the balancing act: low hanging carrots (and sticks)

“A futás legmélyén mindig ott volt a zavarba ejtő kettősség – az egyik része a létezés szabadsága és kiszakadás, a felfedezés egyedülálló, szélborzolta kalandja; a másik része kérlelhetetlenség, edzés, fegyelem, türelem és következetesség.”

Egészen az utóbbi hetekig meg voltam győződve arról, hogy a Brexit valójában nem létezik, mindössze az abszurd angol humor egy újabb megnyilvánulása, és a mai napig rejtett kamerákkal veszik a kontinens reakcióit, amit egy védett BBC csatornán követnek nyomon a beavatottak, harsány hahotázások közepette. Mindeközben a tervük végig az, hogy egy óvatlan pillanatban Bobby Ewingként ismét felbukkannak az Unió fürdőszobájában. Ez az idealista elképzelésem szívódott fel egy buborékban, amikor a szajoli postán rájöttem, az általam egyáltalán nem értett és várt fizetési kötelezettség a vám megfizetését takarja egy korábban rendelt és kifizetett könyvemre. Természetesen ismét én voltam a hülye, mert nem a kiadótól kellett volna beszerezni az olvasnivalót, de akkor nem lenne most két vicces perc a már említett valóságshowban az arcomról, és ez a bekezdés sem született volna meg. Viszont lenne majd kétezer forintom sótablettára. No, de ennyi elég is a recens politika szürreális diszfunkcionalitásáról.

Szokás bizonyos könyvekről azt mondani, hogy teljesen véletlenül találják meg az embert abban a szent pillanatban, amikor a beléjük csomagolt üzenetre az illető kifejezetten fogékony, netalán éppen valami hasonló iránymutatásra vágyik, esetleg némi segítségre szorul egy, olykor az egész koponyát betöltő, kusza gondolatgombóc újragombolyításához. Én személy szerint kevésbé hiszek ezekben a véletlenekben, elvégre valami vagy valaki az esetek döntő többségében (akár indirekt módon) elvezet ezekhez a könyvekhez, legyen az egy ismerős odavetett félmondata vagy újabban valami algoritmus által a profilunk alapján feldobott ajánlás, de az impulzusvásárlás során attraktívnak talált borító sem minden ok nélkül mozdít meg valamit a leendő vevőben.  Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan botlottam bele Boff Whalley Faster! Louder! How a punk rocker from Yorkshire became British Champion Fell Runner című, tavaly ősszel megjelent alapvetésébe, de mivel a digitális lábnyomom igen jelentős részét teszi ki a punk és a futás, meglepőnek semmiképpen nem nevezném. (A fell runningot a következőkben én koncepciózusan terepfutásnak fogom hívni, mert a szótár szerint ez leginkább annyiban különbözik a hegyifutástól, a tájfutástól vagy a terepfutástól, hogy jobbára Anglia északi részén űzik. Mert ott vannak fellek. Világos.) És mivel az elmúlt időszakban többször utaltam rá, hogy valahogy újra fel kell fedeznem a rehabilitáció és a megváltozott, egyelőre jóval kötöttebbnek tűnő körülmények között a futás örömét, azt sem mondhatom, nem rezonál különösen a gondolataimmal a könyv, ami nem másról szól, mint…

“…a terepfutásról és a punk rockról, erről a két végletről. A konfliktusról a futás fegyelmezettsége és céltudatossága, valamint a punk féktelensége és kalandvágya között. És megfordítva, a terepfutás kaotikus öröméről és a punk rock ritmikus rendezettségéről és szerkezetéről.”

Az közismert Boffról, hogy a Chumbawamba alapító tagja, azt pedig, hogy a terepfutás megszállottja, szintén nehezen lehetne titoknak nevezni, főleg a korábbi, Run Wild című kötete óta, így ez a könyv leginkább egy jutalomjáték, amiben azokról a dolgokról sztorizik, amiket igazán szeret és amiben nyakig benne volt 30-40 évvel ezelőtt (is): punk rock, terepfutás, közösségépítés (ennek is középpontjában a Pudsey and Bramley Athletic Club, ahol klubtársa volt történetünk főhősnek, Gary Devine-nak, a Chumbawamba másik oszlopos tagjával, Danbert Nobaconnal egyetemben, sőt, Gary vezette be annak idején a terepfutásba – a Run Wild szerint legalábbis) aktivizmus/tulajdonjogok, móka és kacagás. Ellentétben a futásról szóló előző könyvével, amiben a természetben gimnasztikázásról szóló, olykor valóban fantasztikus részek váltakoznak indokolatlanul hosszú és néhol már kínosan elitista ecsetelésével annak, mennyire megvet mindent és mindenkit, ami a városi maratonokkal kapcsolatba hozható (néha elgondolkozom azon, hogyan érezné magát manapság olyan terepfutóversenyeken, ahol tobzódnak a kihívást kereső középmenedzserek…), itt ebből a szempontból jóval koherensebb a szöveg. Kimagasló szerkesztői munkáról ugyanakkor egyáltalán nem beszélhetünk, hacsak nem tervezett koncepció az, hogy olyan a könyvet olvasni, mintha egy kiadós futás után egy hegyi pubban néhány (sok) cider mellett ülnél Garyvel és Boffal, akik a régi időkről, azaz a nyolcvanas évekről mesélnek hajnalig – a sztori Devine 1990-es bajnoki címével ér rögvest véget (aki mellékesen szintén pengette a négy húr közül zömmel a felső kettőt, a Pagan Idolsban).

