mourning glory

Nem tudom, jelen blog bejegyzéseit olvasgatóknak volt-e valaha más benyomásuk, de nem vagyok jó ember. Az utóbbi napokban legalábbis nehezen tagadhattam volna le alapvetően romlott mivoltomat. Noha valamennyire törekszem szabályozni a futással kapcsolatos hírekre és közösségi médiára fordított időmet, meg úgy egyáltalán a szembesülést a sok szorgalmas, téli alapozást végző, boldog futóember megnyilvánulásaival, valahogy a szokásosnál nagyobb dózist kaptam, így a hónap végére. Alapvetően  tényleg örülök neki, hogy végtelen sok ember szeret futni, és fut is sokat, ráadásul ezt kimerítően dokumentálja (elvégre én szintén így tennék), de most gyengébb pillanataimban irigykedtem, vagy ne adj isten haragudtam mindenkire, aki egészséges és nagykanállal falja a kilométereket a hidegben (igen, Önre is, Nyájas Olvasó, ha érintett a futásban és az arról szóló tartalom világgá kürtölésében). Aztán némileg megengedőbb lettem magammal, mert rájöttem, tulajdonképpen az ultrafutást gyászolom (még inkább fölöttébb durva szakításomat az ultrafutással, elvégre ez utóbbi köszöni szépen, pompásan érzi magát), és még ha léptem is előre a dolog hiányának elfogadásában, a gyászmunka finoman szólva sem halad zökkenőmentesen.

Mert az valójában továbbra sem kérdés, hogy még ha folytatom is pár hónapig a mostani, óvatos ütemű súlycsökkentést (jelenleg nyolc mínusznál tartok), és elérem az ideálisnak tekinthető értékeket, a korábbihoz hasonló terhelésre alkalmatlan leszek, és ez eléggé elszomorít. (Bár valójában ami még jobban elszomorít az az, hogy most sem tudok futni. Nekem a futás kell. Alkatilag (…) rá vagyok szorulva. Hiszek hitetlenül a futásban. Ehh, nem fokozom. Valahogy a január egyébként is olyan lett, amikor rengeteg másvalaki problémája landolt nálam, és ilyenkor szemmel láthatóan eléggé hiányában vagyok a világ egyensúlyát helyrebillentő eszközöknek.)

Végignézve az elmúlt időszak posztjain, és a hangulati hullámvasúton (vagy a futó szellem vasútján?), amire felültem néha-néha, egy igazi multitasking gyászfolyamat zajlik, amiben a közismert fázisok szinte minden eleméből produkálok valamit, hogy éppen melyiket, azt nagyjából a belső szerencsekeréken kipörgött mező határozza meg, elszabadult hajóágyúként.

A probléma megléte ellenére hajlamos vagyok tagadni annak súlyosságát, bagatellizálom a mértékét, ha már teljesen elsunnyogni nem is lehet azt, a fájdalom emléke és az MRI-leletem okán sem. Ilyenkor jövőbeli versenyeket nézegetek, minősített esetben be is nevezek egyre-kettőre. Amikor épp nem sikerül elsumákolni az egészet, akkor a düh, a harag dugja elő vicsorgó ábrázatát. Ez az ábrázat természetesen leginkább saját magam arcába bámul számonkérő módon, hiszen viszonylag körülményes lenne mást hibáztatni azért, amiért mindössze (…) negyven év alatt tönkretettem a térdem? Mint ahogy azt a világ mai állapota jól példázza, másra haragudni azért mindig faszább (főleg magunk helyett), így néha tehát becsúsznak a fentebb említett, egészséges futókra vonatkozó korholásaim, de mint mondtam, nem vagyok jó ember. És általában hamar elmúlik.(Hogyne.)

Amikor sem az önámítás, sem a jó öreg gyűlölet nem válik be, akkor kezdődik az alkudozás. Vagyis a hamis reménnyel kecsegtetés, miszerint a térd körüli izmaim, vagy a törzs megerősítése, a súlyom normalizálása, vagy éppen az úszás meg a bogyók majd segíteni fognak. Ez nyilvánvalóan nem így van, de ezek még mindig sokkal jobb és hasznosabb gondolatok és foglalatosságok, mint az előző kettő szokott lenni. És hát végül is van nagyjából egy-a-millióhoz esély arra, hogy működjenek…  A héten egyébként érdekes változás állt be a térdem állapotában, ami kevésbé a funkciójával van most kapcsolatban. Nevezetesen elkezdet recsegni. Ez legalább olyan fura, mint az, hogy eddig gyakorlatilag egyáltalán nem csinált ilyet (a néha a megerőltetésből származó, alig hallható, már-már bársonyos ropogást leszámítva), főleg a tényt is figyelembe véve, miszerint ez fájdalommal egyáltalán nem jár (sőt, megkockáztatom az elmúlt 10-12 hónapot nézve most lehet legjobb állapotban az ízület). Egyelőre nem tudom, az intenzív rádióforgalmazást jó vagy rossz előjelként értékeljem, az biztos, hogy mióta szedem a kakastaréjt, a legtöbb forgórészem hangosabb, mint azelőtt, lehet, a térdem csak most zárkózott fel hozzájuk (és ez tulajdonképpen jót jelent, bruhaha…). Vagy az úszás az oka. Jó lesz már majd a sportorvoshoz elmenni, ha elérem a második tömeg-mérföldkövet, valamikor márciusban.

Azon ritka alkalmakkor, amikor egyik felvázolt megoldás sem pörög ki a mentális szerencsekeréken, akkor adom át magam a végtelen depressziónak. Ehhez általában azért egyéb külső behatások is szükségesek, elvégre az emberi hülyeség, korlátoltság és az ego másokra erőltetése (…) néha kifogyhatatlannak tűnik, de legalábbis ahogy öregszem, a saját hülyeségem, korlátoltságom és egoerőltetési tendenciáim miatt ezt egyre nehezebben tolerálom. Ráadásul valamiért úgy tűnik, a közhangulat a könnyű egyetemes igazságok mantrázása felé mozdul, vagy én futottam (…) bele mostanában túl sok tulajdonképpen banális közhely megváltó erejének túlhangsúlyozásába. Ezek közül még üdítő kivétel volt a múlt héten elhunyt Clayton Christensen írása, melyben egykor hallgatói számára foglalta össze menedzsment-filozófiájából levezethető életvezetési tanácsait. Arról sajnos kevéssé szól a fáma, hogy mit is lehet csinálni olyankor, amikor mondjuk a családi kultúra építhetetlen, vagy amikor hiába a világos célkitűzés és az egyértelmű elköteleződés, ha azok olyan akadályokkal és korlátokkal kerülnek szembe, amikről bölcs ember esetében azt szokták mondani, el tudja fogadni azokat, nem pedig megváltoztatni akarja azt, amit nem lehet.