A változatosság kedvéért (…) következzék most egy meglehetősen földhözragadt bejegyzés, ha már ennek a hétnek az eleje a különböző mérőszámok, értékelések, szenzorok, grafikonok és képalkotó eljárások bűvöletében telt.
Hétfő délután egészen pontosan két év és három nap elmúltával töltöttem ki ismét a lapot az alapadataimmal és a nyilatkozattal, mely szerint nem vagyok sem agy- és szívműtött, sem terminátor (azaz nincs a testemben fém és/vagy pacemaker), hogy újra belemászhassak ugyanabba az átvilágító gépbe. A különbség mindössze annyi volt, hogy ezúttal a berendezés érdeklődésének középpontjában a húsz perces háton heverészésem közben a másik (vagyis a kevésbé lestrapáltnak, jobbiknak gondolt bal) lábam térdízülete nyugodott. Az elsőre elég pokróc asszisztens hölgy akkor engedett fel, amikor (talán egy Korongvilág regényhős jellemzése után szabadon, de ebben már nem vagyok annyira biztos) a mi is történt a lábammal kérdésre a “leginkább én történtem” választ adtam. Hozzátettem még ébredező jóindulatát fokozandó, hogy voltam már náluk a másik térdemmel, aztán megegyeztünk abban, hogy ha maximum némi üvegporckopást, meg egy megnyomorgatott, de használható mediális meniszkuszt találnak odabenn, akkor mindannyian elégedettek lehetünk a számla kiegyenlítése után. Ezután nagyjából végigunatkoztam az immár “szokásos” koreográfiát, a gépből jövő, 40 évvel ezelőtt egész biztosan futurisztikusnak hívott hangokkal, a 14 perc környékén bejövő orvossal és az elő-diagnózis párbeszéddel, amibe néha beleszólt a gép (“degeneratio …<prtyu-prtyu-prtyu-vhrrrrr>” “Valami ilyesmire számítottunk”).
Pár perc várakozás után aztán bebocsátást nyertem a dokihoz, aki legnagyobb szerencsémre nem nagyon tudott mit mondani, az “elvárt” károsodásból az üvegporc kopása nem is volt olyan mértékű, ami említésre méltó, egyedül a meniszkusz megnyomorgatására talált számottevő bizonyítékot. Próbáltam elkapni a “medialis meniscusban” azt a “horizontalis jelintenzív sávot” (…), ami a kor és felelőtlen fiatalságom jele. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült, de ha igen, a helyzet azért valóban nem tűnik tragikusnak (kivéve ha valaha kifejlesztik a térdalapú biometrikus azonosítást, és Önök a lenti kép alapján ellophatják a bármimet):
A felvételek alapján a szakvélemény az, hogy sérülés, ami akadályozná a sportot nincs, a porcgyűrűben vannak ugyan huplik, de “ezzel nem tud mit csinálni.” Ennek szellemében fizettem és távoztam. Bárcsak minden ilyen flottul menne…
Kedden folytatódott tovább az Átvilágítós Napok rendezvénysorozata, a térdterápia végeztével a felmérőhöz hasonló visszamérés lett esedékes, hogy kiderüljön, mennyire volt hatékony az elmúlt hat hét. Maga a visszamérés pontosan ugyanolyan, mint az első felmérő, a hat gépen adott szögben próbáltam újfent a meglévőnél is több izomerőt elszuszakolni a szenzorig, a lábaim esetében azokkal együtt és külön-külön is. A végén volt még egy súlymérés (fölszedtem bő fél kiló izmot augusztus eleje óta, ehe-ehe), és máris kirajzolódtak az eredményeim.
