birthday boy and the social skills – bear market EP

„Ha az instant a regisztrációkor kódot küld azzal, hogy írd fel

Tedd azt

Vagy ne”

Vajon kiállítok-e magamról egy (újabb) szegénységi bizonyítványt azzal, hogy lassan valóban tradícióvá nemesítem a gyakorlatot, mely szerint ha születésnap, akkor mindentől és mindenkitől messzire elvonulok a hegyre, és csak lófrálok ott fel és alá? Minden bizonnyal. Bár azt talán érdemes hozzátenni, ha egyetemi szintű antiszociológus diplomára vágyunk, akkor ez a szép szokás vélhetően mindössze csak egy szükséges, ám nem elégséges feltétele a summa cum laude minősítésnek. Fél ötöt mutatott az óra a konyhában, és közepesen szigorúan figyelmeztettem magam, mielőtt hatalmas lendülettel szállnék alá az önostorozó kocsmafilozófia újabb és újabb bugyraiba, koncentráljak inkább a zabkásás banán (mint oly sok más területen, a „főzés” során sem idegen tőlem az aránytévesztés) elfogyasztására, majd az elindulásra. Baromságokkal ráérek a vonaton foglalkozni.

Szóval már megint születésnap (enyhén lelombozó, ha az évek száma egy akkora prímszám (43), amin már másodperceket kell gondolkodni, tényleg prímszám-e), és mivel a dolgok úgy alakultak munka és egyéb ügyekben, hogy a pénteket kinevezhettem szabadságnak, már megint túra/futás. A választásom ezúttal a Mackókörre esett, elvégre akik élnek, azok délnek mennek. Én meg a 81-es és a 82-es számú vasútvonallal a szlovák határig.  Elég régóta szemezek egyébként ezzel az instanttal, már a legendás és bárminemű észszerűséget nélkülöző 2019-es kampányom során az volt a terv, a Piros 85 előtt lebotorkálom a hosszabb távját, a felkészülés mintegy megkoronázásaként. Nos, ebből inkább MRI, reumatológus, majd uszoda lett… Később fogyás és rehab, hogy aztán lassan három év után jussak el újra odáig, a rövidebb táv egyáltalán szóba jöhetett. Szintén sokat nyomott a latba, hogy a Medvés-fennsík és környéke észbontóan szép, a 90-es években tinédzser szülinaposaknak pedig bizonyos értelemben egy jó adag nosztalgiafröccs is a térség. Nekem Rónabánya a Riviéra.

Ezekkel a gondolatokkal, és egy meghökkentően soványka, mindössze egy hét és fél decis kulacsnyi izót, pár sótablettát, valamint egy-egy csomag Guten Morgen kekszet és gumicukrot rejtő futóhátizsákkal indultam útnak. Lábamon Salomon Béla, a legújabb szerzeményem. Nem hagytam ugyanis abba az akciós cipők utáni vadászatot, aminek az lett az eredménye, hogy lassan sponzorált futónak nézek ki, Szónikus Citromlepke után hasonló nagyságrendű összegért (és annál csak fél számmal nagyobb méretben) bővült teljesedett ki az aktív készlet. Most épp van három Salomonom, a szivárvány három színében. Egy életre elég lesz…

Közeleg

Salomon Béla és a rögvalóság

A fal

Can you see the light?

A meglehetősen korai kelés egyik oka a hőség legalább tetőfokának lehetséges elkerülése volt. Az előzetes matematika szerint ugyanis ha legkésőbb kilenckor elindulok, akkor dél körül beérek. Az előrejelzés már akkorra is 30 fokot jósolt, ami persze rohadt meleg, de mégsem 35. Nem sokat kóvályogtam hát a megérkezés után a településen, noha a két út közül azért a hosszabbon, a központ felől közelítettem meg a rajtot, a Vargánya vendégházat. Közben valamennyire melegítgettem, bár erre már akkor sem volt túlságosan sok szükség. Egy szülinapi futást értelemszerűen nem érdemes túlreagálni, én sem akartam az istráng szakítószilárdságát minőségellenőrizni, viszont a díszdobozba csomagolt kiránduláshoz járt egy grátisz boríték, amiben ráadásként volt egy instrukció: „20k-ig minden felfelét futsz!” Ez a távolról sem kedves ajánlás mindazonáltal érthető, ha már elmegyek valahová, ahol van három méternél több szint, azt illik maradéktalanul kiélvezni. Rögtön a rajt után alkalom nyílt erre, a pálya eleje hol jobban, hol kevésbé emelkedett, egész a somoskői rövid alászállásig. Jól mutatta, mennyire rá vagyok fókuszálva a rekordhajhászásra, hogy a kód beolvasása és 2-3 perc futás után jöttem rá, hogy az órát azért nem lenne tökéletesen haszontalan elindítani, ha más nem, navigációs szempontból.

