booster shot

Ha elfogadjuk azt a széles körben elterjedt vélekedést, mely szerint a futás egyfajta elixír, ami mind mentálisan mind fizikálisan bámulatos regeneráló hatással bír az emberi szervezetre, és még azt hozzászámoljuk, hogy a futóverseny ezt a gyógyhatást igen koncentrált dózisban képes nyújtani, akkor talán nem a valóságtól elrugaszkodott hasonlat bő két év kihagyás után egy ilyen rendezvényen történő részvételt az emlékeztető oltás megkapásához hasonlítani. Ekkor a csodaszer hatásmechanizmusának minden összetevője maximális hatékonysággal teszi a dolgát, az egyszeri halandónak jószerével semmi más teendője nincs, csak vigyorogni, már ha éppen jut levegő a szervezetébe, leginkább a fülén keresztül.

Ez a rettenetesen erőltetett metafora késő hajnalban, szedelődzködés közben jutott eszembe a Téli Bolza-körre indulásomkor, és jól mutatja, nem igazán ébredtem még fel a kapun kilépés előtt. Utána pedig nem gombolyítottam tovább a zavaros fonalat, csak hagytam magam elveszni az Alföldben. Nem akartam túlreagálni az egészet, vagyis hogy két év kihagyás után egy 10k+ versenyre megyek, csak néztem ki a fejemből, ahogy felsorakozott és elmasírozott előttem a végtelen szántóföldek, a csatornák, a hetvenes évekből itt maradt vasútállomási WC-k, a lapszabászatok, pálinkafőzők, néhány meglepően modern gyár, a kopott kisboltok, a biciklis kosarak valamint az albán pékségek varázslatos és egyben mérhetetlenül lehangoló világa. Az odaút utolsó szakasza előtt elhelyeztem magamban még egy kávét és egy süteményt, majd a következő bő 20 perces buszozás alatt próbáltam véglegesíteni a már a beharangozóban említett, nem túlságosan szofisztikált versenystratégiámat. Ennek középpontjában egyetlen vezérmotívumként felfogható intelem állt: ha egy mód van rá, ne menjél végig nyélen, te barom. Ezt úgy éreztem, ha elégszer hangsúlyozom magamnak, akkor talán nem fogok megint három hétig sántikálni egy újabb rehabilitációs lépcsőfokra fellépést megünnepelendő. Mivel akkor még úgy tudtam, a táv éppen 10 km (vagyis négy kör a Bolza Mariette sétányon), azt fundáltam ki, 14 perces köröket irányzok elő aztán ha ennél némileg erősebb lesz a tempó, az még bőven akceptálható (azaz 5:30 körüli, bár ennek a küszöbnek a megállapításához a térdeim véleményét külön nem kértem ki). Mivel jól ismerem már a térségi időmérők kijelzőjét, tudtam azt is, minden kör végén leellenőrizhetem a terv betartását, hiszen ismét kütyümentes futást terveztem.

A jól végzett stratégiai tervezés elégedettségével kászálódtam le a buszról a hídhoz közelebbi megállónál, és a kastély mellett elvonulva célba is vettem az Arborétumot, aminek a története szorosan összekapcsolódik az építmény egykori lakóival. Trappolás közben azon gondolkoztam, hogy ha már az emberrel annak idején megesett az a csúfság, hogy grófnak született (ugye, senki nem tehet a származásáról…), akkor egy ceruzás kisötöst zölddel mindenképpen fel lehet jegyezni azok neve mellé, akik folyamatosan igyekeztek létrehozni valamit a tágabb közösség épülésére. A park névadójáról (Bolza József, aka Pepi gróf) mondjuk nekem egy pirospozsgás, kockás sálat viselő, mindenkinek harsány “Hahó!!!”-t kiáltó, a lóversenyt nem megvető figura képe rajzolódik ki, aki reggelig veri a blattot, de nem kizárt, és a visszaemlékezések is inkább erről tudósítanak, hogy a királyi kamarás (akitől az unokaöccse, Pál örökölte az arborétum területét és hozta létre a most megcsodálható látványosság alapjait) nem elsősorban nagyvilági bohém volt, és ez egy újabb érv amellett, hogy ne vonjunk le messzemenő következtetéseket valakinek a becenevéből (miközben a Hátszél, a Hétemeletes vagy a Takony esetében valószínűleg nem lőnénk túlságosan mellé).  