Mielőtt az alábbi ábrára részletesen rátérnék (amelyből ismét gondosan eltávolítottam minden figyelemelterelő és egyben potenciálisan jogvédett elemet), érdemes egy pár szó erejéig kitérni arra, hogy a referencia-érték, mint olyan (azaz a középső, elvártnak, vagy már éppen egészségesnek gondolt sáv) egészen pontosan mit takarhat, erre többen rákérdeztek azok közül, akikkel volt szerencsém módszertani eszmefuttatások keretein belül megosztani tapasztalataimat az elmúlt hetekben. Annyit biztosan tudni, hogy ezt tudományos igénnyel kalkulálják (és jó eséllyel a folyamatosan gyűlő kuncsaft-adatbázis alapján csiszolgathatják is) a felmérő kérdőív/adatfelvétel alapján, és a nem, a kor, a testsúly, valamint talán az aktivitási szint bír rá a legnagyobb befolyással. Ezek a referencia-értékek a BMI-hez hasonlóan valamennyire mindig tájékoztató jellegűek (mert hála az égnek nem vagyunk egyformák), de épp az előbbiek miatt ezek annál biztos pontosabbak és jobban tükrözik az egyéni jellemzőket. Próbáltam volna futólag (…) utánanézni, mégis hogy vagyunk ezekkel a mutatókkal akadémiailag, és a hipotézisem többé-kevésbé megerősítést nyert, azaz nincs (és a dolog jellegéből fakadóan nem is igazán lehet) egyetemes megfejtés, vagy irányszám, amely nagy tömegekre alkalmazható lenne. Ezt engedi sejtetni (már amennyire sejtetés valamit tényként közölni egy szakcikk absztraktjának első mondatában) legalábbis egy épp a múlt héten megjelent, manapság olyannyira divatos metaelemzés (vagyis amikor mások tanulmányait összegezve meta-okosságot közölnek a szerzők, hála az immár gyakorlatilag végtelen és végtelenül szüretelhető, összekapcsolt tudományos adatbázisoknak), ami éppen azt a célt tűzte ki, hogy megvizsgálják, mik lehetnek ezek az értékek a combhajlító és -feszítő izomerő esetében. Végül a nagy adatösszesítések eredményeként meglehetősen tág intervallumokban adtak meg számokat a szorgos aprómunkát elvégző tanulmányok szerzőinek vállára állva, amik arra voltak jók, hogy a DAVID-éknál nekem megállapított referenciával valamennyire össze tudtam ezeket vetni és elégedetten nyugtáztam, hogy nagyságrendileg megegyeznek. (Mivel itt a mérés meghatározott szögben történik, a tanulmányban ennek leginkább megfeleltethető “mid-range” értékeket néztem, de persze, még így is biztos sántít az összehasonlítás, éljen a tudomány.) Tovább feleslegesnek éreztem kutakodni, és az igazán fontos mégiscsak az, a két mérés között mi történt a pácienssel, a legesmostmégfontosabb pedig végül, hogy fáj-e még, vagy sem. Ugyanakkor bagatellizálni sem akarom ezeket az értékeket, fontos világítótornyok a terápiás terhelést adagolandó és összességében is, hiszen ha valaki +30-40%-okat gurít a referenciához képest, és mégis fáj kegyetlenül a térde, akkor jó eséllyel nem a további izomerősítés fogja megszabadítani a szenvedéstől… Mindezek tetejében kár lenne tagadni, kifejezett elégedettséggel tudja eltölteni az embert, ha a kék görbe (azaz a visszamérés eredményeinek) döntő többsége hat hét gimnasztika után vastagon az átlag fölöttibe csúszik a korábbi (fekete) eredmények mutatta igencsak lehangoló tükör után. Mert hogy esetemben ez történt (eggen, most jön az önhozsanna, vagyis az indokoltnál jóval hosszabb elemezgetem, milyen gecierős lettem, félpályáról fölérúgnám a medicint). Figyeljenekoda:
Az ábra első harmadánál (Mobility) nyugodtan oszolhatunk, elvégre nincs ott semmi látnivaló, minden mozgástartományom megközelítőleg ugyanolyan mint két hónappal ezelőtt volt, azaz az elfogadható/normál sávban, egy-két dolog picit még azon túl. Továbbra is minden tekeredik, csavarodik és hajlik tehát annyira, amennyire az elvárható.
