limiting the limits: mitigation imitation

“When you talk like that, you make me real nervous. No, don’t be inviting me to your funeral service. Throw down your fucking chips, let’s play for keeps this time.”

“I am trying hard to stand tall, I am not sure if I am trying at all.”

Volt néhány pillanat a nyár folyamán, amikor feltett szándékom volt törölni a blogot a gecibe. Ezek a pillanatok számos olyan más momentumot követtek az elmúlt bő másfél évből, amikor méltósággal, vagy legalábbis kevéssé arcpirító módon abbahagyhattam volna ezt az egész futóblogosdit. És amennyire ezt nekem el lehet hinni, ezúttal valóban mindössze egy hajszál választott már csak el az elengedéstől. (Bár talán 1fiatalember törzsolvasónk tudja a legjobban, hogy ez a hajszál milyen hajóvontató kötél-vastagságú tud lenni az esetemben.) Végül hogy, hogy nem újfent győzedelmeskedett a magamutogató grafománia az önsajnálat és a destruktív depresszió újabb hulláma felett. Ennek a “fordulatnak” persze már nagyjából egy éve megágyaztam: olyasmit írtam akkor, hogy eljön majd egyszer az a pillanat, amikor nekiveselkedem ismét ennek a futkorászós dolognak a járulékos dokumentációval együtt, így Önök pompásan szórakozhatnak majd az eddigieknél is látványosabb szerencsétlenkedésemen, amíg bebizonyosodik, hogy van, ahonnan tényleg nincs visszaút. Nohátakkor, ej uhnyem.

Hogy miért pont most, milyen kulcsingerek és körülmények hatására folytatódik térdszappanoperánk a megközelítőleg harmadik évadával, ahhoz röviden összefoglalnám az előzményeket. Maroknyi rendszeres olvasóm persze nagyon jól ismeri az előzményeket, és azzal szintén tisztában van, miért szükséges ez az újrakeretezés a részemről: a kiragadott igazságmorzsák megfelelő sorrendbe állítva és kellő egyéb információval kiegészítve megteremthetik a tudatosság illúzióját, mely szerint a közelmúlt összes csetlése-botlása tulajdonképpen egy igen agyafúrt mesterterv része volt csupán, amelyhez képest William Foster nyílegyenesnek (láttatott) útja Los Angelesen keresztül is csak bolyongásnak tűnik egy labirintusban. I’m going home.

A probléma gyökere alapvetően két külön szálon fejthető fel. Jelenkori, múló (?) rokkantságom egyrészt köszönhető a meglehetősen durva (és végül kurtára szabott) 2019-es futószezonomnak, aminek megkoronázását a P85-tel képzeltem el. Mindenképpen parádés ötlet volt pár év vegetálás után, szinte minden átmenet nélkül amatőr futókarrierem legnagyobb terheléssel járó évét beiktatni. Másrészt az ízületek elhasználódásának kezdetét egybehangzóan 40 éves kor körülre teszik a hiteles és hiteltelen források egyaránt, én meg ugye véletlenül éppen ezt a nem feltétlenül matuzsálemi, de gombócból már azért egy kisebb vödörnyi kort értem el akkoriban. A helyzetet némileg súlyosbította (…), hogy az idő múlásával mintegy négy évtizednyi gyakorlatra tettem szert abban, milyen kövérnek lenni. (Már úgy rendesen, nem teltnek, vaskosnak, vagy vasgyúrónak, hanem valóban dagadtnak, a szó legnemesebb értelmében.) Ezek után az, hogy azon a nyáron már pár óra ülés után csillagokat láttam, ha felálltam, nem annyira meglepő, az már inkább, hogy leszartam ezt és a hasonló mikrojeleket, és akkor mentem csak el orvoshoz, meg MRI-re, amikor már egy ültő fektemben is lüktetett a térdem.

