The half-hearted rehab chronicles: old dog learning (old tricks)

I’ve got the spirit, lose the feeling”

When did punk rock running become so safe???”

Közeleg ismét az év vége, ilyenkor némileg értelmetlen, de kellően megcsontosodott szokásként boldog-boldogtalan visszatekint, emlékezik és éves toplistákat állít össze. Általában jómagam sem vagyok ettől mentes, tartozzam éppen az adott időpillanatban a vigyorgós, vagy a mosolytalan csoportba, bár azért inkább az utóbbiba csúszok bele többször. Idén azonban nem a fülig érő száj megformálása okozza a legnagyobb kihívást, hanem a retrospekció földöntúli nehézsége abban az esetben, ha egyszerűen nincs mire visszatekinteni. Deklaráltan futósblogként (ami persze csak átlátszó ürügy arra, hogy magam lehessek blogposztjaim (szuper)hőse) nehéz bármi hangzatos összefoglalót írni egy olyan évről, amikor gyakorlatilag nem futottam. Zsinórban másodjára. Volt viszont mozgásszervi restauráció orrvérzésig, ennek a részleteit azonban igen mélyreható alapossággal taglaltam az elmúlt bő négy hónap során, ám mivel ez a folyamat lassan a végére ér, az ünnepi alkalomra következzék most a tessék-lássék rehabilitációs históriák záró és egyben tökéletesen hétköznapi fejezete, a rehab-puzzle utolsó két darabjának helyre illesztéséről. Az összképet még az sem fogja tudni elrontani, hogy ezt a két darabkát nem lehet kutyafuttában (…) a megfelelő pozícióba pattintani, sőt, valójában két végtelen, néhol egymásba gabalyodó történetszál kezdődik a mellékszereplésükkel.

Már csak négy alkalom van vissza a csoportos terápiából (kicsit úgy hangzik ez, mintha valami AA-gyűlésre járnék, és tulajdonképpen ez csak enyhén légből kapott párhuzam, hiszen valóban hasonló problémáink vannak a sorstársakkal, akiknek leginkább a keresztnevét tudom, vagy azt sem), és nem szeretnék az öreg bútordarabok közé tartozni a helyen. A mendemonda szerint vannak ott egész évet, vagy akár többet lehúzó kuncsaftok is, de szent meggyőződésem, hogy ők elsősorban a társaság meg az önkényeztetés miatt járnak már inkább vissza. Esetleg tényleg annyira lassú, mégis konstans a javulási folyamat, ami ezt indokolja, de azért ez a kevésbé valószínű. Mondjuk nekem sem január közepére fog kialakulni a határtalan dinamikus stabilitás, az izmokat szintén lehet még hova nevelgetni, viszont erre önállóan is képesnek kell lennem előbb-utóbb. DAVID-gépeim, már csak az árcédulájukból kifolyólag is, nyilvánvalóan nem lesznek sosem itthon a pincében, de öt hónap szenzoros muszklikeltetés után megítélésem szerint bátran el lehet tolni a hangsúlyt teljesen a funkcionális gyakorlatok felé. Ennek szellemében nem csak figyelek és néha utólag akár jegyzetelek is, mikor milyen mutatványokat kell elővezetni a manézsban, hanem az utóbbi hetekben összeállítottam itthonra egy kisebb vándorcirkuszt azokból a gyógyászati segédeszközökből, amelyek felhasználásával a gyakorlatok kellően nagy százalékát reprodukálni tudom. A kilencvenes évek prehisztorikus rétegeiből fellelt egy pár kézi súlyzó alkotta kezdetleges arzenál így hirtelen igencsak megszaporodott, feltűnt a színen egy csomag gumiszalag, egy gymball, egy egyensúly-szivacs és az új fitnesz-kincseskamra koronagyémántjaként (majd beteszem a fa alá…) egy jumper. Ez utóbbi már talán enyhe túlzás, de tényleg valahonnan a mínusz végtelenből kell visszahoznom ezt a stabilitás-dolgot, ehhez pedig szükséges néha ágyúval lőni. A nagyobb befektetést igénylő szerek közül azért is erre esett a választásom, mert ez a felfújt gumibigyó kellően sokoldalú gonoszsággal felvértezett szülemény, gyakorlatilag minden testtáj abuzálható általa: feldobható vele a már a könyökön kijövő oldalplank éppúgy, ahogy egy kitörés vagy fekvőtámasz, a dead bug pedig sosem volt még olyan halálian jó móka, mint ennek a tetején trónolva (már ha épp sikerül ott maradni). Én speciel mostanában leginkább fél lábbal ugrándozok rá és próbálom utána megtartani magam szálfaegyenesen… Azt nem tudom, hogy leszek-e még valaha hosszútávfutó, de ha egy hosszútávfutót arról is meg lehet ismerni, hogy funkcionális erősítéseket végez, nos, akkor legalább néha össze lehet a jövőben téveszteni engem egy hosszútávfutóval. Ez “sajnos” egy hosszú távú projekt, folyamatos szinten tartással. (Csak azért írom le ennyiszer a hosszútávfutó szót, hogy önbeteljesítő jóslatként érvényt szerezzek az orvosi szakvéleménynek.)

