Can you stand up?
I do believe it’s working, good
That’ll keep you going through the show
Come on it’s time to go
Itt van az őszi futószezon, itt van újra… – írta volna a költő, ha oly korban él e földön, amit a szolgáltatói szektor és a számítógép előtt végzett ülőmunka túlsúlya jellemez. Meg ha nem gyalog járta volna be keresztül-kasul az ország különböző részeit. Mindenesetre a magam részéről semmi esetre sem szállnék vitába az őszi futószezon szépségével, még akkor sem, ha az utóbbi három évben nem egy dombtetőről volt szerencsém legeltetni rajta a tekintetem, ad absurdum elmerülni benne, hanem egy bezárt alagsori szoba koszos ablakán át vethettem csak rá néhány kósza pillantást. A közelmúlthoz képest az idén levélhullásra és deres hajnalokra összeállított eseménynaptáram (ld. itt jobbra az oldaldobozban, vagy alul) maga a megendorfinult mennyország. Különösen, ha sikerül abszolválni akár csak a nyolcvan százalékát. Ugyan semmi olyat nem tervezek kérni a szervezetemtől, ami a tőlem megszokottnál nagyobb túlzás lenne, sőt, kifejezetten konzervatív a szelekció, manapság már semmi sem biztos.
Na, jó, egyvalami biztos. Rettenetesen örülök neki, hogy maroknyi rendszeres olvasóm (igen, például Ön) egyrészt roppant türelmes, elvégre az elmúlt két hónapot sikerült érdemi poszt nélkül átvészelni, másrészt rém empatikus. Egészen biztos vagyok benne ugyanis, hogy ha rövid közvélemény-kutatást tartanék arról, hogy miről szóljon a következő bejegyzés, az eredmény az lenne: “tökmindegy, csak írjál”. Ezzel a virtuális bizalommal csak enyhén visszaélve most arról lesz szó, milyen egy szerencsétlen, sérülésből visszatérő futó botcsinálta edzőjének lenni. Meg hát ezzel párhuzamosan a futónak is.
Amikor legutóbb érdemi tartalom, vagy legalábbis annak szánt témák bukkantak fel itt, akkor Coach Captain Caffeine (avagy C3) némileg rendhagyó edzéstervezési szokásairól és edzői filozófiájáról értekeztem. Ezek azóta teljes valójukban feltárultak előttem (egy ilyen távirati-skizofrén edző-tanítvány viszonyban ez voltaképpen elkerülhetetlen volt), és lassan tíz hét után érdemes kritikusabb szemmel megnézni az eredményeket, vagy azt, milyen irányba is gravitálnak a dolgok egyáltalán. Az egész „szakmai” „alapokon” „nyugvó” „edzéstervezés” gyökerei valahol abba az izotóniás itallal töltött hidropóniás edénykébe nyúlnak vissza, aminek öntőformáit (azt hiszem, máris felpörgött a képzavar-generátor) sok-sok hónap végtelenül óvatos terhelés-adagolása, valamint az eszement önsorsrontás iránti folyamatos vágyakozásom préselték sziklaszilárdra. Magyarán úgy kellene ezt a futkározást csinálni, hogy miközben minél többször amortizálom magam egy bűzös, átázott szennyescsomag szintjére, ez mégsem vezet hosszú távon drasztikus funkciócsökkenéshez, vagyis sérüléshez.
