runner’s low: 7 things that successful ex-runners don’t do

Talk about good camouflage: Scientists say they have found an elusive chameleon species that was last spotted in Madagascar 100 years ago

A karácsonynál nincs jobb alkalom arról értekezni, kiket és miért gyűlölök tiszta szívből. Kezdés gyanánt rögvest azokat kellene a Niagarán egy hordóban kirándulni küldeni, akik egy erősnek és kellően hatásosnak gondolt kezdőmondat kedvéért bármit hajlandóak leírni, akkor is (sőt, kiváltképp akkor), ha az írás többi részével legjobb esetben is csak köszönőviszonyban van az ominózus szentencia. Természetesen az első turnusban nekem is kitüntetett helyem lenne, hiszen a gyűlöletről most kevés szó esik majd, vagy csak igen burkolt formában.

A vállalhatatlan stíluselemek sorát gyarapítandó, a megszokott olcsó szellemeskedés helyett a címadásban ki szerettem volna próbálni a kattintásvadászat egyik iskolapéldáját is. Hogy mire fel ez a Nagy Cirkusz? Ha már tavaly elmaradt az év, sőt, az évtizedösszefoglaló, most mindenképpen indokoltnak tűnik futósblog-évösszegzőt készíteni, amikor az ominózus esztendőben a szerző összesen 5+1,5 kilométert futott érdemben és gyakorlatilag visszavonult a futástól. Az egész év egy meglehetősen nagy csődtömeghez hasonlít a visszapillantótükörben, amiben a kellemetlen leginkább az, hogy ha kipixelezzük a pandémia indukálta hatásokat, a kép nem feltétlenül lesz rózsásabb. Blogzáró bejegyzésként (persze, persze) lássuk 2020 főbb majdnemfutótémáit egy márnemfutó tálalásában. A műfaj legyen amolyan punk-rockopera, megközelítőleg három felvonásban.

armchair runnarchism

A blog legutolsó sokadvirágzásának egyik, kéretlenül újra és újra visszatüremkedő témája volt az arculatépítés, az identitás vagy ha úgy tetszik, a hitelesség problémaköre, különös tekintettel az online platformokon történő (futó)jelenlétre. Ennek a Horst Schimanski felügyelő legszebb napjait idéző elemzői munkának a legfőbb mozgatórugója az a gyakorlatilag folyamatos diszkomfortérzés volt, amit mindenféle futós tartalmak és ikonikus futószereplők (igazából mások és az élet egyéb szegleteinek esetében szintén, de ez mégiscsak futósblog, vagyis egyszer régen még az volt) kontentjeibe botolva nagyon sokszor éreztem, a percepció/reputációmenedzsment különböző technikáit azonosítva, vagy sokszor csak tudat alatt érezve.

Pár hete rábukkantam Rob Horning írásaira, aki viszonylag sokat, mondhatni életvitelszerűen foglalkozik ezekkel a témákkal, és amit olvastam, elég sok mindent összerendez abból, aminek egy kisebb részére némileg máshogy ugyan, de már gondoltam, netalán leírtam ide, illetve abból, miért is éreztem néha kényelmetlenül magam. Több könyvtárnyi irodalom szól már most is a digitális technológiák mindent átformáló hatásáról, miért maradna ki egy olyan, végtelenül fontos terület, mint az identitás-alkotás. Néhány sarokkövet itt lehet olvasgatni, szűrletemben a lényeg nagyjából annyi, hogy a közösségi média korában az az elképzelés, miszerint egy egyén értékét az egyedisége adja, és ezért ezt folyamatosan bizonyítania szükséges (erre a modernitás legjobb válasza a fogyasztás mint olyan volt, aminek egyenesági leszármazottja a hitelesség), nem fenntartható többé a „behálózott” társadalmi közegben. A sokat ünnepelt „önmagunkká válás” ebben a környezetben igen kuli és ráadásul sziszifuszi munka: a közösségi oldalak elsőre végtelen lehetőséget biztosítanak a kreativitás, a rugalmasság gazdasági életképességgé (de tulajdonképpen bármilyen, státusz szempontjából kívánatos képpé) történő transzformálására.