Az elején az egykori bányavasút nyomvonalán lehetett haladni (még szuper alagút is van, amihez a magyar történelem kevés misztikus vonatrablásainak egyike fűződik), ez egyben garanciája a kellemes, nem túl meredek hullámzásnak. Enyhe deja vu is kínozott, három éve a jahorinai szülinapi futáskor szintén egy egykori kisvasút nyomvonalán haladt a pálya első harmada-negyede. Miután valamennyire felvettem a ritmust, meg összeszedtem a telefontokból fényképezéskor nagyvonalú módon szétszórt aprót, még fel sem ocsúdtam, máris a Geopark Látogatóközpontjánál találtam magam. Indokolatlannak tűnt kávé reményében 15 perc után máris beiktatni egy technikai szünetet, így mentem szépen tovább, és érzésre nagyon hamar átértem Somoskőre. A vár elé, az első ellenőrző ponthoz nem túl fincsi aszfaltos emelkedő vezetett fel, de megérte. Kiderült, hogy nem érdemes aznap a kódokkal bíbelődnöm.

Az eltűnt vasút nyomában

A fény az alagútban

Világos fenyves

Piros pont

Jóllakott Torschlusspanik

Vár, kunyhó, harang

Felmásztam a Petőfi-kunyhóhoz, beolvastam a QR-kódot, aztán meglepődve konstatáltam, hogy be kellene írni még valami számsort (a rajtnál nem kellett). Gyors leltár után rájöttem, ez nem fog menni. Legutóbb utaltam rá, mostanában nem vagyok szellemi képességeim csúcsán, a jelek szerint még nem lábaltam ki ebből az állapotból. Vagy megöregedtem és a nem normális az új normális. Valamiért meg voltam győződve, a nevezéskor történt telefonregisztráció után már Bob a bácsikám. A visszaigazoló-levélben szereplő kódsor léte egyáltalán itt kezdett el ismét derengeni (bő két hete neveztem). Előző este volt egy olyan ötletem, hogy az ellenőrzőpontok helyének leírását, a rövid itinert és a nevezéses levelet egy lapra kinyomtatom, de aztán ezt a verziót elvetettem. Belepillantottam még az ominózus levélbe, megnéztem a felhasználónév-jelszóm, mondván ha bármi kell, majd belépek (két sorral lentebb érdemes lett volna még menni). Nos, belépni csak úgy nem lehet a rendszerbe, vagy nem találtam hirtelen mobilon az opciót. És természetesen az a mappa, ahová a futós dolgokkal kapcsolatos ügyes-bajos leveleket archiválom, nincs szinkronizálva a telómmal. A kör bezárult. Vagyis kinyílt. Próbáltam még felhívni a Medvés-kontakt számot, ez sem jött össze (fél óra múlva visszahívott a srác, tök rendes volt, megállapítottuk, hogy jó nagy balfasz vagyok, és a rendszerben az egyéni kódokat ő akkor sem látja, ha akarja). A maradék nem létező teher lekerülésével kocoghattam tehát tovább, miután az egyik vár (Somoskő) tövéből jól megnéztem magamnak a másik várat (Salgó).