A számok szerelmesei számára ezt talán úgy tudnám leírni, hogy nagyjából ez év februárig a heti mocorgás mennyiségének és intenzitásának szintjére 80 százalékban volt hatással a térd nem túlterhelésének igénye, és 20 százalékban minden más szempont, elsősorban olyasmik, hogy „azért jó lenne legalább néha gyorsan futni/hogy a fenébe lesz ebből így 1:30-as félmaraton, mielőtt teljesen megöregszem?”. Aztán a tavaszi futóhadjárat és visszatérés-fesztivál táján már nehezen védhettem volna meg ezt a megoszlást, ami akkor olyan 50-50 lehetett, de július elejétől a képzeletbeli csúszka a térdmegóvás felől egyértelműen áthaladt a teljesítményhajhászás birodalmának térfelére. Most valahová 25-75-re tippelem az arányt, vagyis az állagmegóvás szempontjai továbbra sem elhanyagolhatók, és most már nem is lesz szabad tovább merészkedni az erőfeszítések felé a megfontoltság ellenében. Elvégre ezt továbbra sem ártana elkerülni:
Miután hosszú hónapokig percekben mértem a futómennyiséget, és ami még frusztrálóbb volt, a 2-3-5 perc szigorúan lassú futások közötti szüneteket szintén (igazából sokszor most megint ezt csinálom, de micsoda különbség van “5×2 perc kocogás, 3 perc szünettel” illetve “15 perc bemelegítés majd 6×5 perc tempó 2 perc kocogással és 10 perc levezetés” között), valahol törvényszerű volt, hogy belebuzulok kicsit a jobb szó hiányában edzésoptimalizálásnak nevezhető egyensúlyozásba. Kora tavasszal olvastam pár könyvet, sok cikket, megnéztem pár órányi videót, aztán nyár közepére szerencsésen lecsillapodott ez a felbuzdulás. Más szemszögből nézve körbeértem a témában annyira, amikor már a saját futólabor patkányán végzett kísérletek sokkal hasznosabbnak tűntek. Nyilván ahogy vakolni sem lehet túl jól megtanulni a youtube-ról, C3 edzői papírjai sem szerepelnek semmilyen nyilvántartásban, viszont eljutottam nagyjából oda, hogy tudom, melyik nap nagyjából mit csinálok, és miért úgy, illetve ezek hogyan állnak össze egy-két-három ciklussá. És arra kellett rádöbbennem, majdnem annyira élvezem kitalálni az adott napi penzumot, mint megcsinálni.
Nagy ördöngösségre természetesen nem érdemes gondolni, annyi történt mindössze, hogy oly sok év után remélhetőleg nem csinálok túl nagy baromságokat. A június végi kiindulópont heti 50k és immár 5 futás, a kitűzött cél pedig egy maratoni távú terepverseny az év végén, amin nem döglök meg, vagy ha igen, akkor az a saját, jól megfontolt (…) döntésem legyen. A változatosság gyönyörködtető erejét meghagytam az egyes futások sportszakmai szempontból megnyilvánuló ezer és egy arcának, egy igen merev keretben. Hacsak nem történt valami nagy struktúra-szétfeszítő esemény (lásd születésnapi MackóKör pénteken), a klasszikus hétfő-szerda-szombat-kedd kedd-szerda-csütörtök-szombat-vasárnap ritmusban peregtek csendesen a hetek. Ez nem tűnik túlságosan érdekfeszítőnek, főleg annak tudatában, hogy kedden/csütörtökön van bármi flikflak, szerda-szombat könnyű nap, vasárnap meg nyilván a hosszú. Vértforralóan izgalmas és észbontóan innovatív.