Gondolom, sokak oldalát fúrja most már a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az az utolsó kirakós-darabka, ami még hiányzik a teljes értékű rehabilitálódáshoz és eddig egy szót sem ejtettem róla. Bár Önök igazán hozzáértő Olvasóközönség, így valószínűleg az erről szóló találós kérdésre kórusban vágnák rá az általam helyesnek gondolt választ: FUTÓÓÓÓTECHNIKAAAAAAAAAAAA! És hát bingo. Ha lenne Koffein Kapitány merchandise, most a fél raktárkészletet kioszthatnám a helyes megfejtők között, de nincs. Volt viszont egy olyan ígéretem magam felé, amely szerint ha heti nagyjából háromszor fél óra futás már több-kevesebb probléma nélkül képes rendszeresen lezajlani, akkor ebbe az irányba is teszünk lépéseket. Vélhetően nem lesz teljesen kidobott erőfeszítés a jövő szempontjából annyi év után megtanulni, vagy elkezdeni megtanulni rendesen futni – hobbi/amatőr futó szinten legalábbis. Elvégre ez az egyetlen dolog maradt még jelenlegi ismereteim szerint, ami fejleszthető a teljes értékű visszatérés reményében, mint a testet, és ezáltal az ízületeket érő terhelésre futkorászáskor komoly hatással bíró összetevő. Az elhatározás nagyságát és komolyságát mutatja a részemről, hogy csekély 13 év után eljutottam erre a pontra, míg a basszusgitározással kapcsolatban mindez húsz év után sem következett be (az pedig hatalmas szerencse, hogy nem mosógépeket szerelek ennyi ideje). Ez utóbbiba mondjuk még nem sérültem bele, noha akad ennek az ellenkezőjét sugalló képi bizonyíték a gyönyörűen összevérezett Squieremről, ami szintén magas szintű technikai képzettségről árulkodik.

Befizettem tehát magam a decemberi Chi Running tanfolyamra, mint időközben kiderült, szinte több futós ismerősöm ment már el erre korábban, mint ahány nem, van, aki meg is örökítette benyomásait. Nem tisztem megítélni a metódus hatékonyságát, de a módszertan számomra meggyőző, leginkább azért, mert akármerre kutakodtam a témában, a főbb dolgokat tekintve mindenhol ugyanaz köszönt vissza (törzs megfelelő pozíciója, kellő lépésszám, ha lehet nem túl nagy lépésekkel és nem odabaszva a sarkadat, és ha az eddigiek nagyjából mennek, akkor a kezeddel inkább segítsd a folyamatot, ne gátold). Az ördög persze a részletekben lakozik ismét csak, és azt az 5-7 dolgot, amire figyelni érdemes és nem árt betartani, egyszerre tűrhetően csinálni nem pár perc megtanulni/összehangolni. Nekem biztosan, mert szignifikáns kocafutóként van bőven rossz beidegződésem, és az szintén fixa ideám, hogy egy teljesen más alakúvá transzformált test sem kifejezett segítség mindennek a tetejébe. Néha, amikor elszomorodom a dinamikus stabilitásom katasztrofális fejlettségén, akkor is ezzel nyugtatom magam. Egy torzújszülöttnek minden propriocepció új.

