over(t )thinking – runner without a cause, part 3.

Ahogy a Greg LeMondnak tulajdonított, és a futással összefüggésben meglehetősen gyakran előrángatott bölcselet (közhely?) leszögezi: sosem lesz könnyebb, csak gyorsulsz. A legtöbb metamegmondáshoz hasonlatosan ez a valóságmorzsa nagy magabiztossággal találja fején a szöget (egy ekkora kalapáccsal szép is lenne mellécsapni), ám bizonyos, jellemzően egyedi kontextusokban jelentősen visszaesik a magyarázóerő, avagy kiapadhatatlan tárháza nyílik meg az alternatív verzióknak. Hogy ne menjünk örökös kedvenc témámnál, saját magamnál messzebb, esetemben máris átfogalmazgathatnánk a mondást, például valami olyasmire: ha könnyebb leszel, gyorsulsz. Aztán persze minden nehezebb lesz, mert ezzel a könnyülési folyamattal párhuzamosan hatalmas tér nyílik a dolgok túlgondolására… Igen-igen, elérkeztünk egy újabb értékelő-jövőfirtató, leginkább a hangos (…) gondolkodást elősegítő bejegyzéshez, elvégre lezárult a rehabilitáció ki-tudja-már-számolni hányadik, ugyanakkor első valóban aktív fázisa, és hát nem szűkölködünk a mérlegelni való történésekben, minősített esetben akár tanulságokban. Érdemes tehát mindezeket számba venni, megcsócsálni, majd kávézacc közé köpni, hogy jóslásba oltott terveket készíthessek belőlük. Különösen a jövőt illetően.

Hogy egy többnyire közepesen jelentéktelen testrészt minden ok nélkül belekeverjek a betűhalmazba, az elmúlt öt hónap után az alábbi sarokpontokat mindenképpen szükségesnek érzem lefektetni, hiszen ezen fundamentumok futóhomokjára már valóban fényűző légvár építhető:

1. Még mindig mocskosul szeretek futni.
2. A térdeim kellő odafigyeléssel életvitelszerűen alkalmasak heti 4-5 óra futkorászásra, gyenge középhaladó szintű intenzitással, és 20-30k közötti versenyeket szintén túlélnek jelentősebb visítozás nélkül, akár terepen. Zárójel nélkül azt azért hozzá kell tenni, ez a terhelés mindössze április közepe óta áll fenn, és időközben az esztelen élvhajhászás folyamatos versenyzés közben néha voltak olyan kósza érzéseim, jelen pillanatban nagyon tovább nem lehetne feszíteni a húrt – miközben az is igaz, ez az utóbbi szűk másfél hónap minden volt a visszatérés szempontjából, csak óvatos és tipikus nem.
3. A futás nem lett könnyebb, ám valóban szignifikánsan felgyorsultam. Meghökkentő módon a mostani versenyeken ez ugyanabban az érzésben manifesztálódik, mint ami a “sérülés” évében több futás esetén volt a benyomásom, vagyis olyanok között szaporázom, akik között első ránézésre semmi keresnivalóm nincs (és most elsősorban nem a palástra, vagy a kívül hordott alsógatyára szeretnék utalni). Ugyan nem szép dolog ránézésre ítélkezni, de bárki, aki végigkattingatott már egynél több picit is népesebb futóversenyről készült, a teljes mezőnyt szép sorban az elejétől a végéig megörökítő fényképalbumokat, pontosan érezheti, mire gondolok.
4. Türelem, a kurva anyád!

