Mennyi? 50! (peak-end rule(s))

“…but I don’t think that I can count that high
I should have paid better attention in school or something.“

A viselkedéstudomány csúcs-vég hatásként hivatkozik arra a kognitív jelenségre, amely szerint egy múltbeli eseményre vonatkozó emlékeinket nem az élmény/folyamat teljessége, hanem a legintenzívebb pozitív vagy negatív történések, illetve a záró mozzanatok tapasztalatai határozzák meg a legerőteljesebben. Ez a némiképpen távoli asszociáció mindössze azért juthatott eszembe a futással kapcsolatban, mert a tavaszi/első félévi „visszatérésem” minden bizonnyal elérte legmagasabb pontját, a héten 50 kilit sikerült blokkolni. A mennyiség jelen állás szerint legalább két hónapig nem fog fentebb menni, így is feszegeti némileg a határokat, viszont „muszáj” volt eddig emelni a tétet. Ez a nagyságrend lett az az épkézláb kompromisszum, amire a térdem még épp csak minimális tiltakozással reagált (ilyesmiket morzézott néha enyhébb nyilallások formájában: „oké, öreg, de többet rohadtul ne”), a tavasz végére kinézett megmérettetések szempontjából pedig mindenképpen szükség volt, mert különben az örömfutásoknak tervezett további visszatérő versenyek óhatatlanul szenvedésbe fordulnak. Utóbbi kimenetel természetesen továbbra is különösebb kreativitás nélkül elképzelhető, de felelősen többet az ügy érdekében nem tehettem volna. A körülményekhez képest körültekintő versenyválasztás, a gondosan megtervezett és végrehajtott felkészüléssel párhuzamban nagy csődhöz talán nem vezet. Azért jó, hogy jön a „versenyszezon”, mert néha mocskosul unom már az óramű-pontosságra törekvést.

Nagy bajba keverném egyébként saját magam, ha ki kellene bontani ezt a csúcs-vég hatás-dolgot, elvégre az lehet, hogy a tavaszi futógörbe bizonyos, a szó legkonkrétabb értelmében véve elérte a (heti) csúcsát, de arról kicsit sem vagyok meggyőződve, ez-e a megfelelő értelmezési keret, amiben elkezdhetünk nyomozni a csúcsok és a végek után (…). Ha a teljes, úgynevezett rehabilitációs folyamat lassan három évét nézzük, az egész tavasz felfogható egyfajta pozitív végkimenetelnek, az a néhány verseny pedig remélhetőleg csak a cseresznye lesz a pozitív végkimenetel tejszínhabján. Ebben a nagyképben nem is tudom hirtelen, mi lenne a csúcs. Ha szavaznom kellene (más nem fog helyettem ebbe kérdésben, az biztos), akkor valószínűleg a látogatásom a sportorvosnál tavaly nyáron.  Ha belenagyítunk a képbe, vissza az idei történésekre, akkor sem feltétlenül ezt a hetet emelném ki, mint ami pozitív vagy negatív szempontból meghatározó mérföldkő lenne, a kalandos végkifejletet ígérő futamok időszaka előtt. A lényeg a lényeg, a nagyívű, homályos okfejtések helyett maradjunk az egyszerű állításoknál: minimális panaszokkal végig tudtam csinálni egy felkészülési ciklust, aminek a végén félmaraton, illetve annál egy fokozattal nehezebb versenyek vannak. És ez pompás. Ezeknek a versenyeknek az eredményével elöljáróban leginkább úgy vagyok, mint Ford Prefect az űrhajó színével, valójában nem fontos. Már csak azért sem fontos, mert nem tudok nem gyorsabb lenni a régi futóénemnél, azaz bárminemű összehasonlítás értelmetlen, vagyis a siker úgymond garantált…

Nem feltétlenül meglepő, ha ez a hét nem úgy vonul be az emlékezetembe (és ezáltal a blogba) mint a legkülönlegesebb futóhét a világegyetem történetében. Kezdem ugyanis tökélyre fejleszteni az ősi edzésrutinokat, amelyek (ez a rutin szóból valamennyire következik) már rövid távon sem kifejezetten spektakulárisak. Ezáltal az egyetlen érdekfeszítő fejlemény a négy futással kapcsolatban az, hogy mindegyik lezajlott önmagam közepesnél jobban leamortizálása nélkül. A hétfői regenerálódónak hívott 40 percnek ezzel történetesen éppen ellentétes céljai vannak, de a maradék három próbálkozás már beillett egy versenyek előtti térdtesztnek. Szerdán a tempófutás rejtelmeiben mélyedtem el, megnéztem, a mostani félmaratoninak gondolt sebesség mit nyújthat, ennek a vége (egész pontosan a közepe) egy pont 50 perces 10k lett. Kezd őszintén érdekelni, tényleg rá tudok-e tenni még egy ugyanilyen etapot, legkésőbb egy hónap múlva kiderül… Péntekre K2 edző egyszerre próbált óvatos lenni és kitolni velem: nagyon ritkán, a kíváncsiság kedvéért tesztelgetek anaerob tartományokat, hiszen jobbára olyan vagyok, mint egy rossz dízel, ami döbbenetesen lassan bemelegszik, majd erős közepes tempóval kimegy a világból, ám ennél dinamikusabb, vagy egy fokkal hatékonyabb működésre hiába próbáljuk rábírni. Majd az idő választ ad arra, a mostani 10×400/400 pihenővel (az óvatosság…), és majd ennek különböző változatai milyen hatással lesznek a gépjármű öreg motorjára, fürgébb lesz-e tőle, vagy a belepiszkálás hatására azt sem fogja tudni, amit eddig. A hét méltó lezárásaként a mai hosszút (22k) egy olyan klasszikus, régen sokat koptatott útvonalon abszolváltam, ahová 2019 ősze óta nem volt értelme elindulnom. Így nézett ki tehát a hét, ami csúcs, vég és tökéletesen átlagos is egyben.

A következő bő egy-másfél hónap leginkább a lötyögésről és a mókáról fog szólni, ha már eddig visszaküzdöttem magam. Az előző mondat lefordítva azt jelenti, nagyon durván el fogom futni azokat a versenyeket, amikre be vagyok nevezve és amik nagyjából kéthetente követik egymást, majd a köztes időben megpróbálok legalább valamennyire regenerálódni. Kibaszottul elegem van abból, hogy a legtöbb futásnál valamennyire mindig tojásokon lépdelek, vagy úgy vigyázok magamra, mint a hímes tojásra, ezért sok alkalom úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Hogy júniustól mi lesz, azt még nem tudom, eléggé sokfelé vezethet innen még út, de előbb várjuk meg a fejleményeket, lehet, a záptojást ülöm. Csak nehogy aztán a tele tojás is kevés legyen… (Kellemes húsvéti ülepeket ünnepeket!)