Az alapvetően (legalábbis az ideológia szerint) örömteli önfelfedezésből építkező önépítés azonban a végtelen lehetőségek közösségi médiájában problémákba ütközik: a mindent rögzítő, always-on nyilvánosságában a sugározni kívánt kép és valóság közötti rés áthidalhatatlanul megmarad és nagysága (elvégre legtöbbször a kontextus lefoszlik) gyakran felmérhetetlen, így a hitelesség sem igazán értelmezhető, mint legfőbb érték, mindez pedig a spontán önkifejezés, és a már létező, statikus, egyedi személyiség autentikusságának ellenében hat: a közösségi média elkerülhetetlenül felfedi a logikátlanságokat, döccenéseket.

A reakció erre Horning szerint elég egyértelmű, vagyis teljes gőzzel előre: az vagy, amit megosztasz, az „igazi önmagunk” megalkotását a közösségi oldalakon gyakorolt produktivitás végzi ezentúl (másképp fogalmazna: ami nincs itt rögzítve, az egyszerűen nem létezik, irreleváns). Az archívumot csak etetni kell, a feldolgozást, egységesítést és a prezentációt már javarészt a számítási kapacitás végzi, sőt, az algoritmusok előbb-utóbb, kellő adat birtokában visszacsatolást adnak arról, kik is vagyunk „valójában” (sőt, támogatva, elvégezve a “megfelelő” irány kijelölését). Ez pedig nem elsősorban attól függ, mint gondol vagy érez az alany, hanem attól, hogy mit tud ebből feldolgozható adatként kifejezni.

Az írás itt elkanyarodik a data-self felé, amiből én csak annyit emelnék ki, hogy ez az új fajta, kvantitatív identitásképző gyakorlat mennyire illeszkedik abba a hatékonyság-központú megközelítésbe, ami a fősodort ma jellemzi, és a kvalitatív megközelítés okozta terhekből is elvesz (mivel is lehet (praktikusan minek a fogyasztásával) legjobban jeleket küldeni, ami valahol már a régi Cyberpunk mondásban is körvonalazódott, miszerint „Öld meg mindet, Isten majd kiválogatja” (vagy az algoritmus…)). (A hatékonyság egyébként épp olyan rossz, mint bármi más, ha túlzásba viszik.) Két hónapja írtam a „jó életről” és hogy a futás modernkori trendekből fakadó népszerűsége mennyire jól összeér, erősíti egymást a digitális eszközrendszerrel, és ha a különböző közösségi futóoldalakat, a Stravát és társait nézzük, akkor ezek talán minden másnál jobban példázzák a leírt trendet: a futóidentitás megalkotására a feltöltött adat szolgál, ami látható, kommentálható, megosztható, a profil önmagában meghatározza a futót.

Természetesen ezek a dolgok (a cikk eredetileg 2013-as) senkit nem érhetnek felkészületlenül, noha hézagmentesen senki viselkedését nem határozzák meg, talán még ha a kimondott értelmezési keret, a (neo)liberális emberkép nem létező tankönyvi példáját vesszük sem, ráadásul nem csak a közösségi média létezik az online világban, még ha az is manapság talán a legmeghatározóbb szegmens. Ami viszont egyértelműen kijelenthető, hogy a vázolt mintázatok valóban dominánssá váltak széles körben (ahogy egyik barátom reagált nyáron, amikor ecseteltem neki, hogy a karantén alatt kitisztított gyümölcsösön már a műholdképen is látszana a változás: milyen fasza facebook-posztot lehetne ebből kreálni), sok más járulékos dologgal együtt. Például ezek az identitások összekapcsolódnak. Amint azt Zeynep Tufekci megjegyezte a minap, a közösségi médiában a csoportokon belüli státuszjelzések és a státuszversengés különösen erős, és tulajdonképpen ahol az identitás és az említett életképesség a tét, ez nem is lehet másképpen. Rob a legutóbbi hírlevelében is azt írja, ma már majdhogynem közhelyszámba mennek ezek a gondolatok, elvégre a hivatkozott írás óta eltelt idő eseményei csak két vastag vonallal húzták alá azokat, elég, ha az influenszer-szakma felvirágzását nézzük. Az „énépítés” (self-promotion) akkor teljesedik ki, amikor már nem kapcsolódó termékek reklámozása a cél, hanem magának az énépítésnek, mint terméknek a kirakatba helyezése. (Az összekapcsolódás egy másik formája, amikor ezek a promóciók kölcsönösek, dinamikus rendszert alkotnak a szereplők között. Avagy menjünk egymás podcastjébe.)