A fentebb felsoroltak szokatlanul pozitív alapot biztosítanak a középjövőről való töprengéshez, és ahhoz, hogyan is mozduljak a jelen blogon imamalomként ismételgetett, szűk három évvel ezelőtti, első és utolsó reumatológiai diagnózis meghaladásától („Lehet még ezzel futni, de félmaratonokról, meg hasonlókról ne álmodjon!”) a közel egy évvel ezelőtti, sportolót már többször látott térdsebészi revízióban körvonalazott célok felé („Tulajdonképpen tervezhet ezzel még bármit…”). A bármi tervezése ugyanakkor komoly belátást és körültekintést igényel, nem utolsó sorban néhány számottevő miért tisztázást. Ami magától értetődő módon vegytiszta formában képtelenség. A „miért futsz?” kérdésnél kevés nagyobb rejtélye van az emberiségnek, a lehetséges válaszok észbontóan széles spektrumon szórnak, formagazdagságukban néha akár önmaguknak is ellentmondanak, ráadásul a különböző fiziológiai és mentális célok/hatások összekeverednek, arányuk egyénenként változó, miközben időben dinamikusan, akár hatalmas amplitúdóval ingadozhat. Mindenki kikeverheti a futójótétemények és motivációk 64 csatornás keverőpultján a neki éppen tetsző hangzásvilágot, hogy aztán akár néhány potméter tekergetésével fél év múlva már markánsan más legyen a harmónia összetétele. Mielőtt tehát a konkrét tervezés mezejére lépnék, érdemes a produceri székben áttekinteni, milyen mixet hallgatnék legszívesebben az év második felében. Szerencsére (?) nem vagyok kihívást kereső középmenedzser, nem vágyom közösségi médiában minél nagyobbat szóló megosztásokra, nem szeretnék szponzorokat megnyerni magamnak (nem mintha ez reális veszély lenne), nem kergetek ilyen, és ezekhez hasonló fantazmagóriákat. Hétköznapi szuperhősként tulajdonképpen csak a rendszeres (heti öt) futás léleksimogató és agyfaszredukáló hatását szeretném újra (és újra) maximálisan kiélvezni, további sérülések és kihagyások lehetőleg teljes körű mellőzésével. Ez utóbbi mellékmondat egyenesen vezet egy másik motivációhoz, mely szerint szeretnék valamennyit előre szökdécselni az edzéselmélet ingoványos, ám igen gazdag flórával borított láprétjén, ha már egy ilyen kiváló kísérleti állat áll rendelkezésemre, mint jómagam.  Ha ezt a két pontot sikerül megvalósítani, akkor jöhet egyáltalán szóba egy kevésbé bombasztikus becsípődésem, nevezetesen még mielőtt teljesen megöregednék, tennék egy-két próbát néhány klasszikus távon népszerű időkorlát elérésével (ezeket egyelőre nem kötöm a Nyájas Olvasó orrára, de közepesnél kisebb erőfeszítéssel kitalálhatók, a mérföldtől a maratonig), aminek alapjait szintén most lehetne letenni. A három felsorolt instrumentum aránya nagyjából 65-25-10 százalék, a prioritások tehát úgymond egyértelműek, most már tényleg elhúzhatom a saját nótámat.

