when the running is over

“I know that its pretty fucking pointless“

 

Nem olvasok túl sok futósblogot (ellentétben például Hédivel, akinek ezúton is köszönet a reklámért és az együttérzésért), kiváltképp mostanában, de azt viszonylag nagy biztonsággal ki merem jelenteni, hogy a témában párját ritkítja az olyan posztfolyam, amelynek írója már felhagyott a testmozgás ezen, az ízületek számára komoly megterhelést jelentő  formájával. (Valamelyik nap az hasított belém, hogy olyanok a térdeim, mint az a tüzérkapitány, akivel Yossarian abbahagyta a sakkozást, csak én a futást hagytam abba velük. Ez a hasonlat mondjuk nem túl jó, nem hiszem, hogy a metaf-o-méteren egyáltalán kilendülne a mutató a látványától, de legalább előrevetíti, mennyire izzadságszagú bejegyzés következik.) Szokásos további képzavaraim egyikével élve az legalább négypálcás kérdés, hogy mégis mi érdemlegeset írhat egy már nem futó balfék egy futósblogba.  A végtelenségig nyilván nem fenntartható a semmitmondás és a mellébeszéd, de ahogyan annak idején, amikor elkezdtem a futást is írtam bő három hónapot, mire egyáltalán egy versenyre eljutottam, legalább annyira kézenfekvő dokumentálni, hogyan száműzi valaki az életéből a mindennapi futkorászást. Nyár közepén majd egyfajta születésnapi ajándékként, az “ideális” súlyt elérve (és még egy újabb bogyókúrán túl) teszek még majd egy elkeseredett kísérletet a visszatérésre, ami jó eséllyel csúfos kudarccal fog zárulni, így dramaturgiailag tökéletes alkalmat biztosítva a végleges lezáráshoz. Sosem voltam híres a dolgok elkapkodásáról, na.

A hét elején érkezett egy emlékeztető a népszerű közösségi oldaltól, mely szerint a hétvégén eseményem lesz. Ez az esemény nem más lett volna, mint a Mecsek Trail. Eltekintve attól, alföldi síki barbár létemből következően mennyire kedvelem ezt a versenyt (a távolsága miatt is, mindig olyan jókat elmélkedtem/olvastam oda- és visszafelé zötyögtömben), illetve attól, a versenyt az ismert körülmények miatt már több mint egy hónapja lefújták és különben sem neveztem rá (kacérkodtam ugyan a rövid távval, de az  elhatározás még esélyt sem adhatott magának, hogy felbukkanjon a fejemben), az emlékeztető amolyan üzenet volt: ideje valahogy viszonyulnom az új helyzethez. Túl egyszerű lenne mindenféle párhuzamokat vonni az világ jelenlegi, kényszerű változása, és a saját, kényszerű változásom között, de ezt nem fogom megtenni, legyünk kellően egoisták (…), és koncentráljunk csak a saját nyűgünkre. Mindeközben természetesen ne feledjük, ez egy újabb remek pillanat nem csak magunk, hanem a világ, vagy legalábbis Magyarország kitalálására, hogy Hankiss Elemér egykori mozgalmára utaljak (ami akkor nem igazán sikerült, az országot csak kevesek találták ki, leginkább maguknak). Mostanában egyébként majdnem mindig, amikor zsilipelem befelé a házba az ijesztő és vírussal teli külvilágban vásárolt dolgokat, Bradbury egyik novellája jár a fejemben, amelynek főhősére az általa elkövetett gyilkosság után a padláson találnak rá a rendőrök, mániákus nyomeltűntetés /takarítás közben…