Türelmes szemlélő joggal kérdezi most már, mi köze mindennek Koffein Kapitányhoz? Nos, a karakter nagyjából egyidős a közösségi média mainstreammé válásával, és belemagyarázás lenne azt mondani, hogy annak, és a fentebb leírt folyamatok egyfajta antitéziseként jött létre, de az mindenképpen kijelenthető, egyik legmarkánsabb összetevője és motivációja épp az volt, hogy megszabaduljak minden szerepelvárástól és olyan státusztevékenységtől, ami elől a futáson kívül már nem nagyon volt hová futni (…). Ahogy Tufekci írja a fenti szösszenetben, akiknek nagyon sok státuszzsetonja van, vagy éppen nagyon kevés, azok engedhetik meg maguknak, hogy ne játsszák a bevett játékot, és K2 valahol annak a záloga, hogy legalább a futással kapcsolatban bebetonozza a boldog és kötetlen zsetonnélküliség állapotát, biztosítva ezzel egyfajta fura szabadságot.

Nos, ezek után a futással kapcsolatos megnyilvánulásokban tapasztalható legújabb kori professzionalizálódás, illetve az egész identitásépítés sokkal hatékonyabb szintre emelése legalábbis folyamatos fejvakarásra késztetett, mindeközben egyúttal lenyűgözött és közeli tanulmányozásra ösztönzött, a futással kapcsolatos tartalmakkal és szereplőkkel kapcsolatban. Tanulságos látni, ki hogyan kapcsolódik be ezekbe a trendekbe, hogy mozognak az arányok a belső elégedettség és a gazdasági szempontokat támogató csorbítatlan hitelesség, illetve modern és posztmodern stratégiák között, hogyan készülnek oldschool, ám tökéletes kirakatok, vagy szerveződik ki az identitásképzés aprómunkája, illetve milyen dinamikát mutat mindez egyszerre többféle közösségi oldalra hangszerelve. Nem véletlenül említem egyébként a belső elégedettséget, ugyanis Horning szerint ebben a közegben az énalkotás ezen módja a veszteseknek való („…self-creation no longer being a practice performed for its own sake (if ever it was so autonomous)… You don’t „become who you are” because that process is intrinsically rewarding; that’s for suckers.”). Az említett hírelvélben leginkább arról ír, hogy az az igazi, amikor valaki az ilyen motivációból cselekvő embereket a saját építményébe csatornázza be: a modern online identitás egyik legértékesebb építőköve, ha „könnyedséggel”, az izzadtság hiányával párosul. És ezt kevés dolog támogatja jobban, mint a más brandjét önszántukból építő emberek.

Szóval amikor az általam az elmúlt tizenkét évben időről-időre (vissza lehet keresni, már akkor tudtam, hogy ezeket a sorokat meg fogom írni, előre etettem az algoritmusokat…) leírt „futni jó, írni a futásról jó” mondatok a meglévő és voltaképpen szándékos kívülállás után az idő előre haladtával csak még jobban beáraztak a lúzerek közé. Ez alapvetően örömteli és kedvemre való, ugyanakkor a helyzetet sem árt folyamatosan felülvizsgálni, nehogy kiessek a szerepből (…), ráadásul a blog egy határműfaj, nehéz jól és nem jól csinálni egyszerre (de a statisztikáimra rápillantva a mai napig sikerül azért), főleg, ha már egy széles körben elterjedt platformot választottam erre.

Nem vagyok álszent, viszont ember igen, tehát nem állítható, hogy cselekedeteim mint futó/blogger mindig tükrözték az énépítés tagadásának teljes arzenálját, sőt. Ráadásul, ha úgy vesszük, valamilyen módon a kívül hordott alsógatya és a maszk is igen erős státuszszignál, netalán identitás vagy személyiségjelző, de a lázadáshoz való mérhetetlenül konzervatív hozzáállásom ellenére talán viszonylag ritkán vezérelt a népszerűség hajhászása (csak már megint közel fél ívet írtam magamról, véletlen lenne? aligha), vagy ha igen, akkor annak egyúttal a hiábavalóságára legalább annyira rá akartam mutatni.