Az igazán tanulságos dolgok a fizikai erőnél (Strength) kezdődnek. Az első hat érték a törzsizmokra vonatkozik, kezdve a gerincfeszítővel (hívjuk egyszerűen hátnak, valószínűleg ennek gyengesége miatt szoktam olyan görnyedten állni mint egy ősember, de immár ez is átment pozitívba (+4%)), a többi pedig törzshajlító izom, az első az egyenes, a maradék pedig leginkább a ferde működését mutatja, azaz a jobbra-balra hajlítást és fordulást. Egyben nézve ebből a blokkból annyi derül ki, hogy a kezdésként gyakorlatilag egyetlen erősségemnek mért hasközép (18% majd 14%) mellé szépen felzárkóztak a korábban meglehetősen vagy nem annyira, de azért észrevehetően negatívba hajló többiek, sőt, a már említett hátat leszámítva (részben az oly sokat emlegetett, itt-ott feljavított oldalplankek hatására) túl is nőttek rajta. Ráadásul a ferde hasizmok gyakorlatilag teljes szimmetriában vannak, ami a két oldalt illeti. Ha most gyorsan lepillantunk a kiegyensúlyozottságról szóló harmadik szekció (Strength balance) vonatkozó részére (ami kb. ennek a hat értéknek valamiféle páronkénti arányát rejti), akkor nem meglepő módon a korábban széttartónak mért has-hát illetve jobb-bal dimenziók összesimulásával a féloldalasságom szintén jelentősen mérséklődött, a két durván kilógó érték becsúszott a jónak tekintett sávba (a harmadiknál picit megfordult a balansz a nagy kiegyenlítősdiben, a bal oldal túlkompenzálhatott kicsit). Azt beszélik, nincs ultrázás erős törzs nélkül. Kár, hogy nem csak az kell hozzá, hanem más is. Vegyük rögtön például a lábakat.
A láb/csípő izmainak erősségéről szóló szekcióban (Hip and knee) az első három a combfeszítő, a második három pedig a combhajlító teljesítménye (két láb, jobb, bal sorrendben), az utolsó a csípőtávolító, ez utóbbit nem tárgyalnám részletesen, az éppen elfogadhatóból szépen felkúszott a referenciához képest közel harminc százalékkal többre. Nem kell figyelmes szemlélőnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa, a combfeszítővel elért eredményeim az első felmérőn csak kicsivel múlták alul a katasztrofális szintet. Ha mégis figyelmesebben megnézzük az ábrát, kiderül, az még kedvesen el is rejti a valós különbségeket, ugyanis az arányos intervallum mindkét irányba 40 százalékig terjed, az ennél rosszabb értékek nem lógnak le jobban. Úgymond szerencsémre, mert a feszítőknél -49% is előfordult. Ráadásul a hajlítók elfogadhatóak lettek már akkor is, aminek tetejébe a móka kedvéért az egyik lábamon a hajlító, a másikon a feszítő volt az erősebb. Mindezek eredőjeként ismét lepillantva a balansznál látható, az ábra által szintén jótékonyan elhomályosított 56 és 95 százalékos eltérés már a 1900×1200-as felbontásról is lelógna… Azt hiszem, az egész folyamat legnagyobb mentéseként a feszítők megerősítését jelölhetjük meg. A két lábbal együtt és a ballal gyakorlatilag megdupláztam a maximális erőkifejtés mértékét, és az egyensúly is javult. Ez utóbbi nem mondható el a hajlítókról, ám ezek szintén elég nagyot ugrottak előre. Viki, a terapeuta, aki a méréseket végezte, és aki három kollégája mellett a legtöbb foglalkozásomat levezényelte, a fent leírtakat úgy foglalta össze, ezek elég impresszív eredmények, és a futáshoz ennyi izomerő már meg kell adja a szükséges alapot, beleértve az esélyt az ízületeknek (a felmérésnél anno annyi hangzott el, nem árt +10-ig felmenni a futkározáshoz, ami szinte mindenhol sikerült, sőt). Csak legyen annyi eszem, hogy fokozatosan emelem a terhelést… Egy szó mint száz, nekem alapvetően bejött ez a terápiás dolog, a görbe szerint a szervezetemnek szintúgy, valószínűleg folytatni fogom heti egyszer, a szinten tartó/finomhangoló csoportos foglalkozásaik keretében, ami fajlagosan már drágának sem igazán mondható.
