the good (running) life / running chemicals

I.

Serious running takes us to the limits of our being

Okosabban kéne élni

Az igény, hogy nyomába eredjek annak, miért is népszerű annyira manapság a futás, jobb fajta bumerángként tér vissza időről-időre, és a jelek szerint akkor sem enged nyugodni, amikor már a hasonló eszmefuttatásokra is rendszeresített arculati elemem hagynom kellene szépen eltűnni a süllyesztőben. Felkészült blogoholista lévén természetesen képes vagyok rögvest bűnbakot prezentálni, aki pedig nem más, mint egyik kedvenc kétheti olvasmányom, a technológia és kultúra kapcsolatát vizslató The Convivial Society hírlevél szerzője, Michael Sacasas. Említettem korábban egyszer-kétszer itt az írásait, amikkel nem mindig értek maradéktalanul egyet, viszont elvitathatatlan az az olvasottság és átgondoltság, amivel a jelenségekhez általában közelít. Áprilisban, amikor mindenki kovászt nevelt, már megjelent egy esszéje, ami kapcsán nagyon sok párhuzamot vontam a terepfutással, most pedig, a névnapunkra időzített legújabb posztja utalt vissza a témára, illetve gondolta azt tovább, dagályos agymenéseinek síron túli folytatására ösztökélve jelen karakterek létrehozóját.

Sok évig hallgattam az “én nem bírnék futni”, “szörnyen unalmas lehet” és a “maximum a busz után”-jellegű megállapításokat a környezetemben, ám mindezzel párhuzamosan nem tudtam nem észrevenni a futók számának növekedését (szűkebb pátriámat is beleértve, és egy alföldi faluban azért szembeötlő az ilyesmi), vagy a terepfutás obskúrus internetes fórumokon szervezett dologból abszolút mainstreammé válását (erre a bandwagonra pattantam fel jómagam is 5-6 évvel ezelőtt). Mivel a futásról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy a könnyebb út lenne, vagy illene abba a mintázatba, mely szerint az életünkben olyan dolgokkal vesszük magunkat körül (vagy vesznek minket körbe, de erről még lesz szó), amelyek a kényelem felé mutatnak, kell legyen valami, ami oly sok és oly különböző ember számára egyaránt vonzó a testgyakorlás ezen formájában. Korábban félig-meddig komolyan már töprengtem ilyesmin, de most nézzük meg ezt egy kicsit más szemszögből. Halszemoptikán keresztül…

Szóval legutóbb Michael az emberi szükségletekről és a jó élet mibenlétéről elmélkedett, és Simone Weil, Hannah Arendt valamint Albert Borgmann munkásságát felidézve arra jutott, hogy mindhárman ugyanazon dolgokat jelölték meg fontosnak, gondolataik a szükségletek, a munka, a technológia, az igazságosság körül forogtak, ami alapján elmondható, ezek a dolgok összefüggenek, érdemes őket egyben kezelni (illetve mindannyian jelentős megoldandó problémákat azonosítottak a világ működésében, vagy ez volt számukra az alapvetés). Tisztában vagyok vele, a kiindulópont meglehetősen szubjektíven kerül kiválasztásra, és erősen támogatja a korábbi, csak nyomokban létező “hipotéziseimet”. Azt is tudom, vannak más nézőpontok, egyesek szerint a világ sosem volt még olyan jó, mint most, mások szerint a dolgok jobbak ugyan, mint régen, de most sem túl jók és a jövő bizonyos esetben rettenetes lehet, és hozható más gondolatkörből is példa arra, aki szerint a világberendezkedés sok esetben nem igazán támogatja az értelmes munkavégzést. Sokan mások szerint szép-szép, hogy már kevesebben élnek a szegénységi küszöb alatt, de ha nőnek az egyenlőségek, és egyre többen élnek nem túl sokkal fölötte, akkor mégsem lehetünk teljességgel elégedettek. Ezek az álláspontok vélhetően mind-mind jól ragadják meg a valóság (?) egy-egy markáns szegletét, és sokszor teljesen eltérő ítéletük ellenére sem zárják ki egymást. A világ meglehetősen összetett (“Neked is igazad van.”). Mindössze annyit szerettem volna ezzel amolyan viszonyítási alapként rögzíteni, hogy az emberek egy jelentős részének valamilyen okból nem a mostani a saját létező világának legjobbika, vagy legalábbis a teljes kiteljesedésük csorbát szenved. (Ennek megállapításához mondjuk elég csak ránézni a Hedonometerre, négy éve például sokkal jobb volt… :))

