the mood, the bed and the murky

“I really don’t want to look stupid when I’m sleeping”

Az adásunkat tulajdonképpen már azelőtt megszakítottuk, mielőtt elkezdődött volna. Történt ugyanis, hogy fene nagy unalmamban igazán briliáns ötletem támadt, mely szerint ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél hét eseményeit (amiből – és itt lehetünk már-már brutálisan őszinték – nem volt sok) két párhuzamos, 4-5 bekezdésnyi részben foglalom össze. A kettő dramaturgiailag és terjedelmében tökéletesen megegyezett volna, ám stílusában nem: az első lett volna a “kirakat” verzió, a másik pedig a szerepből-nem-kiesős, ám mégis a nehézségekre és kevésbé a folyamatos csodára fókuszáló.  Aztán menet közben rájöttem, ez a kettős történetvitel  éppen két dolog miatt nem lenne annyira jó (és ezek között nem is szerepelt ezen gyakorlat elcsépeltsége). Egyrészt nagyon ideje lenne már lejönnöm erről a homlokzat/influenszer/státuszkommunikáció témáról (miért is kellene egyfolytában artikulálni egy identitásválságot?), vagy ha nem, akkor csak a magam szórakoztatására írjak ilyen stílusparódiákat. Főleg és másrészt, mert elnézegetve néhány elkészült mondatot (olyan hátborzongató dolgokkal, mint a zúzmarát hideg ezüstté festő holdfény, vagy én, mint lusta, de elégedett fehér bálna delfin, úszás közben), illetve az egész pozitív most- és jövőorientáltságát, a kívántnál jóval hamarabb megtört volna a varázs, már ha egyáltalán. Ha valamiről nem híres a 21097, akkor az éppen ez. Kilógott volna az ó-láb.

Szóval ettől most mindannyian megmenekültünk, főleg Önök. Marad néhány kötelező kör. Elsőként mindjárt azok, amiket már legutóbb említettem, vagyis a heti 3-4, nagyjából órás sétafikálásom. Erről azt gondolom, nem tesz rosszat a rehabilitációmnak, mivel valamennyi, általam mérvadónak gondolt forrás hangsúlyozza, az ágynyugalom ilyenkor nem feltétlenül javallott, így a taktikám szerint a közeljövőben a túlterhelés előtt pár lépéssel megállva inzultálom az ízületet. Közismerten képes vagyok ezt a határt sebészi pontossággal megtalálni… De ha mégsem, ez a heti ritmus legalább azt az illúziót nyújtja, mintha futni járnék, csak ellógnám, mint egykor gimiben a háztömb körüli kört. Amit egyébként nem nagyon lógtam el, csak úgy tűnt, mert egyszerűen rohadt lassú voltam. Találtam egyébként a környéken még egy-két menekülőutat, amit korábban nem nagyon használtam, ha kedvezően alakul a futójövő, akkor idővel akár futópályává is avanzsálhatnak. Ja, és megszületett Nyúl-kör is, utólag az egyik csatangolás (kivételesen D.-vel, akiről megtudtam, elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, mióta legutóbb találkoztunk) a térképen kísértetiesen hasonlított egy füles jószágra. Meglepő módon mostanra mindenen vastagon áll a zúzmara…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hétfőn, közel egy hónap után visszamásztam a medencébe, elvégre ismét kinyitott a választott uszodám. Nem fedné teljesen a valóságot az állítás, miszerint az első pár hossz kifejezetten jól esett volna, az elsőn ráadásul annyira rúgkapáltam, hogy még a térdem is belesajdult, amire mostanában már nagyon-nagyon ritkán van példa. (Lassan lejár a három hónapos kúra a kakastaréj-doppingból, és ha nem is annak köszönhető, de tényleg tünetmentes lettem, már vannak napok, amikor csak a három hónap alatt berögződött “kímélő” szokásaim emlékeztetnek a bajra). Mivel megjelent néhány, cápaszerű tempót produkáló mellúszó sporttárs a szomszéd sávban, az úszás nagy részét a mozgásuk elemzésével töltöttem. Igazából mindent nagyjából úgy csináltak, ahogy tanultam, ennyiből nagyon hasznos volt a mozgás elemekre bontása, és többé-kevésbé összerakása, már valamennyire képes vagyok elemezni, mi történik. Az egyetlen, ám lényegi különbség a kartempó (és így a levegővétel) időzítésében van, a most megfigyelt alanyaim feje jóval később bukkan fel a víz alól, így nagyobbat tudnak “markolni”. Töprengtem, vajon próbálkozzak-e a nem létező technikám továbbfejlesztésével, aztán abban maradtam magammal, először érezzem azt, elértem a lassú, de biztos, világból kiúszós metódusom határait. Ez egyelőre finoman szólva sem mondható el, egy közepesen tág intervallumon belül elég lutri, milyen lesz éppen az adott tempó. Kicsit Tommy Ingebrigtsenként viselkedem, akiről egykoron David Goldstrom, az Eurosport kommentátora azt terjesztette, a beceneve Lottó, mivel sosem lehetett tudni, éppen egy szenzációs, vagy egy katasztrofális ugrással rukkol elő (azért többnyire az előbbi sikeredett, mégiscsak egy világbajnokról beszélünk, de lehet, hogy írtam már róla korábban). A heti második alkalomkor, csütörtökön eddig a legtöbb hosszt (40) mégis sikerült belepréselni a rendelkezésre álló egy órába, ami még mindig szánalmasan kevés, viszont ijesztő módon néha voltak olyan pillanatok, amikor szinte élveztem az úszást.

