ótérdbúcsúztató

Mivel kivételesen kimaradt a hagyományos, karácsony utáni kéktúránk (nem is voltunk túl elkötelezettek, meg Kisebb Isten kollégának egyéb elfoglaltságai akadtak (szia, Marika, ha tényleg olvasod a blogot!), vasárnap este nagyon last minute kitaláltam, egy fejszellőztetős napra azért szükségem lenne, lehetőleg emberek, legalábbis ismerősök nélkül. Tegnap így végigbaktattam az Örsi-Somlyó hosszabb távján. Két éve, mikor igen ramaty állapotból próbáltam télen összekaparni magam, elmentem egy-két bő harmincas TT-re, és ez a remekül szervezett, igen látványos nyomvonalú (akkor épp Veszprémben volt a rajt és Alsóörsön a cél, de a kis variálás csak izgalmasabbá tette a kb. 70 százalékban megegyező útvonalat) túra is köztük volt, amit a nem kifejezetten hosszú és egyáltalán nem meredek felfelék miatt most térdbarátnak (ez szerencsésebb időkben gyakorlatilag a “végig futható” szinonimája lenne) gondoltam. Az ilyen gondolataim miatt fogok a térdek poklába kerülni. Legalábbis az jutott tegnap 25 után eszembe, hogy ha az ízületek csak tizedannyira spirituálisak, mint azok a szervezetek, amiket mozgatnak, akkor egész biztosan van pokluk, ahová az őket bántalmazó gazdalelkek kerülnek. Én pedig az ilyen “óóó, az a 34k 800 szinttel még illeszkedik is a rehabilitációmba”-típusú ideáim miatt ennek az alvilágnak egy olyan szegletében fogok vezekelni, ahol bérelt helyen őrlődöm egy folyamatosan mozgó, gigantikus femur és egy hatalmas tibia közötti, igen szűk résben…

Persze egyáltalán nem volt olyan szörnyű a helyzet, bár húsz után akadt néhány kisebb nyilallás, de inkább az aggodalmam volt nagyobb, mintsem a sajgás. Mindenesetre kénytelen voltam az utolsó kocsmás pontnál a kínált teába egy kis rumot venni, amivel aztán pompásan kihúztam az utolsó hegymenetet, meg az Almádiban csalinkázást a végén. Nem is értem, miért nem kezelik rumos teával a porckopást, testnek és léleknek egyaránt gyógyír. Minden más nagyszerű volt, nézzék csak!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Miután nagy nehezen hazaértem, még a népszerű közösségi oldalon a szemem elé került egy bejegyzés, ami arra buzdította a futókat, hogy osszák meg azokat az érmeiket, amire idén a legbüszkébbek. Ezen eléggé elgondolkoztam. Egyrészt azért,  mert épp a karácsony előtti pakolászáskor költöztettem át a szekrényből egy cipősdobozba az elmúlt másfél év érmeit-rajtszámjait-itinerjeit, másrészt azért, mert nem tudtam megmondani, az utóbbi 6-8 évben mikor néztem meg kétszer egy érmet egyáltalán. (Na, jó, egyszer igen, mikor ellenőriztem, hogy a trails-sorozat négy érme tényleg összeillik-e). Biztos benne van az is, hogy ritkán futok olyat, amivel teljesen elégedett lennék, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék bizonyos teljesítményemre a magam áttételes módján büszke. Valószínűleg én vagyok az idióta, de a rajtszámaimat sokkal nagyobb becsben tartom, mint ezeket a műtárgyakat (bár szimbólumokban sosem voltam erős). Elsőként a rajtszám mindjárt egy alapvetően funkcionális dolog, ami az én földhözragadt világomban mindig pozitívum. Aztán pedig benne van az egész verseny, szervezőstől (praktikum és esztétikum), versenyzőstől. A rajtszám egyedi, és végigköveti a teljes útvonalat, ugyanúgy fürdik az izzadságban, mint a gazdája (az enyéim néha a vérben is úsztak, amíg nem voltam valami hatékony a bimbik leragasztásában). És ott van rajta a jel, hogy átvetted a befutós cuccokat, leadtad a chipedet. Vagy esetleg egy áthúzás, ha valami gebasz történt… Szóval ha a régi, sokat ismételt közhely alapján az út tényleg maga a cél, akkor szerintem a rajtszám a kő, és az érem az olló (ez meg a képzavar csimborasszója volt). Sok éve láttam egy fotót egy doki néni rendelőjéről, ahol a négy fal tele volt a bekeretezett rajtszámaival. Lehet, ebben gyökerezik ez a fixáció, de át tudom érezni, miért csinálta. Szóval én most inkább minden kedves futó olvasónak sok (vagy épp elég) gyűrött, megkopott, átizzadt és összefirkált rajtszámot kívánok 2020-ra!

 

(Remélhetőleg nekem is jut majd azért pár darab.)