Józan ésszel könnyen belátható, a vázolt körülmények között az egész Nagy Második Félévi Futóterv elkészítésének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mondjuk a füst legalább konzervál. A térdem életminőségének megőrzése érdekében ebben az évben a további drasztikus heti távemelések már a nem-annyira-oltári-ötlet halmazába tartoznak, de ahhoz sem tartok eléggé előre, hogy a másik végletként az intenzitásra szavazva betoljam az összes létező zsetont mindenféle intervallumokra meg speed workre, reménykedve a még elképzelhetetlenebb sebesség mielőbbi elérésében. Különösen azért, mert a tavasszal tapasztalt, eddig soha nem látott tempó csak érzéki csalódásnak tekinthető, nem a szigorú értelemben vett, közelmúltbeli „edzésmunkám” eredménye, hanem 10 év túlsúlyos önsanyargatásáé, majd a 30 kiló leadásáé. A mostanában futott egyéni csúcsaim olyan alacsonyan lógó gyümölcsök voltak, amik megközelítőleg fejmagasságban illegették magukat, és zsebre dugott kézzel lehetett őket lelegelni. Jön még futóra csökkenő hozadék… Mindezek után C3 (PO nélkül, azaz Coach Captain Caffeine) egy konzervatív megközelítés mellett tette le a voksát az év második felét illetően. C3 edzői filozófiáján egyébként két közismert és egy némiképp egyedi iskola kéznyoma érhető tetten. Az első kettő a 80/20-as szabálynak a lehetőségek szerinti megfelelés, valamint a „fussál egy héten két feladatos edzést és egy hosszút, meg annyi könnyűt, amennyi csak belefér”-elvhez való hűség – vannak pár tízmillióan, akik számára ezek nem okoznak túl nagy meglepetést. A harmadik, sajátos összetevő (azt ne mondjam, secret sauce) időben megelőzi az előző kettőt (bár azokat az elemeket az első fázis alatt szintén érdemes találomra alkalmazni), eszerint a futót először felhizlaljuk 30-35 BMI közé, futtatunk vele akár heti 80-100 kilit mintegy tíz-tizenöt évig, aztán leszállítjuk a zsírmagaslati edzőtáborból, és tá-dámm. Egyelőre nem érzem azt, hogy a mai, türelmetlen időkben erre a módszerre lukratív edzői praxist tudnék felépíteni, de nem vagyok telhetetlen, ha a továbbiakban minimális fejlődés mellett egészségesen tartom magam ennek a filozófiának a jegyében, már tökéletesen elégedett leszek.

Tehát konzervatív megközelítés. C3 már 80 százalékban összeállított a gazdatest számára egy novemberig tartó edzéstervet, ami legalább annyira multifunkcionális, mint amennyire szól arról, hogy fél év múlva nagyobb kellemetlenségek nélkül lefussak egy nagyjából maratoni távú terepversenyt (ha nagyon megérdemlem, akkor mondjuk ezt, ha csak kicsit érdemlem meg, akkor esetleg emezt). Talán legjobban az „Elrontott Maratoni Felkészülés” névre keresztelhetném az órarendet, mert amellett, hogy óvatosan, ha a térdek engedik, heti öt futással 70 kiliig emeli a tétet, célkeresztjében nem annyira a maratoni táv minél gyorsabb lefutása helyezkedik el, hanem általánosan egy gyorsabb, erősebb, kitartóbb és kevésbé idióta futó nevelgetése áll. Grátisz kiemelt törekvés az unalom totális elkerülése érdekében a végtelenített kísérletezgetés, amiért egyelőre hiányzik 20 százalék a haditervből, ugyanis feltett szándék a lehető legtöbb tempó-, hosszúfutás- és intervallumvariáció beépítése és kipróbálása, jelenleg C3 ezek között tobzódik a véglegesítés utolsó fázisában. Egész biztosan csudajó lesz, néha én sem értem egész pontosan, mik vannak a táblázatban (pl. 40 min – 5x(6 min @ 10 sec > LT / 2 min @ E) vagy 23k (FFLR – utolsó 5k MP)), de nem kételkedem az edzőm hozzáértésében és alaposságában. Ennyi pénzért biztos tudja, mit csinál. Ha a sok sallangot egy pillanatra félretesszük, a lényeg mindössze annyi, a következő 4-6 hónapban jó lenne végre óvatosan ugyan, de a versenyek után a valódi, hétköznapi, már-már rutinszerű futáshoz is visszatérni.

„Dióhéjban” ennyi tudok elmondani az év második felére vonatkozó, a futással kapcsolatos terveimről. Futni kell, mert futni jó, futni kell, mert futni tökéletesen értelmetlen, és futni kell, mert most épp van hozzá térdem. Egyelőre úgy tűnik, sokkal kevesebbet fogok versenyezni, ugyanakkor a nyár második felére a hétvégi hosszúk ürügyén szemet vetettem pár instantra, csak a móka és kiváltképp a szint kedvéért. A blog pedig ezennel egyfajta nyári álomra vonul, ami nem jelenti a teljes elnémulást, de végre egy jóval csendesebb időszak következhet.