Rémek a Sasfészekben

“Szia, jó reggelt! Nem lenne egy kis apród, megmondom őszintén alkoholra kellene. A reggeli gyógysörre.” Ezekkel a kedves szavakkal fordult hozzám a punk srác a Nyugatiban, miközben a hosszú idő után első terepfutó eseményemre igyekezve épp vonatot próbáltam váltani. Ő nem tudhatta, hogy éppen a PNDTT-s pólóm érdemi felavatására készülök, így valószínűleg nem értette az eltúlzott vigyort, amivel egy kétszázast a kezébe nyomtam, miközben csak óvatosan bízhattam abban, valóban sörre fordítódik majd a kétszínű fémdarab.

A megbeszélt helyen és időben sikeresen egyesítettük erőinket Törzsolvasónk Karesszal, akinek a verseny nyomvonalához igen közel eső főhadiszállásán a következő másfél órában (szerencsére a rajtot az igen baráti 11 órára írták ki) volt időnk kidolgozni a részletes haditervet a Sasfészek leigázására, miközben lelkiismeretesen csőlátású futókhoz híven még eltrécseltünk a legújabb futócipőkről, valamint a hatékony edzésmódszerekről és praktikákról is. Mivel ez egy futóblog, és főszereplőink éppen futóversenyre igyekeznek, nem nagyon írhattam mást az előző mondatban, még akkor sem, ha a felsoroltakról éppen egy büdös szó sem esett. Tíz előtt kicsivel aztán rohamkész állapotba hoztuk magunkat, és Karesz kedvese segítségével (akinek hála pesztrálásunkért ezúton is) elteleportálódtunk Kesztölc központjába, a történések epicentrumába. Ott elsőre egy kicsit nehezen találtuk meg a bolt és a cukrászda oldalában a versenyközpontként funkcionáló klubhelyiséget, de épp mikor tanácstalanul álldogáltunk az egyébként megfelelő ajtó előtt, kirobbant azon egy Kedélyes Főszervező, és beljebb kerített minket. Odabenn aláírtuk a jelenléti ívet, amiért megkaptuk a némileg formabontó rajtcsomagot:

Mint az a fenti képből, valamint a tényből, mely szerint az imént említett íven megközelítőleg húsz név szerepelt, különösebb nehézség nélkül kitalálható, az esemény igen-igen családias hangulatban zajlott, erősen “Csináld magad!” hozzáállással, amit én egyszerűen imádok. (Ha valóban lesz egyszer Tiszavirág Trail, azt én sem szeretném túlbonyolítani, bár azon még erősen gondolkozom, hogy a rajtcsomagba belerejtsek-e egy könyvecskét a válogatott blogbejegyzéseimmel….) Mivel ez a versenybeszámoló igyekszik magában foglalni a műfaj minél több kötelező tartalmi elemét, el kell mondanom, hogy a rajt előtti izgalmak még éppen időben átsegítettek a futást megelőző napokban tapasztalt enyhe székrekedésen, a klubhelyiség melletti, szép tiszta mellékhelyiség meglátogatása után (az eredményt illetően, ha másban nem is, legalább hasonlítottam egy pillanatra Fidel Castróhoz) valóban mindenre felkészülve indulhattam át a start színhelyére a sporttársakkal.

Végül 15 kompetitív atléta (és két kutya, szerencsére páncélos nélkül) sorakozott fel a kerítés mellett, ahonnan elindultunk. A mezőnyön futólag végigpillantva (…) néhány markáns csoportot véltem felfedezni: a helyi/környéki futószíntér reprezentánsai (köztük mint utóbb számomra kiderült, UTMB/CCC és UTH meg hasonló veteránokkal illetve aspiránsokkal), a kutyás pár (amíg sérült voltam, ez a kutyás futás dolog népszerűbb lett, azt hiszem), a hallássérült futók (abszolút szívmelengető volt, hogy jöttek, ráadásul ennyien), plusz az őszülő szakállú, loboncos, messziről és közelről is kiégett punkrockernek kinéző sporttársak (Karesz meg én). Így veselkedtünk neki az első métereknek, a szőlőtőkék között, természetesen egyből felfelé.

