lifetime habits (double dagadts)

A liftből kriptából érkező üzeneteim utolsó előtti darabjának indításaként, elvégre ez mégiscsak egy ex-futósblog, lássuk a nyár legfontosabb számait: 20+10 üveg lecsó (a kevésbé tudatosan választott, paszuly-jellegű, kényszerűségből még egy rögtönzött támrendszerrel is megtámogatott paradicsomjaim szarják a termést), 10 üveg meggylekvár, 5 üveg uborka, 20 üveg “kompót” (vagyis meggy, szilva, körte, barack) – és hol van még a vége, a céklát például még fel sem szedtem. Na, jó, szokás szerint csak mókáztam, igazából nem gyümölcsökről és zöldségekről akarok írni (maximum zöldségeket), hanem a zsírról, mégpedig arról a zsírrétegről, amibe a testem gyakorlatilag egészét burkolom. Óvatosságból. Mert ez egy kemény világegyetem.

Ma reggel 92 kilóval mérlegeltem, ami nagyjából a kilencvenes évek eleje  – vagy ahogy mostanában az újabb és újabb, egyre extrémebb időjárási rekordok kapcsán el szokták mondani, a rendszeres adatgyűjtés kezdete – óta a legkevesebb. Egy-két egységgel a 2009-es, egyéni csúcsokkal szegélyezett első teljes futószezonomnál is alacsonyabb érték. Azt régóta tudjuk, hogy rettenetes szegénynek s fiatalnak lenni, no de öregnek és kövérnek lenni sem tréfadolog. Elég megkérdezni a térdeimet, akik ugyan ritkán adnak interjút, most azonban mindenképpen érdekelne az álláspontjuk a mindennapok nehézségeivel kapcsolatban. Elvégre immár 27 kilóval kell kevesebbet cipelniük minden egyes másodpercben, mint a lehangoló diagnózis idején. Egyelőre hiába faggatom őket, csak sóhajtoznak.

Igazából mióta az eszemet tudom (…), kövér voltam. Mondhatjuk szebben, a kis lovag testes, túlsúlyos, pufók, jól táplált volt világéletében, vagy ahogy általában a hétköznapokban mondani szokták, dagadt, hájas disznó. Ha jobban belegondolok, ez a bájos (…) kívülállóság jó eséllyel markáns nyomot hagyott a gondolkodásmódomon, jó és rossz értelemben egyaránt, hiszen ez egyszerre tanított arra, hogy elsősorban ne másokhoz méregessem magam, és hogy a mindenséggel úgyis felesleges bíbelődnöm. Néhány egyéb tényezővel súlyosbítva igazán nem meglepő, hogy a punkban kötöttem ki anno (ami ironikus módon néha még a jobbnál is jobban képezi a nagyvilágot), vagy éppen a futásnál. Érdekes kérdés, hogy ha befejezem a művet, és elérem októberben a nekem ideálisnak tekintett 86-88 kilót, akkor annak a porcokra gyakorolt jótékony (?) hatásán túl milyen egyéb következményei lehetnek.

Ha már a 88 kilót említettem, életem egyik markáns élménye egy hatodikos koromban, fogyókúrás céllal táborban eltöltött egy hónap, Kőszegen. A vadkapitalizmus első éveiben járunk, és valakik jó ötletnek tartották, hogy a hozzám hasonló jóllakott iskolásoknak bennlakásos súlycsökkentő élménytúrát szervezzenek, egyébként oktatási időben, délelőttönként tanítással. Ott, a beköltözéskor mértek 88 kilónak, így mondhatnám, hogy bizonyos értelemben korán érő típus voltam (aminek általában az ellenkezője igaz), az ideális testsúlyomat jóval a magasságom megállapodása előtt elértem… Sok, most nem részletezendő élmény mellet az biztos, hogy a gitárzenékhez való vonzódásomat nézve hosszabb távon ért el sikert a négyhetes program, mint a kilók tekintetében, mivel az egyik szobatársam magával hozta Alice Copper (akkor éppen) visszatérő albumát, a Trasht, amit még a kazetta nagyszerűségéhez képest is indokolatlanul sokszor hallgattunk meg. 

No, de nem akarom oldalakon keresztül a kövérséggel kapcsolatos emlékeimet idézgetni, elvégre akkor valamilyen formában a teljes önéletrajzom ide kívánkozna. Inkább azt emelném ki, hogy meghökkentő felfedezéseket tehet ennyi fogyás után olyasvalaki, akinek nem igazán van (lehet) testképe vékony korából. Egyre-másra bukkannak elő korábban sosem érzékelt testrészek és (lehangolóan vékony) izomkötegek sziluettjei a ráncosodó bőr alól (bele sem merek gondolni, mennyire lógna a kültakaróm, ha nem szedném éppen marékszámra a hialuronsavat…), olyanok, mint a bokám, a pöcsöm, vagy a hát és a has ismeretlen formájú izmai. Ez alapvetően pozitív, de valahogy mégis olyan érzésem van, mintha egy második világháborús repülőgépet emelnének ki lassan annak a tónak az iszapjából, amibe évtizedekkel ezelőtt belezuhant. Én is szép voltam pár hetes koromban, hiszen minden csecsemő gyönyörű, de aztán rövid csillogás után hatalmas csobbanással elmerültem a kövérség mocsarában. Most úgy néz ki, kiemelésre kerülök onnan, de az évtizedekig eltemetve pihenő dolgokat általában csak hihetetlen erőfeszítéssel lehet visszaállítani eredeti állapotukba, és utána is csak kivételes, bemutató alkalmakkor kerülnek többé-kevésbé rendeltetésszerű használatra.

A homályos beszéddel természetesen arra kívántam utalni, hogy noha észrevehető könnyebbséget jelent a mozgásszerveimnek a változás, továbbra sem tűnik úgy, lesz még ebből futófeltámadás. Viszont remélhetőleg hatvan éves koromban problémamentesen tudok majd közlekedni a lépcsőn. Ez sem utolsó dolog. És ki tudja még, mennyi pozitív mellékhatás lehetséges még, és milyen új szokásokat veszek fel…

Végezetül szokásos, “hogy mik vannak!!!?!”-rovatunkból: az űrben remek szövettenyészeteket lehet készíteni. Biztos porcot is. Olcsón.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s