Váltsunk is rögtön témát, kapcsoljunk át így a végére az irányítóközpontba, ugyanis időközben két dolog kristályosodott ki az idei szezonommal kapcsolatban. Ez gyakorlatilag az összes dolog, ami per pillanat kikristályosodhat, név szerit a visszatérés eleje és a vége. Minden mást egyelőre tökéletes homály fed. Kiderült a Farsangi Gála időpontja, március elseje lesz tehát az, amikor ismét futni fogok, egész pontosan annyit, mint amennyit karácsonykor. Ha a zsírtisztító kúra a tervek szerint halad továbbra is, ez az időpont egyébként egybefog esni azzal a mérföldkővel, amikortól már óvatosan megengedem magamnak a dőzsölést (értsd: 500-1000 méteres futott szakaszok, a 4,6 pedig egy valódi vasárnapi hosszúfutás – és startjel – lesz). Nincsenek még részletes infók, de az eseménynél kitett képből kiindulva nem fog nagyon fájni a szívem, ugyanis idén valószínűleg 21k lesz a leghosszabb táv, amit igazából meg is értek. Tavaly elég fura volt, amikor 20-30 polgárőr, időmérő és szervező várt órákig (a mínusz hat-nyolc fokban) arra a 10-15 futóra, akik a két leghosszabb távon körözgettünk (ennek mondjuk személyes pozitív eredője volt a korcsoportos dobogóért járó oklevél, amit K2 kapott)… Innen indulok tehát március elején, egy különösen sötét és szomorú estén pedig beneveztem a kedvenc versenyemre, mint ellenpontra. A kedvenc versenyem (jó, az egyik) ugye a Loch Ness Marathon, ami idén október negyedikén lesz. Az instant kedélyjavításon túl a gondolatmenetem a következő: ha további kilenc hónap alatt (amiből 5-6 hónapnak már az ideális közeli testtömeggel kell eltelnie) nem hordom ki a sérülést, akkor igazából valóban ott ette meg a fene az egészet. Szóval vagy felépülve futom le a versenyt, ahol tulajdonképpen minden elkezdődött, vagy térdfájással, előbbi esetben egy új korszak kezdetét fogja ez jelenteni, utóbbi helyzet előállásakor viszont elengedem ezt a futkorászás dolgot, legalábbis ami a hosszabb távokat illeti. Tudom, tudom, ez egy szörnyen teátrális dolog, de ez van, ilyen az én kis pajtaszínházam. Mindig is hajlamos voltam az ilyesmire, csak hát néha csapnivaló a műsor.