(kép: Balogh Tomi/Sasfészek Roham)

A pálya maga szerintem hibátlan volt, sikerült a 15 kilométerbe, és az 590 méter szintbe mindent belekeverni, a futható, de aljas emelkedőt, a valóban szívatós emelkedőt, a gerincen hullámvasutazást, a nyaktörőbb lefelét, meg a jól futható lefeléket, erdőben és réten egyaránt. Kevésbé sportszakmai szemmel nézve a nyomvonal leginkább kifejezetten esztétikus volt (értsd: kurva szép). Ez utóbbi állítás alátámasztására most Kareszt és telefonját hívom segítségül, mert én nem vittem az órán kívül mást, tehát dokumentálni sem állt módomban (kénytelen-kelletlen mindössze a saját szemeimet legeltettem futás közben a tájon):

Az indulás után a kék sávig volt rögtön nagyjából száz méter emelkedő a domboldalban, ezt az előzetes tervek szerint megkocogtam, ha már visszatérés, legyen kövér, hogy nézne már ki, ha pár száz méter után nekiállnék sétafikálni. Mire felértünk a népszerű turistajelzésig, szét is húzódott a maroknyi mezőny. A kéken futva megidéződtek régi emlékek bő tíz évvel ezelőttről: amikor először nekikezdtünk az OKT-nak, ez volt a legelső szakaszunk Dorogtól visszafelé indulva, egy-két helyre még most is tisztán emlékeztem, noha akkor nyár vége volt. A szőlős domboldalakról beloholva az erdőbe jött egy kis liftezés fel-le, és bár futottam rendületlenül felfelé is mindenhol, mire beértem Klastrompusztára az időközben aszfaltosra változó szakaszon, majd szétrobbant a tüdőm. Ezt foghatnám legalább valamennyire a Covidra, de az a teljes igazság, hogy nem szokta K2 az emelkedőt. Emberemlékezet óta nem futottam terepen, ráadásul a rehabilitáció mostani stációjáig gyakorlatilag semmiféle olyan tevékenységet nem végeztem, ami felkészíthetett volna bármi olyan kihívásra, ahol elfogyhat a levegő. Észbontó szerencse, hogy a Pálos templomromnál ráfordultunk a sárga jelzésre, ahol a következő kétezren a nyeregig csak nagyon nyomokban merült fel a gondolata a futásnak, lehetett bőven alibizni. Próbáltam azért rakni a csülköket, újfent beérve az erdőbe elkapaszkodtam az egyik kolléga mellett (ő lett később a senior kategória győztese), és mint kiderült, ez volt az utolsó alkalom a célig, amikor versenyben induló futót láttam. Mert egyébként futókkal és kirándulókkal lehetett találkozni bőven, a kora tavaszi, napfényes időben sokan lepték el az erdőt.

Baktattam rendületlenül felfelé, és mivel talán ez volt a legszebb része a pályának, egyáltalán nem bántam, hogy csak tengek-lengek. Néhol beleimitálva a futást a mozgássorba, csak-csak felküzdöttem magam a gerincig, a kék és a sárga után jött egy éles balkanyarral a zöld sáv. Előre memorizáltam a nem túl komplikált pályát, de a szalagozás szintén rendben volt, gyakorlatilag lehetetlen volt eltévedni. Mindezeken felül Garmin Tihamérra is feltöltöttem a tracket, most teszteltem először ilyen körülmények között, és azt kell mondjam, elsőrangúan pittyegett, zümmögött meg rajzolta a nyilakat, ha csak rá kellett volna hagyatkozni, akkor sem keveredtem volna át más tájegységre. A gerincen aztán meglepő módon viszonylag hamar összekaptam magam, elkezdtem rettenetesen élvezni a futást. Verőfényes napsütés, széles ösvények, pazar erdő néhol kilátással, mi kell más a boldogsághoz? Természetesen energia, hogy haladjak is, de valamiért akadt erőm egész tempósan szaporázni, néhány jelentősebb hupli kivételével nem várt módon jól bírtam, ráadásul a térdeim sem jeleztek be, csak a kaptató tetején volt némi nyilallás, ami felérve szinte teljesen elnémult. Mindezek ellenére, ki tudja miért, de igen rémült arckifejezéssel érkeztem meg a hegytetőre/vendégházhoz/frissítőponthoz, dél után nagyjából kettő perccel.