Magától értetődő módon nem hiányoznak a punk&futás házasságából szinte kötelezően következő történetek (kedves epizód például, amikor a fél futóklub begombázik karácsonykor, vagy ABBA-t karaokéznak egy hegylábi walesi falu kocsmájának pincéjében), de nekem azok a részek tetszettek legjobban, amikből meg lehetett tudni pár dolgot a kortárs punkról és a futás szervezeti hátteréről, például hogyan épült fel annak idején a brit futóélet, vagy miként működtek a foglalt házak Leedsben akkoriban, de az egyébként laposabb versenybeszámolókat is nagyon feldobja a helyszínek részletesebb leírása, sok esetben hosszan kitérve különböző történeti eseményekre, különös tekintettel azokra, amikor az istenadta nép birtokba vette a később a futás helyszínéül szolgáló dombokat, akár 100-150 évvel ezelőtt. Kiderült még, hogy egy punkkoncert az nagyjából mindenhol és minden időben punkkoncert, és hogy azok a zenekarok, amiket én a ’90-es évek közepén ismertem meg, valóban léteztek és turnéztak bő tíz évvel azelőtt is… Mindent összevetve a vámot és azt a két estét, ami alatt el lehet olvasni a művet, mindenképpen megérte, csak ajánlani tudom (ez nem igaz, akár kölcsön is adom) annak, akit a felsorolt a dolgok kicsit is érdekelnek, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem ez a részben léggömbújraborotválást tartalmazó opusz fogja bebetonozni Boff helyét az irodalmi Nobel-díj várományosai között. Mondjuk odaadhatnák neki, biztos jól mulatnánk a fejleményeken.

“Tudta, hogy ez többről szól, mint hogy egy klubhoz csatlakozással jobb futóvá váljon, többről, mint hogy fejlődjön a több versenyezés hatására – ez az egész arról szólt, hogy megtanulja a futást önmagáért szeretni, hogy az élete részévé tegye, olyan valamivé, ami addig vele marad, amíg a lábai mozognak és felfedezheti általuk a világot.”

Vibráló ellentét, féktelen, kaotikus eufória és önfegyelem, a kilences számú endorfinfelhő és vasszigor. Ambivalens érzések. Bennem is hasonlók munkálnak, különösen azóta, amióta a heti három, merev öntőformában megszilárduló testgyakorlásaim a forma eltávolítása után távolról ugyan, de elkezdtek valóban hasonlítani a futásra, az össztáv pedig már meghaladja a 20 kilométert. Már nem valódi rehab, még nem igazi élmény, és semmiképpen nem önfeledt kiszakadás. A blog archívumának ismeretében viszonylag sokáig kellene bizonygatnom, hogy számomra mindig is a szigorúan sportszakmai szempontból vett teljesítményoptimalizálás volt a fókuszban, sokkal inkább nyitott a futás egy olyan párhuzamos világra kaput, amely univerzum összetartó erői a felelőtlenség, a gondtalanság és a másoktól független, tökéletesen céltalan, hektikus, mégis maximális erőfeszítés. Készültem én edzéstervvel, persze, amik általában két számmal nagyobbak voltak és amikből gondosan kigyomláltam azokat a részeket, amelyek túl nagy mentális megterhelést jelentettek volna. A versenyválasztásom pedig legtöbbször két szempont vezérelte: lehetőleg víz körül/mellett vagy hegyen legyen a rendezvény és ne lehessen készpénznek venni azt, hogy az aktuális felkészültségi állapotomban egyáltalán képes leszek befejezni. Ezen szilárd alapelvek hatására általában az idő jelentősebb részében túledzett voltam, kisebb részében pedig egy szennyeszsák eleganciájával vigyorogtam a rosszul végzett futás határtalan örömének tudatában a cél környékén fekve/sántikálva. Igazán remek tíz évet töltöttem el így, ugyanakkor kész csoda, hogy a szervezetem addig bírta, ameddig. Az utóbbi bő két év viszont a másik végletről szólt, különösen az elmúlt öt hónap, ahol a folyamatos fejlődés ellenére a majdnem másodpercekben adagolt futómennyiség és a leszabályozott futótempó vaskos rácsai egyre hosszabb árnyékokat vetettek. Én pedig egyre inkább érzem, záros határidőn belül meg kell találnom egy olyan egyensúlyt, amiben legalább részben visszakapom azt a tudattalan, rendezetlen, féktelen önzsigerelést, ami valahol az egész dolog lényege lenne. Nem szem elől veszítve a tényt, miszerint mostantól minden kibaszott futott méter ajándék.