Mikor az Arborétum főbejáratához értem, kiderült a második dolog, amit tudhattam volna, ha nem lenne vagy másfél éve deaktiválva a profilom a népszerű közösségi oldalon, és követtem volna a verseny eseményénél megosztott információkat. Nevezetesen, hogy a futóbejárat, illetve a versenyközpont éppen a park túloldalán található. Ahol az a sok autó is parkol. Amíg átsétáltam, a nap folyamán először és szerencsére utoljára elfogott a „mit keresek én itt”, és az „elő sem veszem K2-t” hangulat, nem igazán tudom, miért, talán a hirtelen ráeszmélés a rendezvény tömegsport jellegére (az 5k eredménylistáján 126, a 10k-én 93 név szerepelt végül, plusz a gyerekfutam), vagy a rutinból igen régen megtörtént kizökkenésem, és a futóversenyekről történő lemondással való átmeneti megbékélésem okozhatta.

A kapunál először a rajtlistán szereplés ellenőrzése után alá kellett írni egy Covid-nyilatkozatot, és már lehetett is menni a rajtszámért. Az én ízlésemnél mondjuk eggyel bátrabb volt a versenyközpont járványszempontból, viszont mindenki tudja/tudta, mivel jár egy ilyen esemény és mik a szabályok, a hozzám hasonló Bátor Sir Robinoknak pedig nem kellett egy percnél többet bandázni a rajtszám átvételénél a zsúfolt teraszon (ez persze szabad tér), vagy akár feltétlenül az öltözőben hosszú tízpercekig öltözködni. Miután megkaparintottam a rajtszámom, volt majdnem egy órám a rajtig, így szépen beszivárogtam a kijelölt pályán visszafelé indulva a Pepikert közepébe, ráhangolódás gyanánt, és azt hiszem, ez lett egyértelműen a nap futáson kívüli legjobb része, hirtelen egyedül találtam magam egy lenyűgöző helyen. Komolyan:

Nem is nagyon akaródzott visszamenni az inkább őszi, mint téli kertélmények közül, de a futásra ki voltam éhezve, ráadásul természetesen a pálya az imént bemutatott zöldterület körül kanyargott, még ha a kanyargás nem is feltétlenül a legjobb kifejezés a nyomvonalra egy hosszabb pillantást vetve (haladási irány: az óramutató járásával ellentétesen):

Az 5 és a 10k előtt fél órával ellőtt kölyökrun rajtjára értem vissza, majd miután valamennyire lecsendesedtek a kedélyek, átöltöztem (néhány, mindössze szuperhős-szempontból releváns tartozékot még egyelőre nem installáltam), leadtam a hátizsákot és elvonultam bemelegíteni. Erre többféle forrásból még a nyáron összecsipegettem egy 8-10 perces gyakorlatsort, amit az újrakezdés óta szigorúan végigcsinálok, néha ugyan befogott orral. Ez különösen akkor volt “vicces”, amikor nyár végén a teljes futóidőm (8×1 perc és társai) alig érte el a kezdeti átmozgatásra szánt intervallumot. Szerencsére ezen azóta sikerült túllendülni, legalábbis egyelőre… Mire végeztem, már közeledett a rajt időpontja, épp kaptuk a hangosból az instrukciókat, ki hova álljon a rajtnál, előre a „gyorsak”, aztán a „6 km-es tempót tervezők” és hátulra a „lassabbak”. Az is csodálatos ezekben a versenyekben, hogy az öreg, szőröstökű, már a bemelegítésről messziről felismerhetően végtelen rutinnal (és akár 4 km/perces átlagtempóval) rendelkező futóktól kezdve a tempós ötezres gyaloglásra berendezkedett sporttársakig nagyon széles a spektrum, mondjuk zavarba ejtő, ha a tervezett tempómmal az első harmadba kellett volna állnom. Persze még be kellett szaladnom egy kétbetűsre, illetve teljes egészében átlényegülni Koffein Kapitánnyá, ezzel nagyjából a világ összes idejét eltollászkodtam, így nem maradt más választásom, minthogy elfuserált krampuszként elfoglaljam megszokott helyem a mezőny végén, közvetlenül egy rally-babakocsi mellett (a kép a szervezők albumából származik, ezúton is köszönet érte).