(kép: Balogh Tomi/Sasfészek Roham)

Ittam két pohár teát, beszélgettünk pár szót Tomival, a szervezővel (amikor mondta, hogy a háznál ücsörgő rezidens egyesületi tagok kocsonyáznak meg pálinkázgatnak a padoknál, picit elbizonytalanodtam, vajon jól töltöm-e épp az időmet), aki azzal bocsátott tovább, hogy innen már csak lefelé vezet az út. Ezek azok a féligazságok, amik olajozzák a világot, mert tudtam, hogy a hátralévő harmada a távnak valóban szinte szabadesés, de nem kerülte el a figyelmemet a pont utáni 800 méter nyaktörőt követő 500 méternyi jelöletlen erdei út, ami a lehető legsunyibb módon ugyan, de emelkedett. Addig azonban el kellett érni, próbáltam az itt-ott lépcsős, meredek és igen keskeny ösvényen történő kezdeti alászállás során egyszerre óvatos lenni, miközben azért gyorsulok, a kettőből az óvatosság sikerült jobban. A szemét alig-emelkedőt végül sikerült megfutni (a Budai Trail L-távjának vége felé van egy hasonlóan elnyújtott, alattomos rész), kivéve, amikor egy kidőlt fán kellett átkommandózni, azaz végre tényleg következhetett a valódi örömszaladás, vissza a falu határáig. Ennek az első fele fantasztikus bükkösön át haladt, aminek egyetlen hátránya az imitt-amott sípcsontig érő avar volt. A rengeteg, dinamikus stabilitást fejlesztő cirkuszi mutatványom hatására egyértelműen sokkal biztosabban haladok lefelé az úgynevezett technikás részeken mint régebben, viszont egyelőre nincs meg bennem a kellő bizalom és bátorság ahhoz, hogy valóban fék nélkül gázoljak a vastag levélrétegben. Még a végén ott lapul éppen a Hatalmas Bokaroppantó Zöld Megadeth, és ha felzavarom, akkor megint ki kell hagyjak indokolatlanul sok időt. Az utolsó két kilire kijöttünk az erdőből, és részben a pompás Dorog-panoráma spannoló mivoltának hála a réten, majd a legvégén az aszfalton bedobhattam teljesen a gyeplőt a pacik közé. Az utolsó kanyarnál az is kiderült, a látszat ellenére valahol mégiscsak társas lény lennék, mert az órám, a szalagok, a napállás és a józan ész ellenére simán elfordultam a rossz irányba csak azért, mert az előttem váratlanul felbukkanó Nordic Walkingos társaság éppen arra indult…

Az emberes hajrá után 1:32:41-nél állítottam meg az órát (hivatalosabb eredményként a picit nagyvonalúbb 92 perc 34 másodperc került az erről tanúskodó táblázatba). A célban kellemes bandázás zajlott, megtudtam azt is, hogy ketten elkeverték a pályát a lefelé zuhanáskor az előttem lévők közül (vagyis mégsem volt lehetetlen eltévedni, ennek köszönhetően lettem ötödik, ha minden igaz, ugye ez rém sokat számít). Amíg Karesz is előkerült az erdőből, az egyik sporttárssal kocogtunk még egy kicsit levezetés gyanánt, majd immár hárman visszatipegtünk a versenyközpontba az eredményhirdetésre. Törzsolvasónk végül második lett a kategóriájában (kettőből). Még mondja valaki, hogy az öregedés rossz 😉

Be kell valljam, hogy ezt a napot sok-sok apró összetevője miatt nagyon-nagyon szerettem. Elsősorban (és leginkább ide kívánkozó módon) nyilván azért, mert hosszú évek után ha csak néhány percre ugyan, de ismét futónak éreztem magam. Sőt, bizonyos értelemben “jobb” futó vagyok mint valaha voltam, bár magát a futást visszanézegetve ez nagyjából a puttonyvesztésből óhatatlanul fakadó enyhe gyorsulásban mérhető mindössze. Minden más mutató szerint még mindig az út abszolút legelején járok, a pulzusom például rémisztően magas volt végig (és nem csak azért, mert korábban soha nem tudtam utólag sem, milyen pulzuson mentem), jól látszik, ha kikerülök az egyenes vonalú/terepű, egyenletes lassú mozgás bűvköréből, az egész rendszer azonnal félreveri a harangokat. De ez javítható tűnik idővel valamennyire, csak nem lesz gyors és könnyű abban az ütemben, amiben eddig visszanégykézlábaztam magam. Cserébe viszont az is látszik, szunnyad még mindig bennem valahol nagyon mélyen egy Sub Endurance Monster, ha kell, meghökkentően sokáig tudok kifelé menni a világból. Persze, ez a könnyebb. És itt van még az utóbbi évek slágertémája, a térdem. Úgy tűnik, nem vetett vissza ez a teszt, az izmaim inkább megsínylették a váratlan terepezést, legalábbis egyelőre. Az elkövetkező hónapokban meglátjuk, meddig tudom még rajzolni az épphogy megkezdett fejlődési ívet.

Rémek a Sasfészekben” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: A két számmal nagyobb kabát | 21097

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s