Kifelé a faluból még bemosakodtam és ittam egy kútnál, meg kellett állapítanom, hogy a tájék egy valóságos kékkút-mennyország, minden faluban egymást érik a jobbára működő (!) víznyerő helyek. (Ennek nem tudom az okát, vagy nem akarom tudni.) A következő 15 kilométer ezután gyakorlatilag egy merő vigyorgásból állt. Iszonyatosan élveztem, szerintem szenzációs az útvonala itt (is) a körnek, meg persze akadt még erő haladni. Felületes szemlélő számára pöttyet furcsa lehetett, amit csinálok, felfelé (szinte) mindig szigorúan futottam, a lankásabb részeken meg nézelődtem, fényképeztem, ittam, turistáskodtam, ahogy az lefelé, meg síkon szokás… Csak meleg szívvel tudom ajánlani mindenkinek a Mackót, aki szereti a fennsíkokat, az 5-600 méter magas helyeket, a kis (ex-)bányászfalvakat és a remek erdei ösvényeket – összerázva vagy keverve. Fennsíkból mindjárt jött bő öt kili, aztán Rónabánya, minimális aszfalt és Rónafalu, ami valamiért Szigliget néhány felső utcájára emlékeztetett, radikálisan eltérő kilátással. Itt is volt kút, ittam, ettem kekszet, sót, kiérve pedig jött még egy kis fennsík húsmarhákkal, aztán erdei ösvények, majd Salgóbánya, aminek a „főutcáját” nagyjából ezer méter hosszan végig meg kellett futni, mert hát emelkedett. Az ifjúsági tábor mellett elfutva újfent egy hosszabb erdei szakasz következett, délről kerülve a Salgót. Nem sokkal ezután benézhettem egy kanyart, mert nem pont a tracken mentem, hanem egy igen mély árok rossz oldalán. Szerencsére gyakorlatilag párhuzamosan haladt a kerülőm az eredetileg megkomponálttal, aztán összefonódott a két ösvény, mielőtt kiért a sűrűből.

Fenn, síkon

Szuperzöld 1.

Fák, virágok, fény

Az egyetlen nem kiszáradt patak

Keleti oldal, nyugati oldal

Beolvastam…

A távolban egy Salgótarján

A közművelődésért

Szigliget kelet

Dicsőségére

Csendélet, tartálykocsival

Semmi sem lehetetlen a lélekben erőseknek. Láncfűrésszel

Szuperzöld 2.

Az árok túlsó oldalán

Amikor a tarjáni városi strand előtt nem sokkal előbukkantam a susnyásból, hirtelen fejbe kólintott a meleg. Lassan 11 óra  lett, a nap vidáman perzselt, én meg elkezdtem fáradni, meg annyira nem sikerült a második órában tartani a frissítési stratégiát, kutak ide vagy oda. Ráadásul a strandnál volt a kerítésen belül egy kék, de a korábbi bőség elaltatta a gyanakvásom. Az volt a tervem, előbb inkább elfogyasztok mindent, ami maradt, az utolsó sótablettát és kekszmorzsákat, izót, aztán majd megtöltöm a kulacsot valahol. Nyilván nem volt több kút a környéken, nagyon keresgélni meg már nem akartam a város szélén, így elindultam az utolsó, szűk ötezres kanyarra a piros háromszögön. Na, itt már nem tudtam megfutni a felfelét (végül is 20 fölött volt már a táv…), sőt, mire felértem a napsütötte, köves erdei úton addig, ahonnan már újra inkább lefelé haladt a kör, mint felfelé, igencsak elegem lett az egészből. Elfáradtam, megszomjaztam, és egyáltalán nem sajnáltam, hogy a Karancsra nem kell már felmenni (pedig az megkoronázná a karikát, még ha a távot harminc kili fölé, a szintet meg ezer méter körülre lökné). Cserébe belebotlottam egy korosztályos tájfutóverseny megközelítőleg 50 résztvevőjébe, a fiatalok leginkább röhögtek a sóban fürdő, szemmel láthatóan már lélekben egy sörrel az árnyékban ülő sporttárson. Aki ráadásul lefelé futva általában sántítani kezdett. A bal térdem ugyanis enyhén bejelzett, érti a tréfát, szereti, de már görcsöl a rekeszizma. Nagyjából ezen a ponton érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy ugyan teljesen értelmetlenül, de bezárom a teljes kört, ám egyszer érjek el az állomásig a céltól két kilire, ahol láttam egy vegyesboltot. Azonnal feltöltöm a sörkészletet, és a végén csak sétálok meg dudorászom. Így is lett.

Polip

Bal kettő kiengeded, szemben Salgó!

Kék, sárga, piros. Mint a futócipőim…

Hírdetés