Sérültblogunkon újabb meglepő fordulat következik: futásról is lesz szó. Mármint jelen sorok írójáról és futásról, nem valaki más futásáról, netalán a futás hiányáról. Persze minderre csak módjával kerül sor, hiszen egyelőre nincs túl sok értelme nagyon elragadtatni magamat. Különösen azért, mert az atipikus keresztedzéseimnek hála másfél hónap után megint elkezdett enyhén sajogni a térdem, ami finoman szólva sem kecsegtet túl sok jóval a távolabbi jövőt illetően (írhatnék hosszú távot is, de az túl direkt lenne). Viszont a Chondropathia Kupa idei kiírásának első állomása most vasárnap esedékes, és hát mivel ez egy leginkább egyszemélyes rendezvénysorozat, igen rossz rajt lenne rögtön egy nullázással indítani. Szóval K2 természetesen reprezentálni fog, de az óvatos térdpróbálgatás helyett a hangsúly sokkal inkább a jutalomjáték-jellegen lesz: az ideális futósúly-hajhászásom (…) elérte az első mérföldkövet, vagyis az út egyharmadához értem. Most abba nem érdemes belemenni, hogy ha fennmarad ez az ízületben tapasztalható érzékenység, akkor (némi csőlátással értékelve a világot, illetve a blog eredeti témájánál maradva) teljesen fölösleges a küzdelem a kilókkal, így koncentráljunk inkább a pozitívumokra. Mondok is rögtön egy példát, túlkoros létemre simán asszimilálódhatnék a falu rap-szcénájába, legalábbis ha még mindig divat a szubkultúrában rém bő gatyákban flangálni.
Az előbb unortodox keresztedzésekről írtam, amik igazából nem feltétlenül érdemlik ki a jelzőt, elvégre mindössze kertásásról és úszásról beszélünk. Múlt hétvégén (Mr. Strummer történetének cizellálása mellett), ha már idén a tél érdeklődés hiányában elmaradt, neki kellett látni a veteményesnek. Jövőre már nem tervezem forgatni a földet, de idén még felástam az erre a célra szolgáló négy darab 3×4-es téglalapot, leginkább azért, hogy lehessen megint céklát posztolni ide. Vagy lecsót. Meg fokhagymát, elvégre az különösen esztétikus. Netalán cefrét, bár az csalás lenne, hisz ahhoz nem kell ásni (csak metszeni, amit szintén elkezdtem). Ami a két átásott délutánban testedzés szempontjából biztató, az az, hogy a térdemet első érzetre sokkal kevésbé gyötörte meg a vidám és féktelen földforgatás, mint a derekamat, amit viszont eléggé igénybe vett, két napig nyöszörögtem a bonyolultabb mozgásformák kivitelezésekor. A derekamnak kifejezetten jót tett, az enyhén visszatérő térdmizériára ugyanakkor meglepő módon ráerősített az úszás.
