A dolgok megszokott menete szerint már jelentkeznem kellett volna egy szellemes versenybeszámolóval az elmúlt napokban. Talán észrevették, ilyen tartalmú bejegyzés (sem) érkezett. Ezen tény kézenfekvő okának keresése közben teljesen rosszfelé tapogatóznánk azt feltételezve, hogy az igen emberes (4600 méter) versenytáv felénél már válogatott káromkodások közepette a térdemet markolászva fetrengtem volna a patakparton. Ó, nem. Sőt. Az egyik valódinak tűnő magyarázat szerint az épp egy nagyságrenddel rövidebb távtól eltekintve a tavalyi versennyel húzható számos párhuzam ellenére (például rögtön ugyanazzal a vonattal mentem, még egy pár másodpercig el is gondolkoztam a felütés parafrazeálásán, illetve ez is amolyan ítélet napja volt, egy bizonyos szempontból) valahogy nem éreztem létjogosultságát egy ilyen bejegyzésnek. Még akkor sem, ha bő öt hónap után tértem vissza a kompetitív hétköznapi szuperhősködéshez. Másrészt legutóbb utaltam rá, az elkövetkezendő 1-2 hét elég sűrűnek ígérkezik (munkakulminálások, járhatok kórházba látogatni stb.), és az eheti mintegy tíz óra alvásmennyiséget elnézve az időszak eddig valóban nem okoz csalódást. Úgy érzem már most magam, mintha a fülembe beletettek volna egy mutáns Bábel-halat, ami a világ összes nyelvén egyszerre küldi agyamba a beszédet, és ettől a kakofóniától a testem millió apró darabra tudna robbanni, ha az egyre inkább egy számmal nagyobb bőröm nem tartana össze. Merthogy a következő két hétben a biztonság kedvéért még megpróbálok éhen is halni. Ez utóbbit nyilvánvalóan nem kell szó szerint érteni, mert a kúra, amibe belekezdtem (hívjuk “Békaugrás a teherliftben”-hadműveletnek), már működött sok-sok évvel ezelőtt, és az egyetlen markáns jellemzője az, hogy az evés nem nagyon jut az ember eszébe közben.
Nem akarom mégsem teljesen kihagyni az eseményt, így egy rövid visszaemlékezést összeütök, hátha a következő években egy új, bár túl korai kezdetként fogok majd emlékezni március elsejére. Legutóbb elfelejtettem megemlíteni, de vettem egy új futócipőt – hátha szükségem lesz még rá ebben az életben. Így egy csillogó és arcátlanul drága (úgy voltam vele, idén már úgysem költök többet ilyesmire) Brooks Adrenaline GTS 20 2e-mben (…) érkeztem a versenyközpontba múlt vasárnap. Sose volt még Brooksom, aztán mikor stabil, széles cipőt kerestem, mégis ez maradt fenn a rostán, nem utolsó sorban annak az általam rögtön beszopott marketingszövegnek köszönhetően, amely szerint a lábbeli kialakításánál kiemelt szempont volt a térd kímélése….
Időben érkeztem, hamar átvedlettem, aztán rögtön egy dilemmával találtam szembe magam. Azt az újítást találták ki a szervezők, hogy a rajt előtt a jelmezesek fussanak egyet a rövidebb (1100 méter) körön, aztán aki le akarja venni a hacukát, az vegye és utána indul a “rendes” verseny. Mondanom sem kell, ez az eljárás Koffein Kapitány számára abszolút értelmezhetetlen volt, azon gondolkoztam, hogy palást, maszk és alsónadrág nélkül megyek el arra körre, elvégre K2-nek nagyjából ez jelentette volna a beöltözést. Aztán mégsem kezdtem feltűnősködni, inkább a kör közben egy szilveszteri kalapos, tiroli gatyába bújt kollégának dohogtam, hogy milyen már az, amikor egy farsangi (már inkább tavaszköszöntő) eseményen a jelmezesekkel futtatják a büntetőkört… (A szervezés egyébként teljesen szuper volt.)
Az óvatos kör után mintha elkezdett volna sajogni a lábam, vagy ezt csak képzeltem, mindenesetre Lusta Dick emlékére egy kicsit megijedtem. A rajt előtt még a tavalyi év csökevényeként elkezdtem gondolkozni a stratégiámon, amit addig-addig forgattam magamban, míg a következő, igen magas szofisztikáltsági szintre nem emeltem: fuss tiszta erőből végig! Ez igazán bámulatos taktika, különösen megközelítőleg négy és fél hónap kihagyás után. Nekiindultunk, én meg futottam, mint aki az életéért rohan, vagy inkább úgy, mint aki soha többet nem futhat életében. Utólag megtudtam, ez az ötperces kiliknél minimálisan lassabb tempót jelentett, aztán a táv feléhez közeledve olyan történt, ami szerintem tavaly például sosem. Elkezdett fogyni a levegő. Ezen kicsit meglepődtem, enyhén meg is lassultam a harmadik ezresre, amiben a forduló is benne volt, de aztán (elvégre a “célegyenesben” hajrázni kell, vagy mi) a végére nagyjából visszagyorsultam az elején tapasztalt tempóra, csak közben majdnem megdöglöttem. Tudom én élvezni a futást, ha akarom.
(A képek forrása a Maradj Lendületben Sportegyesület)
Az időm végül 23:58 lett, ami egész jónak tekinthető a körülmények ismeretében, sajnos az egyik legnépesebb korcsoportban (hat fő) idén nem sikerült elcsípni a dobogót, 20 illetve 30 másodperccel maradtam le az alsó fokokról, de nem a helyezés miatt fáj ez, hanem mert az egyik kolléga előttem maga Pókember volt, bármennyi felkészülés után a bejáratott szuperhősök vs. hétköznapi szuperhősök vetélkedőt valószínűleg meg tudtam volna nyerni, amivel elejét vehettem volna sok értelmetlen Zorrózásnak/Batmanezésnek a jövőben. Főleg ha tudok erre alkalmat adni. Most azt mondom, biztató a végeredmény, mert ugyan elég szar volt a lábam másnap, de ennek oka a combom volt, sokkal jobban meggyötört ez a teljes gázos 4,6, mint tavaly az ötvenes… De a térd rezzenéstelen kaláccsal tűrte a megpróbáltatásokat, a történtek óta a mostanában egyébként is halkuló recsegés mintha még inkább enyhült volna.
De ott még nem tartunk, hogy érdemi visszatérésről beszéljek, az óvatos mocorgást a második mérföldkő elérése után kezdem majd. Erre még valószínűleg rá fog menni ez a hónap, ám alapvetően most épp inkább optimista vagyok. Ha valahogy túlélem a következő másfél hetet, akkor már nem lesz hátra olyan sok idő, és azt majd csak elütöm valahogy a rettentően béna, de már többé-kevésbé összeállt gyorsúszásom tökéletesítésével.
21097 