trial and error (by fire)

“No insight into the self can result from data and numbers alone, no matter how exhaustive they are. Numbers do not recount anything about the self. Counting is not recounting.”

Sokan, sokféleképpen leírták már, hogy a futás egyfajta kiszakadás (minősített, kevésbé kellemes esetben menekülés) a mindennapok által olykor rendszerszerűen és nagy dózisokban az emberre öntött kihíváshalmaz/szarhalom vonzáskörzetéből. Mivel a világ mostanában igencsak rákapcsolt, még átlagos felelősségérzettel megáldott humánoknak sem jön rosszul az effajta figyelemelterelés. Személy szerint annyiban szerencsésnek érezhetem magam, hogy minden, amit a futásról gondoltam, a rehabilitáció újabb szakaszába lépve korántsem tűnik olyannyira egyértelműnek, és a gyorsan szaporodó kérdőjelek felhője legalább az idő egy részében képes kitakarni korunk kellemetlen nagytotálját.

Ami tényszerű, és többé-kevésbé kijelenthető amolyan örömteli fejleményként, hogy a Sasfészek Rohammal fémjelzett hét óta a 30 km feletti tartományba keveredtem, és egyelőre a térdeim nem lettek rosszabbak. Pedig bevezettem a heti negyedik futást, a hétfő kora reggelre időzített, félórás ’rgnrldrun’ formájában. Azt néha-néha érzem, nem véletlenül van mindkét oldali MRI-men a meniszkuszokban jelintenzitás-hullámzás, ugyanakkor mozgás közben továbbra sem fáj semmi, és egyelőre nem is romlik a helyzet. Ennek az állapotnak az egyik zavarba ejtő folyománya, hogy mindössze egyetlen futottkilométerszint-ugrásra találtam magam attól, hogy újra valóban félmaratonokkal kezdjek szemezni. Persze, Önök nagyon jól tudják, az „Eseménynaptáramban” pedig meglehetősen explicit módon látszik, ez volt a rövidebb távú (ehe-ehe) cél, mégis, valahogy még mindig teljességgel szürreális ennek a realitása…

Apropó, eseménynaptár. Továbbra is kötöm a Muzsla Trailt fixa ideáim karójához, noha annak a távja nem éppen félmaraton, és figyelmes szemlélő az elhanyagolhatónál több szintkülönbségre bukkanhat a pálya tanulmányozása közben (a Mátra már csak ilyen). Fájni fog, indokoltan sokat fogok káromkodni közben, de nem szeretnék felhagyni azzal a sormintával, amit a Bolza-körrel kezdtem, és a Rohammal folytattam, vagyis bő kéthavonta felpróbálok egy, a kelleténél pár számmal nagyobb kabátot, hátha mégsem akkora nagy, hogy megbotoljak benne és feltöröljem magammal az ambícióimat. Akárhogyan lesz, ha nem rokkanok bele teljesen, kárba nem fog veszni az erőfeszítés, mivel a tavaszi versenynaptáram mindeközben a Muzsla után két héttel egy valódi félmaratonnal bővült. Mindig gyűlöltem, amikor emberek egy két óránál nagyobb erőfeszítésbe kerülő rendezvényről olyanokat írnak, hogy csak felkészülésből megyek, meg jól illik az edzéstervembe és hasonlók. Legalább adhatok okot egy kis önutálatra, ha akarok. Magamtól egyébként eszembe nem jutott volna azon a hétvégén félmaratont futni, pláne Székesfehérváron, a szépemlékű, Kávé és Cigaretta névre hallgató BSZM-es Balatonkerülő-duónk másik felének hívására viszont nem mondhattam nemet, elvégre lassan tíz éve nem futottunk ugyanazon a versenyen együtt. Akad majd két hetem rápihenni, tulajdonképpen szinte ideális tapering. Így lesz valamiből – amiről korábban sosem hallottam – célverseny.

Nem véletlenül használtam az imént olyan kifejezéseket mint célverseny, edzésterv vagy tapering. Ezektől lassan hányingerem van, az elmúlt hetekben ugyanis fordítottam némi időt Greg McMillan, Matt Fitzgerald és Chris Napier munkásságának behatóbb studiálására. Ennek az önsorsrontó buzgalomnak alapvetően két mozgatórugója van. Az egyik, hogy ugyan a jelenlegi heti futásmennyiség mindössze fele-harmada annak, amit egykor elővezettem, már elég teret hagy a túlzott monotóniára, vagy másképp fogalmazva a kísérletezésre. A változatosság gyönyörködtet, különösen azért, mert második okként nem szabad szem elől téveszteni, egyelőre minél kevesebből kellene többet kihozni: ahhoz, hogy időről-időre magamra segíthessem a pár számmal nagyobb kabátot, valamennyire hatékonynak kell lenni. Vagy legalábbis hatékonyabbnak, bármennyire undorodom a futás kapcsán az eltúlzott észszerűségtől, a térdeim ettől eltérő álláspontra tudnak néha helyezkedni. Annyi már eddig kiderült számomra, amatőr szinten minimális élettani ismeretekkel nem tűnik rakétatudománynak elmenedzselgetni magunkat (és végtelenül nagy hülyeségeket régen sem csináltam, főleg ha a túledzést nem számoljuk…) – az alapelvek annak ellenére hasonlítanak egymásra, hogy lehetőleg mindenki más néven igyekszik nevezni a gyermeket, netalán egy adott edzéstípus kapcsán több, rövidebb ismétlésre vagy épp az ellenkezőjére esküszik. Végül is az anatómia és az adaptáció nem működhet nagyon másképp. Mindezek mellett egy jelentős közös vonása van az általam olvasottaknak: ha nagyon másképp nem is működnek az említett dolgok, mindent adjusztálni szükséges az adott futómókus sajátosságaihoz.

