit mindenesetre már az év elején megsejtettem, nem véletlenül írtam a már említett, évindító posztban ilyesmit: “Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.” (A sors újabb fintoraként később a DINPI25-ön éppen 17. lettem.) Természetesen nem annyira a helyezés, hanem egyáltalán a kompetitív szellem adott esetben túlságosan előtérbe nyomakodása az érdekes, amitől sok év ellenkező irányú szocializáció után ugyan nem nagyon tartottam, de ahogy mondják, lakva ismeri meg az ember a másikat. Még az egyik Aurigán dokumentált kis párbajt is inkább mókának éreztem, ám amikor a Túzok Trailen egy óra után csak egy embert láttam magam előtt, aki ráadásul nem igazán távolodott, akkor kicsit elgondolkoztam. Lehet van olyan szituáció, amikor nem biztos, hogy mindentől függetlenül az előzetes, közepesen konzervatív versenytervhez kell tartani magam. Ha úgy hozzák a körülmények, bele kell menni egy kis pofonzuhatagba. Azt persze fel kell tudni mérni, mikor hozzák úgy a körülmények. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem ezeket a kisebb csörtéket, vagy nem faszogányos dolog megnyerni egy futóversenyt (még akkor is, ha mindössze tucatnyian állnak rajthoz a távodon), és ez az év ebből a szempontból is nagyon hasznos tanulópénz volt. Szinte teljesen tét nélkül és/vagy véletlenül keveredtem ilyen helyzetekbe, és most már azt hiszem, tudom helyén kezelni ezeket, mikor mibe érdemes beleállni, illetve mi az a határ, amin túl már a móka kárára menne az egész. Némileg persze árnyalja a képet, hogy móka (minősített esetben verseny”stratégia”) alatt még mindig elég sokszor azt értem, hogy az ájulás határáig kihajtom magam…

Futás

Ez most enyhén együgyűen hangozhat amolyan csúcspontként, de az utolsó említésre méltó 2022-es élmény számomra maga a Futás, teljes valójában. A legegyszerűbb magyarázat erre nyilvánvalóan a bő két év kihagyás, ami után 10 hónap gyakorlatilag zavartalan, háborítatlan és (szinte) büntetlen rohangászás irgalmatlanul hiányzott már nekem. Ezen felül azonban, mint arra az év során néhányszor már utaltam, az egész futás dolog néha egy teljesen új sportnak tűnik, vagy inkább gazdagabbnak, mint mikor valami alapvetően nagyon jó dolgot még leöntünk sziruppal, aztán a biztonság kedvéért beszórjuk valami édes törmelékkel. A mozgás másnak érződik, és év közben is sokat alakult: a bemelegítési rutinom része lett valamennyi futóiskolázás, és a tavaly decemberi chi running gyorstalpaló bizonyos részeit folyamatosan igyekszem fejleszteni-beépíteni. Ennek csalhatatlan jele, hogy az év második felében néha már akadt olyan regeneráló kocogásom, amikor odafigyelés nélkül 170 fölé került a lépésszámom. Továbbra sem futok szépen, és kimondottan nem vagyok egy légies jelenség, de összeszedettebbnek tűnik az egész mozgássor, és ez belülről is érződik. A járulékos, relatív gyorsulás gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, és ennek kapcsán valamennyire megértettem a Ronnie O’Sullivan-i futás és kocogás közötti éles distinkciót. Annak idején rémségesen megsértődtem, amikor olvastam, The Rocket szerint a valódi futás az valahol a 6:30-as mérföldeknél kezdődik. Mivel akkoriban ilyen tempóban akár több másodpercet is képes voltam futni, igen arrogáns megnyilvánulásnak éreztem ezt. Még most is elitistának gondolom, viszont azt kell mondjam, tényleg van egy igen speciális érzete annak, amikor az ember fél órát, vagy akár többet tud hasítani 4 és 4:30 perc közötti kilikkel. Futni rohadt jó, gyorsan futni meg gecijó tud lenni néha – máskor meg nem esik annyira jól, és a lassabb az igazi élmény. Csak futás legyen.

Ez volt 2022, hogy jövőre mi lesz, arról fogalmam sincs.

Hírdetés