The half-hearted rehab chronicles: autocorrect

“Ne engedje, hogy a szerszámok gyakori használata során szerzett tapasztalatai túlzott biztonságérzetet keltsenek Önben, és amiatt elhanyagolja a biztonsági alapelveket.”

Ahogy az az egyetemes irodalomtörténet egyik legmarkánsabb regényindító mondatának (amiben Galamb falnak repülése mellett egy pofon a kiosztás, fél font bagó pedig a lenyelés sorsára jut) főbb mozzanatait követően kibomló eseménysor kapcsán újfent leszögezésre kerül, minden kezdet nehéz. Ráadásul a dolgok egyáltalán nem statikus természetűek. Mint ahogy Rongy, a megveretésbe más választása nem lévén rapid módon beletanuló kormányos és Paul, a vitorlamester nem tudhatta, hogy távollétükben egy és más megváltozott Marseille-ben, nekem is csak sejtéseim lehetnek arról, hogy a futás lesz-e még valaha olyan mint korábban volt. Egészen pontosan fogalmazva pontosan ugyanolyan biztosan nem lesz, és a kimenet milyenségéről egyelőre csak óvatos becsléseink lehetnek. Ebből a szempontból egy kocsmai verekedés jóval szerencsésebb és egyenesebb artefaktum a hónapokig tartó rehabilitációnál, elvégre Rongy Elek másodpercek alatt egyértelműen szembesülhetett a mindennapok folyásának eltérő mederbe terelődésével, illetve az eltérések karakterisztikájával. K2 és a futás jövőbeli kapcsolata mindezekhez képest olyan, mint belenézni egy távcsőbe, ami leesett egy teherautó platójáról, aztán a következő két évet az út melletti csatorna hínáros iszapjában töltötte. Ha ez a békalencse-kaleidoszkóp a képzavar kedvéért hangokat ad, akkor a kellemes és kellemetlen mellékzöngék együttese olyan ricsajjá áll össze, amely kakofónia egyelőre elbizonytalanít azzal kapcsolatban, van-e egyáltalán kedvem akár a legjobb rehabilitációs forgatókönyv esetén visszatérni oda, ahol félbe(?)hagytam ezt az egész futkározósdit. A spektrum onnantól kezdve, hogy a futás – már amennyire ezt néhány perces kocogásokból levonható – már most egy teljesen másik sportnak tűnik a korábbihoz képest, egészen sok más tényezőig terjed, amelyeket talán közösen tágabb kontextusnak hívhatnék (ebbe beleértem a saját élethelyzetem a mentális állapotommal együtt, de nem elhanyagolható például a futóverseny mint olyan átértékelődése), ami a két évvel ezelőtti körülményeket csak nyomokban szimulálja. Ezekről viszont bővebben majd akkor tervezek írni, ha 1. leülepedtek 2. valóban képes vagyok egy lendületes és mindenekelőtt fájdalommentes 10k-t futni. Addig is, amíg remélhetőleg(?) elkészül(?) a(z ex-) runner without a cause harmadik része, fókuszáljunk inkább a rehabra, ami mégiscsak kézzelfoghatóbb, mint az egzisztencialista prüntyögés, a hagymázas fantazmagóriák, vagy a légből kapott rémálmok.

