aloneliness – BSZM virtual

virtuális melléknév -an 1. (fizika) Látszólagos, nem valódi <kép>. 2. (tudományos) Lehetőségként élő, létező, lappangó. Virtuális erő. A nyelvi jelrendszer virtuálisan él a kollektív tudatban. 3. (választékos) Várható, a jövőben lehetséges.

(random internetes értelmező kéziszótár)

Aki ismer, vagy ráérő idejét olyan, teljességgel értelmetlen dolgokra pazarolja, mint jelen blog régebbi bejegyzéseinek olvasgatása (úgymint 2011/1,2,3,4,5; 2012; 2013; 2014; 2019/0, 1, 2, 3, 4), annak nem kell ecsetelnem, hogy a BSZM-hez valamiféle speciális kötelék fűz. Nehezen magyarázható okokból (talán mert a szülőfalum két oldalról is a Tisza különböző, élő és holt formátumai határolják) mindig is vonzódtam a tó/víz mellett és/vagy körül futás iránt, és ez nem amolyan pufogtatott frázis, a rekordomban a Balaton-parti futkározások mellett minden sűrűn előbukkantak erre utaló, komoly bizonyító erővel bíró események (Loch Ness, Garda, Balaton, Velencei tó, de Trieszt, a Kis-Duna vagy a (nomen est omen) Zagyva- és a Tápiómenti maraton sem lógna ki annyira a sorból, noha ez utóbbiakról én is érzem, hogy túlzás itt felsorolni őket). Mostanában a futást nem pótló, de a térdem állapotát szinten tartó (…) mászkálásaim szintén jobbára a már említett Tisza-darabkák közvetlen közelében történnek, miközben újabb és újabb rafinált útvonalterveket gyártok az egyelőre csak a lázálmaimban létező Tiszavirág “Trail” (T2) számára.

Jelen pillanatban persze nem csak az egyszerlesz saját, hanem minden futóverseny igencsak hipotetikus. Így lehetséges például, hogy az idénre virtuálisan meghirdetett BSZM-et van, aki részben a Tisza-tó körül futja. Remélem, lesz virtuális Kékes Csúcsfutás, amelynek során bármelyik, hazánkban fellelhető, 1014 méter magas hegyre fel lehet majd futni (Hi, Mark!). A múlt héten a holtág mellett trappolva jutott eszembe, ennyi erővel teljesíthetném én is ezt a virtuális BSZM-et, csak nálam a virtuális azt jelentheti, hogy nem fizikailag futok, ellenben legalább azt végig a Balaton körül teszem. Mentálisan roppant erős vagyok, a képzeletben futásnak egész biztosan mennie kell még nekem is. Az elhatározást pedig végül tett (…) követte. (Nem olyan rossz próbálkozás egy halott blog bejegyzéseit szaporítandó, ugye? Elvégre Ön leginkább azért tévedt még most is ide, mert a témától függetlenül kedveli a stílust. Hát, tessék. Tudománytalan fantasztikum, április elseje helyett.)

1. Siófok-Fonyód

Erős kétségek gyötörtek, miközben a megszokott útvonalon haladtam az állomásról a versenyközpont felé (ezúttal a régebbi versenyközpont felé, ami jóval közelebb van a vasúthoz, elvégre ha már ennek a versenynek az az előnye, hogy pont olyan, amilyennek szeretném, akkor miért gyalogolnék rögtön itt a kelleténél többet, épp akkor érek majd a rajthoz, amire végiggondolom, milyen kétségek is gyötörtek éppen). A legutóbbi két próbálkozásom a versenyen sikertelenül zárult, és ez beleette magát a fejembe. Ez nem történhet meg ismét. Garancia természetesen nincs semmire, a felkészülésem viszont pazarul sikerült. Az elmúlt hónapokban sokat gondoltam a versenyre. Mindennek tetejében kirobbanó formában vagyok, nagyjából annyi kilós, mint hetedikes koromban. Pedig az nem most volt.