Nagyjából a 222. helyen szakítottam át végül a rajtvonalat, és (spoiler alert) mivel végül 24. lettem a saját távom abszolút mezőnyében, ráadásul ha az első két körömet számoljuk, akkor az 5k-s versenyen is 24. lettem volna, nem nehéz kikalkulálni, hogy minden 30-40 méterre jutott egy előzés az elején. Az első körben így nem sok bámészkodásra jutott lehetőség, főleg két dologra figyeltem, a lendületes, de lehetőleg nem sprint tempó tartására, illetve eközben a pályán vagy mellette a tökön-avaron keresztül a kollégák megfontolt kikerülésére. Rém fura volt, hogy minden második ember az óráját/telefonját nézegette pár száz méter futás után, én meg a rajtfelfordulásban mindjárt az elején elfelejtettem lelesni az órát, de ez az első körben végül nem hiszem, számított volna bármit. Egyébként hamar elértem az üzemi hőfokot, és borzasztóan elkezdtem élvezni az egészet. Leginkább persze azt, hogy kivételesen lekerült az istráng, és nem a mesterségesen beállított rehab-tempóban, hanem valódi, jóleső, majdhogynem fékevesztett módon szaladhattam, ami ráadásul bő 30 kiló letevése után markánsan más élmény. Jó, nem pontosan ez volt a terv, de ha rajtszám kerül rám, akkor kiadom magamra a kilövési engedélyt, a folyamatos előzetes önszuggesztió és versenystratégia-ácsolás csak arra jó, hátha mégsem nyomom fullban a kretént.

A józan ész kétségbeesett kapálózásának eleget téve meg is néztem az órát a második körre fordulva, amikorra szépen széthúzódott a mezőny, 16 perc elejével jöttem át. Rendben, próbáljunk tehát egy 14-es kört, aztán majd még hajrázunk, ha marad kraft. Ekkor lettem figyelmes a sétány mellett a különböző motivációs idézetekkel ellátott táblácskákra, amelyek az eltelt kilométereket jelölték. A 3 km-es meghökkentően közel volt a rajthoz (ugye ezeket mindig az adott kör kontextusában volt érdemes figyelembe venni), és azt kezdtem érezni, valami nem tökéletesen stimmel a távolsággal. Amikor később felfedeztem előbb egy 10k-s majd egy 5k-s táblát, akkor már sejtettem az első dolgot, amit tudtam volna, ha követem a virtuális eseményt: már jó előre bejelentették ugyanis, a táv hosszabb lesz, mert egy kör 2800 méterre hízott, vagyis a leghosszabb táv 11,2k körül alakult. Ezzel akkor még nem voltam tisztában, egy tapasztalt helyi sporttárstól annyit tudtam meg menet közben, általában 10k-nál rövidebb szokott lenni a futam, de most valamennyivel biztos hosszabb.  Az ezen való töprengéssel le is pörgött az újabb kör, és láss csodát, 30 perc elejével fordultam a harmadikra, vagyis szépen hoztam a tervet, tökéletesen tettre készen. Volt egy olyan kósza gondolatom, meg kellene a harmadik kört szaporázni, mégis inkább maradtam a tempó tartásánál, és ezt a kört most már tényleg a bámészkodásra áldoztam, éreztem ugyan, hogy gyorsabban megyek valamennyivel a tervezettnél, de annyi önismeret szorult már belém, amiből tudtam, végig fogom ezt bírni, sőt talán egy kis hajrára is futja. (…)

