Az Önök helyében (és most a “rendszeres” olvasókra nézek elsősorban a le nem takart webkamerán keresztül) azért egy nagyon picit felültetve érezném magam. Mégis, milyen dolog már az, hogy közel másfél évig siránkozik valaki arról, mennyire nyomorult az élete, mert (javarészt önhibájából) a futás már sohasem lesz olyan számára, mint azelőtt, ha egyáltalán, aztán egy rövid posztban idedobja, tulajdonképpen talán mégis. Természetesen engem ismerve ez egyáltalán nem meglepő, hiszen hajlamos vagyok a világvége-hangulatra, vagy ahogy az öregek mondták felénk, ha a hülyeségtől sopánkodástól nőni lehetne, akkor hamar a hónom alatt dörögne az ég (ami egyébként nem lenne kellemetlen, elvégre jó eséllyel hétmérföldes futócsizmát eredményezne). És amellett, hogy javarészt az armageddon eljöttét teljes meggyőződésből írtam oly sokszor oly plasztikusan körül, koránt sincs egyelőre semmiféle garancia arra, az első lendületesebb 5 vagy 10k nem fog újra fájdalmat okozni, véget vetne a roppant ambiciózus visszatérésemnek. Szóval igen, vélhetőleg bérelt helyem lenne a hazudós, vagy legalábbis szavahihetetlen futóbloggerek panteonjában, ám várjuk ki a végét (annak idején a hazudós zenekarok versenye sem volt egy egyértelműen rossz dolog, sőt). Azért is, mert a rehab egyáltalán nem tűnik szórakoztatónak, főleg két év nem futás után. Nyugodjanak le, meg fogok én még bűnhődni minden egyes túldramatizált jelzős szerkezetért. A kezdőmennyiségek minden rehabilitációs erőfeszítés tekintetében szánalmasan minimálisnak tűnnek, és a haladási ütemet a biztonságos tartományban tartva hamarabb fogok megőrülni, mint ismét félmaratont futni. Türelem, a kurva anyád. De szokásomhoz híven menjünk sorjában.
A héten kétféle, a majdani futást elősegítő tevékenységet kezdtem meg, az állapotfelmérést végző intézmény által csak “A terápiának” nevezett, 12 alkalmas edzésprogramot, illetve a rendszeres sétáim dúsítását, fájdalmasan rövid, futásra csak nyomokban emlékeztető szakaszokkal.
A DAVID-módszer áhítattal emlegetett gravitációs középpontja a terápia, amire tehát végül rávettem magam, a remélt pozitív hatás mellett részben a módszertani kíváncsiság okán. Az adattudomány működés közben mindig érdekes, a kísérleti patkány perspektívájából is. Egy terápiás szeánsz 60 perce kötött formátumot követ, markánsan három részből áll: bemelegítés-kütyüzés-további gimnasztika. Az első 15 perc a tekerésé egy hétköznapi edzőalkalmatosságon, amivel megfelelő állapotba hergelem magam a folytatáshoz. Mondjuk a hergelés legjobb esetben a térdemre igaz, el nem tudom képzelni, ki az aki, önszántából negyed óránál többet tölt el az ilyen, nem feltétlenül adrenalinbarát eszközökön. Talán nem véletlen, hogy a beépített, négytenyérnyi irányítópult közel harmadát gyárilag az iPod/TV vezérlő gombok foglalják el… Az edzés közepe a már korábban említett, precíziós berendezéseken történik, esetemben összesen hat darabon. Kigyűjtöttem azokat a modernkori vasszüzeket (itt böngészhető a teljes arzenál), amit jelent pillanatban van szerencsém koptatni, lelkiismeretesen és valósághűen lefordítva a neveiket:
G110 Lumbar Thoraic Extension Device (Áhitatot Igénylő Gerinckörnyéki Izommobilizátor)
G120 Lumbar Thoraic Rotation Device (Altesti Szélkakas Aktivátor)
G150 Lumbar Thoraic Lateral Flexion Device (Bajor Sörfesztivál Imitátor)
G200 Knee Extension Device (Combhajlító Agitátor)
G300 Knee Flexion Device (Térdmángorló)
G310 Hip Abduction Device (Rongyláb Kiteljesedési Indukciós Tárogató)
A héten az első két alkalommal a fél tucat alkalmatosság mindegyikén két szériát kellett teljesítenem. A terhelést, az eszközök súlyozását elvileg a felméréshez igazították, és ahol nem ugyanolyan beállításokkal kellett két kört csinálnom, érzésem szerint a két különböző oldal eltérő súlyt kapott (ezek leginkább a törzset érintő dolgok, a lábak most még együtt dolgoztak, elvileg később külön-külön igénybevétel is lesz), vagyis a személyre szabás több lehet mint marketing… A szériák végén (a legtöbb fitneszapphoz hasonlóan) egy ötös skálán jelölni kell, mennyire volt megerőltető a gyakorlat, visszaigazolva és/vagy esetleg korrigálva a nehézségi szintet. Érdekes volt, néhány gépen teljesen ideálisnak éreztem a nehézséget, vagyis az adatbázis és az esetleges utólagos terapeuta-adjusztálás után optimum-közeli állapot alakult ki. Néhol viszont nagyon könnyen mentek a körök, azaz vagy teljesen atipikus vagyok az adatbázis átlagához képest, vagy totálisan vakon voltam a felmérésnél, és abba az irányba erőltettem a keretet, ahol nem is volt szenzor… De vélhetően lesz ez még nehezebb (a dolgok rendje és a “könnyű” visszajelzéseim miatt).