A teljesen pontos diagnózis azóta sem ismert (illetve sok hozzáadott értéket nem is hordozna számomra egy egytől négyig terjedő skálán tűpontosan meghatározott kettes), mert amennyit megtudtam, az épp elég volt ahhoz, hogy az elkövetkező hónapok (évek, basszameg, évek) teendőit és még inkább tiltásait meg lehessen határozni. Az MRI alapján a porc vékonyabb, bár ez valószínűleg a kivételes genetikával és nagy fokú testkultúrával rendelkező, ellenben mindezek mellett korábbi, az ízület szerkezetét befolyásoló sérüléstől és túlsúlytól mentes életet élő kevesek kivételével ebben a korban már szinte természetes. A meniszkuszaim kellőnél darabosabb szerkezetét azért jó eséllyel a túlságosan aktív életmódomnak köszönhetem. Abban egészen biztos vagyok, a reumatológus amellett, hogy nem fektetett túl sok energiát abba, esetleg feltegyen-e egy másik lemezt, vagy ledarálja a magamfajtának szóló standard monológot (ledarálta), teljesen egyértelműen be is akart fosatni. Vagy csak szimplán nem bízott abban, képes vagyok megközelíteni az ideális súlyt, illetve képes vagyok bármilyen épeszű egyéb terápiás tevékenységre. Ez elsőre úgy hangzik, mintha neheztelnék egy kicsit, pedig ha hozzám, mint ízületekkel foglalkozó szakemberhez állított volna be egy középkorú, meglehetősen kövér ember azzal, hogy terepultrákat fut, miért fáj a térde, valószínűleg csak annyit válaszoltam volna: szerinted? Ha az invazív beavatkozásokat leszámoljuk, egyébként valóban igen szűk tartományban mozoghatunk, amikor végigpörgetjük a számba jöhető terápiás opciók színes katalógusát. Mivel a porckopás népbetegség, erről könnyen meg is győződhetünk, hiszen az internet bugyraiban végtelen mennyiségű tartalom lelehető fel arról, miképpen menedzselhetjük romlásnak indult térdeinket. Ezek gyakorlatilag száz százaléka vérmérséklet és fogalmazásmódbeli eltérésekkel ugyan, de a következő tartalmazza:

Szabadulj meg a túlsúlytól!
Erősítsd meg a térded stabilitását adó izmaidat (beleértve a törzs csatolt részeit)!
Az intenzív, nagyobb terhelést jelentő (sport)aktivitás csak másvalakivel történhet meg. Ami veled történhet, az az úszás, a síkon biciklizés, a séta és egyebek (amennyiben kellő bemelegítéssel, levezetéssel, nyújtással párosul mindez, maximalista futócipőben, puha talajon, tudatos táplálkozás mellett), amiknek viszont meg kell történnie, mert az átkozott porc állapota a tétlenség esetén is romlik. A térd arra van kitalálva, hogy mozogjon – sem túlterhelni, sem tunyaságra kárhoztatni nem tanácsos.

Semmi meglepő nincs abban, hogy jómagam is az 1. és 3. pontot kaptam jótanácsként. Itt mindenképpen fontosnak érzem, hogy kitérjek arra, mennyire lenyűgöző berendezés a térdízület. Elsőre nem tűnik akkora durranásnak a combcsontot, meg a lábszárcsontokat összekötni, ám valójában az evolúció egyik kiemelt ajándéka a modern ember számára ez a műremek, amiért nem lehetünk elég hálásak az elő-előemberek millióinak, akik feláldozásra kerültek a deréktől lefelé végtelen mennyiségű izmot, szalagot, szinuviális folyadékot és sok más egyebet tartalmazó, komplex rendszer kifejlesztése és bámulatosan finomra hangolása során. Elvégre futásra születtünk. Egy idő után egész biztosan. Az egyetlen árnyoldala ennek a hihetetlenül találékony és összetett szerkezetnek, hogy végtelen sok dolog megbonthatja az egyensúlyát, lásd még népbetegség-jelleg. Magyarán millió és egy oka lehet, amiért kopni kezd, vagy fáj, és ez igencsak egyénfüggő, ebből kifolyólag a terápia szintén. Mindennek tetejében ha épp nehezen, vagy nem küszöbölhető ki az eredeti probléma, akkor tényleg baj van. Ugyanakkor az emberi szervezet méltán híres a regenerációs képességéről, amiben mindig bízhatunk. A témában utazó ortopédusok weboldalain például szinte mindig lehet olvasni az anekdotikus triatlonistáról, aki ironmaneket teljesít, gyakorlatilag a térdében fellelhető bárminemű porcborítás nélkül. Természetesen ők a ritka kivételek, de az alkalmazkodóképesség mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy (túl sok helyen olvastam ahhoz, ne legyen igaz) ameddig nem fáj a mozgás, addig nem löki magát az ember automatikusan a térdprotézis irányába, vagyis (ahogy az a fentiekből már részben kiderült) a mozgás kell a térdnek, azt pedig egyéne válogatja, hol van és meddig tolható az az aranyegyensúly, ami még éppen belefér.