Múlt hét csütörtökön ugyanis visszatértem a gyerektanmedencébe. Ennek alapvetően két, egymásba fonódó oka volt, ha a publikusan jól hangzó verziót vesszük, akkor a folyamatos fejlődés iránti kiapadhatatlan belső igényem, illetve a belőlem búvópatakként néha felszínre törő filantróp. Lefordítva egyrészt már kezdtem unni a mellúszást, ami egyébként nem ment annyira tökéletesen (…), és volt egy-két olyan dolog, amire nem jöttem rá, miért nem jó, másrészt megláttam (és támogatni kívántam) a medence környékén lógó orral felbukkanó Laci bácsit, akinek februárra elfogytak a tanítványai, miután kirepültek (lemorzsolódtak?) a januári fecskék, az újévet úszni tanulással indítani óhajtó nebulók. Szóval “beiratkoztam” újabb öt alkalomra, a hát- és gyorsúszás rejtelmeinek elsajátítása érdekében, de egyelőre ezekkel majdnem egyenértékű energiát égettünk el a mellúszó lábtempóm kiigazítására. (Mivel az úszásnemben alapvetően ez szolgálná az előrehaladást, a csökevényes mozdulatsor értelemszerűen azt eredményezi, néha amolyan műanyag baltaként sodródom.) Ez ugye annyira jól ment, hogy addig rugdalóztam lelkesen az ásással meggyötört térdemmel, amíg némi diszkomfort érzést sikerült előcsalni a 4-6 hete tünetmentes forgórészből… Ez egyáltalán nem biztató, de majd lesz jobb is. Ráadásul ugyan a hátúszáshoz szükséges komponensek teljes arzenálját elsajátítottam már, de ezek egyelőre csak külön-külön mennek minimálisan elfogadható szinten, aztán mikor elkezdek úszni, akkor jönnek a szórakoztató pillanatok. Laci bácsi sajnos nem vezetni tanít, mert egy gépjárművezető szakoktató biztos örülne annak, ahogy vándorol a figyelmem haladás közben (“ohh, nem fordítottam ki a eléggé tenyerem, mikor ezt a kezem kiemeltem, na, nézd már, a másikkal meg nem ott húzok, ahol kellene, óafrancba, amíg a kalimpálással vagyok elfoglalva, nem lentebb süllyedt a lábam mint kellene, ráadásul mintha a folyamatos levegőcsere azt jelentené, hogy közben már ki kellett volna fújni, nabazmeg, megint nem fordítottam ki eléggé a tenyerem, és még mindig nem vettem levegőt…”), a vízben azonban mindez egyelőre kevésbé tűnik célravezetőnek, mindig le vagyok maradva valamivel. De lassan egyik-másik elem már kikristályosodik, aztán azokhoz már könnyebb lesz hozzápasszintani a maradékot.
Na, mindegy, így telnek napjaim, kezdem magam úgy érezni, mintha egy inverz Pat Walshe lennék, Mark legutóbbi remek cikkéből. Vagyis én lennék az, aki gyakorlatilag mindent utál vagy megunt már a futás körül (oké, oké, itt van még ez a blogféleség is), kivéve a futást magát, mert azt szeretem. Oltári pech, hogy azt meg épp nem tudom csinálni. Egyébként a Strava is előjött a szokásos év elejei, tudományosnak álcázott publicity stuntjával (tavaly ugye az volt a témájuk, meddig tart az újévi fogadalom alapján elkezdett testmozgás), amely szerint a futást művelők többsége tulajdonképpen nem is szeret futni, csak szebb, nyugodtabb, testképebb akar lenni… Ilyenkor mindig eszembe jutnak Besenyő F(utóedző) István szavai a hülyeségről. Hát miért nem próbálnak meg valami olyasmit, ami legalább egy kicsit is jól esik?
Ezek vannak tehát, küzdök, mint K2 a medencében, azért, hogy nagy átlagban legalább nullára kihozzam a dolgokat, de ez még siker esetén is csak a rajtvonalat jelenti… A következő 2-3 hét elég keménynek ígérkezik, ezért úgy döntöttem, emelem kicsit a tétet, a második harmadtól nem három hónap, hanem három hét alatt szabadulok meg, úgyis annyi minden más nyűg akad majd, nem is fogok felfigyelni az ilyen mellékzöngékre. Előbb azonban jön a Farsangi Futógála, amit az elejétől a végéig ki szeretnék élvezni (4,6 km azért nem a végtelen gyönyör tárháza), elvégre bő öt hónapja voltam utoljára versenyen és kilenc hete, szenteste futottam legutóbb egyáltalán, ráadásul ezután még 5-6 hétig biztos nem fogok újfent. Vannak pillanatok, amikor csak úgy ott kell lenni. Azon morfondíroztam még, hogy ha K2 elmegy farsangozni, akkor nyilván be kellene öltöznie valakinek, de aztán arra jutottam, most a jó öreg hétköznapi szuperhősünk legyen csak ünneprontó…
21097 