Viszont most nem szeretnék rapid, makroszintű világmegváltásba kezdeni, a korántsem teljes körű felsorolás is mutatja, ezen a pályán sokan játszanak, velem ellentétben nem megye kettes szinten. Michael áprilisi bejegyzése még szintén inkább az egyénre fókuszált (…), amikor főként Borgmann “koncentrált dolgai” (focal things, bocs a béna fordításért) kapcsán írt arról, szerinte miért is süt éppen mindenki kenyeret. “A kenyérsütés egy olyan folyamatban elmélyülés, amely során valami kézzel foghatót alkothatunk, a munkaerőnk nem megszokott felhasználásával. Várni kell rá. Hogy jól sikerüljön, dolgozni kell vele. Fejlődni lehet benne, haladni a kiválóság felé. Együtt lehet csinálni szeretteinkkel, vagy odaajándékozni valakinek a saját kezünk munkáját.” Mindez aktualitását természetesen egy olyan közeg adta, amikor a legtöbb ismert napi rutin felborult és/vagy megkérdőjeleződött.

Borgmann az 1984-ben megjelent, Technology and the Character of Contemporary Life című könyvében vezette be az eszköz (device) és a koncentrált dolgok fogalmát/megosztását. Véleménye szerint az eszközök dominálta hétköznapok kiüresednek, mert az ilyen árucikkek működtetéséhez nem szükségesek valódi készségek, egyedi “mesterség” – vagyis a legtöbb dolog általuk könnyűvé, hatékonnyá, ezzel egy időben kevésbé fizikálissá és kevésbé elmélyülté válik. Így értékelődhetnek fel a technológiával telepakolt világban a koncentrált dolgok, amelyek elmélyülést igénylő voltuk miatti az integritás, az érték létrehozásának és a kiválóságnak az érzetét adják.

Igen, Önök teljes joggal közbevethetik, hogy ez csak a Maslow-piramis technofilozófiai maszlaggal leöntött újrafogalmazása, és hogy aki annyira a lélekemelő fizikai kiteljesedés után ácsingózik, menjen vissza a szaroslapáthoz, meg fejjen kézzel reggel meg este, lehetőleg sok tehenet. Én nem igazán szeretem a végleteket, így egyikkel sem értek egyet, a régen minden jobb volt múltba révedése (amiben szerepe van annak, hogy a régi jó dolgokat évszázadok alapján csiszolt egy adott kultúrkör adott körülmények között jóra, és amik közül valóban sokat ki tudunk dobni olykor ész nélkül), vagy a technológia minden problémát megoldó (azt is, amit a nem körültekintő korábbi alkalmazása okozott…) képességének dicsérete is az érdemi diskurzus leszűkítését eredményezi. A fejlődés nem rossz (erről szól a földi élet tulajdonképpen), de nem mentes a kurfliktól, ráadásul komoly egyensúlytalanságok vannak benne. Ez utóbbiaknak valószínűleg most éppen egy nagyobb hullámát láthatjuk, amikor sok minden már nem érvényes, viszont még nincsenek megfelelő mintáink sem az anomáliák minimalizálására.

A technológiai rendszerek és a társadalom folyamatos kölcsönhatásban van, formálják egymást (egy másik, általam kedvelt hírlevélben épp most olvastam az open source kódolói közösség kapcsán, hogyan formáljuk az eszközeinket és ők hogyan formálnak minket, de erről még lesz szó a vége felé, pontosabban arról, a futás miért illeszkedik pompásan a platformok közegébe). Ahogy Sacasas is megjegyzi, a társadalmi/gazdasági berendezkedéseink sosem semlegesek, valamilyen (implicit) normatív kép mindig él a “jó életről”, amely beépül a hétköznapi gyakorlatokba, egyén és közösségi szinten is. És ezek a gyakorlatok általában a technológián keresztül nyilvánulnak meg – vagyis körbe is értünk…

Visszatérve a fókuszra, a koncentrált dolgok iránti igény olyan tevékenység(ek) irányába mutat, amelyek elégedettséget, vagy vigasztalást nyújtanak. Ezeknek sokszor alapvető összetevője a fizikai átélés, ami Borgmann szerint nem egyszerű kontaktus, hanem a világ megtapasztalása a test érzékein keresztül. És a koncentrált dolgokba bele kell tenni magunkat, ezek nem az egyszerűségről és a kényelemről szólnak. Borgmann példái többek között a borászkodást, vagy a hangszeres zenét említik, illetve… ööö, igen, Önök is egyből rávágták, ugye? A futást. Tulajdonképpen meglepő is lett volna, ha a futás kimarad, ha a fizikalistásról, mint alapkövetelményről beszélünk.