Most viszont a mostban vagyunk, épp most, ahogy Sandurz ezredes kimagasló éleslátással megjegyezte (még egy teljesen analóg korszakban). És most a BSZM-rajthely közelségének csalhatatlan jele az autók csomagtartójából öltözködő, illetve magukat egzotikusabbnál egzotikusabb krémekkel kenegető emberek. Megérkeztem, ismét. Mivel a felkészültségi állapotom általában négy (három és fél) nap Canossa-futásra predesztinál, kicsit mindig zavarban vagyok a rajt előtti órákban, elvégre mégiscsak magam megyek a pofonért és a szenvedésért a vízpartra. Nagyon flott módon, szinte azonnal megkaptam a rajtszámom, ami igazi egy-a-millióhoz esélyként (valójában nagyjából 3-400:1-hez) a kedvencem, a 123-as lett. Nincs is jobb a kedvező előjeleknél, ráadásul ismét olyan fekete hosszú ujjú technikai volt az “ajándék”, mint amit ’12-ben kaptam, és még ma is használok. Kicsit ücsörögtem ráhangolódásként egy félreesőbb helyen a köveken a parton, majd elvonultam áttollászkodni.

Úgy döntöttem, az idei BSZM-en végig kellemes, de nem túl kellemes idő lesz, hogy ne kelljen például Fonyódon kétségbeesve a második nap reggelén naptejet vennem (többek között a füleim leégését megakadályozandó) arról a polcról a boltban, amit már korábban más futók leraboltak. Egyébként képzeletben csináltattam még egy virtuális koffein-molekulás technikai pólót, hogy lehessen könnyebben váltani, vagy ne kelljen mindig szárítgatni. Az egyszer majd sokat érő, meglehetősen viharvert alsógatya még mindig ugyanaz, ami már háromszor (plusz 0,3x, plusz 0,9x) megkerülte a tavat. Elcipeltem a még képzeletben is teletömött fémvázast a csomagos járgányokig, ahol elláttuk a megfelelő bilétával, és ki is sétáltam a partra, immár teljes harci díszben. A rajt előtti ácsorgás általában kétféle élménnyel szolgál K2 számára. Egyrészt furán néző, vagy röhögve érdeklődő emberek számára világítom meg a karakter mibenlétét, vagy olyanokkal teszünk fel egymásnak néhány udvarias kérdést (tudva azt, hogy még túl sok időnk lesz a négy nap alatt bármiről beszélgetni), akikkel az előző években volt szerencsénk boldogítani egymást. Ez most sem történt másként.

“Scared beyond belief, way down in the shadows“, szólt a hangszóróból, miközben átlibbentem a rajtvonalon, amit félig-meddig találónak éreztem, ám ezt az érzést mindössze pár száz méter után felváltotta valami mélységes zavartság. Nem tehetek róla, de egy 195k-s verseny első 5-10 kilije valahogy annyira mélységesen és zavarba ejtően értelmetlennek, vagy talán még inkább hangsúlytalannak tűnik, amit nehéz szavakkal leírni. Ez különösen most vált számomra nyilvánvalóvá, amikor próbáltam rutinból fejben megoldani az első egy órát, de szinte semmi emlékem nincs az első 15 és 55 perc közötti időszakról. Körülbelül annyi történik ilyenkor, hogy Siófokról kifelé menet átmegy a tömeg a hídon, majd szépen lassan széthúzódik az emberkígyó, bár egyelőre az első napi tempók mindig becsapósak, sok eltérő stratégia csap össze (ebből az enyém, a kevésbé spórolós szokott a hosszú távon (…) kevésbé kifizetődő lenni), melyek között újabban egyre nagyobb teret nyer a pulzuskontrollos csipogás. Ha szóba elegyedsz valakivel, aki aztán rosszabb fej, mint gondoltad, akkor mostanában elég arra hivatkozva lemaradni, hogy ez most túl gyors/lassú, az óra szerint. Szörnyű pech, hogy már megint semmi technika nincs nálam, másrészt egyértelmű, hogy a mezőny csak és kizárólag jó fejekből áll, bár K2-őt két ember most épp ezzel a mondvacsinált pulzusindokkal hagyta ott pár perc után…

Zamárdi környékén szoktam magamhoz térni, vagyis nagy vonalakban itt kezdődött el számomra először valójában a verseny, noha az utazósebességet már egy ideje felvettem. Nem tudom, hogy a helyi művelődési ház padlásán szerzett emlékeim (egy rövid, ám felejthetetlenül gondtalan időszakban ott próbált a Csirkepogó), vagy Tihany látványa teszi ezt. Külön érdekessége ennek a résznek a fotósspotting, vagyis annak kiszúrása, melyik bokorban csücsül az a fényképész, aki a mezőnyt az apátsággal a háttérben fotózza… Ezek az apró mozzanatok, de még inkább az első váltóhely emlékezteti a mentálisan nehezen hangolódó virtuális vándort leghatékonyabban a rendezvény jellegére. Érdekes, hogy ez a váltóhely általam egész eddig egyszer sem realizált módon gyakorlatilag a Kapitányhoz címzett vendéglő parkolójában van. (Figyelmetlenségemre az egyetlen mentség, hogy az egység szezonon kívül leginkább zárva tart.)