A folyamat legelső és legfontosabb lépéseként az újévi fogadalmam-féleségem az, hogy nem foglalkozom többet azzal (beleértve a hátborzongatóan unalmas rinyálást itt), mennyit fognak majd egyszertalánvalamikorakármikor bírni a térdeim. Az orvos azt mondta, bármit lehet még ezzel tervezni, ő meg csak tudja, kár lenne vitát nyitni erről, vagy kételkedni benne, de tényleg. Azzal ellenben még véletlenül sem kecsegtetett, a bármiig vezető út rövid lesz, önfeledt szórakozással tarkítva, szóval még három-négy hónapnyi iterációt igazán nem vehetek zokon. Ezalatt az idő alatt kénytelen leszek sok mindent, főleg az ősszel igen részletesen bemutatott dolgokat beépíteni a heti rutinba és tudatosabban csinálni, viszont a távok reménybeli növelésével a csúszkát/potmétert/hozzáállást ismét a futás jó része felé kell eltolni, és szép lassan a háttérben futó (…) tudatosabban csinált dolgokról tudomást sem venni. (A már említett fogadalom része többek között az is, hogy hamarabb rágom le a saját lábaimat, mint itt még egyszer leírjam a patikamérlegen vagy a pilinckázás szavakat, a további sulykolás egyáltalán nem hiányzik ezek esetében, vagy ahogy műveltéknél mondják, verba volant, ambi valent). Elvégre már most is majdnem futás amit csinálok, ha nyárig még heti egy alkalmat be tudok építeni és a távot megduplázni, az bőven több lesz, mint amiről két éve egyáltalán álmodhattam. És akkor a versenyek és különböző események a kalandba fulladó rendezett káosz piros betűs ünnepeivé változhatnak ismét. Csak nem lesz szabad túlságosan elragadtatnom magam, különösen az első pár alkalommal, amikor nagyon vaskos egyéni csúcsok vannak kilátásban, egész egyszerűen abból fakadóan, mert régebben egy másik súlycsoportban indultam, igazából fel sem merült a “verseny”, amit amúgy rettenetesen élveztem. Nem árt majd észben tartani, a 17. vagy a 25. hely éppen annyit ér vagy jelent, mint a 79. vagy a 87., akár még kevesebbet is.

“Gary mindennél jobban félt attól, hogy ha túl komolyan veszi a futást, elveszíti a sport iránti szeretetét, ha minden az egyéni csúcsokról és az edzéstervekről, a vasalt csapatmezekről és a kisuvickolt szöges cipőkről, a jegyzettömbökről és a stopperórákról szól.”

Az utókarácsonyi forgatagban vettem egy futóórát. A fent leírtakból egyenesen következő, „…aztán mi a francnak?”-kérdésre tökéletesen egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni. Az igencsak angebotos vételár, az “ismerd meg az ellenséged” örök csábítása, az öntőformaként eddig használt telefon kényelmetlensége rángatható elő mondvacsinált indokként, ám mindezek mellett egy kísérlet ez az új egyensúly megtalálásra. Terveim szerint Timing Tihamér (néha teljesen véletlenszerűen elnevezek dolgokat a környezetemben, a kütyüket általában valamilyen T2-nek, de például téli futónadrágok tekintetében 2009 óta már IV. Kálmán regnálása köszöntött be nem olyan rég) miközben támogatni fog abban, hogy ne lőjek túl a célon a mennyiségekkel/tempóval (illetve helyettem foglalkozik ezzel az idő nagyobb részében), puszta létével folyamatosan figyelmeztet a mikromenedzselés lélekromboló mocsárvilágára. Mindenesetre az első alkalommal, amikor pulzuszóna-figyelmeztetést állítok be rajta, a lábaim után az alkarom is elkezdem majd lerágni. Viszont ha már ennyire korszerűen monitorozásra kerülnek a futásaim, a manapság oly divatos transzparencia jegyében kitettem ide egy linket a Garmin Connect profilomhoz az oldalsávba, az újévi futófogadalmakat lekövető blog-facelift részeként. A bekezdéseim mellett minden lépésem és szívverésem is immár az Önöké :).

Zárásként néhány kézzelfogható aktualitásról sem ártana írni, ezek közül a jövőbe mutató dolog a tavaszi terveim bővülése egy futóversennyel (Sasfészek Roham) a Muzsla Trail mellett (bár nem annyira mellette, hanem inkább Szurdokpüspöki felé félúton) és a szokásos Téli Sóút túrával. Ez utóbbiból valamennyit majd futok, várhatóan nagyjából a harmadát. Hasonlóképpen tettem múlt szombaton a számomra már szintén tradicionálisnak tekinthető Téli Körös 30-on, a 2. és 4. ellenőrzőpont között zseniálisat kocogtam a hóesésben. Ezen a túrán egyébként kis túlzással lassan Békés megye összes (akár a Sparthatlont megjárt) hosszútávfutója elindul, vagy 25-en értek be négy órán belül. Minden elismerésem egyébként a szervezőké, így kell téli túrát összerakni. Rajt nyolctól, hóesés kilenctől délutánig:

Ceterum censeo: türelem, a kurva anyád!