Valahonnan innen, plusz a mélyletargia bűzös, iszappal telt bugyraiból indultam el 2019 őszén az uszodába, illetve a rendszeres séta/túra, valamint a kevés kalória irányába. Annak ellenére, hogy próbáltam magam meggyőzni a totális csődről és reménytelenségről (amit tulajdonképpen a mai napig igyekszem nem abbahagyni, jobb lesz nem keservesen csalódni), egy, a gondolkodásmódomhoz illeszkedő, faék egyszerűség “tervet” kidolgoztam. Ráadásul a lemondó felhangok ellenére nem indultam végtelenül rossz pozícióból. Ha túlterhelés nélkül, soványan és megfelelő erősségű izomzattal jön elő a fájdalom, akkor a mozgástér nagyítóval vizslatható mindössze, én azonban a spektrum túlsó végén foglaltam el az alaphelyzetet, hiszen ha bármit máshogy csináltam, rögvest ráfoghattam: terápia! A megnyitás azonban egy e4-nél fejvakarósabbnak tűnt, elvégre az elmúlt 30 évben inkább kevesebb sikerrel kísérleteztem a súlyom normalizálásával, amit pedig minden további lépés előfeltételéül szabtam. A témáról viszont itt már túl sokat írtam, a lényeg: azon a múlt heti állapotfelmérésen, amiről a későbbiekben részletesebben lesz még szó, 86 kilónak mértek (BMI: 23,9), vagyis 33-34 egység veszteséget jegyezhetünk fel 2019 novembere óta. (Tényleg zárójelben jegyzem meg, ha már eddig elzsírtalanodtam valahogy, a végcél most már 79-82 között valami, kizárólag azért, hogy elmondhassam akár csak egy napra: ‘ideális’ a súlyom. Jelentsen ez bármit.)

A dolgok itt kezdenek érdekessé válni. Nem állítható, hogy teljesen tünetmentes lettem, de határozottan érzek javulást, főleg mióta kilencven alatt vagyok, sőt, inkább úgy fogalmaznék, sokszor már el is felejtem a térdproblémát. A krepitálás minimális, a fájdalom pedig egy tízes skálán maximum egyig megy fel, ami annyit jelent, érzem, van térdem. Ez az állapot egyébként rohadt idegesítő, mert sem nem fáj rendesen, és teljesen megfeledkezni sem tudok róla huzamosabb ideig (bár az is igaz, hozzászoktam a jelek túlfigyeléséhez). Bő másfél év után elérkezett tehát az idő a második fázishoz, amikor az eredeti tervek szerint megmutatom csodálatos térdeimet egy olyan ortopéd orvosnak, aki sportolókkal (is) foglalkozik, így nem csípőből az “eszébe se jusson futni pár ezer méternél többet” című kezelési javaslattól indulunk. Végül a két döntőbe jutott szaktekintély (dr. Erdélyi versus dr. Majzik, de azt is mondhatnám, kézilabda versus jégkorong válogatott) mérkőzését előbbi nyerte volna, mivel az egyik barátom, akinek műtötte a térdét ajánlotta, másrészt időpontot is hozzá tudtam foglalni hamarabb. A volna szócska azonban odatüremkedett, mivel másfél héttel a termin előtt hívtak, mégse lesz aznap rendelés, így két hetet minimum csúszott volna a vizsgálat. Kicsivel később rájöttem, az áttolt időpont nekem mégsem lesz jó, mindeközben pedig elfogyott sok más opció, a szeptember vége meg már tényleg túlzásnak tűnt. Újratervezés, vagy inkább kiskapukeresés. Egy másik barátom, akinek szépen rendbe tették a derekát, ajánlotta a DAVID klinikát, akiket már én is kiszúrtam korábban (hihetetlen egyébként, mennyi szart összeolvastam a porckopásról), és figyelmesebb inspekció után konstatáltam, az eredetileg kinézett doki biztosítja számukra a szakmai háttértámogatást térd- és vállügyekben, vagyis a problémásabb esetekben vele konzultálnak. Ezek után nem sokat töprengtem, jelentkeztem, visszahívtak és lett időpontom állapotfelmérésre, véletlenül épp aznap, amikor eredetileg orvoshoz mentem volna.

