aspirational fakeness

A tény, mely szerint egész jól átvészeltem az előző év végét párás szemű múltba révedés, illetve nagyhangú fogadkozás nélkül, akár remek alapot is nyújthatna az idei év csendes, mégis határozott elindításához.  Más kérdés, hogy egy futósblogot mennyire lehet határozottan elindítani lassan három hónappal a 2019-es évemnek véget vető “sérülés” után, aminek hála még legalább 3-4 hónapig a futás olyan dolog lesz, ami csak másvalakivel történhet meg.

Már a tudomány is felfigyelt arra a jelenségre (sőt, bizonyos vélemények szerint ez egyenesen a 2019-es év egyik markáns trendje a különböző, elsősorban vizuális ingerekre alapozott platformokon), amit a jobb influenszerek valószínűleg a kezdetektől fogva tudnak: nem árt néha visszább venni a tökéletesből. Vagyis nem csak a kretént nem szabad fullba nyomni, a hibátlan szelfik és magvas mélyenszántások mellett néhány hajszálrepedés csak az autentikusságot növeli. Mondjuk ha a tökéletlenség az autentikusság fokmérője, akkor az évek alatt annyit halmozhattam már fel, ami egy másik galaxisból is érzékelhető lenne, speciálisan erre épített berendezés nélkül… Jelen pillanatban szeretnék igazi punk módjára szembe menni az árral, és csupa-csupa tökéletes fotót megosztani, amiken a lemenő nap fényében, zúzmarás ágak között őzek nyomában szökellek,  és arról írni, legalább annyira felemelő érzés volt, mint amilyen észbontóan jól mutat. Ez természetesen nem fog megtörténni, de néha jó eljátszani a gondolattal. A hibátlan tartalom legalább elriasztaná azokat a tömegeket, akik épp azonosulni próbálnak egy túlsúlyos, maskarás kocsmafilozófussal. Ó, várjunk csak…

Szóval igen, 2020-ban is kibaszott szar maródinak lenni, ezt így egy hét után (micsoda meglepetés) nagy magabiztossággal ki tudom jelenteni. Pedig karácsony óta próbálkozom 4-7 kilis sétákkal is a környéken, ez elvileg nem tesz rosszat a térdemnek sem. Főleg ha nincs fagy és lehet sarat dagasztani. Ez a gyakorlat részben a pótlék pótléka, mivel már lassan három hete nem úsztam, hiszen az összes általam ismert és elérhető uszoda bezárt az ünnepekre és/vagy az újév első napjaira. De a rövid túrák megmaradnak később is, majd két-három hónap múlva néha 500 métert, vagy ezret elkezdhetek megfutni belőlük. Pompás kilátások. Egyelőre (csak hogy a lejárt lemezt megint feltegyem) teljesen hektikus egyébként a lábam állapota, az Örsi-Somlyó másnapján egyáltalán nem volt semmi baja, a hét végén meg egy minimálisan sem fizikális nap után kezdett el megint sajogni. Ezek a random/vándorfájások mindig jót tesznek a lelkivilágomnak is, kicsit mindig összedől a világ (aprókalipszis). De lesz ez még jobb is, vagyis jobbnak kell lennie, főleg ha olvad lefelé a hájkabát (mondjuk az ünnepek alatt megelégedtem azzal, hogy nem lett nagyobb a seggem, de már szigorúbb vagyok, így alig húsz kiló van hátra…). It’s a long way to recovery.

Ami a közeljövőt illeti, vérforraló izgalmakkal nem tudok szolgálni, megyek vissza a medencébe, amint megnyitják a sávok kapuit, egyébként pedig néhány óvatos túra fogja oldani a következő hetek-hónapok monotonitását, elvégre lesz néhány reguláris kedvencem (Téli Kőrös, Téli Sóút), valamelyik hétvégén csak befejezzük a Kéktúrát, és a PNDTT farsang-alkalmával, amíg a többiek lefutják, én lesétálom az Ördögkör rövidebbik távját. (Valamikor a Villámkört szintén be kellene iktatni).  Elképzelhető, hogy egyik-másikról írok is majd néha. Csupa szépet és jót.