Szántód másik végénél, a Földvárra vezető platánsor kezdeténél mindig rám jön a vizelhetnék, és a szokás nagy úr. Utána viszont nagyon jólesően megindultam, amiben közrejátszik az, hogy messze ez a kedvenc részem az első napon, bő két óra után a Kvassay sétány fenomenális tud lenni (és szerencsére most nem esett az eső). A második váltópontig gond nélkül elértem, az utána lévő, vasút melletti egyenesek már kevésbé tartoznak a legkedveltebb dolgok közé nekem, így úgy döntöttem, ezt a bő tízest társasági élettel töltöm, így rövid ideig teljesen fura módon szinte mindenkivel váltottam pár szót, akikkel kellemes időt töltöttem a korábbi BSZM-jeim alkalmával. A teljesség legkisebb igénye nélkül felbukkant itt, Zoli, Doki biciklivel, Peti most tovább biciklizett Szántódról, Sorbán dokiék, Toncsó, Sólyom, Judit, Profi Úr, Andreas, de a távolban még mintha Bozó Pali bácsi legendás kötött gyapjúpulóvere is felvillant volna, de lehet, ezt már csak az egyre jobban eluralkodó fáradtság láttatta velem. A trécselés egyébként futás közben számomra sokszor olyan, mint a legfenségesebb időgép, vagy még inkább mint mikor elrabolnak az UFO-k (mondom ezt olyan bámulatos magabiztossággal, mintha minden sűrűn elrabolnának a földönkívüliek), közben nyomtalanul el tud tűnni 30-60 perc, a hozzá tartozó kilométerekkel együtt… Végül a múltba nézésnek Fonyódliget határában Kocsis Árpi vetett végett, amikor az újabb, szuperszonikus robogójával utolért, és közölte, hogy eddig még sosem voltam ennyire gyors, de nem kellene ellőni az összes puskaport az első napon… Persze, most már mindegy, ennek ellenére azért meglehetősen visszafogottan érkeztem be a célba, mint utóbb kiderült, 5:15-ös, észbontó napi egyéni csúccsal.

Meglesz még ennek a böjtje, gondoltam, miközben eloldalogtam a szállásomra. A BSZM-ek egyik varázsa számomra, hogy lehetőleg mindig ott alszom, ahol a rajt/cél van, ez néha állandó hely, máshol (mint például Fonyódon) mindig változott. Most is. Meglepően könnyednek éreztem magam, és a második nap ellen régóta forralt bosszút dédelgetve merültem álomba.

2. nap Fonyód-Szigliget

Álltam a rajtra várva Fonyódon a mólón, ahol épp már-már viharos szél fúj (a palást mégis tart, sőt). Vannak dolgok, amik nem változnak. Amennyire csendes szokott lenni az első nap vége felé beérve a cél környéke, annyira mozgalmas a második nap, csupa tettre kész atlétával. És itt mindig kavarog a szél, miközben kalandfilmekbe illő távolba nézéssel fixírozza az ember a várat a hegy tetején, egyelőre a kevésbé jó partján a tónak. Ez az a pont, amikor bármilyen furán is hangzik, de már majdnem elkezdődik valójában a BSZM (Zamárdi után megint, ugyebár).

Beálltam a sorba, persze annyira nem volt jó az előző napi időm, hogy ne kelljen jó sokat ácsorogni, mire nekilódulhattam volna. Jön tehát a második nap első harmada, amikor rendszerint a szervezetem felfogja, hogy mi is történik tulajdonképpen, és utána a második harmadban ötből négyszer közli, teljességgel ellenére van a terhelésnek ez a sorozatos fajtája. Pedig ha tudná, hol van még a vége (egyszer tudta, Keszthelyen volt). Ez a leghosszabb nap, alapvetően a legkevesebb vizuális Balatonnal, ráadásul az első váltás előtt majdhogynem tíz kilit kell nyílegyenesen, igen retró üdülőterületen ledarálni. Ezt a részt a szokásomnak megfelelően rettegéssel töltöttem, mert mi van, ha Berény táján megint jön a szinte szokásos krach? Sokszor leírtam, és most sem tudtam szabadulni attól, hogy a Fenékpuszta környéki “fordító” amolyan Mariana-árokként viselkedik számomra, ahonnan a legtöbbször felfelé vezetett csak út, ám előtte Koffein “Cousteau” Kapitányként (…) meg kell járnom a legsötétebb mélységeket. Ezen gondolkoztam az első váltópontnál, ahol a hígított izót, a ropit, meg a banánt magamba segítettem, majd “ide nekem a nagy szopást is” vonásokat erőltetettem maszkkal takart arcélemre.