Ha röviden össze kellene foglalni a DAVID módszer lényegét, akkor azt mondanám, a korábban felsorolt három alapvető terápiás tevékenységből az eddig általam elhanyagolt kettes pontot tölti meg a maximális korszellemmel: izomerősítés adatszteroidokon. Szenzorokkal felszerelt, speciális gépeket fejleszt a finn-német cég (viszonylag régóta), amikkel célzottan erősíthetők egyenként az ízületi fájdalmakban érdekelt izmok. A méréseknek hála ráadásul teljesen személyre szabható és nyomon követhető a program, miközben minden adatot gyűjtenek, letárolnak és elemeznek a felhőben, MI-vel, ahogy az manapság kézenfekvő. Többször értekeztem ezen az oldalon arról, mennyire gyűlölöm, ha a futást túloptimalizáljuk. (Bár tulajdonképpen nekem mindegy, amíg kihagynak belőle, hidegen hagy.) Sosem az volt az elsődleges célom a futással, hogy csúcsra járassam a rendszert, és ne maradjon semmi a genetikai lehetőségek és az elért eredmény között, elvégre van elég olyan szegmense az életemnek, ahol a maximalizmus feszít. A sors fintora, hogy a rehabilitáció érdekében ebbe az irányba kell kutakodnom, és ez a módi adhatja meg a végső választ a terhelhetőség kérdésre, elvégre ha (higgyük el ezt az egyszerűség kedvéért) objektív mérések alapján rendben vannak a végtagok, és mégsem működnek, akkor már csak az invazív megoldások maradnának, amikkel pedig nem szeretnék és nem is nagyon tudnék élni.

Ezek után némileg fatalista hangulatban zötykölődtem Hűvösvölgy felé. Némi gonoszsággal mondhatnám, maga az objektum gyakorlatilag egy speciális eszközökkel szerelt edzőterem, ahol a személyi edzőket terapeutának hívják. Kitöltöttem a jelentkezési lapot, majd átöltöztem játszósba, és érkezett is a lány, aki levezényelte az egész folyamatot. Maga az állapotfelmérés három felvonásból állt. Az első a beszélgetős rész, egyfajta anamnézis, amikor átvesszük, mi a baj, hogyan is kerültem én ide és mit szeretnék elérni. Szegény terapeutám egy életre megtanulta szerintem, hogy egyszerűen imádok a futómúltamról beszélni, nagyjából duplájára nyújthattam szóvirágaimmal ezt a részt, miközben a papíron nem nagyon gyűltek a lejegyezésre érdemes információk, csupa fontos dolgot szőttem tehát a mondandómba. Arra azért kilyukadtunk a végén, hogy én azért még futnék 4-5k-nál többet is, ha egy mód van rá. A második rész az nagyjából az itt megtekinthető módon zajlott, vagyis válogatott szalag- és lábcsavargatási technikák közepette válaszolgattam az “Ez fáj?” kérdésre – némileg magamat meglepve egy kivétellel végig nemmel, és az az egy is inkább kellemetlen volt, mintsem fájdalmas. Még a végén kiderül, hogy csak kényeskedek mint egy gyerek. Fény derült még arra, hogy a hajlítóim meg vannak rövidülve kicsit, bele sem merek gondolni, mennyire csinálom jól a heti három nyújtásom, vagy mi lenne ezek nélkül a helyzet…

És végül természetesen jött a lényeg, amikor egytől egyig kipróbálhattam a végtelenül precíz kínzóeszközöket (talán hat darabot, a linkelt módszernél van promóvideó, amin megtekinthetők). Amikor az elsőbe beszíjaztam magam, eszembe jutott, hogy olyanok ezek az izék, mint a Vogon költészet élvezetére szolgáló bútordarabok. Miután megfelelően belehajtogatja magát az ember bármelyikbe, gyakorlatilag csak egy bizonyos területet tud megmozdítani, miközben a gép méri a kifejtett erőt és az elmozdulás mértékét is. Két üzemmód van, edzés és teszt, az elsőnél az előre meghatározott terhelés és ismétlésszám reprodukálása a cél. Ezzel szemben a teszt abból állt, hogy adott szögben rögzített gépen három ismétlésben próbáltam megmutatni, mennyire erős az éppen soron következő izomcsoport (spoiler alert: kevés kivételtől eltekintve kurvára nem az): elsőre 60-70 százalékos erőkifejtéssel megérti a mérés alanya, hogy mi a pontos teendő, majd két teljes erőbedobásos mutatvány következik, amit valós időben lehet követni az igen okos kijelzőn. Ez utóbbin a saját görbe mellett kirajzolódik az a referenciaérték, amit sok tízezer ember eredményeiből ki tudja hogyan, de meghatároztak, és azt mutatja, az adott nemű, korú (és talán az előzetesen felvett egyéb adatok alapján meghatározott felkészültségi szintű) versenyző számára mik lennének a kívánatos értékek (a futáshoz meg leginkább ezek az értékek +10 százalék…) Az erőlködés előtt még amolyan bemelegítésképpen a mozgástartományt rögzítik, illetve ahol van értelme (hasizomnál kevéssé, de a lábaknál nyilvánvalóan), ott a két oldal külön-külön is lemérésre kerül, majd pedig a kettő együtt szintén. Az eredmények így három dimenzióban állnak rendelkezésre, úgymint mobilitás, erő és egyensúly. Mivel még a hétszentség is szabadalmakkal védett a módszer körül, sokáig gondolkoztam, megosszam-e itt az állapotfelmérő lapom, végül mindent kivágtam belőle, csak a kategóriák nevét hagytam meg, és azt, a saját eredményem mennyiben tér el a referenciától (ezt/hasonló görbét tudományos cikkekben láttam megosztva, talán nem kell dollármilliókat fizetnem, mert kitettem):