Mesélik, a kemény munka megbaszódik kifizetődik, ami bizonyára igaz, ugyanakkor a kemény munkával hatékonyságban felveszik a versenyt az automatizmusok, ha a megtérülést érvényes hatásindikátorként fogadjuk el, és hát miért is ne fogadnánk el. Sokan sokszor leírták, a rutinná tett, már-már unalomig, sőt, azon túl ismételt tennivalók kellően hosszú távon (ha nem halunk meg előtte) mindenképpen eredményre vezetnek. És automatikusan cselekedni kellemesebb, mint keményen dolgozni. Persze, ilyen automatizmus sokféle lehet, nem árt, ha ezeknek van valamiféle kapcsolata olyan dolgokkal, amit szeretünk, vagy szeretnénk csinálni, netalán céllal, amit el akarunk érni. A futással és a rehabbal kapcsolatban legújabb törekvésem ilyen automatizmusok kialakítása. Amellett, hogy napi szinten igyekszem egyáltalán nem foglalkozni ebben az évben többet a futás előbb említett tágabb kontextusával, igyekszem néhány hasznosnak tűnő robotcselekvést meghatározni, vagy azzá változtatni szükséges feladatokat. Mik ezek? Minden nap nyújtok 10 percet. Végigcsinálom a terápiás cuccot, utána pedig rendszeresen szinten tartok/erősítek. Minden másnap „futok”, már amennyire a kocogás/gyaloglás váltakozásából álló bipoláris futózavart annak lehet nevezni. A rövid futószakaszok tempóját beállítom “rutinos” 6 perces kilikre (aztán előbb-utóbb csak  lesz ezekből valóban hat perc…). Mindezek az automatizmusok addig abszolút működnek, amíg nem kezd el sajogni valamelyik térdem (bár az első kettő érvényben tud maradni ebben az esetben is). Egyelőre nem állok rosszul, ami érthető, hiszen szinte mindig állok, futni viszont cefetül futok, viszont az utóbbi egy-két hétben legalább már érzésből megy az 5:50-6:10 közötti tempó. Nyújtok rendületlenül (bár néha remegek közben), „futok” kétnaponta, hetente apró emelésekkel. Ezek a dolgok mind-mind vértforralóan izgalmasak. Hogy Önök is érezhessék a fülben lüktető adrenalin bársonyos dobszólóját, készítettem egy kis kezdetleges dashboard-szerűséget a widgetek közé (mivel az oldalsávba tettem, mobil eszközökön valószínűleg sosem kerül senkinél még csak felvillanásra sem), amit elneveztem Rehab-O-Meternek. Jár hozzá egy grátisz táblázat, ami szinte valós időben és historikusan mutatja, mit csinálok éppen rehabilitáció címén. Ez alapvetően nekem segít tervezgetni meg ellenőrizni a történéseket, de a transzparencia jegyében közkincsé teszem. A még nagyobb átláthatóság és a figyelmes szemlélők kedvéért jelzem, hogy a vasárnaponta jelenleg tapasztalható mintaidegen mennyiségek valósak, mivel azokat az év eleje óta (egész pontosan azóta, amikor azt írtam, egyetlen perc futást engedélyeztem magamnak) építgetem. El lehet képzelni, ha most a letargia sötét angyala takar be szárnyaival (…), amikor pár perc futás jut egyhuzamban mindössze, mennyire volt határtalan élvezet hetente 1-2 percet emelni. Mivel nyár végére fájdalommentesen ment több részletben majdnem fél óra (szigorúan heti egy alkalommal), ezt a napot, a hosszúfutás (…) tradicionális ünnepét meghagytam, illetve némileg átalakítva megtartom most, amíg kis szerencsével a heti többi etap fel nem zárkózik. És hogy hogyan halad valójában a „felépülésem”? Csendesen kanyarog, talán előre. Mondhatnám azt, hogy a mostani futások olyanok, mint Zuzuval társalogni, de ez csak az enyhén szórakoztatóig igaz, mert leginkább nem fájdalmas, hanem idegesítő. Persze, a fájdalom teljes hiánya valahol az egész dolog célja lenne, bár egyelőre a teljes hiányról sem számolhatok be, hiszen nyugtalanít a bal, eredetileg kevéssé tünetes végtag enyhe, de időről-időre visszatérő minimális sajgása. A bal ráadásul minden szempontból a gyengébb oldalam, de egyelőre nem aggódom túl a mikrojeleket, viszont tervezem egy ideje arról a térdről is egy MRI-felvétel készíttetését (ez mindezidáig ugye elmaradt), erre lehet, még idén sort kerítek, sicher ist sicher. Egyébként néhány négy perces szakasz akár a rendes futás (legyen ez akármilyen, de tényleg más sportnak érződik néha) illúzióját is képes kelteni, egészen addig a pillanatig, amíg a légzésből észre nem veszem a harmadik perc táján, hogy kiestem az automatizmusból, gyorsulok, és ezt azonnal fejezzem be, nem ennek van most ideje.