Szóval mik is azok a stratégiák, amiket hosszabb távon követhet a nem-is-annyira-hirtelen ex-futóvá avanzsáló futó? Nyilvánvaló pótcselekvésként járhatnék versenyről versenyre önkénteskedni, de bármennyire kedvelem a közösséget, meg vagyok közismerten végtelenül jó ember (…), ez csak néhány kitüntetett alkalomkor fog megtörténni, ugyanúgy, ahogy eddig. Elvégre a jóból is megárt a sok. Indíthatnék egy manapság olyannyira népszerű instant kört, bár én lennék az első, aki megkérdőjelezi annak az elmeállapotát, aki egy ilyet az Alföld közepén akarna lefutni. Mindezek ellenére nem tettem le a saját futóverseny megalkotásáról, különösen most, amikor kényszerű sétáim alkalmával még a tenyeremnél is jobban megismerve, nem csak úgy kutyafuttában derítettem fel a környék azon ritka részeit, amiket eddig csak nagy vonalakban láttam (vagy csíkká elmosódva, bruhaha). Tökéletesen vállalható útvonalakat lehetne összelegózni egy tiszavirág-életű (…) versenyhez, ráadásul annyira nem lenne stílusidegen sem, elvégre a méltán világhírű, Szolnokot Tiszapüspökivel összekötő sárga sáv jelzés egyébként is áthalad a falunkon.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Megfordult az a fejemben, hogy esetleg átalakíthatnám a blogot egy futós álhíroldallá, így legalább a grafománia nevű házi szörnyetegem tudnám folyamatosan etetni, ám ez az irány szintén több sebből vérzik. Noha szívesen írnék olyasmikről, hogy a népszerű Csanya munkalátogatáson járt Mongóliában, ahol minden részletre kiterjedő megállapodást írt alá a helyi agrártárcával, melynek keretében a terepfutás helyi meghonosításában számos kedvezményre számíthat a piacvezető szervező – amennyiben többször eljárja hírhedt esőtáncát; futóedző interdiszciplináris doktori iskolát akkreditáltak a viharos biliben. (Az egyébként fel sem merül bennem, hogy esetleg a futással edzőként maradjak kapcsolatban, teljességgel érthetetlen, miért. Borzasztó hiteles lennék, könnyen-gyorsan a tolókocsiba juttatok bárkit. Ráadásul ugye szeretem megmondani embereknek, mit csináljanak, csak nem annyira. És mindennek a tetejébe ez a réspiac (?) igen kompetitív manapság itthon, kíváncsi leszek, ha lecseng a hullám, és a kevesebb ember közül sem akar majd minden második (?) edzéstervet ahhoz, hogy becsússzon hét perces kilik alá, akkor hogy viselkednek majd az eszkimók.) És így tovább. Sajnos azonban az általam havi egy sörrel támogatott Mark ezt sokkal jobban csinálja, mint én valaha csinálnám (elvégre ha jól tudom, valamikor a Runnersworldnek is írt, már ha ez jelent bármit). Emellett egyre sűrűbben azt érzem, az ilyen álhíroldalak identitásválsággal küzdenek manapság, mert a valóság sokkal szürreálisabb néha, mint a reflexió. Dehát ezt már Dr. Graffin megénekelte, csak a jelenség gyorsult fel.

A kényszeres pótcselekedetek helyett van még a klasszikus tagadásos opció, amely szerint többé nem nagyon veszek tudomást arról, hogy ez a futás dolog a világon van. Igazából ez sem tűnik járhatónak, elvégre egy ilyen hermetikus elzárás sosem működhet tökéletesen (…), ha egyáltalán kialakítható lenne. Főleg mert amikor épp nincs begyulladva valamelyik térdem, akkor azért 30-40 kilis túrákra tökéletesen alkalmasnak tűnnek (ezt december-januárban be is bizonyították), ezekről pedig egyáltalán nem szándékozom lemondani. Összességében azt kell mondjam, sokkal nehezebb abbahagyni a futást, mint elkezdeni, különösen ha ez az abbahagyás igencsak drasztikus módon következik be. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor egyébként is próbáltam egy optimálisabb irányba kormányozni az életemet, már amennyire a kemény változók Szküllái és Kharübdiszei ezt megengedik számomra. A történtekkel ez a mentálisan komplikált folyamat szintén elveszítette egyik jelentős támaszát.

A héten az is eszembe jutott, vajon mi az, amit másképp csináltam volna a futással kapcsolatban. Már azon kívül, hogy idejekorán tönkretettem a térdem. Ilyet igazából nem nagyon találtam, általában azon szoktam rágni magam, amit nem csináltam meg, nem pedig azon, amit megpróbáltam és nem sikerült, a futásban pedig sosem gondoltam meg félszer, mibe kellene belevágni (és ráadásul nagyjából azok sikerültek is, aminek nekifutottam, néhány tökéletes DNF mellett). Az egyetlen, ami komoly dilemma, az a tavalyi Balaton Szupermaraton. Vajon ha tudom, hogy soha többé nem leszek a közelében sem a célbaérésnek (vagy a rajtnak…) egy ilyen versenyen, akkor beszálltam volna-e a záróbuszba 20 kilométerrel a cél előtt? Úgy, hogy igazából ha csak gyalogolok, akkor is beértem volna már szintidő környékén. Az tény, akiket felvettünk, mind sokkal ramatyabb állapotban voltak nálam. Másrészt ki tudja, nem lettem volna-e rosszabbul, illetve két teljesített versenyem már volt, amiért igazából mentem, azt pedig bizonyítottam magamnak. Bizonyos szempontból most jobb lenne, más szempontból meg nem. Jól van így. Ha már máshogy nem lehet.

Zárásként, rendhagyó módon most nem egy dal, hanem egy egész EP szerepel itt, amelyet teljességgel véletlenül hívtam elő a gyümölcsös revitalizálása (khm…) közben a telefonomból, miközben igen kesztyűs kézzel bántam a kijelzővel (és ezt most szó szerint értem). Aztán miközben hallgattam, arra jöttem rá, a négy dal szövege egymást tökéletesen kiegészítve írja le a jelenlegi helyzetet, az izoláció, az idiotizmus, a reménytelenség, az önsorsrontó szenvedély csodálatos elegyét felvonultatva. Nem hiába hívják ezt extended playnek…

 

(ui.: Ettől még a hét albuma Chicagóból érkezett).