A bringatekerésnél mintegy negyvenhét nagyságrenddel szórakoztatóbb ezeknek a gépeknek a működtetése, ahol nem nagyon lehet elmélázni, mert folyamatosan figyelni kell a kijelzőt, ráadásul két külön dolgot. Az egyik grafikon (ami leginkább egy ablaktörlőhöz hasonlít, a két végén vékony zöld sávval) azt a mozgástartományt mutatja, amiben az eszközt el kell húzni/tolni/csavarni (vagyis nem koppanástól koppanásig erőlködik az ember, hanem fékezni/navigálni szükséges). A műszer méri a precizitást, díjazza, ha a zöld sávok külső végéhez közelebb megy az ember, és piros villanással jelzi rosszallását, ha túlszaladunk az elvárt szögek megszabta területen. Van még egy összetevője a sikeres és még inkább hasznos testgyakorlásnak, ez pedig a tempó. A kijelző másik oldalán ugyanis egy zöld bitkolbász halad előre az ideális sebességgel, amihez képest egy vonal mutatja a saját ritmust, amit érdemes képességeinkhez mérten összehangolni. Ezen az ábrán látható még a hátralévő ismétlésszám jó esetben folyamatosan csökkenő értéke. Így néz ki az egérmozi működés közben (a saját Facebookjukról származó képen, még mielőtt):
A széria befejezésekor a kihívás mértékének már említett kiválasztása mellett egy viszonylag részletes vizuális értékelés jelenik meg a kijelzőn (lásd alant, szintén a DHS Facebookról származó fotón bal oldalt, a két zöld sáv jól kivehető), illetve pár szám, a gyakorlat ideje, elégetett energia, ismétlések száma (a tíz szintén jól végigkövethető az ábrán), illetve egy megfelelőségi százalék. Ez utóbbi (mint megtudtam) az adott sorozatot értékeli, mennyire érte el a célját, a zöld sávok (illetve azok leginkább kívánatos túlsó szélének) megtalálásából és a tempó tartásából kalkulálódik. A képen látható hölgy ügyes volt, 90 százalék fölött már nem vész kárba az erőfeszítés (duzzogva talán még a 85 fér bele), 95 fölötti pedig kifejezetten jó érték. Nekem sikerült 87-99-ig elég sokfélét kipörgetni, általában 93-96-ot sikerült. Két dolog tudta ezt leginkább károsan befolyásolni, ha túlságosan belefeledkeztem a pofázásba (azt hiszem, a módszer része néha egy-két téma feldobása a terapeuta részéről), vagy ha féloldalasság vagy bármi más miatt kifejezetten nehezebben megy a mozgás, jobban erőlködve már nem annyira egyszerű pontosnak lenni, vagy legalábbis beleng a pirosba a mutató párszor, mire bekalibrálja az ember saját magát. Rákérdeztem, lehet százat csinálni, de kell hozzá a rutin, meg a figyelem az első tizedmásodperctől. Van pár páciens, aki sportot csinál belőle, én azt hiszem nem fogok, leginkább mert remélhetőleg nem kell több terápiára visszatérni. Addig jó lesz nekem a hatásosnak értékelt zöld tartomány…
Az utolsó negyed óra a “hagyományosabb” gyakorlatoké és a nyújtásé, amik nagyjából ugyanazokat az izmokat veszik célba mint a gépek. Az ilyenkor alkalmazott figurák általában valami olyasmi eszközzel vannak megspékelve, ami vagy ritkábban (mint például egy ingatag félgömb, amire téve a lábat határozottan izgalmasabb a side plank, vagy a gigant fitneszlabda, aminek dőlva hatékonyabb a wall sit), vagy egyáltalán nem találhatók meg egy átlagos háztartásban (ez utóbbi alatt elsősorban azt a kerekek helyett amorf gumilábakon álló gördeszkaféleséget értem, amin fél lábon kellett egyensúlyozni, és amibe nehezítésképpen a terapeuta lány néha kedvesen belerúgott). És van egy-két extrémebb trükk, amikor a “felteszed a lábaid a labdára, megemeled a medencéd, jó, most a jobb lábad felhúzod, remek, csak ne dőlj el, jó és akkor még nyújtsd felfelé ki a bal kezded” elhangzott, még vártam, hogy megpörgetünk egy labdát, amit az orromon kell egyensúlyozni.