Maga a tanfolyam hamar elröppent, alapvetően élveztem, noha legtöbbször, amikor valami újat tanulok, az első pár rávezető gyakorlatnál totálisan elveszett vagyok, de rendszerint jön egy pont, amikor ez, ha nem is teljesen, de átbillen. Most is valami hasonló történt, a nap folyamán, ahogy végigmentünk a technika különböző darabkáin (pozíció, dőlés, csípő-lambada, lábak/sarok, kezek és így tovább, ha van tovább, talán már csak a lépésszám maradt ki), az éppen elfogadható és a siralmas között ingáztam (lefordítva jobbára szimplán szar volt a végrehajtás), aztán mikor egyben próbálgattuk az egészet, hirtelen legalább valamennyire összeállt a mozgás. A nap végén, a közös videózáskor/értékeléskor/elemzéskor az oktató, Szofi nekem adományozta a legtöbbet fejlődő nebuló titulusát – ezt ha jobban belegondolunk, kétféleképpen lehet a legkönnyebben kiérdemelni. Az első, ha már egy nap után káprázatos módon sikerül reprodukálni a kívánt mesterfogásokat, a másik pedig, ha valaki annyira mélyről indul, amihez képest egy gyenge átlagos állapot is hipertérugrásnak tűnik. Az Olvasóra bízom annak kitalálását, nálam melyik verzió lépett életbe, annyit segítek, nem az első. Ahogy az az aktuális futóportfóliómat tartalmazó promóvideóból kivágott lenti képen megfigyelhető, szinte minden a helyén van, ugyanakkor semmi sincs tényleg a helyén, a legproblémásabb rész az 5,5 kg-os fejem, ami jól láthatóan kilóg abból az egyenesből, ahol lennie kellene, kis barátaival (váll, csípő, ilyesmi) együtt. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Ez szintén egy viszonylag hosszú távú projekt.

Ezzel körülbelül a végére értünk annak, amit elmondhatok arról, milyen meggyötört, de nem teljesen reménytelen térdízületekkel visszatérni a futáshoz. Dióhéjban: irgalmatlanul körülményes, és szép lassan kiöl legalább két dolgot a futásból, amit talán a legjobban szerettem benne. Nevezetesen azt, hogy nem muszáj jól csinálni, illetve részben ehhez kapcsolódva a spontaneitást. (A “ki tudja, hol lesz a plafon?”-verkli kurbliját most kivételesen nem veszem elő.) Rosszul csinálod? Szétcseszed a térded. Hülyeséget/meggondolatlanságot/bohóságot csinálsz? Szétcseszed a térded. És ez nem annyira jó, mert számomra a futás nagyon ritkán szólt arról, hogy mindent halálos pontossággal optimalizálva, a testem templomként építgetve, körzővel megrajzolt íveken teljesítek aprólékosan kidolgozott programokat. Persze, mondhatjuk erre, meg is érdemeltem a sérülést, olcsó flow-nak híg a leve, de ettől még nekem ha valami, akkor ez a jelenlegi pilinckázás a kilépés a komfortzónából, nem például heti 90-100k futás, amit utólag (talán már akkor is) leginkább gátlástalan dagonyázásnak neveznék a komfortzóna mértani közepében. De biztosan az élet akar most nekem tanítani valami fontosat. Kitartóan próbálok nem odafigyelni rá. És tulajdonképpen a spontaneitás nem tűnt el teljesen: egy hétnél távolabb nem érdemes az aktivitást tervezni, elvégre ki tudja, mit ad ki éppen a félkarú térdrabló. 4-5 hónapra előre is csak azért, hogy valami minimális orientáció legyen. Nekem most a Muzsla Trail ez a ködkürt, ha nem dől össze minden menet közben, négy hónap múlva realitás lehet egy ilyen táv. Összességében most már “csak” azt kell kideríteni, hogyan lesz valami ugyanolyan, mint amilyen már nem lehet. A 2022-es csapdája.

The half-hearted rehab chronicles: old dog learning (old tricks)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Érdekes, hogy eszembe juttattad a chirunningot, ugyanis szinte mindig, amikor egyedül, aszfalton futok, eszembe jut, hogy mennyire szarul csinálom, nem emelem fel normálisan a sarkamat, szinte csoszogok, kb. a lépésszámom az egyetlen biztos pont. És szerintem az elején, amikor még céltalanul és keveset (heti 10-20 km-t) futottam, akkor volt a legszebb a mozgásom, és akkor (vagy legalábbis az első egy évben) voltam a leggyorsabb.

    Kedvelik 1 személy

    • A legtöbben azt mondják, a lépésszám a legnehezebb, szóval annyira szar nem lehet – már ha elég magas 🙂 én most megközelítőleg minden percét gyűlölöm a futásnak, amit azzal kell eltölteni, hogy figyeljek a technikára, de nincs más választásom. Ráadásul “sajnos” úgy tűnik, működik, nem mintha szét lehetne szálazni, minek köszönhető pontosan a tünetmentességem per pillanat (kopp-kopp). Amúgy valószínűleg ez is olyan, mint sok minden más, a spontán csinálás és a kicsiszolt technika között leginkább a senkiföldje van…

      Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s