Aminek viszont még mindig itt van az ideje, az a Terápia. Tíz foglalkozáson vagyok immár túl, és továbbra sem tudok rossz szót szólni a dologra. Hatékonynak érzem, és gyakorlatilag napról-napra fejlődöm (a tartásomon, vagyis annak változásán érzem, ami elég vad), magamtól teljesen esélytelen lenne ennyire célzottan haladni, vagy eltalálnom, miből és mennyi a kívánatos terhelés. Azt mondjuk még nem tudtam megfejteni, mennyi a pontos arány a terapeuta-gép/adatbázis együttműködésben, de nagyon úgy tűnik, messze vagyunk még attól, hogy a masinák átvegyék a kizárólagos hatalmat. Amiről már részben írtam, az első hat alkalom, vagyis a félút amolyan szintre hozó része a programnak (inkább alap állóképesség, ami úgymond „illik”), utána pedig elvileg nehezítés következik, gyorsabb, rövidebb szériák, nagyobb súllyal. Meg egyre bámulatosabb cirkuszi mutatványok az óra végén. Néha azon gondolkozom, nem lehet durvább egy gyógytornász céges csapatépítésnél, amikor hajnalban a buli lecsengetéseként a kitartóbbak még elkezdenek azon töprengeni, milyen ingatag berendezésen hogyan kitekerve kelljen mennyire továbbcsavart figurát megcsináltatni az áldozatokkal. Szerintem ha még pár hónapig folytatnánk, eljutnánk addig, hogy a nagylábujjammal egy tál gyümölcskocsonyán egyensúlyozva, guggolva forgolódom jobbra-balra egy hatalmas medicinlabdával a kezemben. Nyilván túlzok és karikírozok, de néha már tényleg azt érzem, a manézsban vagyok, főleg mikor oldalplankben lóbálom a felső lábam fel-le, rézsút kinyújtott kézzel, teljesen úgy kinézve, mint egy 90 fokkal elforgatott légtornász az attrakció végét jelezve. Igazából persze csodálom a kreatív gyakorlatok szinte kiapadhatatlan tárházát – kivéve azokat, amikben (megítélésem szerint) túl nagy szerep jut az erő mellett az egyensúlynak, mert ezeknél elég hamar kártyavárként tudok összeomlani (különösen tehetségesnek tűntem elsőre például a Jumper nevű alkalmatosságon fél lábon ácsorgásban). De a visszacsatolás szerint nagyon szépen haladok előre, lassan a kezdősúlyok duplájával ügyeskedem egyik-másik gépen, és a talajgyakorlatokban szintén tapasztalható előrelépés. El is szaladt velem a ló egy kicsit (mentségemre részben azért, mert a héten (máig…) tényleg nem volt semmilyen térdtünetem, emberemlékezet óta először), azt hittem, enyém a világ, mindent flottul (túl)teljesítek elsőre. Aztán most csütörtökön szépen helyre tettek, kaptam egy-két gyakorlatot, meg súlyt, ami ragyogóan rámutatott, az a szép nagy mellény rajtam leginkább ólomból volt… Még két alkalom van hátra, aztán egy visszamérés, valószínűleg legközelebb már összefoglaló élményeimmel és egy újabb grafikonnal jelentkezem majd a témával kapcsolatban.

Erre mennek tehát a dolgok mostanában, lépdelek tovább a hídon előre, aztán majd kiderül, hová vezet.