Két alkalom után annyit tudok elmondani, mind a kétszer nagyon kellemesen fáradtam el és feldobódtam, egyébről egyelőre nem tudok beszámolni. A lelkes leírás ellenére reklámarc sem szeretnék lenni, de szerintem nagyon érdekes ez a megközelítés, ami azért érdekel ennyire, mert az elmúlt két évben nagyon sok cikket és néhány könyvet olvastam arról, mennyire fontos a kopásos (térd)fájdalom kiküszöbölésében az éppen megfelelő terheléssel végzett erősítés. Nem is vagyok tökéletes alany, elvégre fájdalmat most nem igazán tudok produkálni, nekem most ez leginkább a prevencióról és az újrakezdés lehetőségéről szól (különben sem annyira egyszerű szétszálazni, mi a hatásos, a terápia, a fogyás, a hialuronsavas kapszulák, a hónapok óta beszedett több doboz kollagén vagy a vakszerencse, netalán mindezek együtt, vagy valami más). Az első élmények mindenesetre teljesen pozitívak.
Sokkal kevesebb vidám dogot tudok elmondani a futás (nevezzük így) újrakezdéséről. Gyakorlatilag az összes, hosszabb kihagyás utáni reaktiválást támogató cikk, edzésterv, jótanács, bármi úgy kezdődik, hogy az első 4-5 hétben 1-3 perc futás váltakozik hasonló mennyiségű sétával (az arány igen lassan tolódik az előbbi irányába), 8-10 ismétlésben, kétnaponta. Többször említettem, jobb híján hajnali sétákkal tartottam részben formában és mentálisan minimálisan fitten magam, a visszatérés jegyében ezeket kezdtem a fent leírtakkal párhuzamban szisztematikusan átalakítani, “futás” belefűzésével. Nem élvezem, kicsit sem. Egy perc futás nem futás. Tízszer sem. Másodsorban ezt lassan kell most csinálni. Ennyi kihagyás után az utolsó dolog, ami kedvemre való, az az, hogy folyamatosan a lassúnál is lassabbra tekerjem magam (néha bűnöztem az utóbbi hónapokban és futottam párszor ötszáz métereket, amikből annyi derült ki, a kényelmesen kocogós futótempóm lement 5:30-5:40 körülre, ehhez képest nem nagyon lenne jó most hat perces kilik alá menni, már amennyiben ez értelmezhető egyáltalán egy-két perces etapoknál). Természetesen ezt így kell, ha a hosszú távot veszi figyelembe az ember, de rettenetesen nehéz/demoralizáló lesz ez még addig, amíg legalább heti 3x5k nem jön össze egyben. Ráadásul egyfolytában szükséges figyelni, nem-e kezd el sajogni az ízület, mert ha igen, akkor még gyerekadagból is visszább kell venni.
Itt tartunk most, ha minden jól alakul (…), az év végén akár egy 10k-s versenyre is elmerészkedhetek… Nem érzem azt, hogy a következő 8-10 hét a kedvemre való lesz, főleg mert egyébként sem örülhetek sok mindennek. A sors fura fintora, ha mindennek a tetejébe a futás beáll a demotiváló tényezők sorába. Szokták mondani, azon a hídon akkor megyünk át, ha odaértünk. Na, én ideértem, tetszik, nem tetszik, most már át kell menni, aztán a túloldalon majd lehet boldogan szökellni a zöldebb fűben. Ha az van a túloldalon. Addig is örülhetünk például annak, hogy végre visszasorolhatok a teljesen átlagos futóblogok tengerébe. Ez sem kevés.
21097 