Az első nap nem várt könnyedsége oldhatta volna ezt a szorongást, de mivé lenne az ember, ha nem ragaszkodna a rossz beidegződéseihez? Mindenre felkészülve érkeztem ahhoz a fasorhoz Balatonberényben, ahonnan kezdve eddig minden egyes alkalommal átéltem a világ összes kínját. Aztán kiderült, mindenre mégsem voltam felkészülve. Már-már csalódottam vettem tudomásul, hogy képes vagyok zavartalanul tenni tovább egyik lábam a másik után. Semmi halálközeli élmény. Csak nem érkezik a fal. (“It’s not the fall…”) Mit ronthattam el? A déli csücsökben lévő vasúti átkelőnél megnyertem a lottóötöst, ha már saját erőből nem futotta (…) megállásra, egy jó nagy mozgó vasdarab miatt mégis ki kellett zökkenni egy rövid időre. A derült égből megpihenéstől elkezdett egy kicsit sajogni a térdem, de ez legyen a legnagyobb bajom a mai szakaszon. A vonat elvonulta után a frissítésnél nem is nagyon időztem, ha elkapja a fonalat a hétköznapi szuperhős, akkor nincs más megoldás, nyomni kell.

A poros, köves, huplis úton, ami Keszthelyen a második váltóponthoz vezet, eszembe jutott, két éve miként foglaltam össze meglehetősen ambivalens érzéseimet ezzel a szakasszal kapcsolatban: szeretném egyszer a népszerű slágerrel szólva “gyűrűs kézzel pofán baszni”. Korai kijelenteni egy bő félmaratonnal a vége előtt, de talán ennek is eljött az ideje. 32 kili, három és fél óra alatt, minden adott volt a jobb csapott beviteléhez, ahogy tovább indultam a Keszthelyről kifelé vezető bolygó hollandinak a fák között. Egyáltalán nem meglepő módon, mivel ez a verseny kizárólag az én fejemben létezik, Saci néni ismét megjelent ezen a szakaszon, pont ott, ahol egy évtizede általában biztatta a mezőnyt, és ennek igen megörültem.

Ha a második nap második harmada általában a szervezet által felismert durva inzultus elleni lázadásáról szól(t volna), a harmadik harmad ellenben már inkább a feltámadás helyszíne (véletlenül csak nem húsvét közeleg?). A vasút melletti kocogás során valahogy mindig szép lassan helyükre kerülnek a dolgok, kifullad a test protestálása, és amikor a golfpálya melletti emelkedő keresztjét ledobja magáról a futó a 71-es út mellé érve, minden valahogy egyértelművé, teljessé válik. Legyek akármilyen szarul, a leghosszabb nap utolsó öt-hatezre a Szigligeti vár minden fölé magasló, egyre közelgő sziluettjével mindig képes volt új életre kelteni. Na, most nem. A feltámadás elmaradt. Bő két órát tévedtem a nagyhalállal, ami aztán különösen érzékenyen érintett, mert a hullámvasúton tehetetlenül vergődni, a cél folyamatos látványa mellett talán még keservesebb, mint vonszolni magát az embernek előre olyankor, amikor tudja, még sok órán keresztül azt kell majd csinálni… Mérges voltam, addig-addig hergeltem magam, amíg el nem futottam az elejét és a közepét. Úgy tűnik szenvedés nélkül nincs siker. Fontos, hogy a végzetünk szemébe nézzünk és kacagjunk. Másrészt nem árt az sem, ha ezt lehetőleg tudatosan és ésszel tesszük. Még virtuálisan is.