Hogy mindez mit is jelent valójában, azon kívül, hogy újabb alátámasztása annak, célzott energiabefektetéssel, szakember felügyelete alatt, korszerű módszertant követve nem túl hosszú idő alatt is értelmezhető eredmények érhetők el? A rapid fejlődésben valószínűleg az komoly szerepet játszott, hogy érdemi fájdalmaim nem voltak már a program elkezdésekor sem, viszont az a zavaró diszkomfort a bal térdemben, amit az MRI alapján egyébként nem sok túl minden indokol, az a negyedik hétre elmúlt teljesen. Más kérdés, hogy az érzés egy időre visszatért és csak most van újra tűnőben, de ezt annak a hétvégének a számlájára írom, aminek szinte felét a fürdőszoba padlóján töltöttem mindenféle kifacsart pózokban, amíg kifaragtam a betonból az új zuhanytálca szifonjának meg a szennyvízcsőnek a helyét… És mindeközben csigalassúsággal ugyan, de emelgettem a futóperceket, vagy ha éppen nem is emeltem, akkor a közöttük lévő sétapercekből csipegettem le. (Olyannyira, hogy a héten bő két év után esedékes az első 5k egyben. Hosszúfutás…) A kellemetlen érzés mégsem nem erősödött, inkább csökkent. Az orvosi vélemények és a felvételek alapján a térdeim jelenleg nem sokkal rosszabbak, mint egy átlagos korombeli térdei, vagyis két éve a túlterhelés legalább akkor hatással lehetett a lerobbanásra, mint a “természetes” degeneráció. Azt pedig a következő hónapokban, illetve remélhetőleg években kiderítjük, a koromnak megfelelő terhelés, amit még a lábaimból ki lehet sajtolni, az 10k rekortánon (“félmaratonokról ne álmodjon”) vagy 100k terepen (“tervezhet bármit”), mert azért ez továbbra sem tökéletesen egyértelmű. De van esély. Egy-a-millióhoz.
Per pillanat nem nehéz úgy tennem (sőt, úgy kell tennem), mintha egy középkorú, tökéletesen kezdő futó lennék (tulajdonképpen az vagyok), hiszen amikor elvileg némileg rutinosabb futó voltam, akkor elég sok mindent elkövettem, hogy ne legyek még rutinosabb futó. Most a térdeimen túl nem indulok rossz helyzetből, csak a startvonalig ne tartott volna két évig elsorjázni. Mindenesetre a súlyom életemben először nagyjából normális, a DAVID-élmény hatására pedig kezdtem (sport)emberformát ölteni. Fura módon azt is írhatnám, életem formájában vagyok, ha nem hangzana ez éktelenül ostobán valakitől, aki jelenleg heti 15k-t fut, nagyjából 3/10 darabban… Mindezek tetejében vannak új szokásaim. Bemelegítek rendesen. Elsajátítottam új nyújtó gyakorlatokat, és nem vagyok rest csinálni őket. Chondroprotectív szerekkel élek. És egyelőre nem az idő száz százalékában van hányingerem saját magamtól, amiért a felsoroltakat én csinálom, nem pedig kizárólag mással történik meg.
Végezetül következzék egy adalék ahhoz, a sors mekkora egy szarházi, akarom mondani az élet mekkora rendező. Ha a mostani, az óvatosnál is óvatosabb ütemű beszoktatásom addig nem fut zátonyra a térdnyilallások homokpadjain, akkor valamikor december elején lehet esedékes az első egyben lefutott 10k. A múlt héten fedeztem fel, abban a hónapban ötödikére van egy élő nevezésem egy 10k-s versenyre. Nem, nem most neveztem, hanem még nagyjából a pandémia előtt (ki tudja, milyen megfontolásból), aztán vagy átkértem magam későbbre (tavaly nyáron, nem csoda, hogy teljesen elfelejtettem), vagy az éppen aktuális vírushullám miatt maradt el az adott évszakra tervezett futam. Véletlen lenne? Aligha…
21097 