“A nagy futás, ahol az ember a saját testének erejében, a lépések könnyedségében és hosszában gyönyörködik, ahol a természet szava hallatszik a hegyeken, a szélben, a hőségben, ahol az ember az állóképességét pattanásig feszíti, és ahol az embert elárasztja a nézők és a futótársak jószándéka…”

Borgmann a futásról szóló példáját (és a fenti idézetet is) egyébként javarészt George Sheehan Runing&Being – The Total Experience című, eredetileg 1978-ban megjelent könyvére alapozza, ami népszerű, ugyanakkor ahogy láttam, meglehetősen ellentmondásos, sokan arrogánsnak, mások ezoterikusnak gondolják… Ettől függetlenül és minden kétséget kizáróan, a futás koncentrált tevékenység, még akkor is, ha a kenyérsütéssel ellentétben kézzelfogható eredményt a végén nem is mutathatunk fel (bár valószínűleg ezért lehet annyira fontos sokaknak a verseny utáni érem, ezek szerint nem mindenki hisz a saját testének). Ha ezt elfogadjuk, akkor a futás elsöprő sikere egyfajta közösségi igény manifesztációja a koncentrált dolgok iránt, amelyek ügyességet és beható ismeretet igényelnek, valamint megnyugvást, elégedettséget nyújtanak.

A futás sok szempontból az ideális koncentrált tevékenység, nem csak fiziológiai értelemben. Rettentően alacsony a belépési korlátja, alapvetően egyéni jellege mellett számos lehetőséget biztosít a közösségi élménnyé teljesedésre, az élmény fokozását pedig a természetbe helyezés kiválóan támogatja. Borgmann egyébként kitér arra, hogy a koncentrált dolgokat sokszor próbálják termékesíteni (vagyis a meglévő igényt további eszközökkel táplálni), és nehéz lenne ezt nem látni a futás kapcsán. Most nem fogok utánakeresni, mekkora üzlet a futócuccok, kütyük, bármik forgalmazása, de nincsenek kétségeim afelől, hogy hatalmas. A “tapasztalt” futók körében pedig mindig hallatszik a zsizsegés azokról a kezdő futókról, akik megvették ezeket a cuccokat, “pedig az nem fog futni helyettük”. Ez igaz, noha a kezdők jelentős része valószínűleg nem is ezt szeretné, hanem az élményhez hozzájutni valahogy,és hát minden kezdet nehéz… Mindezek mellett a futóversenyek közül is azok tűnnek a legsikeresebbek, amelyek a lehető legtöbbet tudják nyújtani a fizikai igénybevétel, a természetközeliség és a családiasság/közösség dimenzióiban.

Paradox módon a futás tekintetében a már említett ügyesség, a folyamatos fejlődés elérését a különböző modern technológiák, azaz az eszközök egy része kiválóan támogatja. Nagyon kevesen tudnak érzésből meghatározott pulzustartományban futni. És itt a két világ varázslatosan összeér. A hatékonyságra, a kényelemre, a biztonságra optimalizált modern világ eszközrendszere egyszeriben mediátorává válik az egyik legvegytisztább koncentrált tevékenység mesteri szintre emelésének. És ez a kompatibilitás teszi véleményem szerint még népszerűbbé a futást: a koncentrált dolgokkal járó élményt nyújtja, amelyeknél a beletett energiával arányos az elégedettség érzése (vér, veríték, könnyek), ugyanakkor a végtelenségig számszerűsíthető, mérhető és elemezhető, abszolút korszellem-konform módon. Borgmann szerint a koncentrált dolgok olyan mértékben és olyan kifinomult módokon vonják be az embert, amit nem lehet mérhetővé tenni. Viszont ha a mérhetőség amolyan híd, vagy árukapcsolás… Hát igen, ahogy a klasszikus mondás tartja, a technológia önmagában sem nem jó, sem nem rossz, de nem is semleges. Ahogy Z. Karvalics László a selfi botról (a szóösszetételről nekem mindig egy magát fényképező robot jut eszembe) szóló írása is megmutatja, az éremnek mindig két oldala van, ráadásul sokszor nem arra figyelünk, amire érdemes, de legalábbis a kontextust nem árt figyelembe venni. (Szintén érdekes, hogy mindig belegabalyodok valamibe, ami tökéletesen kapcsolódik valami teljesen máshoz, egy sokadik hírlevélben (néha csinálok ám mást is ezek olvasásán kívül) erről a csodás termékről (teljesen handmade hangrendszer, amin keresztül kis, élő koncertekre lehet előfizetni) írta azt Ben Evans, hogy szerinte a technológia a művészet és kézművesség fázisán megy épp keresztül, mert az emberek a határtalan tartalom, a végtelen üzenőfal és a befejezhetetlen könyvtárak korában valami olyasmire vágynak, ami nem skálázható. No, igen, hatás-ellenhatás. Bár ez inkább az igény termékesítésének tűnik… lásd még a „Gyalogszerrel felfedezni a Börzsöny turisztikai termékkínálatát” főcímet).