Ha a harmadik kör a futásban elmerülésé volt, akkor a negyedik meglepő módon az interakcióké lett, amit a futóóra szerint 44 perc legelejénél kezdtem, vagyis újabb tökéletesen tervszerű kör után. „Jó a jelmez!”- szólt utánam a frissítőpontnál megálló sporttárs, aminek hatására elsősorban azt realizáltam, volt frissítőpont ezen a versenyen. Tényleg elszokhattam pár dologtól, még ha a táv nem is volt annyira grandiózusnak nevezhető, ami indokolta volna a fogyasztást. Próbáltam rágyorsítani egy picit, de az már kényelmetlennek bizonyult, így visszaálltam a szokott sebességre, és megpróbáltam lebeszélni egy párt arról, hogy belekapaszkodhassanak a palástomba és ha csak fél percet, de húzzam őket… (Hát milyen szuperhős az ilyen, de tényleg.) Pár száz méter múlva meglassultam csöppet, amíg meggyőződtem, az előttem fájdalmasan jajveszékelni kezdő kollégának valóban „csak” a combja görcsölt be, nincs nagyobb baja és nem tudok neki érdemben segíteni semmiben. A hamarosan megérkező 10k-s táblát égi jelként vettem, és megkezdtem a hajrát. „Jó a tempó!” – szóltam a frissítőállomáson a maskarámat feldicsérő srác után, aki nem sokkal később elszáguldott mellettem. „Sérült vagyok, de mostanra bemelegedtem!” válaszolta, én meg inkább nem mondtam semmi frappánsat sérülésről vagy rehabilitációról, elvégre mi közöm lehetne nekem ezekhez, hanem azzal a feltett szándékkal, hogy belebombázok a befutóképébe, elkezdtem üldözni. Sajnos későn eszméltem, a távolság az utolsó szűk ötszáz méteren már nem nagyon csökkent, egy kanyarnyi végig megmaradt közöttünk, amíg befutottam a célba, komoly oxigén-deficittel.

– – –

Három nappal a verseny után már lehet az egyetlen érdemleges dologgal kapcsolatos következtetéseket levonni, melyek szerint a térdeim már-már meglepően jól viselték a borult égből rájuk szakadt megpróbáltatásokat. Nem mondom, hogy nem volt egy kis sivalkodás a részükről, de jóval kevesebb, mint amitől tartottam. Ez a jövővel kapcsolatban ugyan nem enged túl sok titokba betekintést, hiszen még mindig könnyen elképzelhető, ezt a megterhelést már rendszeresen, akár heti 3-5 alkalommal sem fogják tolerálni a lábaim, viszont egyelőre nem állok túl rosszul, és elmondhatatlanul jól esett végre egy szűk órát futni. Valóban futni. Hogy ebből lesz-e még valaha 3-4-5-8 óra önfeledt önpusztítás erdei ösvényeken, azt további félelmetesen hosszú 8-10-12 hónap feladata lesz kideríteni, sok lassú kocogással, meg végtelen egyensúlyozásokkal arra teljesen alkalmas kínzóeszközökön. De most nem érzem tökéletesen reménytelennek. Kellett már ez nagyon. Az oltás működik.

És ha már taktika, a valaha volt legesztétikusabb eredményemet sikerült elérni, 55:55 lett a nettó időm (körökre lebontva: 14:45, 14:05, 13:46, 13:19), vagyis szinte betűről-betűre sikerült betartanom a tervet. Arról igazán nem én tehetek, hogy egy kör kétszáz (az üldözőbe vett sporttárs órája szerint) vagy háromszáz (a szervezői hivatalos közlés) méterrel hosszabb volt. Nem kizárt, hogy PB-t futottam 10k-n, de sose tudtam ezen a távon a legjobb időmet (mindenesetre meg lennék lepődve, ha négyessel kezdődne), illetve a fene tudja, mennyi volt itt a táv valójában. Tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, ám arra mindenképpen lehetőséget ad, hogy nagy pofával leírjam, ez az idő nem is olyan pocsék egy értékelhető edzésmunkát nem végző, futónak még mindig kifejezetten, khm, húsos pszeudo-nyomoréktól. Akár jó, akár sem: “Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az.” A PB-ről nem is beszélve.

booster shot” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: athlete number 007 | 21097

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s