Sajnos túl sokszor valami ellen definiálom saját magam, vagy inkább úgy, hogy mi az, amilyen nem szeretnék lenni, szóval az elmúlt év (vagy kettő) során ezért morfondíroztam azon sokszor, hogy változott-e valamit a hozzáállásom a blogíráshoz, illetve az esetlegesen megváltozott környezet mit is jelent ebből a szempontból, a szokásos abbahagyom-vaklármák mellett van-e egyéb markáns ok a lezárás mellett. Azon kívül, hogy már nem futok…

not half fat

Említettem korábban, a fentiekből többé-kevésbé következik is, hogy itt viszonylag ritkán hazudok, és az sem szándékom, hogy sokkal szebbnek tűnjek, mint amilyen egyébként vagyok.

Aki szép, az akkor is szép… khm, mindegy. Szóval egy klasszikus nemhazugság volt, amikor szeptember közepén azt írtam, 92 kilóval mérlegeltem. Ez de facto igaz volt, a 92,6-ot elvégre lehet lefelé kerekíteni. Azt nem tettem hozzá, hogy az előtte lévő két hétben egy olyan étrendet tartottam, ami után egy szúnyog is csak kóválygott volna. Egy nappal korábban, szombaton pedig a szeptemberi kánikulában végiggyalogoltam a Tisza túloldalán a Szolnoki Közalkalmazott Természetbarátok Turista Egyesülete által szervezett Pelikán túranap leghosszabb, 50k-s távját (ami 46k lett volna, de „sikerült” eltévedni és felkerekíteni, az Alföld közepén, dűlőkön, igen). Valahol az emberi szervezet csodája, hogy nem estem össze, illetve másnap képes voltam egyáltalán mérlegelni. Viszont az is biztos, a szervezetem összetétele finoman szólva sem volt ideál-közeli, egy-két hét után bő négy kiló ugrott vissza, mikor normálisabb folyadék- és tápanyagbevitel hatására a hidratáltság, meg a különböző raktárak állapota elérte az egyébként hétköznapi működéskor tapasztalható szinteket. Most ismét megközelítőleg ennyi vagyok (plusz karácsony, fasza lett a hal meg a linzer idén is), de egy számmal kisebb nadrág jó rám, mint akkor, ami beszédes.

Már vannak olyan testtömegindexek, amelyek szerint a súlyom elérte a normálist. (Hatásszünet. Ba-dumm-tisssssch.) A 2020-at végig kísérő, futáshoz kapcsolható markáns folyamatok egyike tehát bő 20 kiló elvesztése, ami az egyéb veszteségekkel ellentétben akár kifejezetten remeknek is nevezhető. Mivel a félúton már jóval túljutottam, most már el fogok érni az ideális állapotig, bár a tapasztalat és az összes szakirodalom szerint az utolsó pár kiló lefaragása a legnehezebb. Ennek ellenére nem hiszem, a 25 után még 4-6 mínusz bármiféle problémával fog járni, főleg mert már nincs hová rohanni… Nem szeretném már nagyobb, akár az említetthez hasonlatos megrázkódtatásnak kitenni a szervezetem, illetve a bőrömnek szeretnék esélyt adni immár szinte hibátlan (…) alakom lekövetésére, mert jelen pillanatban (Terry Pratchett pompás hasonlatával élve) lassan több ráncot tudok felmutatni, mint egy zsák aszalt szilva. Október közepe táján egyébként elkezdtem napi szinten mindenféle törzserősítő gyakorlatokat csinálni (bár a six packet a sörből még mindig nagyobb becsben tartom, mint hasizomból…), ezek elvileg jót tesznek a térdízületek stabilitásának, noha legalább ilyen fontos, hogy hiú vagyok, mint a kurvaélet próbálok bejuttatni valamit a csont és a zsír közé, elvégre sosem láttam még ezeket az izmaimat, legyen már valami felismerhető formájuk, amikor előbukkannak. Anatómiai esettanulmányok.

Nem hiszem, hogy meg fogom írni csodálatos fogyásom történetét, elvégre a „Bő 30 kilót, 15 hónap alatt, nehezen és lassan” alcím nem feltétlenül lenne kellőképpen kecsegtető, másrészt módszertani újdonságokkal sem szolgálhatok. Tulajdonképpen az a fontos, hogy kilégzés legyen… Érdekes új világ nyílik meg majd számomra, rém kíváncsi vagyok, milyen egy újabb szempont szerint tökéletesen átlagosnak lenni. Magamat ismerve hamarosan készítek egy Nirvana feldolgozást („Captain Caffeine will have his revenge on diet”), hogy azt dúdolhassam, I miss the comfort in being faaaat…