És végül még egy aspektust mindenképpen érdemes megemlíteni. Az általam szintén többször említett Alex Danco írt nem sokkal ezelőtt arról, hogy ha manapság valaki csinál (alkot) valamit, az már egyben a show business része. Ennek oka az, hogy időnk jelentős részét platformokon töltjük (facebook, insta, strava, ja, meg blogok…), amely nem az együttműködés, hanem alkotók, vagy a szereplők terepei. És ez szerintem nem csak az open source programozói közösség (és sok más) tekintetében igaz. A platformokon jelen lévő futók egyúttal szintén előadók (performer). A futás pedig egy különösen erős és változatos kontent tud lenni. Sok más egyéb mellett a figyelemfelkeltés, a státuszkommunikáció remek eszköze, az persze már futója válogatja, ezt ki mennyire és mire szeretné használni, mennyi munkát fektet bele. Ennek eredményeként pedig lassan több podcast lesz, mint futó :). De ez már egy teljesen más történet…

Ilyesmiken morfondíroztam az elmúlt héten, és nem mondom, hogy nem mentes a fenti írás a logikai bakugrásoktól, vagy hogy teljes értékű magyarázóerővel bírna, vagy ne lennének más alapkövekre hasonló légvárak építhetők. Nekem futás helyett kellő koncentrált pótcselekvést nyújtott. Ez pedig fontos.

II.

It ain’t like any other shit it’s twenty times as strong

You’ll know it’s working when everything feels wrong

A futás továbbra is olyan dolog számomra, ami csak másvalakivel történhet meg. Nem vagyok már messze attól, amikor (már ha addig nem zárják le az országot) el fogok merészkedni egy, a futók körében népszerű térdspecialistához, és nekiszegezem a kérdést, “mafasz?” A válasz sajnos borítékolható, úgy futni (kellően, khm, “fókuszáltan”), ahogy én szeretek, nem igazán lesz módom a jövőben. Ami azért meglehetősen hátrányosan érint, elvégre például kertészkedni valahogy mégsem ugyanaz, bár most legalább minden jel arra utal, hogy bandám legalább lesz ismét.

Az elmúlt bő 12 évben a kelleténél többször tréfáltam azzal, hogy a futás tulajdonképpen függőség, amit részben arra alapoztam, a futómennyiségem csúcspontjai általában jól köthetők életem valamilyen szempontból problémásabb időszakaihoz. Mivel a futóteljesítményem erősen hullámzott, legalábbis amíg volt térdem, talán elmondható, hogy mégsem vagyok függő, netalán mégsem mindig teljesen szar az életem. (A függőség témát egyébként valamennyire szándékosan nem kevertem bele a fenti agymenésbe, és a sors mókás fintora, hogy éppen most járta körül a Büntetőkör blogcast). Az elmúlt évben a fentiek alapján azért erősen rászorultam volna a futásra. Nem is elsősorban a vírushelyzet okozta felfordulás miatt, bár furcsa módon szerintem rég dolgoztam ennyit, mint az elmúlt hónapokban. Viszont ha a szűkebb családban szinte mindenki gyakorlatilag napi felügyeletre szorul, vagy meghal, az nem igazán támogatja a jó élet kialakítását. Előbb-utóbb persze jönnek majd a jobb idők is, és így a most mozgósított energiák valamikor még kamatozni fognak, csak ügyesen kell őket irányítani, amíg és amikor ezek az idők megérkeznek.

A futásra koncentrált mintegy évtizednyi erőfeszítéseim azonban már nem vezetnek sehová. Ha valami valaha büszkeséggel töltene el, akkor az az lehetne, hogy a futás kapcsán a saját erőmből lettem senki. Ez pedig igen reményteli. Hiszen előttem a (jó) élet.

the good (running) life / running chemicals” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: runner’s low: 7 things that successful ex-runners don’t do | 21097

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s