broken beyond despair

“The past is a black hole, cut into the present day like a wound, and if you come too close, you can get sucked in. You have to keep moving.”

Úgy döntöttem (és ez talán már a múlt heti, kivételesen eseménydús, valamint sok szempontból teljességgel vállalhatatlan fantasy-paródiából érezhető volt), ideje véget vetni a 21097-nek, vagy kevésbé direkten, a többet együtt zenélni nem igazán akaró zenekarok nyelvén fogalmazva elérkezett az a pont, amikor meghatározatlan időre felfüggesztem a tartalomszolgáltatást. Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent, éppen ideje volt, hiszen a roppant változatos, és szerteágazó (…) bejegyzéseimet ha lazán is, de mindig összefűzte a futás, ami most már leginkább csak másvalakivel történhet meg. Írta Miklós, ameddig írhatta, de a perspektívák meglehetősen kiüresedtek. Lehet természetesen olyasmiben reménykedni, hogy a Covid-19 vakcina kifejlesztése után a csúcsra járatott egészségügyi kutatás-fejlesztés célkeresztjébe az ízületi kopás kerül (az esély egy ilyen kimenetre éppen egy a kilencszáztizenháromezer-ötszázhuszonhathoz), de amennyi baj van a világban, ezt a forgatókönyvet még én sem támogatnám teljes szívvel.

Valószínűleg sokan vannak, akik ilyenkor a nagyepika műfajába sorolható posztban foglalják össze a “munkásságukat”, én most nem szeretnék ebbe az irányba elkalandozni, elvégre ezen a felületen talán túl jól is dokumentált minden (az okok, a karakter, meg sok más – már amikor volt kedvem és volt miről írni), így inkább adtam magamnak maximum másfél órát erre a posztra. Lehetne összegezni versenyeket (kapásból a maratonjaim számát sem tudom megmondani), meg távokat (ezt még annyira sem tudom, bár az biztos, ha az egyenlítő a zsinórmérték (és nem vesszük figyelembe a kevésbé jól futható nedves részeket), akkor már bőven visszafelé jönnék). Ahhoz képest, hogy eredetileg csak egy félmaratonra akartam felkészülni, eléggé elburjánzott ez a dolog. Szerintem még 2007-ben sem hittem volna el, ha valaki felvázolja a követező bő tíz, futással töltött évet. Akadtak persze hullámhegyek, meg hullámvölgyek, de ilyen az élet (life trail). Tulajdonképpen teljesen hihetetlen, hogy körbefutottam a Balatont, még ha csak négy nap alatt is, vagy tíz országban futottam maratont, sőt, a vállalhatatlan terepultráim mellett szintén akad egy-két vállalható.

Különösen az elmúlt két év fényében hazudnék, ha azt írnám, egyáltalán nem marad bennem hiányérzet, hiszen lett volna még feljebb (messzebb), de ebben (a testben) ennyi volt. Ahogy nekikezdtem a futásnak, ahogyan hozzáálltam, illetve az, ahogy a saját hülyeségem miatt be kell fejeznem, mind-mind tökéletesen jellemző rám – a futás tényleg őszinte sport. Cseh II László (becenevén “Matyi”), az előző évszázad harmincas éveinek egyik kiemelkedő magyar csatára a legendárium szerint (legalábbis egy könyv egyetlen anekdotájában ezt olvastam) mindig azt mondogatta: “A síromra azt írjátok majd: élt 40 évet, de jól” (és egyáltalán nem beszélt a levegőbe, ha hinni lehet a történetnek, elvégre éppen negyven évet élt). Koffein Kapitány is negyven éves koromig élt, és tulajdonképpen igen jól. Csillogóan önpusztító módon. Kisebb aggodalomra ad okot, hogy egyelőre nem nem nagyon látom, a futás után maradt vákuumba mi tudna benyomulni (vagy jómagam hová fogok benyomulni, hiszen a klasszikus idézet szerint minden kijárat egyben bejárat is valahová). Az utóbbi időben teljesen kikristályosodott, miért szerettem futni, és miért úgy, ahogy. Ez alapján egyelőre nehéz tökéletesebb párosítást elképzelni, de nyilván idővel a fantáziám majd nem hagy cserben ezzel kapcsolatban.

Azt felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy Koffein Kapitány kívül hordott alsógatyáját végleg szögre akasztom, néha-néha (olyasmikre mint a csabai Farsangi Futás például) biztos össze fogunk állni, de ezeknek a kivételt erősítő, ritka alkalmaknak valódi sportértékük egész biztosan nem lesz. Mint ahogy rajtaütésszerűen fogok még biztosan írni ide, de ezt a Nyájas Olvasó semmiképpen ne várja lélegzetvisszafojtva, kivéve ha éppen a szabadtüdős búvárkodás világrekordjának megdöntésére trenírozik. Hívjuk utórezgéseknek, a WordPress úgyis időtállóbbnak tűnik a Freeblognál.

broken beyond despair” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Annyi abbahagyást túléltünk már, lesz ez még így se.
    Amúgy a 2020.05.17-i poszt volt az egyik legjobb ever, folytathatnád a Kapitány fantasy kalandjait 😀
    Különben is mióta ugatom h emberholdon revival ftw? (na jó, nem folyamatosan, de ugattam már nagyon rég)
    szóval a lényeg h írjál ha van kedved, oszt ki nem szarja itt le a futást? (mármint rajtad kívül)
    Vagy olyan kreatív, hogy bármi szarba belefonod a futós szálat, ha akarod, de a karburátorszerelés önmagában is jó téma 😉

    Kedvelik 1 személy

    • Kösz 🙂 tény, hogy te ismersz valószínűleg a legjobban ebből a szempontból, az előzmény-blogokat is valós időben követted, az összes abbahagyommal együtt… Majd látjuk, mi alakul, a geciunalmas gyógytorna közben kifundálom.
      A karbival ne bassz fel 🙂 kicseréltem a membránt meg az alátéteket, pöcc-röff. Egyszer. Aztán se kép, se hang. Most a himba jön, szerencsére ez ilyen magamfajta álbölcsész műmérnöknek való feladat.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s