Mivel eléggé egybefolynak a tegnapi verseny történései, ráadásul nem is igazán érzem az energiát magamban egy összeszedett, koherens, lineáris (vagy akár több idősíkkal játszadozó), urambocsá’ szellemes beszámolóhoz, ezért most rendhagyó módon néhány kulcsszó köré kanyarítva osztanék meg pár benyomást a Szada Terepfutásról.
Helyi erők: Mint ahogy a verseny elnevezése mutatja, a rendezvény szerves része a helyi értékek bemutatása, és nekem nagyon tetszik az a szervezői koncepció, amely a lehető legtöbb szálon kapcsolódni igyekszik a térséghez/településhez. Ötletes volt a helyi táncegyüttes tagjaival levezényelt bemelegítés, vagy a nyugdíjasklub által készített céllángos/palacsinta (miközben lelki szemeim előtt látni vélem a vegán sporttársak enyhén hoppon maradt arckifejezését), de az egész hangulatból érződött egy ilyen “gyertek, nézzétek meg, ezek vagyunk”-érzés, ami mellett szerintem a szokásos szervezési elemek szintjén is teljesen remek volt minden (nevezés, verseny előtti kommunikáció, eredményközlés, fotók, meleg víz, ilyesmik, amiket manapság elvár a nép a pénzéért).
Old haunts: Egy régi, kedves ismerősömmel is összefutottunk még az egyetemi brancsból, megállapítottuk, hogy régen a kocsmában találkoztunk, manapság meg futóversenyen. Khm.
Gödöllői-dombság: Régi emlékeimből, egy ősi Margita-túrás futásból, meg a Villámkör letrappolásából következően annyi helyismerettel rendelkezem, ami alapján már előre sejtettem, a dombság név ellenére lehet itt teljes értékű (jelentsen ez bármit) terepversenyt összerakni, sőt, csak egy-két kihívástípus (siratófal és társai) egy picit rövidebb lehet a Mátrában vagy a Börzsönyben megszokottnál. Ezen túl sík rész gyakorlatilag nem akadt a nyomvonalon, a folyamatos hullámzás mindig jólesően megfűszerezi a dolgokat. A hosszú táv pályája nekem tetszett, majdnem végig erdőben kalandoztunk, egy dologról feledkeztem el előzetesen, a táj sajátja a néhány helyen bokáig érő homok, ami nem barátja a tempós haladásnak, kiváltképp fölfelé. Kisebb kihívást még a rajt környékén közepesen meginduló eső jelentett, aminek hatására a táv első felén, és a bozótosabb, sűrűbb részeken az ösvények tele voltak csigával, őket nyilván senki nem szeretné lábbal tiporni. A nem tiprás viszont elég körülményes, ha a futó hétköznapi szuperhősként nem igazán rendelkezik a periférikus látás jótéteményeivel.
Koffein Kapitány: Kézenfekvő okokból K2 eljövetelére terepversenyeken nem nagyon van mód, most viszont a visszatérés-fesztivál jegyében minden adottnak tűnt egy egyszeri erdőlátogatásra a részéről. Egyáltalán nem bántam meg, tényleg jó muri volt, a rajtszámfelvételnél például megegyeztünk, hogy inkább e-mailt mutatok, mintsem személyi igazolványt… Amikor előmásztam az öltözőből, némileg elhalkult a folyosó, az ihletett pillanatot a csomagmegőrzőben szolgálatot teljesítők nevetése törte meg. Amikor 10 kili után volt egy nyugalmasabb rész az utolsó három bimbi előtt, elgondolkoztam, vajon mennyire vagyok tájidegen, de arra jutottam, hogy semmivel sem jobban, mintha felvenném a teljes terepfutó egyenruhát (sapka/fejpánt, ivózsák/hátizsák/mellény, kompressziós akármik, mindezek kellemesen rikító színekben). A végén többektől megkaptam, hogy nekem könnyű, szupererővel (…), meg palásttal vitorlázva, elvégre a lábam sem éri a földet. Ha már ennyire könnyű hétköznapi szuperhősként, akkor vélhetőleg egyre többen fogják ezt az utat választani, reméljük, divatot teremtettem, bár azt is remélem, a kreativitás jegyében nem a Koffein Kapitányok fognak szaporodni, hanem a Marvel és a DC után egy teljesen új magyar futószuperhősuniverzum jöhet létre… (A termosz azért egy ici-picit túlzás volt, de ha mégsem, kényelmesnek akkor sem nevezném.)
2 óra 19 perc 15 másodperc: A futott időt akár tökéletesnek is nevezhetném jelen körülmények között, bár előzetesen volt egy olyan tévképzetem, talánnagyonnagyontalántalán be lehetne csúszni a hatos átlag alá, ez végül nem jött össze, amit csöppet sem bánok. Az volt az egyetlen jelentősebb előzetes taktikai megfontolás, hogy tolom neki rendesen, mégis valamennyire ésszel (…), a komfortos nemjólesésen túlra lehetőleg ne merészkedjek. Ez majdnem mindig sikerült, az első harmad végénél volt egy apróbb döccenő, és szokás szerint elfogytam a végére, kivételesen a faluban is voltak még emelkedők, ott már néhol tényleg majdnem elpusztultam, elvégre a hajrában nem gyaloglunk… Rettenetesen hiányoztak nem csak ezen, hanem az összes tavaszi versenyen az érdemi hosszúfutások, amiket ugye a rehab aktuális állása, és kicsit a Covid miatt nem volt lehetőség beiktatni. Mindezek ellenére meglepően elől vagyok a rangsorban: a tömegek haranggörbe-alakú futóbölcsességét mindig sokra tartottam, és közelmúlt futamaihoz hasonlóan újfent a mezőny nagyjából harmadik hatodában végeztem. A meglepetés valószínűleg csak érzéki csalódás, a régi időkre emlékezem, amikor kétszer ennyit futottam hetente és a mezőny harmadik harmadának elején-közepén voltunk általában, én és a testzsírszázalékom.
Jövő: Ezennel véget ért a Visszatérés-futófesztivál, most egy darabig nem fogok versenyezni, az biztos. Hogy futni mennyit fogok, azt pedig erőteljesen át kell gondolnom. A futás egész biztosan nem lesz már olyan, mint régen volt, de hogy pontosan milyen legyen, az nagy talány. Fantasztikusan örülök neki, hogy egyáltalán a jelenlegi szintre vissza tudtam jönni, valid megoldás lenne maradni itt, és csöndben folytatni az örülést. Ugyanakkor túl jól ment a tavasz, valószínűleg nem tudom megállni, hogy ne menjek fentebb egy-két lépcsőfokot, ahol azonban újra csak osztódással szaporodnak a kérdőjelek (pl. hova tovább, főnök? lásd még rendes félmaraton PB vs. maraton/ultra). Meglátjuk, erről majd még írok hosszabban a nem túl távoli jövőben, de egy csendesebb időszak következik, sajnos a futáson kívül is nagyon sok dolgot kellene rendbe szednem magam körül.
21097 
Visszajelzés: farkaskaland | 21097