3. Badacsony-Balatonfüred

Másnap reggel már a badacsonyi benzinkúthoz közeledve körvonalazódott az aznapi mesterterv: biztonsági játék. Valamiképpen az ellentéte annak, mint mikor először párosban voltunk itt 2011-ben, és én a friss jogsimmal a parkolóban egy cserjésbe félig beletolatva sikeresen vakartam le a borítást a csapatkocsink hátsó lökhárítójának egy elenyésző, mégis észrevehető részéről. Biztonsági és jutalomjáték. Ha már óvatoskodunk, akkor lehetőleg élvezzük is ki. Ez persze a rajt után közvetlenül ritkán jut az ember eszébe, elvégre a harmadik (még ha legrövidebb) napra már finoman szólva is hosszabb “bemelegítés” szükséges az üzemi hőmérséklet elérése érdekében (másképp fogalmazva a merev lábakba bárminemű élet leheléséhez).

Az első feladat ilyenkor mindig fura egy csöppet, a bevett szállásom, Gizi néni házáig kell ugyanis visszavergődni, ez a futástól megszokottnál is céltalanabbnak tűnik, de aztán továbbhaladva szép lassan csak-csak elkezdtek újra működni a dolgok, és mire Révfülöpre értem, már olajozottan haladtak ismét a dolgok. Itt van egy újabb kedvenc részem, ami mindig feldob: a víztől mintegy fél méterre fordul el az út, annak a strandnak a szélén, ahol megtanultam úszni. (Attól most tekintsünk el, hogy Laci bácsinak valószínűleg egész más álláspontja van a “megtanulás” szó jelentéséről, vagy arról, mi is az az úszás.) Egy másik földtörténeti korban, általános iskolásként két nyáron is töltöttem egy-egy turnust a helyi táborban, ami általában még limitált szociális készségeim ellenére is jó móka volt, ráadásul a vízfelszínen maradás képességével szintén megajándékozott.

Valamiért erről a napról egyébként mindig a fűrész szó jut eszembe, mert az a kényszerképzetem, hogy egyfolytában felfutunk a partról elfelé, majd visszafutunk le a parthoz, de most először, a szintidőhöz igazított, épp kényelmes tempóval szemlélődve tűnt fel, ez egyáltalán nem igaz. Vannak ilyen fel és lefelé futós részek, amik az előbbi megpróbáltatásai miatt sokkal jobban beégtek az indokoltnál (mint most, ahogy éppen mászunk felfelé a második váltás előtti igen-igen hosszú kaptatón), valójában azonban sokkal több a településen kacskaringózó szakasz, ami éles ellentétben áll a déli part végtelen, lapos egyeneseivel. Áthaladtam a váltóponton, és továbbra is teljesen tettre készen indultan lefelé a nagyon ritka fogú, nem létező fűrész egyik leszálló ágán.

A több kedvenc részem közé ez a mai utolsó 10k is méltán beletartozik (a főközlekedési út közelsége és a tó viszonylagos távolsága ellenére), csak itt már nem szoktam befogadni a látványt, és azért küzdök, hogy legyen erő az utolsó két ezrest végig”hajrázni” Füred belterületén. Viszont most kiélveztem a dimbeket és a dombokat a napsütésben, majd a félszigetre ügyesen nem beszaladva, a hajrára készülve összeakadtam még a Süssön Rád csapattal, akik belém diktáltak egy fél sört, örök hálám érte! Mindig van valami felemelő abban, amikor egyszerűen nem illesz valahová. Egy büdös, a maratonon éppen túl lévő futó nagyjából ilyen a füredi korzón szombat délután három óra tájban. Mondjuk mire én ideérek, a bazári látványosság jelleg egyáltalán nem szignifikáns tényező, a 257. hasonló versenyző még maskarában sem túl érdekes. Bezzeg az én szuperhősi finomságú orromnak érdekes azoknak a lángosoknak meg mindenféle egyebeknek az illata, ami az asztalok felől száll tova… (Talán még nem írtam, de mondanom sem kell, ez a verseny annyira virtuális, hogy híre-hamva sincs a Covidnak.)

Az egész napos takarék-üzemmód és a csendes, magamba forduló szemlélődés meghozta a kívánt eredményt: túléltem egy újabb napot, ráadásul különösebb probléma nélkül. Mindennek a tetejébe 2019 óta azt is tudom, hova érdemes menni pizzát enni.