Az imént leírtakból sejthető, újabban leginkább laborpatkányként működöm közre a saját futókísérleteimben. Ezek ugyan egyelőre nem kifejezetten őrültek, és semmivel nem bonyolultabbak egy titrálási sorozat összeállításánál (főleg úgy, hogy néhány klasszikus feladatcsoportba jelenleg teljesen értelmetlen lenne egyáltalán belefognom), a kimenetelük tekintetében mégis ujjnyi vastag ráncokat csalnak a homlokomra. Vannak penzumok, amiknek csak azért vagyok hajlandó elhinni a rögzített adatait, mert egy Garmin miért mutatna baromságokat, és csak nem akarna átverni sem, bármennyire nem tetszik neki a Tihamér név. Ha viszont nem kételkedem a mérések, résztávok pontosságában, akkor most, félszívű-rehabos lötyögéssel mennek olyan dolgok, amik megközelítőleg sem soha korábban. Aztán két nap múlva jön a totális fejreállás, valamilyen más karakterű dolgot próbálgatva a kísérleti állat egy olyan, elágazás nélküli “labirintusban” találja magát, aminek egyetlen kijáratához a nem túl tömény, de savval telt medencén keresztül vezet csak út. Értem én, hogy nehéz lenne még egy hozzám hasonló balettpatkányt előbányászni a futóunderground mocsarából, elvégre valószínűleg nem túl gyakori az a futóéletút, amit bejártam. Azt azonban nem vártam, hogy ez ilyen elbaszott adaptációs mintázatokhoz vezetett a szervezet szintjén, ugyanakkor nyilván nem csak a térdeim voltak jelen annak idején, hanem például a vérkeringésem szintén. De a nap végén a csupasz számok annyira nem is fontosak. Az igazán lényegi kérdés, hogy hosszabb távon mennyire akarom én ezt az optimalizálást egyáltalán, mennyire érdemes beletanulnom/rászoknom, mennyire válik jó értelemben automatizmussá, vagy mennyire lesz öncélú és görcsölést indukáló folyamat. Jelen pillanatban valamennyire élvezem, és a tavaszt az ilyen és hasonló dolgokra (is) szánom (mást ne mondjak, szépen emelkedik a lépésszámom, és egyre ritkábban tartom úgy magam futás közben, mint Chucky, az ősember). Mindennek a tetejében képmutatás lenne azt mondani, egyáltalán nem érdekel, meddig lehet nyomni a gázt a RatRacer2000-nek. Régen néha eljátszottam azzal a kevésbé tudományos hüvelykujjszabállyal, amely szerint 1 kg testzsír eliminálása 3 másodperc javulást jelent kilométerenként. Szívesen rápróbálnék, hogy ennek a becslésnek van-e nagyobb súlyvesztés esetén bárminemű valóságtartalma (értsd: lehet-e bő fél órát javítani egy félmaratoni PB-n, üvegtérdekkel). Csak ebből a fajta próbálkozásból nem lenne káprázatos ötlet rendszert csinálni… Remélem, pár hónap múlva valóban lezártnak tekinthetem ezt a rehabilitáció nevű szörnyűséget, mert eddig minden fázisában belebotlottam valamibe, amihez emelt szintű türelem és/vagy belátás szükségeltetett. ‘nyád!

…és végül híreink a divat világából, avagy “De szép színe van kendnek. Olyan szép sárga.” Mostanában hacsak tehettem, kerültem az aszfaltot, és ezt a jövőben sem tervezem radikálisan másként, viszont a közelmúltban csak egy GTX-es terepcipőt használtam. Ez télire ugyan bőségesen elegendő, ám egyelőre a klímaváltozás kifejezetten nem kecsegtet a tavasz és a nyár elmaradásával. Végigtúrtam hát pár webshopot, és megütöttem a jackpotot (…): nem gondoltam, hogy ebben az életben még veszek futócipőt 20e alatt, de a kifutó darabok, a nagy méretek és a vállalhatatlan színek közös metszetének hála sikerült ezt a manapság ritka manővert véghez vinni. Bemutatom tehát Szónikus Citromlepkét, mintegy 9 kilométeresen. Hát nem gyönyörű? (Nem.)