spinning knees

Ami szigorúan futás szempontjából a 2020-as év legfontosabb, és valójában egyetlen hozadéka volt, az annak az egyértelművé válása, a térdem soha többé nem lesz alkalmas érdembeli sportolásra. Az év elején még bíztam abban, hogy ez másként alakul, a csodabogyók, a fogyás meg a jószerencse majd kisegítenek, de amikor március második felében kicsit elkezdtem mozgolódni, akkor hamar észre térített a rögvalóság. Kiderült például az, hogy a bal térdem is ott volt végig, amikor az először a kopásos problémát jelző jobb végtag elkopott. Év közben gyakorlatilag folyamatos visszacsatolást kaptam arról, ha többé-kevésbé vigyázok, akkor tünet- és fájdalommentes tudok maradni, de a legkisebb túlzásokba esés megbosszulhatja magát. Ilyen túlzás lehet akár függönymosás alkalmából 15 percet egyensúlyozni egy létrán. Ez egyértelmű indikátora annak, ebből igencsak körülményesen lesz terepultra a reinkarnáció mostani fordulójában. Persze, ezekben a fejleményekben sincs semmi meglepő, elvégre a degeneratív elváltozást nem minden ok nélkül látják el a degeneratív jelzővel. A történet semmiképpen nem vidám, de ha a jó oldalát próbáljuk nézni, akkor ez a végkifejlet megóv engem attól, hogy kiöregedjek a futásból, annak minden nyűgével és nyilallásaival.

Önök joggal tehetik fel a kérdést, hogy de tényleg nincs mit tenni, valóban ennyi volt? Egyértelmű válaszom nincs erre, hiszen az orvostudomány csodákra képes, de a széles körben elterjedt módszerek (hialuronsav-injekció, PRP-kezelés, imádkozás) csak ideig-óráig hatnának, illetve leginkább az állagmegőrzésben nyújthatnak segítséget. Természetesen léteznek mindenféle műtéti eljárások, amik nagy részéről sok olvasás után is csak annyit tudok összegzésül elmondani, nem eredményeznek valódi, teherbíró porcfelszínt. Ami hatásosabb, az vagy nem ilyen jellegű problémára javallott, vagy mind költségekben, mind pedig rehabilitációban teljesen irreálisnak tűnik (ACI, MACI vagy akár a legújabb csodaszer, a patkányfarokból készült Chondrofiller), ha egyáltalán elérhetők lennének számomra a kopás kiterjedéséből kifolyólag. Eltökélt vagyok, a futás mindent megér, lálálásatöbbi, de két, egyenként hétszámjegyű összeget felemésztő műtét, valamint a hozzá darabonként tartozó 6-9 hónapos rehabilitáció, vagyis alsó hangon 3-4 millió forint és két év az nem az a ráfordítás, amit realitásnak érzek, még ha nagyon extrém esetben akár meg is engedhetném magamnak. Jobb lesz ezt tényleg elengedni.

Már csak azért is, mert a helyzet korántsem tragikus, ha a sportoláson túli világot vesszük (bár ezzel sok jóról lemondok), beleértve ebbe például a túrázást. Idén több 30 és 50k túrát abszolváltam (bár a legtöbbet szándékoltan sík vidéken, mert úgy kímélőbb…), amik viszont feleannyira sem terhelik meg a térdeim, mint 15 perc létrázás, vagy a virágok lehordása a pincébe télire, ez pedig még jó pár évig kecsegtet szabadidős tevékenységek korlátozás nélküli élvezhetőségével, főleg az új, csodálatosan áramvonalas formátumomban. Oltári közhely, de tényleg vannak olyan pillanatok, amikor bármennyire nehezünkre esik, tovább kell lépni. Bizonyos értelemben hihetetlenül szerencsés vagyok, mert a sors számos olyan fordulatot hozott számomra idén (mondjuk az utolsó nagyszülőm halálától például szívesen eltekintettem volna), ami alapján 2021-ben a lehetőségek bámulatosan formagazdag felhozatalából válogathatok, tulajdonképpen már csak jól kell választanom közülük. Szerencsére a jó döntés az erősségem.

Ennyi volt tehát 2020, vagy igazából 2008-2020. Köszönöm Önöknek a remek társaságot, hogy segítettek fel-, illetve leépíteni a futóidentitásomat, és hogy együtt sírhattunk, nevethettünk. Kellemes maradék karácsonyt, és egy máshogy érdekes 2021-et mindenkinek!