Ami viszont legalábbis az ugyanabban a keserves koponyában létező futó és hétköznapi szuperhősből gyorstalpalt képzeletbeli edző számára igazán érdekes, az a heti menü kialakítása. Bele kell cipőkanállal férni a megszabott terjedelembe, ami a vékony jégen kocogás miatt nem növelhető az egyik legősibb futóirányelvként ismeretes „heti 10 százalékos távnövelés” fémjelezte óvatossági együttható értékével sem. Ugyanakkor végtelen tárháza nyílt meg a különböző futásvariációknak, amiket eddig nem, vagy nem nagyon ismertem. Tényleg szeretek futni, ezek a végtelenül változatos ínyencségek pedig számomra csak fokozzák az élményt. Mint Gombóc Artúr futómániás reinkarnációja vagy leszármazottja, per pillanat egyszerűen imádom a kerek, a négyszögletes, a rövid, a hosszú, a gömbölyű, a lapos és az összes olyan csokoládét futást, amit csak ki tudok magamnak találni. Egyelőre ráadásul nem is törekszem nagyobb kombinációkra, remekül elszórakozom mindenféle fokozókkal, intervallumokkal, meg tempóvariációkkal, amiket úgy próbálok kitalálni, hogy mindig egy kicsit több legyen, mint az előző heti, miközben lehetőleg csak az utolsó 5 percben, vagy utolsó két résztávnál gondoljak igen csúnyákat az edzőmről, lehetőleg minden maradjon napi, heti és nagyobb távlatokban is a „kényelmesen küzdős” sávban. Kikötöttem, hogy túlságosan előre nem találok ki semmit, ez egyrészt nem tesz jót a perspektívának sem (ne érződjön az egész egy börtön futkosójának), másrészt muszáj valamennyi rugalmasságot megtartani, adott pillanattól, élethelyzettől, állapottól függően. Az, hogy éppen milyen nap következik a felsoroltakból, illetve a múlt heti hasonló alkalom tökéletesen elegendő információ az előző este ahhoz, hogy C3 kifundálja, mivel keseríti az életem másnap, és ez nagyon sokat hozzátesz a móka-faktorhoz. Teret ad ugyanakkor a változtatásokra, van, amikor mégsem az lesz, ami „papíron” jönne, vagy nem pont úgy, mert fáradt vagyok, dolgom van, vagy éppen túllőttem az előző két futást. Például az inkább alapozás jellegű július után augusztus első két hetében bekerült két „speed” jellegű futás, aztán rájöttem, ebből korai lesz ennyi, és most csak kéthetente van ilyen egyelőre. C3 olyan kicsit, mint egy hibbant karmester, akinek van a pincéjében egy privát vonósnégyes, és bármikor lemehet gyakorolni hozzájuk, hogy aztán valami ősi rend szerint, mégis enyhén találomra integessen nagy lelkesedéssel hol a hegedű (könnyű, regeneráló vagy steady futás), hol a brácsa (tempó), vagy a cselló (hosszúfutás), netalán a másik hegedű (speedzone) irányába.
És hogy mindez milyen eredményességgel párosul? A legfontosabb indikátor alapján maximálissal, egyelőre rohadtul élvezem, hogy újra rendes, mezei futó lettem, aki csak csinálja a csinálnivalót, nagyon ritkán van olyan, hogy nincs túl sok kedvem kimenni futni, és annak általában megvan a máshonnan betüremkedő oka. Ami a hosszú távú futókészség megőrzését illeti, augusztus végére pöttyet elvitt a hév, túl jól mentek a futások, fürdőztem laktátban és endorfinban, enyhén megszaladtak a kilik, majdnem besikerült egy 300k hónap (299,6, de az augusztus ugye 31 napos…). Ennek az lett az eredménye, hogy a múlt hét vége felé már kezdett itt-ott sajogni, így erre a hétre visszább vettem, és aztán jövő héttől egy darabig időzünk a kettes számú táborban, mielőtt bármi más történne felfelé irányba. Egyértelműen kidomborodott a következő képlet igazsága:
Ez valahol a „Türelem, a kurva anyád!” kezdetű és végű axióma áltudományos reprezentációja, amit megélni nagyjából annyit tesz, hogy hiába alkalmazkodik a szervezetem minden egyéb része az emelt távokhoz és/vagy intenzitáshoz néha meglepően gyorsan, a további haladáshoz be kell várni a leharcolt forgórészek felzárkózását. Néha ez türelmetlen fészkelődéshez vezet, főleg mert szeretem ezeket az újabb fajta futásaimat, ráadásul sokkal nehezebb/időigényesebb az ízületektől visszacsatolást kapni, mint bárhonnan máshonnan. Valószínűleg egyébként még mindig csak öles léptekkel zárkózom visszafelé egykori önmagamra, nem azért szokja meg viszonylag sok szervrendszerem az adott mennyiséget gyorsan, mert annyira kiváló lenne a félig random „edzésmunka”, hanem még mindig a múltból élek, amikor bőven lehettem ilyen állapotban, csak ez a teleszart búvárruha viselése miatt nem igazán került előtérbe.