Nos, mint látható, a mobilitás az igen biztató, minden fordul, tekeredik, csavarodik addig, ameddig kell, sőt, három értékem átlag feletti. Ezzel nagyjából az összes pozitívumot el is soroltuk, így a legelején, bár szerintem bizonyos szempontból ezek a legfontosabb eredmények. Az izmoknál néhol kifejezetten siralmasnak tűnik a helyzet, ami még a görbe alsó traktusában becsúszik a pozitívba, az a két hajlítóm külön-külön. Itt sem pozitív a végkicsengés, a mai napig nem értem, hogyan sikerült a kettővel együtt mélyen referencián alul teljesíteni. Egyetlen igazán kiugró kivétel van, írtam is róla, hogy hébe-hóba próbálok beiktatni törzserősítő dolgokat, ez szemmel láthatóan sikerült (+18%), bár én azt hittem, nem ennyire egydimenziós az, amiket csinálok. Az erő-deficit mellett igen jelentős különbségek vannak a két oldal, vagy éppen a hajlítás/nyújtás között, szóval a balansz az leginkább olyasmi, ami csak másvalakivel történhet meg. (Mellesleg valamilyen szenzor szerint a buksim éppen 5,5 kg. “Nem az enyém már a kezem, a lábam és a fejem, az is csak egy adat.“)

Ezek után természetesen a verdikt nem lehetett más, mint az, hogy csináljak végig egy 12 alkalmas terápiát, aminek során a már említettek szerint a felmérés alapján patikamérlegen adagolt terhelésnek köszönhetően a most rossz felé lógó görbeértékeket kezdenénk el terelgetni a jó irányba. És akkor a futásnak végül is mennie kellene (fél-deja vu, lásd “lehet még ezzel futni”). Még csak 95 százalékban beszéltem rá magam (nekem és nekik is jobb lenne a szeptemberi kezdés, még visszahívnak), sokat kell érte utazgatnom, nem is olcsó (bár gyors, egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján a hasonló, személyre szabott gyógytornákhoz/rehab programokhoz viszonyítva versenyképes árazású), de ha már elég mélyen bementünk a zsákutcába, menjünk koppanásig, hátha mégsem zsákutca. Elvégre még mindig akad min javítani, és így esély is van a javulásra. Mindenesetre maga a folyamat és a méricskélés az eredménytől függetlenül jó élmény volt, letesztelhettem az egyik state-of-the-art (vagy ahhoz közeli) szolgáltatót, akik teljesen professzionális benyomást keltettek.

UPDATE: a heti nagy státuszértékelésen végül a főterapeuta megpirosozta a nevemet, gondolom leginkább azért, mert nem lehet teljesen kizárni némi meniszkuszbeszakadást, és ebből kifolyólag az ízületi résben kalandozó porcdarabkákat meg törmelékeket. Szóval amikor visszahívtak, időpontot egyeztettünk, csak nem tornára, hanem orvoshoz. Tulajdonképpen ez tervben volt egyébként is (…)

Ez a helyzet most, folytatom egyre elkeseredettebb utóvédharcomat egy marginális dzsungel félreeső szegletében, elvégre tudom, a világnak szüksége van Koffein Kapitányra. A kérdés már csak az, hogy adott esetben nekem mennyire van még szükségem a futásra…