outslider

Nem esne túlságosan nehezemre egy olyan témát elővenni, ami már a könyökén jöhet ki minden kitartó olvasónak itt, ezért némi beijesztés után majd mégis inkább olyasvalamit kezdek el boncolgatni, ami már vélhetően a könyökén jön ki minden kitartó olvasónak itt. Még az is lehet, hogy a kettő között felfedezhető némi összefüggés. “Katasztrófám megelőzve takarózom vodka gőzbe” – írta egykor Barangó, én ez utóbbi helyett a biztonságot nyújtó tematikában tobzódom ismét kicsit.

Abban egészen biztos vagyok, hogy a saját “szűrőbuborékom” egészen speciális, és valahogy mindig körön belülre kerül valami, ami homlokzattal, brandépítéssel, presztízzsel és hasonlókkal foglalkozik. Nincs ez másként vírusterhelt időkben sem, bár ha ez egy olyan hírlevél nyomán történik, amire tavaly a szerzőnek a ‘positional scarcity’-nek nevezett jelenségről írt cikke kapcsán iratkoztam fel, akkor korántsem nevezhető meglepőnek a találat. A citált jelenség lényege nagyon röviden az, hogy ha valamiből sok van, akkor értelemszerűen nehezebb kitűnni. A bejegyzést továbbgondolta egy másik jóember, ami alapján az utóbbi hetek néhány, általam alapvetően furcsának tartott történése akár meg is magyarázható.

Szeretem azokat az írásokat, amik elgondolkodtatnak, és segítenek bizonyos minták értelmezésében, illetve magyarázóerejük miatt jól adaptálhatók többféle szituációkra. Önök már egész biztosan tűkön ülnek, hogy mi a francért műokoskodom itt már megint, de végre elérkeztünk a futáshoz: mivel érthető okokból nem keresem lázasan a futós tartalmakat mostanában, érthetően feltűnik, ha a szokásosnál több hőbörgés, beszólás, egymásba beleszállás sorjázik a szeme előtt.  A második citált írást olvasva viszont az  jutott eszembe, hogy ez akár értelmezhető úgyis, kicsit felfokozott állapotba kerültek azok, akik küzdenek a figyelemért ezen a játéktéren, és van, aki (jobb hiányában?) ezt a taktikát követi. Elvégre hirtelen megszaporodott a “kereslet”, illetve valószínűleg a kínálat is vonatkozó online tartalom terén. Nyilván nem feltétlenül van igazam, főleg mindössze félmaréknyi reakció láttán, de pár hét korlátozás utáni felfokozott állapotban könnyen el tudom ezt képzelni, jómagam is kezdek néha becsavarodni.

A fenti logikából az is következik, hogy a versenyszervezők pedig visszahúzódhattak, miután mindent le lehetett/kellett fújni a vonatkozó kormánydöntések miatt, és lejárt lemez lett a nevezési díj visszatérítésének mikéntje, illetve átvitele. Egyébként az ekörül kialakult kisebb polémiákat már az elején sem értettem, elvégre értékalapú dolgokon teljesen felesleges ilyesmikbe belekezdeni. Ha valaki piaci megközelítéssel szervez versenyt, vagyis (részben) ebből él, akkor nem fog kockáztatni (kiváltképp ha még jól is csinálja a dolgot), ez teljesen természetes. Aki pedig nevez, az elfogadja a kockázatközösséget, még ha az utóbbi sok évben nem nagyon volt precedens vis majorra. (És emellett elfogadja, hogy ő fizeti a szervezők kapucsínóját, vagy alkalomadtán a házának szigetelését és így tovább.)  Az érem másik oldala, hogy nem csak piaci alapon lehet versenyt szervezni… Legutóbb épp emlegettem egy képzeletbeli “trail” tervét a szülőfalumban, és hát az ilyesmit én sajnos csak DIY alapokon tudom elképzelni: annak idején túl sok időt töltöttem az underground mocsarában, miközben sokszor segítettem koncerteket szervezni, vagy csináltam saját bulikat (óóó, a szépemlékű (?) pferdeLschwantz im arsch booking…). Ezek az események javarészt értelemszerűen bukók voltak, viszont kivétel nélkül mindegyiket rendkívül élveztem. Az alábbinak például éppen 11 éve. Szemmel láthatóan már akkor is marketingzseni voltam (formyfriendsék végül nem tudtak jönni, talán Dance or Die!!! volt helyettük, de ez korántsem biztos, ráadásul a Think Again egy erősítő halála miatt talán ha két számot játszott, miután eljöttek a Balatonról):

Amiért ezt most talán a szükségesnél jobban részleteztem, az nem annak magyarázata, miért nem fogok soha intergalaktikus futóversenyt szervezni, hanem annak illusztrálása, mennyire nehéz a futással csereszabatos időtöltést találni. Előbb-utóbb kénytelen leszek ezt megtenni, de komplikáltnak tűnik. Főleg mert ismét rá kellett jönnöm, lassan 12 éve miért kötöttem ki a teljességgel értelmetlen és már első ránézésre is roppant fárasztó futkorászás mellett. Rendben, ezt nem igazán lehet egyértelműen megfogalmazni (a blog a tanúm rá, hogy többször is megpróbáltam, beleértve némileg retrospektíven a karakter eredettörténetét, szerencsére ezek az írások sokszor egymásnak is ellentmondanak), de ismét meg szerettem volna próbálni, és ide valami olyasmit írni, hogy a futás maga a legtökéletesebb kivonulás, feloldódás, egyben megszabadulás kötöttségektől, amikkel a maguk teljességében sokszor nincs is tisztában az ember. Aztán miközben keresgéltem a régi oknyomozó bejegyzések linkjeit, rábukkantam egy szintén legalább évtizedes, grafitembertől származó idézetre, elvégre egy biciklikészítő képregényrajzoló a tökéletes forrás, ha futásról van szó, nem igaz?

“Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne.“

Valami olyasmit kellene találni tehát, ami egyenértékű ezzel a pompás elfoglaltsággal.  Egyelőre visszafogott sikerrel keresgélek. Saci néninek egyértelmű volt a hogyan tovább, amikor úgymond elvesztette a jobb futólábát. Egyébként emlékszem, nem csak a pesti maratonon, hanem a régi BSZM-eken szintén megvoltak a bevett helyei, ahol biztatta a mezőnyt, bár halvány emlékeim szerint Koffein Kapitányt nem igazán tudta hova tenni. Nem hiába nem voltam soha sem valódi sportoló sem hiteles, így én nem nagyon tudok továbbra sem egyértelmű irányt szabni a történéseknek. Szép lassan viszont kicsúszok a kívülálló szerepéből is. Mindeközben nincs dráma, nincs nihil, nem adtam fel, de azért egyszerűnek sem nevezném.

Pótcselekvések, mellékzöngétlenek: lassan “kész” a gyümölcsös (szerintem a műholdképeken is látszik már az a nyesedékkupac, amit termeltem); jó lett rám a 37-es nadrág; sokat sétálok, amitől viszont nem lesz jobb a most épp rosszabik bal térdem. Mivel megjött a javítókészlet, a hétvégén a csilimbulátorom karburátorát kellene rendberaknom. Még sosem csináltam ilyet, hátha van annyira elementáris mint a futás.. (ebben az esetben futósbloggerből természetesen karbis youtuber leszek, záros határidőn belül, azt úgyse csinálja senki).