Jogosan merül fel az a kérdés, miért forszírozom ennyire, miért kell mindenáron „fejlődni”, előrefelé menni, ha közben benne van a krach kockázata. Az az igazság, hogy nekem nem megy máshogy, valami felé mindig haladnia kell a dolgoknak, a tanult telhetetlenségem nem hagy nyugodni, valahol az lenne az egész egyik lényege. Hosszabb távon az, hogy kimegyek egy héten lefutni 50k-t nagyjából ugyanúgy, biztos kiölné a futószenvedélyem legalább egy részét, főleg a heti 2-3 prehab erősítéssel súlyosbítva… Valami hasonló tűnt fel legutóbb, mikor újraolvastam Murakami futós könyvét, aki viszonylag sok energiát szentel annak, hogy a futásról ebben az értelemben levegye a terhet (csak ki kell menni egy órára minden nap, mindenki más szakaszban van, nem kell versenyezni, ésatöbbi, ésatöbbi), aztán a folyamatos sztorizgatás alatt búvópatakként a kötet második felében majd mindenhol az van, hogy egy maratoni felkészülés éppen melyik fázisában volt, akkor mire kell figyelni, mit kell csinálni, vagy hogyan keresett új kihívást vagy az ultrában, vagy a triatlonban. Szóval persze, futózen, meg minden, de azért haladjunk, kérem. Biztos lesz itt még valami látnivaló.
Az élettani jelek, a megérzés és a tesztjellegű futások mind azt mutatták, hogy gyorsulok, illetve egyre kevésbé fárasztanak el a hosszúk, de mindig egy verseny az, ami le tudja rántani a leplet az aktuális állapot egy pillanatra megmerevedő szoborcsoportjáról. Félig-meddig tudatosan ezért is vártam meg a bejegyzés befejezésével a tegnapi Túzok Trailt, ahová szent cél megvalósítása érdekében érkeztem: végig tartani kellett az öt perc alatti ezreket. A versenyről annyit, hogy egész egyszerűen zse-ni-á-lis. Minden van, aminek lennie kell, sőt, a környezet pompás, a társszervező, a versenyközpontnak helyet biztosító Nemzeti Park is abszolút sajátjának érzi a rendezvényt (ráadásul kiderült, részükről egy volt évfolyamtársam/labdapattogtató egyetemi csapattársam merült el fülig a szervezésben). Remélem, tényleg sikerül hagyománnyá kinevelni ezt a dolgot, mert már most hibátlan. Részben persze az is beszél belőlem, hogy imádom a pusztában túrázást/futást, a Túzok Trail pedig éppen ezt tartogatja a versenyző számára, 100%-os koncentrációban. Meg bivalygulyást. E:
Az előző napi eső miatt az első kör a kettőből okozott némi kihívást, de gyorsan száradt a pálya, a másodikban már lehetett mindig találni száraz csíkot, ami nem volt annyira rossz, mert az az átmenet, amikor rendes sárdagasztás már nincs, de azért még tépőzáras a talaj, az szerintem senkinek sem esik valóban jól. Az ideális futóidőben végül sikerült tartani a kitűzött célt, 1:45 elejével szépen beslattyogtam, és nem volt halálközeli élményem sem közben, amit a (nekem) fantasztikus táj is támogatott. Azt nem tudom, hogy a 12 fős félmaratoni mezőnynek, vagy a rajt előtt elfogyasztott helyi Túzok sörnek köszönhető (vérdopping), de sikerült megnyerni az abszolútot. Gyanítom, az előbbi nagyobb szerepet játszott, a tömegek futóbölcsességeként általam sokszor emlegetett haranggörbe eleje a kis számok törvényének köszönhetően erről a versenyről éppen hiányzott. Sose volt a bakancslistámon egy futóverseny megnyerése, de most jól ráírom. Aztán kihúzom.
21097 
Visszajelzés: flexing the muscles (of a skeleton) | 21097