4. Balatonfüred – Siófok

Az utolsó napra tisztára mosott alsógatyával készültem, az, hogy kívül hordja az ember a ruhadarabot, még nem garancia az örök makulátlanságra. Mint akit skatulyából húztak ki, olyan állapotban (egy skatulya nem nagy) nézegettem a kiakasztott eredménylistát (a tegnapi lábujjhegyen futásnak köszönhetően nem sokkal vagyok előrébb, mint egyébként “szoktam”), közben kortyolgattam a kisboltban vett szokásos kávét, ami ugyan legalább annyira távol áll a finomtól, mint amennyire futva nincs közel Füred sem Siófokhoz, de a beidegződések azok beidegződések. A rajt körül a szavakban és a szemekben egy különös hangulat uralkodik, a fáradtsággal kevert óvatos megkönnyebbülés érzete, aki itt elrajtol, idáig eljutott, annak ez a jutalomjáték, hacsak valami égbekiáltó dolog nem történik, akkor a kör befejezésre kerül. Kicsit olyan ez az egész füredi reggel mint egy szomorú vasárnap, a szomorúság nélkül.

És akkor nekiiramodtunk. Az első pár ezres az megint olyan volt, mintha egy gólem, Frankenstein és egy közepesen modern, ipari robot találkozóját reprodukálnám a futószalagon, főleg a hosszú emelkedő kifelé a városból. Tulajdonképpen az előző nap megszokott északi parti buli folytatódik, azzal a markáns céllal, hogy valahogy megfelelő időben átvonszoljam magam a Balatonalmádiban lévő első váltóponton, ami után már kiesni leginkább az tud, aki magatehetetlenül hever a földön (meg én). A monotóniatűrés egy speciális esete ez a nap, amikor ahhoz, hogy az ember tűrni tudja a monotóniát, legelőször is fenn kell tudnia azt tartani… Alsóörsön a káprázatos napsütésben megcsodáltam a Somlyó kilátójának sziluettjét, az utóbbi teleken többször volt szerencsém arrafelé túrázni. Bőven-bőven két órán belül értem el végül a pontra, így egyelőre teljesen sínen éreztem magam, már amennyire 150+ km után lehet ilyet mondani.

A keleti part szerintem a leghektikusabb része az egész távnak, meghökkentő kurflik, mindenféle dzsindások, nádasok, majd durva emelkedők tarkítják a célegyeneshez vezető részt, ami még mindig túl messze van a céltól, mégis bámulatosan közel. Az első nap első órájához hasonló vákuum ez a Fűzfő utáni, Kenese “kültelki” részeit érintő szakasz. Trappoltam, néha trécseltem, majd gyorsan egy ezúttal nem véres vizeléssel némán adóztam a két évvel ezelőtti kiesésem emlékének, most viszont magamhoz képest jó tempóban indultam tovább, és a felszálló ágakat vékony csíkká változott ajkakkal abszolváltam a napi második, egyben a verseny utolsó váltópontjához érve. Két éve a záróbuszból nézhettem végig, milyen bizsergető hangulata van annak, amikor nagy nehezen elbandukolnak az utolsó futók, a szpíker srác elbúcsúzik mindenkitől, majd szépen lassan elkezdik elbontani és összepakolni a cuccokat. Még be sem fejeződött a négy napos őrület (kivéve az igazán gyorsak számára), máris érezhető a hiánya, mert valahol maga a célba érés, illetve a hátralévő, tulajdonképpen marginális 15 kili egyáltalán nem is fontos, az addigiakkal, a “futóként létezés” négy napjával összevetve legalábbis…

A célegyenesbe fordulás (a Balatonaligán keresztül-kasul bukdácsolásra ez egy sokkal hangzatosabb leírás) számomra mindig egy különleges pillanat, bár eddig ötből háromszor volt csak hozzá szerencsém. Még egyszer rátekint az ember a nagytotálra, és bármerre néz (még akár kivételesen tiszta időben is), ott gyakorlatilag mindenhol járt már az elmúlt napokban. A legtökéletesebb lehetőség erre a következő frissítőnél van, Balatonvilágoson. Álltam ott a kezemben a pohárral, magasan a víz fölött, mégis a parton, és szép lassan pásztáztam végig az előző napok útvonalat, aztán a lefelé induló nap és a cél irányába nézve a szimuláció szép lassan összeomlott. A felhők, majd az egész ég pixelenként hullott a vízbe, majd a víz is darabokra esve potyogott a semmibe egy láthatatlan, digitális dugó eltávolítása után… Itthon találtam magam, kezem csuklóig a biliben, szívemben végtelen szomorúság.

“Vigasztalást a játék sem szerez.” Mi tagadás, a virtuális futás nem tud felnőni a valódihoz. Ez utóbbihoz meg térdek kellenek, mint a beszédhez hangszalagok (még a fák szerint is). És cefetül tud hiányozni néha.